FERENCZ JÓSKA.
A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán Margit. Vén leány maradt, nagy kort ért és mindig olyan előkelő volt, mint egy udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező, a melyet arcza felé emelt. A fején kis kalap és az arczán bánat. Korhely unokaöcscse, bizonyos Predány Berczi – nagy verekedő és szoknyahős egykor a sóstói tölgyek alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagy mértékben hasonlít azóta megboldogult királynénkhoz.
– Tudom, – mondta Margit. – Már nagyon régen tudom.
Ám azért jól esett neki, ha Berczi a hasonlatosságot minél többször emlegeti. Áldozatokat is hozott e czélból, titkon kifizette a czigányokat, midőn Berczi a környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.
Szép, szomorú nő volt, naplót irt és olyan levélpapirosa volt, mint senkinek a megyében, talán Angliából hozatta a papirost. A kezében többnyire aranymetszésű, lilaselyembe kötött könyvecskét tartott. Egyszer megnéztem a könyv czímét. Heine Henrik irta és Vallomások volt a czíme. A járása messziről elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem vetette lábfejét kifelé vidékünkön, mint Oroszlán Margit. A kalapot nem tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s mig nagyanyám ódon és fenyőillatszagú szalónjában üldögélt (a hol kisfiú koromban mindig tüdőbetegeket kerestem a görbelábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:
– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nem igen olvashatok ujságot.
– Igen jó egészségben van, – felelt nagyanyám.
Oroszlán Margit arczán gyermekes öröm mutatkozott.
– Minden este imádkoztam érte… Ferencz Jóskáért.
Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanuja az efajta beszélgetéseknek, midőn nagyanyámat szalónjában különböző furcsa öregasszonyságok felkeresték és Oroszlán Margit, a mint szerét tehette, ő felsége személyét ügyesen beleszőtte a társalgásba. A mult századból itt maradott öreg hölgyek szertartásosan integettek, csupán némelyik rózsaszínűre festett arcz mosolygott finom gúnynyal. Oroszlán Margit az arcza elé emelte a fekete legyezőcskét és nem óhajtotta meglátni a gúnyos mosolyokat.
Ah, régi hölgyek, a kik egykor udvarias franczia szavakra és a finom meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította és Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt, midőn az óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos Berta néni, felejthetetlennek itélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay felváltva mondták a szépeket. És egy kistermetű öregasszonyka Fejérváry Gézával tánczolt egykor a redoutbálon. Szent, ábrándos, méla őszi délutánok. A nagyanyám fehér fejével jóságosan, megbocsátólag integetett barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga fénynyel csillant meg kezén. Nem igen volt az elmult században valamire való férfi, a kit a szalón látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán, állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy biczegő igen öreg dámát a szalónba és a fehérbajszú udvarmester aggodalmasan álldogált a szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja), a ki Petőfi Sándorról beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmult idők nagy férfiainak egyéb dolguk sem volt, mint a nagymama barátnőivel foglalkozni. Deák Ferenczről is hallottam egyszer: «Titkon nagy kópé volt az öreg úr!» Szentséges, ártatlan és imádságos rajongások hangzottak el a beesett ajkakról, a melyek egykor valóban üdék lehettek, mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.
A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán ejtette ki annak a nevét, a kinek kedvéért vén leány maradt. Hogy is volt ez a történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke hölgyek, a Petőfi úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem félszárnya volt, mint a csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben és egy félhomályos sarokban így mondta el a dolgot Oroszlán Margit.
– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghivót bocsátott ki a rendezőség, a melynek elnöke később Magyarország első zászlósura lett. Ah, Istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados tölgyeken ijedten fukároztak a czinczérek, mert a lampionok csodálatosan ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és a hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata lett volna ez estére. Olyan ruhám volt, mint Mária Antoinette-nek és a fürteimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse de Moskou volt akkor a legdivatosabb tánczdarab, – azt hiszem Glinka irta, – sokszor játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen játszott a zenekar, a polgári zenekar, a melyet egy felvidéki városkából hozatott a figyelmes rendezőség. A czigány akkoriban csak férfiak duhaj mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy mazurt és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak, a melyek ruhámon nyilottak.
Lágyan hajnalodott a tó felett és a lampionokba új gyertyát helyezett unokaöcsém.
A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék szeme volt és báró volt, a rendezőség néhány tagjával megbeszélést folytatott, a mire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a végtelen valczert. A férfiak arcza elkomolyodott és a főrendező gróf D. egy vendégszobában gyorsan megmosakodott. A fehérköpönyeges tiszt lovára ugrott és elnyargalt.
– Mi történt? – kérdezte a megriadt báli közönség.
Unokaöcsémet, a ki boros fővel a lampionokat gyujtogatta, a ruhatárba csalták, a hol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte kiszabadítani. Végül elaludt a vendégek köpönyegein, A pofaszakállas, ünnepélyes karnagyot (a ki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen értette) félrevonták és suttogva beszélgetett vele néhány úr a rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, a kinek fiát a forradalom után agyonlövésre itélte a biróság, egy vendégszobába kérette a főrendező. A felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.
Nemsokára újra feltünt a fehérkabátos tiszt alakja a hajnali világosságban. Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa-boltozat alatt. A fiatal Ferencz József magyarországi utazásában e tájra érkezett.
A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta és az almásszürkék kényesen lépegettek, mint a népmesében.
A hintó bőrfedele le volt eresztve és a bőrpárnákon zöldtollas kalapban, rózsaszínű arczczal, üdén, ifjan ült Ferencz Jóska. A bajusza gyöngéd és szőke volt. A szeme oly kék volt, mint egy álombeli tónak a tükre. Ah, gyönyörűbb férfit még sohasem láttam.
A császár a kalapjához emelte fehérkeztyűs kezét.
Az urak némán meghajoltak.
Senki se mert éljenezni.
Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam volna – és a fiatal császárnak átnyujtottam virágaimat.
Ő megfogta a kezem, gyöngéden szemembe nézett:
– Köszönöm, szép kisasszony.
A hangja oly lágy volt, mint egy költemény…
A nagyanyám szalónjában megszólalt a zenélőóra, egy valczert játszott és egy kifli-alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján.