TEMPE-VÖLGY.
Már estefelé járt az idő, vén asszonyok nyarának alkonya borult a tájra, a rózsaszínű és piros, sötétkék és álmodozó füstfelhőcskék a nyugati égen egy lakodalmas selyemszoknya virágaihoz hasonlítottak. Az enyhe dunántúli tájon, a Tempe-völgyében az erdők, mezők, halmok koszorúalakban ölelték át a völgyet; elszenderedni látszott a völgy mélyén futó fehér országút, a mely úgy kanyargott jobbra-balra, mint egy kis kutya, a mely eltévesztette az útat hazafelé; a fák sötétkék mozdulatlanságába, a levelek sűrűségébe már felköltözött az éj, mint egy fészkére ülő nagy madár; általában olyan csend volt a tájon, mintha egy szép, hosszú szerenád hangzott volna el valahol egy ablak alatt és most minden az utolsó akkordokon gondolkozna, merengne: a zenészek csendben hónuk alá eresztették hangszerüket.
A fehér országút mellett csárda állott, de az ivóban még nem gyujtották meg a lámpást. Oldalvást egy nagy, poros utazókocsi lovai hajtották le mélabús fejüket, a hátulsó kerékre egy alvó pillangó telepedett, és a kocsis, hosszú fűszálat tartva fogai között, hanyattfekve nézett az égre, a hol néha-néha felbukkant már egy kis csillagnak álomképe. A pasasérok a csárda előtt üldögéltek egy kőasztalnál. Tejet, vajat fogyasztottak, édes szőlő maradványa és baraczkmagvak jelentették az elmult uzsonnát. A fiatal férfi hajadonfővel ült, hullámos barna haja olyan figurában volt fésülve, mint a Napoleon-korabeli tisztek kis pasztell-képein látható, a mely képeket a hadjárat alatt hűséges nők a szivükön viseltek. Kis bajusza volt, fehér kravátlija és ibolyaszínű kabátja. Csupán hanyagul vállravetett köpenyege jelezte, hogy a fiatalember a spanyol Izabelláról elnevezett osztrák lovasezredben szolgál.
A hölgy, a ki vele szemben helyet foglalt, oly finom volt, mint egy aranymetszésű kis könyv, – benne tán a Lafontaine meséi – a mely könyvecske a szalón malachit-asztalkáján helyet foglal és álmodozva várja, hogy mikor veszi kezébe valaki, a ki őt megérdemli. Tehát igen drága, idegenszerű és csipkefinomságú volt a hölgy. Ha Nápoly és Róma között találkozunk vele a gyorskocsin, bizonyosra veszszük, hogy ő az a dáma, a kiért Childe Harold átúszta az Arany-Szarvat. Azonban Magyarországon vagyunk, a mult század elején, közel Várpalotához, esteledik és a Bakony zúgása hirtelen felhangzik a környéken, mintha ezer meg ezer öreg fa ébredne fel délutáni álmából. A hölgy utazókalapkája mellett kékcsóka tolla volt és fátyola, a melyet most hátravetett, zöld, mint a tenger.
– Fruzsina, szomorúnak látszol, én boldogságom, szent szerelmem! – mondta a tiszt úr olyan halk és érzelmes hangon, a milyenben az idő tájt az úri férfiak beszéltek.
– Csupán fáradt vagyok, – felelt mélabúsan az előkelő hölgy. – Istenem, többé sohasem láthatom anyámat!…
A fejét kissé félrefordította a tiszt úr esengő tekintete elől, mintha fájna neki amannak szomorú, kétségbeesett szerelme. Mintha szánná, sajnálná… Talán csak egy szót kellene szólnia és a kocsi-tokból előkerülne a hosszúcsövű pisztoly. A csárda mögött van alkalmas hely, a hol a tiszt úr golyót küldhet a saját szivébe.
– Istenem, milyen jó nekünk, – mondá érzelmesen a tiszt úr. – Elszöktünk, mint a regényhősök. Gráczban mindenki rólunk beszél, a mi nagy, akadályt nem ismerő szerelmünkről suttognak egymásnak ismerőseink. Clair-Fontaine, a dzsidás kapitány bajuszát harapdálja, Hertelendy talán riadót fuvatott és a környéken minden szalmakazalba beledöfi a kardját, hátha ott bujtunk el. Szent, szomorú nénje tán azért érdeklődik az Orsolya-apáczáknál, hogy az első reggeli, hótiszta imát a klastrom növendékei érettünk küldjék az Anya trónusához.
– És mi olyan országba kerültünk, a hol csak erdő van, napokig tartó sűrű erdő és itt-ott vaddisznó-kondák makkolnak haramiák felügyelete alatt.
– Az én hazám…
– Az ön hazája, Alexander, a mely mostantól fogva az én hazám lesz, – felelt sóhajtva a hölgy, a ki oly finom és előkelő volt, mint váratlan téli időben a bágyadt narancsvirág.
