Julcsa.
– Egy jó férj története. –
I.
Az asszony még egyszer elmondta a rendelkezéseit:
– Az összes szobákat bezártam ezen a szobán és a hálószobán kívül. A kulcsokat becsukom az íróasztalod fiókjába, Julcsának a bérén kívül minden elsején adsz harminc forintot kosztra. Ha egyszer itthon akarnál valami egyszerűbb dolgot csináltatni, ő főz is neked. Vigyázz, hogy a vendéglőben el ne rontsd a gyomrodat… Tésztát ne egyél…
Vajda bólogatott a fejével, kezébe vette a kalapját és várt rá, hogy az asszony elkészüljön. Az asszony föltette a kalapját, fátyolt kötött, a karjára vette a köpönyegét, a kezébe fogta a keztyűjét, körülnézett, és azt mondta:
– Indulhatunk.
A két gyerek lent ugrált már a kapu előtt; a kisasszony vigyázott rájuk. Az első fiákerbe beült az asszony, Vajda és az egyik gyerek, a másikba a kisasszony, a másik gyerek, a szakácsné és a szobalány. Vajda az úton belefüzte a karját az asszony karjába és gyöngéden megszorította. Az asszony rámosolygott. Összesimulva ültek a vasútig.
A váróteremben könyörögve mondta az asszony:
– Gyere le minél előbb.
– Az első szabad napomon.
– Hátha mégis lejöhetnél két-három hétre…
– Nem lehet. Idén nem enged az üzlet.
– Borzasztó, hogy itt kell lenned a forró Budapesten. Amikor mi lent vagyunk a jó tenger mellett…
– Csak legyetek ti lent. A gyerekeknek tengerre van szükségük.
Az asszony hálásan nézett föl rá, Vajda lemosolygott az asszonyra. Az asszony azután elhelyezkedett a gyerekekkel a vasúti kocsiban. Vajda fölment hozzájuk, segített nekik, megcsókolta a gyerekeit, azután átölelte az asszonyt. Az asszony hozzátapadt.
– Most megyek el tőled először – sugta félig sírva – ilyen hosszu időre.
Vajda meg volt hatva.
– Hermin! – mondta melegen és szeretettel.
A vonat indult. Vajda leugrott a kocsiról. A gyerekek csókot dobáltak az apjuknak, az asszony kinézett az ablakon és a kendőjét lobogtatta, Vajda sokáig látta a libegő fehér foltot a vonat fekete testén. A vonat azután eltünt. Vajda utána nézett még egy kicsit, azután zavarodottan és fanyar kedvvel visszament a városba.
II.
Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos levelet kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért futkároztak hozzá, egyszer lehivták a posztóraktárba, bejött hozzá Bánó, a társa, és lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De este, amikor az üzleti kabátját levetette és amikor a munka kellemes és kedvelt fáradtságában örömmel fordult affelé a megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a feleségéhez és gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement az utcára és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen. Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de vacsorázni még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást gyülölte, az okos és kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb fogásaihoz sem értett és dühösen ment ki a Fürdő-utcába, onnan a Dunapartra, ádázul unatkozott és sírni tudott volna mérgében, mikor arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell eltöltenie a felesége és a gyerekei nélkül.
A Dunaparton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és kereskedőkkel, akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a társa, aki még jobban földerítette a társaságot.
– Uraim, – mondta, – Vajda hat év óta most lett először szabad ember. A tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a szalmaözvegység örömeit.
A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan odavoltak tőle, milyen jó a kirántott csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, bizalmatlanul forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott a nyirkos asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári mulatóhelyre. Egy kávéház terraszán itták meg a feketéjüket és félóra múlva bevonultak egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt rendelt és a pincérnek azt mondta, hogy küldje Melaniet. Három perc múlva bejött egy nagy szőke lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. A lány két pohár pezsgőt hajtott le gyorsan és szomjasan, vacsorát rendelt és lábait föltette az asztalra. A többiek mind ismerték és harsogva tréfáltak vele, Vajda azonban nem tudott szólni hozzá, zavarban volt és utálta a kegyetlenül erős parfumszagot, amelyet a lány maga körül árasztott.
A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsipve magasztalta a lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban zavarodottan mosolygott, kényelmetlenül ült és rosszúl érezte magát. Később még három lány jött be, a mulatás egyre zajosabbá vált és éjfél tájban az urak közül ketten elvonultak egy-egy lány kíséretében. Bánó ekkor összesugott a társasággal, hivta a pincért, fizetett, azután az egész társaság fölkerekedett és Bánó halkan megsugta Vajdának:
– Magatokra hagyunk.
Vajda tiltakozott, erre Bánó jóindulatuan magyarázta neki:
– Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a Csengery-utcában.
Vajda még mindig tiltakozott.
– Jó, jó, – mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman elvonult.
Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda keserves zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt neki, zavarta és kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak látni, de kiábrándulva kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat fedezett föl a lány arcán, undorodott a vásári mivoltától és piszkosnak érezte. A lány fickándozott az ölében; csak a fizikai súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a homloka.
Egy gyors elhatározással lecsúsztatta magáról a lányt és azt mondta:
– Menjünk.
– Jó, – válaszolt a lány. – Hozzám jössz?
– Nem, – mondta Vajda. – Haza megyek.
A lány csodálkozva nézett rá.
– Engem nem viszel? – kérdezte meglepetve.
– Nem.
A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltüzni és haragosan kérdezte:
– Miért?
Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihivóan és veszekedést provokálva mondta:
– Szép alak vagy… Kövér ember… Micsoda pocak…
Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván mentegetőzött:
– Bocsáss meg. Rosszúl vagyok.
A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. Vajda benyult a zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a lánynak. A lány megszelidülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett menekülni.
– Na szervusz kövér, – mondta kacagva a lány.
– Szervusz, – válaszolt félénken Vajda és sietett kifelé.
Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült és hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt, – ilyentájban máskor már aludni szokott, – az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra émelygett a pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában érezte a mulató szobának pezsgőből, parfumből és emberi testekből összeszürődött szagát, nagy undorodás kinozta és álmosan és fáradtan és utálattal kérdezte magától, hogy lehet az, hogy a többiek kedvüket találják az ilyen életben. A mocskos vendéglőkben, a külön szobákban és a berugott, otromba lányokban.
Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az előszoba ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és tiszta levegőjében és minél előbb bebujhasson – úgy érezte, hogy szeretettel fog belésimulni – a tiszta és kényelmes ágyába.
Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő jött feléje. Vajda elámulva állott meg.
– Julcsa maga az? – kérdezte azután meglepetve.
– Igen. Én vagyok.
– Hát mit csinál maga itt? Miért nem feküdt le?
– Vártam, hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.
– Köszönöm. Semmire sincs szükségem. Csak feküdjék le.
Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt perc múlva mélyen aludt.
III.
Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és egészen kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és kényelmét. Az előszoba ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a cseléd.
– Minek virraszt Julcsa? Ne várjon rám.
– De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.
– De nem…
A lány besietett a dolgozószobába, meggyujtotta a lámpát, azután visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, azután kisietett és vizet hozott be.
– Megmelegszik, ha idebenn áll, – mondta. – Most hozom a jégről.
Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. A lány még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott.
– Na köszönöm Julcsa, – mondta Vajda. – Most igazán lefekhetik.
Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor Vajda kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvü, hangos és hosszu ásítással fölébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. Fölhuzta az ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a tiszta inget és jelentette, hogy a fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a rend és a tisztaság.
– Köszönöm Julcsa, – mondta jókedvüen. – Honnan tudta, hogy fölébredtem? Nem is csengettem.
– Figyeltem rá, nagyságos úr, – válaszolt alázatosan és buzgón a lány.
Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó szobában hallgatózott és mihelyt meghallotta a Vajda ébredésének a hangját, azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt és amikor Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc múlva bent termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a délutáni álom zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen minden parancsot.
Ebéd után egyszer hazament Vajda. A lány be akarta sötétíteni a szobát.
– Köszönöm Julcsa, – mondta Vajda, – most nem alszom. Leveleket akarok írni.
Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor keresztül ment a szobán. Vajda fölpillantott. A lány megállott, ránézett, egy furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi mosoly volt az arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele ebbe a mosolygásba, a lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a fejét, azután megindult és lassu léptekkel bement a hálószobába. Vajda meghökkenve nézett utána. Mit csinál vajjon bent a hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt bent; nyilván valami dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott?
Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és folytatta az írást. Öt perc múlva kinyilt a hálószoba ajtaja és kijött a lány. Vajda fölnézett. A lány megint mosolygott, átment a szobán, az ajtóban visszanézett, és csendesen kiment. Vajda elámulva nézett utána, nem tudott írni a meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a hálószoba felé tartott; mosolygott.
– Mit csinál ott bent, Julcsa? – kérdezte Vajda idegesen.
– Szellőztetem az ágynemüt, – mondta a lány, mosolygott és kiment.
Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog ez a lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, hogy ő majd kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő kedvéért jött haza. Ez a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagu. Mit röhög ez itt az ő arcába?
Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a föltevéssel és azzal a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A barátai mind természetesnek tartották, hogy sietve fölhasználja az egyedüllét alkalmát és belemegy egy csomó könnyü és piszkos szerelmeskedésbe. A barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát könnyü éjszakai nőkkel és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és úgy beszéltek vele, mint akivel természetes módon dolguk lesz. Föl volt háborodva ezek fölött a budapesti férjek fölött és undorodva utálta lármás és ízetlen és olcsó és piszkos szerelmeiket. Ideges volt és a dühtől remegett, mert újra meg újra megismétlődött és hozzá tolakodott az a föltevés, hogy meg fogja csalni a feleségét.
És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. Aki ismeri a feleségét, aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. Ez merészel a feleségével versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát egy szemtelen mosollyal odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a szobában.
Földhöz csapta a tollát, kirugta maga alól a székét és elment hazulról. Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. Azzal a szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban megenyhült a haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz budapesti ház közül kilencben elfogadták volna a kinálkozását; nem is várták volna, míg kinálkozik; miért megbüntetni azért, mert félreismerte a helyzetet; az ember ne csináljon nagy dolgot a maga erényeiből; ősszel visszakotródik a lány a konyhába a szakácsné mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme elé; hadd illesztgesse magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés…
Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a gyerekeinek, azután visszautazott Budapestre.
IV.
Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten töltötte. Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. Egyetlen egy napra sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg sok dolga volt, Bánóval, a társával egy posztógyár alapításán dolgoztak, a vasárnapjait is az irodájában töltötte és azt a három napot, amely ahhoz kellett, hogy lemenjen, visszajőjjön és egy napot lent lehessen, nem tudta a munkájától elszakítani.
Az első három héten pompásan birta az egyedüllétet. A nyári életet ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó vendéglőt, rendes vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy kaszinói kártyapartija és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes társasága, amely nem rohant a fekete kávé mellől a külön szobákba. Sokszor írt a feleségének, sokszor gondolt rá és ekkor még remélte, hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy napra. A lakásában eleinte terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a lány még mindig körülötte forgolódott csendes és szemtelen mosolygásával, lassankint azonban megszokta ezt is, nem törődött vele, rá sem nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy aludt és már észre sem vette.
Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, kezdett nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem volt étvágya és nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége után, türelmetlenül és idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, hogy hazahíjja és egyszer meg is írt egy levelét, amelyben kétségbeesve könyörgött neki, hogy azonnal üljön vonatra… Azonban kivette a zsebéből a felesége utolsó levelét, elolvasta még egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a gyerekeknek a tenger, és milyen jó lent lenni, erre dühösen széttépte a levelét és haragudott magára a kiméletlensége és az önzése miatt.
Augusztus közepén egy délután, amint hazament aludni, álmosan, félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az ajtóból visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszu szoknya, fehér gallér.
– Ni, – mondta magában, – hogy megcsinosodott ez a rongyos.
Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése volt, hogy a lány bizonyosan nem konyhaszagu többé.
– Az ilyen parasztlány! – mondta csodálkozva. – Egy fél év alatt mi lesz belőle… Szobalány akar lenni…
Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan megcsinosodott. A haját nem simította le a fejére, hanem kerek frizurát rakott belőle, az arca is megfinomodott, a ruhája csinos volt és tiszta, a cipői formásak, így meglátszott, hogy egészen szép kis lábai vannak, a kezei is kicsik és megfinomodtak…
Mikor lefeküdt, kinevette magát.
– Ez a lány, – mondta, – egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. Csak én nézem más szemmel…
Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte; behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és elaludt.
Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött elébe.
– Nagyságos úr, – mondta, – reklit vettem… Olyan meleg van…
Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte, megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka.
– Igen, – mondta, – nagyon meleg van.
