Mákvirágok kertje

MÁKVIRÁGOK KERTJE.

I.
A majális.

Margitvára a Duna mentén feküdt és a Merseházyak kastélyán kívül csupán néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, a kik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.

A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében és a Merseházy grófok mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe – középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.

Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat és a kapus megfújta a kürtöt, holott ezt nem igen hallotta más, mint a szarvasok.

A legközelebbi plebániáról néha eljött a pap és misét mondott a kastély kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának öregbítésére.

A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig közelegne az uraság és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték a képek aranyrámáit és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.

Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése, a ki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.

Poroszkai uram, – a kinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott, – elmagyarázta a vendégnek a keletre és délre fekvő szobák előnyét, hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária-Terézia lakosztályt ajánlotta figyelmébe, a hol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszinű arczczal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arcza figyelte a látogatót.

A széles diófaágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszékeket kipróbálta és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.

– Igen, itt megmaradhatok, – mondta egykedvűen.

A kandallóban, a melyet egy márványból faragott szarvasvadászat díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az éjjeliszekrényen, a rózsaszinű gyertyák mellett még ott feküdt ama könyvecske, a mit a királynő elalvás előtt olvasgatott.

Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, irta D. Augustiner. A czímlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a koszorú közepén egy meztelen telt asszonyi váll. A fejből csak a hajfürtök, a kézen karperecz és a karkötőben kis amulett, igen apró, alig látható M. T. betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta, hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt e verseskönyvben.

Pengősarkantyús, pirosruhás, leventeképű huszár lépett be.

– Ez János, – mondta a várnagy.

A huszár összeütötte a sarkantyúját.

– Méltóságos úr, parancsát várom.

Milfay legyintett.

– Semmi sem kell.

A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással elköszönt.

A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek és Milfay sétálni kezdett a piros szőnyegen.

Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás volt, úr volt, a míg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig múlott el negyven esztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosz kedve sohasem. Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan kéz. Vagy únott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta, mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben és magában számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.

– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy karosszékbe.

Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon túl a Duna búsan csillogott és a kastélyban és kastély körül olyan csend volt, mintha mindenki meghalt volna.

Csengetett a huszárnak.

A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte.

– János, vacsorázni akarok.

– Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!

Kitárta az ajtót és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe vezette a vendéget.

Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen elmúlt urak kergették a rókát vagy űzték a szarvasgimet. Amott egy fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel állnak szembe a fekete medvével.

Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó nesztelenül nyilott és sárgacsizmás fiatal inasok hozták a vacsorát. A huszár a boros edénynyel a vendég háta mögött foglalt helyet.

Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy őszfejű kulcsár bőrkötéses könyvben nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy szivarosdobozokkal megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt hozott. Mind nesztelenül jöttek és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli dsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kivánsága, a mit látszólag ne teljesítettek volna.

Éjfélre járhatott, a mikor a szobájába tért. A míg a huszár vetkőztette, az ágy előtt a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.

Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében megforgatta és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.

A míg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehúnyt szemmel arra gondolt, hogy a hajtűt még a szép királyné felejtette el, tehát véle fog álmodni az éjszaka.

Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.

*

Merseházy Miklós zseni volt.

Semmi más csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi czímet is elhagyta a neve mellől, legjobban szerette M. M.-nek irni a nevét, s mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt jelenti.

Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az aranycsikos harisnyát félczipője felett, – holott ez már az ő fiatalkorában sem volt divat. Á la Romantique nevü hajviselete volt és költeményt csak azért nem irt, mert lenézte azt a munkát, a mely tollal és papirossal dolgozik. «A szivnek és az elmének kell érezni a költeményt, – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és érzek?» – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta.

Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul szólott, még Párisban is. «Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem magamnak ezt a lukszust», – ez volt a véleménye.

A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. «Én nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek», – mondta vállat vonva.

Két vasuti állomás is volt a birtokán, de kedvencz szokása volt a gyorsvonatot az őrháznál megállíttatni. «Megfizetem», – mondta.

A nőkkel temérdek baja volt életében, mert megvetette a nőket.

Szinházat tartott a székvárosban, de a szinésznőknek nem volt szabad vele kaczérkodni. Egyáltalában tilos volt a kaczérkodás.

Párisban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák hizelkedését és nem indult meg a legszebb tánczosnői pirouetten sem, ha az neki volt szánva.

Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők vagy polgár-kisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, a mely boltokat ő rendeztette be különböző kalapos-kisasszonyoknak. Ellenben egy szegény kis tanítónő, a kit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott és Merseházy Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. «Ha tudtam volna, hogy ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.»

