ESTI ÓRÁK.
Abban az időben, mikor az Esterházy volt a világ legszebb fogadója, nemcsak Füreden, de egész Magyarországon és a csizmahúzónak, valamint a vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton úrnak, a feketekabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró platán-leveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi sörök, borok, pörköltek és czigányok szagának – különös legendája volt Magyarországon, a melyről havas télben nők álmodtak az alföldi uriházakban, fiatal hölgyek hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve Kassán vagy Újhelyben, az elmult gyönyörű nyárról, egy éjjeli zenéről, egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak hátán kidugták fehér lábukat a tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János polkányi földbirtokos és öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, huzatott meg az ebéd kezdetét jelző harang a fogadó tornáczán és a hold is bizonyára a nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként.
A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon! Adomákban, a melyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a kis poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol és a nagybőgős két kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban, mintha sohase látta volna ez embernyi nagyságú embert, a melyet élettársának vállalt és a bőgő a falnak dőlve hallgat, szomorúan, szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna), vagy csöndes falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a szél alig hallhatólag dorombol a kémény körül és nagyanyánk letette a regényt, a melyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a barna kert nyugtalankodó, zörgő faleveleire és a lánczaikról elbocsátott ebek téli kedvvel és türelemmel nyujtózkodtak az udvaron, a kulcsárné sombefőttel kedveskedett a vacsorához és nagyanyám a leereszkedett esti csöndességben megint róka-ugatást hallott a nádas felől, mint tél elején mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról, a legjobb zsebóráról, a mely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben feltalálható volt. A legenda szerint a nap, hold és csillagok járása látható volt az órán, álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette reggel és napközben elvitte azokra a helyekre, a hol Polkányi úrnak megjelenni kötelessége volt: a czukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent István-tornyon éppen annyi időt mutatott az óra és a füredi szívbajosok érverését kitünően jelentette. Midőn Császár Fruzsina elutazott Füredről, késő őszszel persze, szüreti dalok elhangzása után, a pókfonál, mint a kalendáriumbeli öregember szakálla szálldosott: a Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy Fruzsinka hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren, vagy a tóparton és a mutatólapra, a mely égi jelekkel volt felszerelve (a skorpió aranyból volt), reápillantott:
– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta és elhallgatva körülnézett a platánok alatt, a melyeknek levelei őszi költemények búbánatos hangulatával szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat és a megritkult gallyakon át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó partjait.
Fruzsinka messze utazott. A bécsi tánczosnő, a ki azon régi és felejthetetlen nyarat Füreden töltötte, a zöld- és hervadt-vörös színü bőrládákat kis ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé sohasem jön Magyarországba. A bécsi szinházban új tánczmutatványok várták, aztán Baden-Badenban fellép a Társalgó szinpadán, talán Bolognába is elutazik, a hol egy temető van és egy sírdomb, a melyen egykor üldögélt. A füredi táblabirák után ismét elkövetkezik a nagyvilág, Páris, talán London, nagy Európa, a hol a szinházakban este felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Homburg, a hol arany peng a zöld asztalokon és a nyerők ékszert és virágot vesznek a tánczosnő tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak kiáltását az esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, a mely manapság úgy csendül meg a távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a szerenádokat és éji dalokat, a melyeket boldogtalan gavallérok rendeztek ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és lelke itt marad, érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen Bécsben fog tánczolni a téli kertben. S egy napon az órára pillantva, így szólott Polkányi bácsi az Esterházy tornáczán:
– Most ért Pestre Fruzsinka és az Aranysasban megszállott.
Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve füstölgető kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az égboltozat nyugati oldaláról kelet felé utazó végnélküli felhők és dohos, régi családi lim-lommal megrakott szobák képe jelent meg a gavallérok képzeletében, a kik nyáron és őszszel a bécsi tánczosnő társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú gályákról, vagy Páris esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük volt a svájczi reggel a rózsaszínű havasok között, a hol az erdőkben a piros gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér estenden a tó partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló szavát, képzeletben postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető országúton, a mely helyet a britek virágos kertjének szokás nevezni; Barbulyai – az erdélyi hegyek közül – az egyedüllét óráiban, lefekvéskor, vagy ábrándos délután a bécsi tánczosnő hattyúprémes szinházi kabátját őrizte karján az öltözők folyosóján; Micskei nyirségi pajkos és egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy vendégfogadóban, a míg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a padrone piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek nyomai vannak a falon, messze alkonyodik és a nyerges ló hosszan nyerít a csöndességben, – persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején kis utazókalapka és a német városkába utaznak, a melynek czukrászboltjáról Turgenjev regényt írt és a regényt együtt olvasta a tánczosnő Micskei Mihálylyal a füredi sétatéren… És otthon, a Nyirben, a hová nemsokára menni kell, – hisz a nyárnak vége – csupán egy vén szukaagár ásít a tornáczon, a hol régi ujságokkal van kibélelve a nagyapjáról reámaradott karosszék.
Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és csillogó őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A platánokon már alig volt levél és a czigányok régen elszöktek a fürdőhelyről. Estenden némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak, mintha három feneketlen lyuk keletkezett volna egyszerre az Esterházy-fogadó étkezőszobájában. Anton, az öreg pinczér két karján hozta a pintes üvegeket és a poharak szótlan szemlélődésnek voltak alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, a kik az élet tekervényes útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöldlevelű csárdák asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi látnivalót nyujtottak esténként, a mennyit már el sem viselhet az ember. Fekete női hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú finom arczocskák mutatkoztak a busongó gavallérok előtt. A poharak összecsendülésében lágy hangja hallatszott valakinek és az odakünn kopogó őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná valakinek a ki innen messzire elment.
Polkányi bácsi kivette az óráját, a nevezetest:
– Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos biztonsággal.
A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az Esterházyban. Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat, ábrándozásukat, esti merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy hátha valamely csalás, vagy előny érheti az egyedül maradottat. A szájuk sohasem nyilott beszédre, halkan, titokban sóhajtottak bele a poharukba, s nem kérdezték egymást sohasem, hogy mért nem birják elhagyni Füredet, a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly tündöklő volt a nyár…
Az első hó is megérkezett és a czinke pittyentett a hideg faágakon. Polkányi bácsi összeránczolta homlokát, a mint órájára nézett.
– Ő már elfelejtett minket.
Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező kéményekhez, a melyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos az akáczfa füstje.