A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és alázatosan mondta:
– A nagyságos úrnak rossz lehet itt… A nagyságos asszony lent van… És a gyerekek is…
Vajda meglepetve érezte, hogy örül ennek a jóindulatnak.
– Bizony Julcsa, – mondta hálásan, – rossz így…
A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda ekkor megszólalt.
– Hová való maga Julcsa…?
– Losoncra, nagyságos úr.
Megint hallgattak.
– Hogy jött fel Budapestre? – kérdezte Vajda.
– Otthon is szolgáltam… Itt könnyebben boldogul egy lány…
Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a fejében arról, mit kell most mondani.
– Hát… volt… e otthon… szeretője? – kérdezte végre dadogva.
– Nem volt nekem, – mondta bátran és hetykén a lány.
Vajda egészen megzavarodott, a torka elhomályosodott és ekkor hozzányult a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A lány vállát érte a keze, végigsiklott a fehér vásznon; erre megrettent, nagyot dobbant a szíve, a mozdulatból egy ijedt vállveregetés lett.
– No… jól… van… Julcsa, – mondta dadogva. – Jó éjszakát.
Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában rémülten és haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart belemenni? Micsoda alávaló és piszkos dolog ez… És ez a lány… Ez a mocsok… Ez a rongy…
V.
Az augusztus vége türhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak, szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos kinevette.
– Öregem, – mondta neki, – az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység. Hídd haza az asszonyt.
Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte az íróasztala fölött a fali naptárját.
– Még két hét, – mondta boldogan.
Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá és tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett volna, odaszólt neki:
– No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.
A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az ijedtség.
– Adja ide a ruhámat, – mondta keményen és hidegen.
A lány odaadta a ruhát.
– Kimehet, – mondta Vajda.
Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos merészel megijedni… Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a szeretője lesz…
Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek.
Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni, minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap… két nap… három nap… egy hét… Újra ideges lett, a fejgörcsei visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kinlódott.
Egy hét volt még a felesége visszatértéig. Rosszkedvüen, fájó fejjel, bágyadtan ment haza egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az előszobában? Talán egy férfi van nála…
Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszúl esett neki. A feje fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta:
– Végre is mi közöm hozzá?
De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt a torka. Vizet akart inni.
Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és haragosan, hosszan megnyomta.
– Most legalább megzavarom, – gondolta, – ha van valaki nála.
Várt. Egy perc múlva kinyilt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott föl.
Vajdának megállott a lélekzete, amint belépett. A lány nyaka és válla fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény mellét is. A lábai is meztelenek voltak.
A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte:
– Mit tetszik parancsolni?
– Vizet, – mondta tikkadtan és halkan Vajda, – elfelejtett vizet adni…
A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett. A lány egy félperc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult. Megállott.
Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte, hogy most egy vörös láng lobog föl benne, hogy most mindjárt összeszorul az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak – és magának – a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de már késő volt. Azután csend lett.
VI.
Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszívárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcaseprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszúl érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.
Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpenyegében egy kanapéra és elaludt.
Tizenegy óra volt, mire fölébredt. Ijedten ugrott föl.
– Istenem, – mondta, – mit gondolnak az irodában!
Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. Szégyelte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.
– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.
Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.
A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barnakarikás volt, az arca sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott.
Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:
– Üljön le Julcsa.
A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:
– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.
A lány fölnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.
– Igen, – mondta. – Hogyne… Hogyne…
Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:
– Hogyne…
Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.
– Én, – mondta halkan és óvatosan, – el fogom látni magát, Julcsa.
– Igen, – mondta a lány.
Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?
Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalához ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papirpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyult a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.
– Itt van Julcsa, – mondta suttogva.
Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott fölülkerekedni, szégyelte magát.
– No Isten vele Julcsa, – szólt hirtelen a lányhoz.
A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihuzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben…
VII.
Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva tehetetlenség!… Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?
Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt szeretetéhez és megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de annál kevésbbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajjon? Mit akar?
Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, emiatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa magát?
Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt…
Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két nap alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány járt az eszében.
Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az ágy. Vajjon itt van-e még?
Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyelte magát.
– Mit érdeklődöm úgy utána? – mondta dühösen.
Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.
– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.
Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.
– Behoztam a vizet, – mondta.
Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és magához húzta.
Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és félig magának, félig a lánynak mondta:
– Pedig én nem akartam… Ma se akartam, tegnap se akartam…
A lány ekkor fölemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.
