HOLDAS ESTE FÜREDEN.
Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal diszített világos mellényt viseltek és a kék czilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan bodorították, a viola-színű frakkhoz a nankingnadrág illett, Füreden, a magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a vadgesztenyefák alatt és soha sem hiányzott a vadgalamb színű keztyű a kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, a kik Jeney fotografusnál vétették le magukat és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még emlékezhetnek arra, hogy kis szinház volt a fürdőn, dóriai stilusban és a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és asszonyságok őszinte meghatottsággal szivükben mendegéltek esténkint a szegény Thália segítségére, míg az aktorok az Esterházy fogadóból siller-bort hozattak játékuk megkezdése előtt.
Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a szépen faragott kövek a szinház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, a melyek olykor aranynyal voltak hímezve, mint Zrinyi Ilonáé, dobogó szívvel nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a szinpadon? És a nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres-üvegecske kéznél legyen és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta helyét, ravaszkás mosolylyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek, czimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette és arcza oly rózsaszínű, mint a kaczér idősebb dámáké. A szinpad előtt bibor leplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes táblabiró, jobra-balra köszön és Bizay mellett helyet foglalva, gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak az imént bukott le Tátika felett: a szinházi előadáshoz nagyobb sötétség kivánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi Veszprémből és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba? Egy fiatal asszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. «Légy szíves, küldd át holnap a közlönyt!» kéri barátnője. Násfák, megbarnult kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, a mint tüntetőleg ásít és teknősbékapálczikájával megkopogtatja a súgó ládáját. «Kezdjük már, Laji bácsi!» mondja hangosan és az összegyülekezett népség helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, a melyeket illatszerrel láttak el… «Rögvest, báró úr!» felel a súgó Bizaynak és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.
Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy vonalba kerül, a mint a függöny felcsavarodik. A szinpadon régi vár lovagterme és az Esterházy fogadó butorai. A csizmahúzó is ott van valahol, mint egy ugatásra készülődő kis kutya. Egy kerek asztal körül Sárosi és Pataki szinművészek prémes mentében a haza állapotáról beszélnek és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga. Bizay úr félig felemelkedik székében és hátrafordulva erélyesen lepiszszegi a tapsonczot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg integetnek a füredi szinház intendánsának.
E perczben változik a szin. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi selyemruhában és szalagos félczipőcskében fehér harisnyája alatt a szinpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét gyorsan elfoglalja az első sorban és négyszögletes üvege már kéznél is van, hogy mindaddig figyelje a szinésznőt, gracziőz mozdulatait, fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, a míg a súgó csengettyűje a felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy Jáczinth urat fontos teendő szólítja a szinpadra. Engedélye van, hogy felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon és az öltöző ajtajáig elkisérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arczú urak és szende leányok képzeletükben a szalón-asztal díszeit, a porczellán pásztorkát és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt, – vándorló-diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fujja a fuvolát, a kisbőgőt egy fiatal cziszterczitapáter kezeli, a ki szinésznő miatt ugrott ki a csuhából és az őszfejű, gyermekesen sima arczú karnagy télen Esterházy herczegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már tánczra kelt a vizit-szoba valamennyi dísze. Az arczképalbum a pávatollakkal és az Alt-Wien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyűlábú ripsz-kanapé előtt.
Jáczinth, midőn hazáig kisérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, a hol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a szinésznő kezét:
– Ilona, nem birom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e?
A szinésznő (a kit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért, mert egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:
– Majd… Egyszer… Majd…
– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek, – mondta Jáczinth kősziklát megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…
– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon és a paradicsommadárra gondolt, a melyről a Divatlap «egyveleg» rovatában olvasott.
– Úrnőm, – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel, – ma éjjel utoljára megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta-zenéje ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében látják hintázni tetememet. Ott, a hol legmélyebb a víz.
– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza, – felelt Ilona és a londoni kakasviadalra gondolt, a melyet a képes ujság rajza szerint matrózok és czilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.
Jáczinth kezet csókolt a szinésznőnek, sokáig utána nézett. Még az arany keretes lorgnettet is elővette, de a szinésznő egyetlenegyszer sem fordult hátra.
– Úgy látszik, meg kell halnom, – gondolta magában Jáczinth.
Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon holnap mindenki róla beszél.
– Miért? – kérdezik egymástól az emberek.
– Szerelem, – mondja valaki sóhajtva.
A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak.
– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, a mint végrendelkezését német nyelven megírta az Esterházyban bérelt szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a menyasszonya, a ki a bécsi Notre Dame zárdában várta, a míg érte jön. A grófnőt Sziszinek hivták és mindig csak az istenfélelemre intette vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona szinésznőnek hagyományozta. Szilárd kézzel irta alá nevét az iratnak, picziny czímeres gyűrűjével viola színű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér keztyűt húzott és nyugodt, ruganyos léptekkel ment le az étterembe.
Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak elmentek kártyázni. A czigányok gyorsan összeszedték a hangszereket és mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, a hol egy kis parasztházban Ilona bérelt szállása volt.
– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan és a barna zenészek rákezdtek a kesergő nótára. A Füredi emlény-t játszták.
Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az éji csöndben.
– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth.
Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára, Eloldozott egy csónakot és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold épen akkor bukkant fel Csobáncz felett.
– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.