Majd a czirkusz világába lépett és nagyon tisztelte azokat a nőket, a kik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő kedveért Kievtől Irkutzkig utazott egy nyáron. Tom, Tim és Tam sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit, a kik a vágtató paripa hátáról keresztül ugranak az abroncson, vagy legalább is tiz ölnyi magasban a kötélhintán mutatkoznak. Majd Pétervárott vítőr-párbaja volt a franczia attaséval Ros’de Nil Excentrique tarlatán szoknyácskájáért és szerencsés megmenekülése emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképen a Der Artist czímű lapnál szerencsétlenül járt czirkuszi művésznők segélyezésére. És visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszúszáru csizmában járt és a régi Vasárnapi Ujság bekötött évfolyamait lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt a kis parasztház tetején, mindig elandalította és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lilaszinű partjain. Sűrű fekete szakáll övezte napbarnított arczát, horgas orrával, tollas fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt karcsú frakkpan úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatal fákon próbálgatta, a melyeket tövestől kicsavart, ha rosz éjszakája volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma komtesz ugyanis már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi régi házban Miklós grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy perczig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak himzett meglepetésszerű tárgyakat és minden héten imádkozott érte a régi templomban.

Az öreg grófné tehát finoman stilizált franczia levélben tudakozódott kedves unokaöcscsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben, nem áradt-e ki a Duna és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit, a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét?

A gróf tüstént válaszolt.

A Csallóközben mocsárláz pusztít és az utakat befolyta az áradó Duna.

Nagyobb biztonság kedvéért csónakon egy távoli szigetre vitette magát, a hol csupán egy vadászkunyhó állott és napokig vadászott vizimadarakra. Egy tarisznya patront puskázott el, a míg haza bátorkodott.

– Miklós még nem érett ember, – mondta Pozsonyban a grófné lányának és tovább himezték az oltárterítőket.

Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől-talpig berendezve valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában tartott is itt országraszóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák főherczegek parasztlányokkal tánczoltak és vizi ünnepélyeket, a hol angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri yachton csengve szólott a hajós-zenekar és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott, valami különös, újszerű dolgot kivánt maga körül látni.

Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában?

Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német ujság került a kezébe, a hol az «egyveleg»-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar határhoz közel elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy Svarczenberg herczegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma elfoglalta a részére fentartott lakosztályt, a melynek használata azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre.

Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, a mi szokása volt, ha zseniális gondolata jelentkezett.

– Ebbe az asszony-kastélyba valóban érdemes volna bepillantani!

De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem alkalmas a viseletre és hogy a nők voltaképen mindig és mindenütt egyformák. Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek.

– Ellenben mi volna az, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be valamelyik kastélyomat és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal? – gondolta magában.

Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg herczegnő eszméjét utánozza, de a terv mindinkább tetszeni kezdett magányos csónakozásai alatt. Az evezőt a vizbe eresztette és képzeletében feltűntek letört urak, grófok és bárók, sőt a nemes herczeg Livinszky, a kik Bécsben vagy Budapesten a fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett előkelő vendégek névsorát és gyakran még felbontatlan az útipodgyász, midőn névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronett, a kivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, a kik az expresszvonat érkezése idején a Fehérhermelin-fogadó templomszerű előcsarnokában a «Le Figaro»-t vagy a «Jokey»-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van ismerőse Párisban vagy Angliában, a ki az expressz-vonattal bizvást megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenek, de csak ritkán szerencsés a tip, a melyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz épen azért hordják hároméves redingotjukat, mert a lovak rosszúl futottak és a franczia kártyában a Dame mindig férfikisérettel mutatkozott. (Herczeg Livinszky nem is jellemzi másképen helyzetét, mint e néhány szóval: «az utolsó slágert a porosz háború alatt láttam kezemben, de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.» A nagyurak, a kik a kártyához épen úgy értenek, mint a lóhoz, természetesen megsajnálják a szerencsétlen herczeget, holott önök között lesznek néhányan, a kik egy forinttal sem honorálnák Livinszky keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, a kik felkelés után szinte futólépésben viszik a franczia officzinájába kifelé ütköző fehér szakállukat, ők azok, a kik az öreg virágárus-nőnek kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelben tűzi kabátjukra a szezon virágját, ugyancsak ők járnak a nagyoperába a felvonás-közök kedvéért, mert a szünet alatt a szinpadnak hátat lehet fordítani és szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, a miből gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban. Ugyancsak ők azok, a kik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé húzódnak, – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó termeit. Éjjel szórakozott arczczal pillantanak be az előkelő mulatóhelyek muzsikás éjszakájába és többnyire jó viszonyban vannak a Max-szal, a hirhedt garçon-nal, a ki néha-néha elárulja, hogy kik mulatnak az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, a kiknek gazdag barátok körében nem izlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő kedvéért töltik az éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába és szivesen adnak útbaigazítást a kezdő tánczosnőnek a góthai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán valahol, a hol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen billiárdoznak és az ecárté-partikat sztratégiai alapon játszák. A szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának és irigylik Karcsit, a ki egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, a ki ugyan vagyonát nem a legrendesebb alapon gyűjtötte, de «hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is élni, ha az embernek pénze van.» Ugyanebben a kis kávéházban, a hol napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a «fészek»-nek nevezett oldalhelyiségben néha-néha a franczia pezsgőgyárak kitünően ismert palaczkjai is felbukkannak egy-egy szerencsés nap után. Igaz, hogy a pezsgőspalaczkra rá van ragasztva egy láthatatlan czédula: «csak mértékletesen!», de a visszaemlékezések mégis csak megindulnak és ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. «Izidor», a monarchia egyik legrégibb pinczére hátrafont kézzel áll a társaság mögött és szivesen kisegíti az urakat a visszaemlékezések alá kerülő dátumokban, nevekben, sőt a versenylovak élettörténetében, mert harmincz év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, a melyet Izidor úgy ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér szól néha Izidornak:

– Ne fecsegjen, markőr!

Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén Olivérünkre, így szólal meg:

– Szervusz, tanár úr.

– Szervusz, Izidor! – felel Milfay, a kit az «Aranygolyó»-nál kártyatudománya miatt «tanár úr»-nak neveztek.

– Az «Aranygolyó»-ba megyek, – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn tervével elkészült.

Szerencsés napon érkezett, – lóverseny volt délután Budapesten, az Aranygolyó «fészkében» az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a sportlapokat, miután a «fészekben» sport-lapon kívül egyebet nem olvastak.

Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a «fészekbe» belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a kávéházból és az Aranygolyó előtt posztoló öreg Henrik hordárt a lóversenytérre futtatja a vendégeiért, a kik körülbelül húsz esztendő óta álmodoznak azon a hosszú téli éjszakákon, hogy miképen is történne tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az Aranygolyóba, mint ifjú huszárhadnagy korában és az atillájának minden zsebében vadonatúj ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak.

– Semmi eltűnés, Izidor, – mondta, mintha csak tegnap lett volna az Aranygolyóban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen.

– Kegyelmes uram, – rebegte Izidor, – hiszen egyedül unatkozni fog.

– Maga majd elmulattat, – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit csinálnak régi barátaim? Kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És Olivér milyen összegben játsza a piquet-játszma point-ját?

Izidor őszintén felsóhajtott.

– Elverte itt a jég a termést, exczellencziám. Esztendők óta nem markiroztam piquet-kártyát a méltóságos tanár úr számlájára.

– Höhö, – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták barátaim a vasárnapi Kancza-díjra?

Izidor most már belezökkent a régi kerékvágásba. Az ujjain számlálta:

– Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, – az Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert, tetszik tudni, törölték Fridolint az oaks-ból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza, hogy a Kancza-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szemeláttára. A felséges czár unokaöcscse erre megesketi a kis doktort a telefonfülkében, beleesünk Mályvába…

– Ki a czár unokaöcscse?

– A Livinszky urat hivjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom fogadást elvitte az ördög…

– Höhö, – felelt nevetve a csallóközi nábob, – mindig hires volt ez a kávéház a balszerencséjéről. A ki az Aranygolyónál issza feketéjét, azt három kilométernyiről megérzik a versenylovak és megtagadják az engedelmességet.

– Dehogy is, exczellenczem, – védekezett Izidor, – csak azóta lettünk malőrösek, mióta ez a csúf vöröshajú fűzőkészítő boltosné a szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a macska-szemével. A «lovászfiú» – pardon, Xypszy baronett – egyszer fehér port akart keverni a szilvóriumába, de a kézikendőmmel kivertem kezéből. Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös fűzős-asszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes szerencsétlenné tenni.

Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett.

Elővette a jegyzőkönyvecskéjét és így szólott:

– Halljuk, Izidor, kik mostanában az Aranygolyónak, benne az úgynevezett «fészek»-nek a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki.

Izidor homlokára nyomta tenyerét és legelsőnek természetesen kedvenczét, a kinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat diktálta a csallóközi főúrnak.

Aztán sorban jöttek mindenféle «Stüsszi vadász», «Kőgazdag Csincsi», «Szénkapitány», «Brooks» nevű urak, a mint évtizedek folyamán az Aranygolyónál kialakult a karakterüket jellemző beczéző-nevük.

– Ki az a Brooks? – kérdezte Merseházy.

– Brooks akadály-jokey volt, jelenleg ez a spitz-náméja gróf Vincellides úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára. De legtöbbször mégis csupán a mennydörgős menykő szokott belecsapni a telefonvezetékbe.

Merseházy eltette jegyzőkönyvét és az ámuldozó Izidor könyörgő pillantásai ellenére felállott az asztaltól és kabátját begombolta.

– De fenség. Hat óra és tizenöt perczkor, egy másodperczczel sem később, uraink külön villamos kocsin behajtatnak a gyepről…

Miklós gróf egy aranyat nyomott az öreg pinczér kezébe.

– Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy és megelégedetten mosolygott bajusza alatt.

Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó asylum számára, a melyet magában már elnevezett «alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kivánó urak házának», mert Miklós gróf szerette a hosszú czímeket.

Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Souvereign volt, Viktória a szigetország királynője és India császárnője jó aranyfontja.