– De én akartam, – mondta csendesen.
Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyiltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: miért akarta?
Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia magát.
– Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.
– Hogyne, – válaszolta nyugodtan a lány.
VIII.
Másnap ismét bejött hozzá a lány vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment ki érte és bevitte magának.
És ekkor nem hitegette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés… Részegítő… Erős és tüzes, mint valami fekete bor…
Könnyü sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:
– Három nap múlva el kell menned.
– Igen, – mondta a lány.
– Nem sajnálod?
– Nem.
Vajda ránézett.
– Nem? – kérdezte.
– Nem, – mondta a lány. – Majd azután maga jön el hozzám.
– Én? – kérdezte csodálkozva.
A lány lehajtotta a fejét, belefurta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:
– Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.
Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyilott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.
– Ezért akartad! – mondta kiáltva.
A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképpedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.
IX.
Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen, vidám, hetyke.
– Kitartok egy lányt, – mondta magában. – Lesz egy szeretőm. Hát aztán? Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.
Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az állhatatos hűséget, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.
Este hozzábujt a lány és megint halkan sugta neki:
– Két szobát… Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének. Ahhoz is egy öreg úr jár…
Ekkor fölsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.
– Meg fogom őket lopni, – mondta kétségbeesve. – Időt lopok tőlük. Szeretetet. Pénzt.
Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:
– Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az embernek. Vettem egy derekat… szoknyát… mídert… cipőt… kalapot… Mindig csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok… De mindig tetszeni fogok magának…
Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abba hagyta a beszédet, akkor összehuzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:
– Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt.
– Igen, – mondta a lány jókedvüen, – én parasztlány voltam.
– Budapest fölnevelt… Kitanított nyolc hónap alatt.
A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta:
– Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az édesanyám.
– Az anyád?
– Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.
– Ő is csak parasztasszony.
– Mindegy. De volt ő itt Pesten is.
– Mit csinált itt? Hol volt?
A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre megmondta:
– Egy olyan házban…
– Milyen házban?
– Egy olyanban… Egy rossz házban…
X.
Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyülölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból föl-fölnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihülten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt élni.
Pontos időközökben, szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak fölpattant az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig fölijedt, mindig keservesen elhuzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.
A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a szobába:
– Hermin!
Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot érzett. Gyülölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihült mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen megtébolyodás.
Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.
– Pfuj! – kiáltotta hangosan, – pfuj!
A kis tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és belekiabált magának:
– Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember tegyen ilyent!
Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.
– Sürgős dolgom van, – mondta és szaladt lefelé.
Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az elhatározását:
– Ennek véget kell vetni, – mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az úton még ingerelte magát.
– Mi vagyok én, – mondta csúfolódva, – hogy szeretőt akartam tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán a feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?
Mire a lakásához ért, a dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves örökség, forrott és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségeért és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.
Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.
– Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.
A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután fölemelte a fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.
– Azonnal el kell mennie, – mondta Vajda.
A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:
– Még… nem… vett… nekem… lakást…
Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan fölnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte… Az arcába ordított:
– Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. Nem kellesz nekem.
A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon halkan válaszolta:
– De nekem kell.
Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordította rá:
– Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert…
– Nem kell más, – mondta a lány.
– Nem kell? No hát én majd adok neked. Kiruglak. Értetted? Kiruglak. Kiruglak.
A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyü rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyelte magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal ezelőtt…
Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és halkan mondta neki:
– Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem akarom ezt. Én ki fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a dolognak.
A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem válaszolt.
– No igen? – kérdezte Vajda.
A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.
– Hát jó? – kérdezte Vajda szelidebben.
A lány nem válaszolt.
– Hát feleljen Julcsa, – mondta Vajda, – hát ugy-e ez lesz a legjobb? Ugy-e belátja, hogy ez a legjobb?
A lány hallgatott.
– De Julcsa, – kiáltotta Vajda, – hát feleljen már az Isten szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már…
A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.
Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:
– De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez is mehet. Miért ne menne el?
A lány még mindig hallgatott. A hosszu hallgatás után remegő ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:
XI.
Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, frissen, jókedvüen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghiztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.
Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélekzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, eltitkolja-e előtte.
Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját köréje fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszu, tapadó csókkal megcsókolta az ajkát.
– Hogy szeretlek, – mondta. – Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.
Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.
Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.
– Nem maradhatnál ma nálunk? – kérdezte az asszony.