Felállott és néhány lépést tett a csárda előtt, a mely oly néma és csöndes volt, mintha bujdosó szegénylegények aludnának a padláson. A hölgynek olyan mozdulatai voltak, mint a nőneveldéből nemrégen kikerült kisasszonyoknak. Kissé félszeg, kissé fiús. A czipője finom volt, mintha a koronázás után a királyné lábáról került volna a lábára és keztyűjét bizonyosan még Hadik hozta Berlinből. A két kezét fátyolába akasztotta, a mint a messzi tájakra nézett, a hol enyhén szökdösött előre az estve egyik halomról a másikra, fatetőről-fatetőre, mint egy fekete nyúl bokorról-bokorra szalad. A felhők már csupa özvegyasszonyok ruháiból valók… A Fruzsina hosszúpillájú szeme, a melyet mintha lehunyt volna, a mint a távolba nézett, halovány, betegesen finom orra és a gyöngéd hajlás, a mely fülétől álláig húzódott: egy olyan nőé volt, a ki egy perczre elálmodozik, hogy szomorkodhasson. Csak száz esztendő előtt voltak ilyen finom nők, a kik az életről sohasem tudtak meg többet, mint a mennyit a franczia tanár megengedett. S a költők közül is csak az előkelő származásúak kerültek kezükbe.
– Hogy zúg az erdő! – mondta Fruzsina és összeborzongott.
A szomszédban, egykori kis lugas töredezett padján, a honnan már az asztalt is elvitték tüzelőnek, néhány percz óta egy szomorúképű fiatalember telepedett meg, a ki észrevétlenül jött a kanyargó országúton. Leginkább vándordiákot sejtett volna benne a szakértő tekintet. Halovány arcza volt és nagy, epekedő szeme, mint a szívbajosoknak. Felállott, a tiszt úrhoz lépett, vállára tette a kezét:
– Szervusz, Kákosi… Nem ismersz meg? Én vagyok Vitéz, a kit kicsaptak a debreczeni kollégiumból.
A tiszt úr megszorította a diák kezét.
– Hol jársz erre? Mely szél hajtott idáig, messze Debreczenből?
– Házitanító vagyok. A környéken lakom. Estve sétálok, bolyongok, mert a szivem hajt.
– Telepedj hozzám. Kocczintsunk egy pohárral, hisz oly régen láttuk egymást.
A lecsüngő bajuszú csárdás mogorván hozta az orrosban a hegy levét. Fruzsina néhány lépésnyire eltávolodott és nem akart tudomást venni a jövevényről. A tiszt úr ezért zavarban volt…
– Fruzsina, kedves! – szólalt meg.
– Gyönyörűek a csillagok, – felelt a hölgy messziről.
– A csillagok, – ismételte a diák. – Egész éjszaka én is a csillagokat nézem. Oly messzire vannak és az ember mégis bennük keresi örömét, reményét, megvigasztalódását.
– Talán szerelmes vagy? – kérdezte a tiszt úr, megemelve az orrost.
– Igen, – felelt egyszerűen a diák. – Van egy hölgy, a ki rabul ejtett… Azaz hogy én kerestem fogságomat. Boldog vagyok, mert szenvedek. Én vagyok a legboldogabb ember a Dunántúl, mert reménytelenül szeretem Lillámat. Ah, mily jó szenvedni egy hölgyért, éjjel-nappal reágondolni, kedvéért megtanulni imádkozni, estve sírva menni az erdőn és éjjel a holdba nézni! Kis madár pittyent a bokorban: egy majális és egy hajnal jut az eszembe a győri szigeten és a nagy fák levelei között a sejtelmes hajnal. A csillagok elhalaványodnak a keleti égen: sok éjszaka virradása érkezik emlékembe, a mely éjszakákat az ő ablaka alatt töltöttem. Zeneszót hallok, bús Lavottát, vagy franczia dalt: ismét Lilla jön elém, a ki dudolgatva kisérte mindig a hangászok dalait, mintha minden nótát hozzáirtak volna! Csermák már róla muzsikált, pedig nem ismerte. Az erdőn magányban mélázva üldögélek; ismét csak az ő szomorúsága az én szomorúságom. Istenem, nincs jobb dolog a világon, mint boldogtalanul szerelmesnek lenni. Maga Voltaire is mondja…
Az előkelő hölgy észrevétlenül hallgatta a diák beszédét. A szemét ismét behunyta és halkan így szólt a tiszt úrhoz:
– Látja, kedves Alexander, ezért nem vagyunk mi már többé boldogok.
A diák fölemelkedett, fövegét megemelte a dáma előtt, a tiszt úrnak kezét nyujtotta.
– A nagy fához megyek, a hol éjjel, holdvilágnál irni szoktam költeményeket.
Az utazóhintó ezután útrakészen előállott és az egyik sarokban meglehetős boldogtalansággal foglalt helyet a megszöktetett úrihölgy. A tiszt úr a kocsis mellé ült, hogy a holdat nézze.