– Te sem jártál még a Golyóban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor bácsi, – mondta a tallérnak és elrejtette.

*

Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen viselkedett.

A negyven éves férfiú, a ki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete.

Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeirta. Egy hétig tartott a munka és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memoriája volt és hitelezőit szinte hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb tételeket.

«Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére esküt lehet tenni», – mondta olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők pénzüket is elfelejtették kérni.

A mint évek múltával is emlékezett egyes piquet-játszmákra, a melyeket itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult és a zöld királyt a talonba tette, azonképen emlékezett mindenre, a mi vele, körülötte az életben megtörtént.

Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szószerint idézett: «én ezt feleltem… ő azt mondta és X. vagy Y., a ki a harmadik Martell-konyakot itta fél pohár vizben, közbeszólott…» Félelmetes volt az a biztonság, a melylyel a múltak eseményeit kezelte. Nem egyszer szolgált jövedelmi forrásául emlékezőtehetsége olyan emberek körül, a kik nem óhajtották, hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen.

Az élet nehéz, – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza felejteni gyönyörű memóriáját!

Ugyancsak emlékezett minden nőre, a kivel csak egyetlen szót is váltott az életben és körülbelől kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a szivvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is.

Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú, mint a félvilág legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna osztrák főherczegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte Talleyrandot – teljesen szabadon, – a herczegnőkről és a nemes telivérekről való hasonlatban.

– Talleyrand, – felelt Anna főherczegnő és a lorgnettjén át figyelmesen szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte.

Később, évek múlva Olivér a Grabenen vásárolgató főherczegnőt megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a protektora és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. «Ki tudja?» vélekedett Olivér és karcsu, arisztokratikus alakját megszemlélte a kirakatok tükörablakában.

Azonban Olivérünk mégis csak legjobban a félvilág hölgyeit ismerte!

Ebben a világban ő szerkesztette a góthai almanachot, huszonöt év óta ismert minden tánczosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű kokottot, a ki Bécs vagy Budapest területén megfordult.

Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memoriája anyakönyvébe még a szülők foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve.

Ez volt a metierje.

Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és lakásuk czímét másodpercznyi gondolkozás után megmondta. La belle Miczi, szőke Miczi, vörös Miczi, szeplős Miczi, Fiáker Miczi, – csupán a Miczik közül ötvenháromnak nevét irta le egymás után Margitvárott, a midőn elmúlt életére visszagondolt.

Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Miczinél. Olivér ismerte őket, egyik-másikat, különösen a régibb évjáratból, szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti viszonyt tartotta fenn.

A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat, regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tipet a futtatásra. Olykor még tavaszi toalettjük szinét is Olivérünkkel beszélték meg.

Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan bánt, mintha született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán karonfogva vezette őket és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek, mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket zsarolóik ellenében.

Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein. Szürke ruhája, vadgalamb szinű feje, a mint feltünedezett a bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai szinház csillaga üldögél vagyont érő báli ruhájában, a mint előadás után a zenét hallgatja, – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott néhány perczre két gazdag franczia tőzsér meghivását utasította vissza. Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok tánczosnője, a ki eleven emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten, – Olivérünknek mind a harminczkét gyöngyfogát megmutatja és legyezője mögül halkan rákiált:

– Szervusz, Oly!

Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok czeremoniális viselkedését tanusította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképen nevelődtek, – míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt.

– Olivér bácsi, – mondták a teljesen kezdők, ajánljon nekem egy jó susztert. Pénzem nincs.

Milfay nyomban átadta névjegyét és a suszterek Bécsben, Budapesten mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt czipőt.

De Olivér szivesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi telket akart venni Ó-Budán.

– Oh, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra nevű asszony, a ki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű télikertben és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba.

– Még mindig mindenkié akarsz lenni és nem egygyé, a ki téged halálosan szeret. Szép kis házunk van Mödlingben és már te sem vagy olyan fiatal gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen tánczolni kellessen az orfeumban. Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de estére hazajössz, mert nem szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból.

Olivér haragosan legyintett a kezével:

– Hagyjon békét a szamárságaival, Mitra. Én nem vagyok magához való. Én úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt…

Mitra könnybeborult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a reményről, hogy egykor mégis csak övé lesz Olivér, a kit először szeretett életében. Azok a nők, a kik nem züllenek el végleg a mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon és bizonyos ekzisztencziát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan szerelmes szivű nők, a kik egyetlen férfit szeretnek halálos elszántsággal egész életükben.

Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe és magában elgondolta, hogy hányszor szólalhatott meg tiz nap alatt az Aranygolyó telefonja, mióta ő Margitvárott időzik.

Körülbelől elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja.

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem vágyódsz még társak után?

– Majd kérni foglak, gróf úr, ha megúntam a magányt, hogy kiket rendelj Margitvárra. Egyelőre végrendeletet irtam, mióta itt vagyok, – felelt Olivér és monokliját vigan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam egyedül. Szinte jól esett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékon és a többi ostobaságon.