– Nem lehet. Sok a munka.
– Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már hazajössz. És estére is.
Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszu és siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.
Az ebéd végén megszólalt az asszony.
– Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.
Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy erről megfeledkezett. Fölemelte a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:
– Julcsa?… Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.
Az asszony nevetett a Julcsa ambicióján és az előmenetelén és a dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron uszni a gyerekek.
Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkinzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a székén. Félt.
A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.
Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba… Ebben a szobában… Milyen alávalóság…
Az asszony jókedvüen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét mutatni?
Felnyögött, Az asszony ijedten fordult hozzá.
– Mi bajod? – kérdezte.
– Nem tudom… Rosszul vagyok…
Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.
– Lázad nincs, – mondta. – De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy rosszul?
– Nem tudom… Talán a hőség.
Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda föl-fölébredt, ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.
XII.
Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínü borítékot talált az üzleti levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.
– Ki az ördög írja ezt a levelet? – mondta Vajda nevetve.
Felbontotta a borítékot és elhuzta a száját. A rózsaszínü levélpapir aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van… Vajda mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a papirkosárba.
– Fenét, – mondta magában haragosan.
A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan szelid és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. Hosszu nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, jókedvü lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem törődött vele.
Harmadnap új rózsaszínü boríték érkezett. Hogy tessék őt fölkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt fölkeresni, ő jönne el a hivatalba…
Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!… Megijedt. Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.
Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatásától. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy hónapos szobát a Szondy-utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hivják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? – Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hivják őket.
Megkérdezte, otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a szobát, megismerte.
– Nincs itthon, kérem, – mondta gúnyosan. – Nem is lakik már itt.
– Nem? – kérdezte Vajda bámulva.
– Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.
Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hova nyisson be? Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.
Ekkor kinyilt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt rajta, hosszu, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekisérte az előszobából a lakásba.
Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett rá.
– No? – kérdezte Vajda.
A lány nem válaszolt.
– Hát mit akar tőlem? – kérdezte Vajda haragosan.
A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre válaszolnia, nyugodtan mondta:
– Hogy tetszik a lakás?
Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban nyugodtan tovább mondta:
– Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.
Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:
– De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.
– De nem.
– De… Kétszer egy héten… Mint az öreg úr a szőkéhez…
Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.
– Te disznó, – mondta, – vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.
– Csak bántson, – mondta a lány. – Most már úgyis bizonyos, hogy gyerekem lesz.
Vajda eleresztette, lehullott a karja, rábámult a lányra.
– Bizonyos? – kérdezte, – hát a multkor nem volt bizonyos?
– Nem, – mondta a lány. – De most már bizonyos.
Vajda szédülve nyult a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.
Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és alázatosan és mosolyogva mondta:
– Most pénz kell.
Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:
– Mire? Nem adtam eleget. Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem adok. És volt a háromszázból is.
– Azt elköltöttem bútorra.
Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút butorokkal, csunya, apró porcellán holmival és rikító papirdíszekkel. Ismerte ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen förtelmes csinosságu lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz romlottságu utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, nagybecstelenségü némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.
– Egy pohár vizet, – mondta azután.
A lány a villamos csengő után nyult és nyugodtan csengetett. Egy cseléd jött be.
– Hozzon egy pohár vizet az úrnak, – mondta a lány.
Az úrnak… A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: – ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.
Megitta a vizet és szomoru haragot és tehetetlen keserűséget érzett.
– Minek kell a pénz? – kérdezte.
– A gyereknek… Gyerekholmira…
Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából két papirpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután fölkelt és menni akart.
– Nem marad itt? – kérdezte a lány.
– Nem!
– Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba…
– Nem! – kiáltotta Vajda.
A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult kifelé.
– Mikor jön el megint? – kérdezte a lány.
– Nem tudom. Nem jövök.
– Akkor én elmegyek a lakásra, – mondta halkan a lány.
Azután még halkabban hozzátette:
– A nagyságához…
Vajda föllihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután a düh kialudt és halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?
Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. Milyen szörnyü egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette őt a hatalmába.
Milyen szörnyü egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De – homályosan kóválygott a fejében – ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született, utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségü és kérlelhetetlen kegyetlenségü női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja is…
Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs elég erő és elég kiméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és hadonászik…
Szomoru volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével beszélgetett, egyszerre csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogy hivják.