A CZUKRÁSZ-BOLT.
A svájczi városban, a hol a magyarok laktak, volt egy czukrászbolt, amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, a hol divat volt találkozni; egyébként is a «magyarok kávéházának» hivták a városka lakói.
Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájczi városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű háziünnepélyekre is meghivták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor hősök, hadfiak, szabadság-katonák voltak ők messzi Magyarországon és a sötét szakállas, sápadt arczú Beszterczy Barna volt a magyar Tell Vilmos. A szélesvállú Pogány Pál, a ki jelenleg azzal foglalkozik, hogy magányában kis madarakat tanít különös füttyökre és fehér egerekből koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette honfitársait. Minden svájczi embernek tisztelnie kellett tehát az egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hivták meg a magyarokat házaikhoz.
A kis czukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka lakói. A magyaroknak az a hirük volt, hogy a mint egymás között vannak, nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét gyülöletek lobbannak fel és a hangban tompa indulat remeg, a kezek ökölbe szorulnak és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a verekedő magyarokat, a kik valamely rejtélyes okból hirtelen összevesztek egymás között. A svájczi városka polgárai már ismerték azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat, a melyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában pedig nem egyszer lódulnak meg a bútorok helyükön és a nagyerejű Pogány Pál, a ki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében hordozta, vérbeborult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a vitatkozásban érve legyen.
A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú, elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó magasan álltak a függőlámpák, a repülő székek nem egyszer elérték az olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé a pádimentum görbült meg, mintha cziklopszok birkóztak volna a helyen, pedig csak egyszer tánczoltak a magyarok.
Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna nekik az élet és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket, szegény hazátlan bujdosónak, boldogtalan számüzöttnek nevezték önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő könnyekkel arczán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sinylődő atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi esőt, a mely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájczi városka magyarjai; őszidőben felsóhajtottak, vajjon termett-e bor a honi hegyekben, míg karácsonykor elborult arczczal, távolba merengő szemmel osztották meg svájczi barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek az ég felé, arczukon gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna egymást és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, a kinek előre köszönjenek. Igy aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek egymásnak.
A játékasztalnál gyakran gyanusították egymást hamisjátékkal, a fehér-egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy kisegítés czéljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.
A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán behúzott minden tétet, a mely manőver nem mindig sikerült csendben.
Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a mennyezetről és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A svájczi városkában lakott egy franczia borbély, a ki néhány tallérért mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officzinába, titokzatos jelt adtak, mire a franczia segédjére bizta a fodorítandó hajfürtöket és a tanítványnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárbavesztek a volt-ok terén és nem egyszer kénytelen volt türni, hogy megverjék saját fegyvereivel.
Csupán egyetlen egyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában. Midőn hirlap érkezett Magyarországból. Ilyenkor senkinek sem jutott eszébe megjelölni a kártyákat, a koczkába sem rejtettek hirtelen ólmot és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az ujság híreit. Ilyenkor úgy zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.
Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés kifejezésére berendezett arczokra. És a franczia borbély kebelbarátja, az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, a hol nemrégen trikket játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a táblára.
A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, a míg végigolvasta a hirlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál. Később bort hozattak a padronéval és reggelig ittak, eleinte némán, később dalolgatva, végül czivakodva, nem egyszer véresen verekedve.
Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájcziak messzire elkerülték a magyarok kávéházát.
Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájczi magyarok között és félszegségén nem egyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás családjánál, a hol a ház hölgytagjait tanította Selley és Byron verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, a ki csupa szerelmes verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, a ki néhány év előtt tánczolni tanította az órásnét és ezért ellátásban volt része; estére kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat egy seprőnyéllel kezében tanítás czéljából eltánczolja, a gazda karosszékében szeretett üldögélni és a szemét a szőke asszonyra meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a tánczmester megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek utilaput kötöttek a talpára.
Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre, – mert hisz a kisasszonyok felnövekedtek azóta – csupán a hangját illesztgette olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott szenvedélytől bugyborékolva jött ki száján. A míg a cseresznyevirágig nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti my cherry blossom-nak nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaraczknak merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek, a mely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.
Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perczeket és a kis faházikóból a kakuk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly, kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt és a szövetséges kantonokban messziföldön ismerték becsületes nevét.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, a mely a város végén volt egy tiszta kis kertben.
A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Ujság érkezett meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.
Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan visszautasította a háromlábú fotelt, a melybe mindenáron kényszeríteni akarta az ezredes.
– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a multjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és barátságunkat a bujdosó szabadságharczosoknak. Úgy-e bár, sohasem avatkoztunk az önök dolgaiba?
– Soha, – mondotta meglepődve Pogány.
– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a svájcziak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata vagyok annak a vendégszeretetnek, a melyet a magyarok iránt eddig éreztünk. Házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, a melylyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbiztam. Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Sziveskedjék intézkedni, hogy a sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a szövetségi tanácshoz fordulni.
– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes.
– Visszaélés egy svájczi polgár jóhiszeműségével, – felelt az órás és eltávozott.
Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját.
A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraó-bankot adott K. gróf, a ki az elmult napokban Párisból Svájczba emigrált. Szenvedélyes arczok tolongtak a zöld asztal körül, a melyen halomban állottak Napoleon aranyai.
Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nem egyszer volt diadalmas vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak és játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.
Az ifjú most egy félhomályos sarokba ült, háttal a játszók felé és kezére támasztotta fejét.
Az ezredes megállott a háta mögött és azt vette észre, hogy Pásmáti egy miniatür képecskét szorongat a kezében. Barna, apáczaképű, áhitatos tekintetű hölgy arczképe volt a miniatürön. Szerelem, égi, földöntúli boldog szerelem volt ez arczocskán, a melynél finomabb, gyöngédebb arcz nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné arczképe volt.
Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.
– Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány.
A Byron-fejű ifjú talpra ugrott és az ezredesre vetette magát. Vadul ropogtak az izmok és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a nyakáról.
A fáraó-banktól felállottak néhányan, a kik már elveszítették a pénzüket.
– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.
A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang:
– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak egymás között párbajozni.
– Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes.
A miniatür üveglapja eltörött a dulakodásban és a drága arcz beszennyeződött. Pásmáti vérbeborult szemmel fordult az ezredes felé.
– Ezért meghalsz! – mondta és a képet a szive fölé csusztatta.
A fáraó-bank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már csak abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta. Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután beseperte a svájczi magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják, hogy még aznap tovább emigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel, tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.
Pásmáti az asztalhoz lépett.
– Kiváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett volna az egykori branyiszkói hős?
Az ezredes fásultan ült helyén.
– Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti.
Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre is szert tehet.
A zsebei konganak az ürességtől és a város egyik leggazdagabb polgárának teend szivességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.
– Tehát gyerünk, – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon vannak.
Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.
Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá vette és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, a mely az erdőcske szélén huzódott.
A sors Pásmátinak kedvezett.
Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig czélzott, az ezredes nyitott szemmel állott tíz lépésnyi távolságban.
A pisztoly csütörtököt mondott.
Az ezredes «kapásból» sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán arczára bukott.
Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanuk azt vallották, hogy Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.
Hirlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap mulva az ezredes fáraó-bankot adott a kávéházban és tekintélyes összeggel vonult vissza.