Merseházy megcsóválta a fejét.

– Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem neked, ha Margitváron filozófus-kandidátusok teremnek. A Diogéneszek csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet, okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a szeretővel való randevuról.

– Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam, – felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól. A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, a melyek mellett vonatom elhalad.

Merseházy komolyan csóválta a fejét.

– Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum czélja. Úgy látszik, valahol elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a borszkai savanyúvizekhez, a hol ma délután nyílik meg a fürdőszezon a szokásos ünnepélyekkel.

A vezető eleresztette a gépet, a mely szédületes iramban hagyta el a fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte átrepültek a mély meder felett, aztán Borszkán voltak, a hol savanyúviz fakad mindenütt, a hol az ember a botját földbe szúrja. Zöld zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős tölgyek alatt. A fákon nagybajuszú czinczér-bogarak mászkáltak, (Milfay fogott is egyet és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt az ágy alatt és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő tulajdonosa, – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, a kik ha megfelelő levelet tudtak irni a grófnak, akár ingyen tölthették a nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a zenészekre és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben melegítették és a legutolsó tiz esztendőben mindössze három petroleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában.

– Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát, – mondta Miklós gróf.

Az edények között sok volt az ezüst és finom porczellán, a gróf kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a savanyúvizes fürdő számára és monsieur Pierpier egykor a Montmorencyeknek főzött frank földön, a míg Montmorencyek voltak.

– Nini a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt szőke leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a keblén a búzavirág épen olyan szinű, mint a szeme. Fehér ruhában és fehér czipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár.

– Gróf úr, fogadja üdvözletemet, – mondta Treszka kissé tótos akczentussal és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, a mint a régi kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, a kik nyilvános helyen czigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még mindig legjobb barátnőjük a guzsaly és a fehérruhájukat maguk mossák és vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot olvassák az ablakmélyedésben, de a vacsorát mindenesetre megfőzik.

– Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf és a csipőjére tette a kezét.

– Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrainjét, én meg a tennisz-labdámat, hát így vagyunk… Ugyan kérem, gróf, ne legyen olyan neveletlen: mutassa be a barátját.

– Pardon: von Milfay, – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem, ismerik egymást. Magát Treszka kisasszony mindenki ismeri a világon. Maga egy nevezetes hölgy!

– Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka és nevetős szemével tetőtől-talpig végigmérte von Milfayt.

Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a bölcseségeket vagy az ostobaságokat kimondta volna:

– Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban lévő zászlóaljat lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból.

– A mely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan Treszka. – No de ne legyünk rosszak, – folytatta elkomolyodva és tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése. – A czigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valczeremre, a tiszttartóval szokás szerint haragba estem és a fürdősnek pofonokat igértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház deszkafalán.

– Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda ezt nem is tudta!

Treszka hamisan hunyorított.

– Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett gróf úr. Tudja, hogy én vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok hivatalnokkisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én rájuk nem szólnék az erkélyről. Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt az a sok holdvilág!

– Maga nem szokott csónakázni? – kérdezte Milfay.

– Igen, sport-szempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat. Habár én úszni is tudok.

Elbúcsúztak Treszkától és midőn tovább mentek, Miklós gróf megszólalt:

– A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, minden nyáron háromszor is megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére, már évek óta kéznél van az ellenméreg.

Most özvegy láji Báji Péternével találkoztak, a ki hajdanában a legszebb asszony volt a felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operett-szubretté és jól szabott ruhája talán épen a legelső szabótól való. Csupán a dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, a melynek ma is sok rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, a hol a hires savanyúvizek fakadnak.

– Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett mosolylyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr?

Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra, de az gyorsan segítségére sietett.

– Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a legjobb lovas a kopófalka társaságban.

Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a roulette-golyót pördíti egy titkos játékbankban.

Miklós gróf nevetve rázta meg az özvegy világossárga keztyűs kezét.

– Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az közel van ide. (Aztán a szokásos másodpercznyi szünet következett.) Asszonyom, szebb mint valaha, pedig idestova harmincz éve a koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben.

Bájiné lesütötte a szemét:

– Ön kissé túloz, gróf, – mondta szinésznőies hangon.

Miklós gróf (a percznyi szünet után) észrevette magát és hevesen megszólalt:

– Persze, hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében?

Bájiné remegő hangon, félénken felelt:

– Egy rézágyat szeretnék a szobámba, mert a mostani már rozoga.

– Meglesz, asszonyom, – kiáltott fel megkönnyebbülve Miklós gróf, hogy a megsértett úrhölgyet kibékítette és vidor kedvvel tovább ballagott a borszkai tölgyfák alatt.

Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval történt találkozás és az első fordulónál már gúnyos mosolylyal tekintett a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen sértődött arczot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós grófot.

– Csak most látom, hogy a kegyelmes úr mennyit hízott, mióta nem láttam!

A gróf elpirult, aztán hangosan felnevetett.

– Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka, – felelt, mert nem szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek.

– Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, a ki csokrot kap? – kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.

– Természetesen, – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére küldeni egy szekér virágot.

– Oh, az sohasem lesz, – mondá Treszka és érzékenyen lesütötte a szemét s gyorsan tovább haladt az erdei sétaút felé, a hol mohos, szakállas pihenő-padok csaknem két emberöltőnek őrizték szerelmi jelvényeit. A korhadt szivek, a melyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra véstek, valójában már mind porrá váltak és senki sem emlékezik a nevekre, a melyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy J. koszorúba vésve, – talán egy napsugártekintetű Jolánt, vagy Juliskát jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy sziv, benne elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek ilyen csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már állítják az uradalmi ácsok a szokásos új, fehér padot, a melyről egy-két hét múlva az idei szezon összes szenzáczióit leolvashatja Miklós gróf.

Egy alázatos, feketeruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, a melyeket most szedett a réten.

– Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. – Nyitrai úr, jőjjön közelebb.

A szőkés, ábrándos képű fiatalember elpirulva közelgett.

– Nyitrai költő, – mutatta be a gróf.

– Csak tanárjelölt, – igazított szerényen a csendes ifjú.

Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel és pártfogó kedvében egy másodperczig elgondolkozott:

– Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt akartam kérdezni: Miféle könyv az a kezében?

A tanárjelölt önérzetesen felelt:

– Nevelői állásom mindig volt.

Miklós gróf hevesen intett:

– Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költemény-iró barátom?

Nyitrai úr vállat vont, arczát összeránczolta és a czigarettájából könnyed füstfelleget fújt a gróf czipőjére.

– A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra irnak. Itt van például egy levél a «Korunk és múltunk»-tól…

Miklós gróf szinte erőszakosan nyúlt a pirosfedelű emlékkönyv után.

Az első lapon nefelejts-koszorúban Tolcsvai Treszka nevét pillantotta meg. Elegáns, hegyes irással volt a név a könyvbe irva, alatta rövid, erőteljes vonal.

– Lám a Treszka ilyen bolondságokkal is foglalkozik!

A tanárjelölt magyarázattal szolgált:

– Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már negyedszer irok neki verset.

Valóban a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található: «T. T. kisasszony emlékkönyvébe» czímmel, alatta: Borszkai emlény.

A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arczát és szőke haján a piros kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett.

– Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem őrzi. Rajta! Itt a czeruza. Tessék kitölteni egy lapot, – kiáltotta Treszka és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csinytevő gyerek.

Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az únott, hideg arczczal szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér czipőjén kibomlott a csokor, azt nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse.

– Mi az ördögöt irjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután a szokásos másodpercz elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata.

Milfay elfordította a fejét és angolul szólt:

– Ird azt, hogy: kisasszony, maga nagyon furcsa, – legalább lesz min gondolkoznia.

– Helyes, – felelt Merseházy és gyorsan beirta az emlékkönyvbe a mondatot. A nevét alákanyarította és miután a távolban újabb veszedelmek jelentkeztek, a sokbeszédű galgóczai prépost, a ki minden alkalommal tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái őrnagy, a fürdőhely harminczesztendős vendége sietve közelgett gummitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt és elszáguldott Milfayval Borszkáról.

Az erdei úton özvegy Bájiné állott egy csomó nefelejtssel és virágot dobott a gépkocsiba.

– A rézágyamat! – kiáltotta.

Margitvár felé közelegve, Merseházy megkérdezte vendégét:

– Ugyebár nálam nem lehet unatkozni?

– Mérhetetlenül, – felelt szárazan Milfay Olivér. – Épen itt az ideje, hogy a czár unokaöcscse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra. Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé.

Miklós gróf megcsóválta a fejét:

– Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és társain.

Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közönbös lett és búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán.

*

A lovászfiú, másnéven Xypszy baronett, három napig azzal mulattatta magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú automobil-sípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve, – aztán megadta magát sorsának.

A juniusi csöndben Margitvárott az órák is megállottak.

Akadnak furcsa amerikai regények, a melyekben olvashatni öngyilkosok klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog a világon.

Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herczeg és Xypszy baronett a művészet magaslatára emelték az unatkozást.

Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, a ki legutoljára jobb hián a nihilista mozgalmakban résztvett és Izidort azzal rémítgette az Aranygolyónál, hogy majd valamiféle bombát elhajít, de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskin-ból egy strófát, mert erre még anyja tanította, a ki az operánál tánczosnő volt, – a czár rokona, a mint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a kis czivilizácziót is, a mit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott felszedni. Katonai iskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az osztrák hadseregben, – a míg lehetett, aztán csupán annyiban művelődött, a mennyit az Aranygolyónál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas ujságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett Margitvárott, Livinszky Sándor, a kinek ősei az orosz czárokkal bölényre vadásztak Ukrainában (az őseiről se tudott többet), visszasülyedt ősi állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában és hogy mit gondolt magában ezalatt, – erre talán senki sem kiváncsi. Megérkezése óta még a kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem zárta be, mert az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvan éves már elmúlott Livinszky úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon tölti. Valamikor volt egy kanárija, a melyet legjobban szeretett, de most a kanárira sem gondolt már. Izidor majd gondoskodik róla, ha akar. Nagy szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett és elhatározta magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz.

Xypszy baronett a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma kisértetként bolyongott a kastélyban és gyakran megállott Milfay ajtaja előtt:

– Olivér, játszunk tiz parti ekártét! – mondta siralmas hangon. De csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta:

– Pardon, bezique-t gondoltam, mert hisz ekártézni nem tudok.

Milfay némán intett és Xypszy tovább vándorolt a kastélyban, a toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arcza panaszosan tekintgetett jobbra-balra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési tábláját, egy régi bibliát sokáig forgatott, mert az Aranygolyóban egy téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már gyakran találtak pénzt.

Még csak harminczhárom esztendős volt a baronett, de már négy év óta nem volt szerelmes.

A képtárban sem a gyönyörű Merseházy-asszonyok képei előtt merengett, hanem többnyire az olasz festményt nézegette, a melyen két zsoldoskatona koczkázik a hordó tetején.

Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot és két karját kitárta.

Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy baronett, a ki származására nézve olasz, franczia és spanyol keverék volt, ebéd után, a melyet Milfay társaságában költött el, mindig megszólalt:

– Menjünk a klubba Olivér.

Milfay szótlanul bólintott és szobájába vonult.

Xypszy búsan leselkedett utána és a kulcslyuknál sokáig álldogált: vajjon mit csinál Olivér?

Milfay leült az asztalához és irt.

Időközben ugyanis adósságait két csoportra osztotta. Olyan adósságokra, a melyeket egykor meg kell fizetni, ha pénzre tesz szert, és olyan adósságokra, a melyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence, – Bacon lord unokája – a kivel volt szerencsés egykor tánczolni egy előkelő kalikó-bálban a ködös Walesben, ősi kastélyában lehúnyná szemét és valami babona folytán sok millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná.

Az árkusok megteltek és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön, ekkor álmában Bécsben járt és valczert tánczolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű úrral, a kinek nevét már elfelejtette.

Xypszy baronett, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem irt a világon, mint jockeyk nevét a lóverseny-programmjára, mert a váltókra hiába irta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos nagynéni, a kitől a baronett mindenféle antik ékszereket remélt örökölni. A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velenczei násfákra és az opál gyűrűkre, a melyeknek egyike mór ötvös-munka és a tizenharmadik századból való, a másikat Nápolyban készítette egy hires ötvös a Medicik alatt, – a mely gyűrűk voltaképen nem voltak sehol a világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy.

Xypszy tehát nem rajongott az irásért és a «tanárt» – bár az életben szeretett volna mindent utána csinálni, – erre a térre nem követhette.

Búsan ödöngött tovább keskeny vállaival, beteges arczával, a melyre már évek óta ki volt irva, hogy öt forint, tiz forint vagy ötven forint van a vagyonában. A bölcs Izidor az utcza túlsó oldaláról megállapította, hogy a «lovászfiú» a lóversenytér hányforintos kasszájától jön, mint a vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tiz forintra gyanakodott, már dupla pohárba töltette a franczia konyakot és friss tejszinnel tálaltatta a szamóczát, mire Xypszy a Golyóba beérkezett.

A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, a melylyel az azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három parasztgyereknek, a kiket az út porában hemperegni látott. Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon keresztül és miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt forintját elvásárolta.

– Poroszkai úr, – szólította meg a várnagyot egy napon, – hogy hivják önt?

– Poroszkai Mihály, szolgálatjára.

– Mától fogva Izidornak fogom nevezni.

– A mint parancsolja, – felelt a régi urasági ember.

Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg várnagy vállára tette a kezét:

– Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát kedves Izidor barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot, fogadni akarok az epsomi versenyekre.

– Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta…

Xypszy baronett elszomorodott:

– Mégis csak jobb világ volt a Golyónál. Ott nem mondtak az embernek ilyen szamár kifogást.

Miután Livinszky még mindig aludt és Olivér újabb árkusokat kezdett kitölteni azoknak a nőknek nevével, a kik őt szerették és a másik oldalra azoknak a nevét írván, a kiket ő szeretett, a szegény baronett felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.

*

Borszkán, a hol a hires savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf kegyelméből vigan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy órajárásnyira Margitvárott három különös férfiú éldegél a Zsigmond király korabeli kastélyban, a kiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a czigányt a házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.

Treszka kisasszony nem azért volt a felvidék esze, Pozsonytól Nyitráig, hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.

Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit és a kapukat mindig zárva tartják, – mert hisz csak eljöttek volna már régesrégen Borszkára a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól tánczolnak, mint a grófnők.

Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképen penitencziából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben és most teljesen elszomorodva, fájdalmas szivvel a magányt keresik? Az is meglehet, hogy reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük és bús szerelmét forró könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben?

A nők – ez nemcsak a felvidéken van ám így, – minden dolgot és embert a saját szempontjukból szoktak megitélni, mert hisz ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell és Napoleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy ha nem, – mért nem volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy Livinszky Alexander herczeg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért? Talán egy varróleánykába szerelmes a herczeg? A szimpatikus, költői haloványságú Xypszy baronett a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek irja naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit irni, hisz a férfiak nem olvassák el a hosszú irást?

Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram várnagy volt és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.

Treszka jó leány volt és midőn Nyitrai költő és tanárjelölt ismerősünk időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, a kik az őket körülvevő fejedelmi bőséget szivesen felváltanák aprópénzre, ha ez módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, a mikor csúza nem kínozta, regényesen sóhajtotta:

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember. Harmincz esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik egy krajczárt sem, mert feltette magában.

Treszka figyelmesen hallgatta az apját és bár Nyitrai úrral néha már kaczérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne a margitváriakat elvarázsolt helyzetükből megváltani.

Azaz még nem kaczérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, a mely fehér és kövérkés volt, de nem erő nélküli.

– Kedves költőm, én úgy földhözvágom magát, hogy észre sem veszi, – mondta Treszka és egészséges, telt alakját kiegyenesítette. Valóban, szűk fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy márványszobor, – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.

– Hiszen szeretem, – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő sem mondani, mint mindazok, a kik Treszkával egy hétig barátkoztak.

– Köszönöm, – mondá Treszka és bodros fejében mindenféle hunczut terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.

Treszka ugyanis, – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen ha az rúgós volt, – többek között nem hitt a férfiak állhatatosságában.

A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész életében és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a férfiakat maga előtt és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.

A fürdő-majális már közelgett és Treszka, a míg piros ruháját varrogatta a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a czérnát, a mint elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképen tenni Merseházy Miklós ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajczár nélkül sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt, a kinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta helyesnek.)

Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. «A várnagy mindig rokonságban van a várúrral», – gondolta magában, a nélkül, hogy mélyebb jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában, a melyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, a míg Treszka utánozni próbálta megállásukat, arczkifejezésüket. Különösen Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott különös rokonságot. A szőke grófnő szeliden, a szűzanya modorában ült egy karosszékben és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, a ki a kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz grófnő tudott minden mérgezési kisérletről, de nem szólhatott közbe, mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.

– Meg fogom menteni a margitváriakat, – gondolta magában Treszka, miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.

Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki a verandáról.

– Fél ettől a sok kaczér asszonytól, – vélekedett Treszka és szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta a terveket.

*

Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap és a kezében zöld posztóban csomagot czipelt.

Xypszy baronett, a ki a teleszkóp mellett ült a toronyban, észrevette a vándorlót, figyelni kezdte és a járásáról csakhamar felismerte.

Szélvészként futott le a toronyból és szinte bedöntötte Livinszky ajtaját:

– Talpra unokaöcscs, itt van Izidor!

Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a kelleténél, de csakhamar követte a baronettet.

Milfay Olivér is letette a tollat és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az erkélyre.

A baronett intézkedett, hogy a kaput kinyissák.

– Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött.

– Minek az? – ásított a herczeg.

– Hát elsütni, Izidor tiszteletére.

Az Aranygolyó érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonó-hídon:

– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem senkinek sem elárulni. «Mamzellka» biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a sír.

Xypszy baronett csaknem megölelte az öreg pinczért.

– Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide?

– Szervusz, lovászfiú, – felelt üdvözletképen Izidor, majd a herczegnek is meghajolt:

– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga helyett.

– Jól van, Izidor, – ásított Livinszky. – Mit hoztál?

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját és felköszönt az erkélyre:

– Legalázatosabb szolgája tisztelt tanár úr!

Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot.

Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominó-kő és sok bécsi czigaretta volt a csomagban.

– Izidor, ön a legpompásabb ember, – mondta a herczeg. – Micsoda bolondság volt eddig nem kártyázni!

Xypszy baronett gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominó-köveket az asztalon.

– Mi ujság az Aranygolyóban? – kérdezték Izidort.

A vén, keselyképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák berendezését vizsgálta és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta, meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott és a falon függő képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.

– Ugyebár ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az Aranygolyóba. A «fészekbe» már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden «tercz» alszik a kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a «tercz». Igazán nagy kár, hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.

Livinszky megismételte a kérdést:

– Mit csinál nemes barátom, Brooks?

Izidor vállat vont.

– Ugyan kérem, Brooks is kalabriászjátékos?

– A vereshajú fűzősné, reméllem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg Xypszy baronett.

A keselyképű öreg férfiú őszintén megharagudott:

– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba és ne hagyj Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig senkinek szerencséje a Golyóban, a míg Friderika asszony belenéz a kártyákba! Ah, tanár úr!