XIII.
Egy hét múlva újra jött a rózsaszínü levél. Ha nem jön, akkor majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.
Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.
Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:
– Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?
Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan válaszolta:
– Tudod: nem lennék többé a feleséged.
– Elválnál?
– Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen tudod.
Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, kedves, szelid, jó asszony, de a hűségeért hűséget kiván. És erős az akarata.
Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszúl sikerült. Mit tegyen most?
Másnap reggel már hét órakor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. Megismerte.
– Tessék nagyságos úr, – mondta. – A kisasszony még alszik.
Bement hozzá. A lány fölébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte.
– Mi kell? – kérdezte haragosan.
A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:
– Ugyan üljön már le.
– Nem.
– Itthon van…
Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, azután odaállt a lány elé és rákiáltott:
– Mit akarsz tőlem?
– Azt, – válaszolta a lány nyugodtan, – hogy jőjjön hozzám. Minden héten kétszer kell jönni.
– Nem, – kiáltotta Vajda, – nem jövök. Te piszok! Te disznó!
– Minden héten kétszer, – mondta a lány. – Hogy lássák a házban, hogy maga az az úr…
Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen nyilvánosan magához akarja őt kötözni.
– Nem, – ordította, – nem.
A lány ekkor kipirult, felkönyökölt és kiabált:
– De igen. Maga az én szeretőm. Ide kell jönni. Magáé a gyerekem.
Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, felült az ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és sikoltozva kiáltotta:
– Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a feleségéhez. Megmondom a feleségének.
Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány is elhallgatott. Vajda fáradtan ült le egy székre, a lány lassan kiszállott az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan forgolódott körülötte.
XIV.
– Nekem pénz kell, – mondta a lány.
– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem.
– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány.
Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.
– Mennyi pénz van itt, – mondta.
Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte, mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt, egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni. Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt.
– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány.
– Igen. Majd gondoskodom róla.
A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett. Hizelegve mondta:
– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.
Vajda rábámult.
– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte.
– Tudok róla.
Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.
– Nem, – mondta halkan.
– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a felesége.
Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította, földhöz vágta a lányt, azután elment.
A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos asszonnyal.
– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.
– Tessék, – szólt Vajda meglepetve.
Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, sötét lakásba, leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen gavallér ő.
– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt…
Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A házmesterné elhallgatott.
– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután.
Vajda dadogott.
– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm.
Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte, ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek.
Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az eszméletét, megállott és belenézett az utcába.
– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet, meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg vagyok. Minek él az ilyen ember?
XV.
Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.
– Micsoda lány?
– Valami cseléd.
– Jőjjön be.
Bejött. Köszönt.
– Kezét csókolom nagyságos úr.
Megismerte.
– Az én cselédem, – gondolta keserűen.
A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami.
– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte.
A cseléd habozott:
– Igen, – mondta azután.
Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még egyszer megkérdezte.
A lány beszédes lett:
– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos Bese István, Italra kell a pénz.
Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a cselédnek.
– Na vigye el italra, – mondta.
A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt sokáig.
Másnap délben a felesége félrehivta és leültette.
– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi bajod?
– Semmi…
Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett, megfogta a kezét és könyörgött.
– Mi bajod? Mondd, mi bajod?
– Semmi.
Az asszony fölsóhajtott.
– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze, tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni. Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van veled?
Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma, megreszketett, fölugrott.
– Semmi bajom nincs, – mondta.
Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást.
– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd beszélünk… Most ne…
Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.
– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól.
– Hát jó, – mondta az asszony.
Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az irodába.
– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni.
– Micsoda kisasszony?
– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy-utcából.
Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.
– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu.
– Miért? Minek?
– A kisasszony beteg. Doktor van nála.
Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött elébe. Az orvos volt.
– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység, amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.
– Mi? Mi? Mit?
– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva talpon van.
Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt, kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.
XVI.
Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.
– Jól van, hogy így történt, – mondta.
Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem hagyta dolgozni.
– Most, – mondta, – most végzek vele.
Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. Ingadozva járt. Mosolygott.
Vajda fölugrott. Elámult és megijedt.
– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél idejönni?
A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan mondta:
– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok.
Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.
– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz.
– Mert nem jött be hozzám.
– Eredj haza.
– Ha megigéri, hogy eljön.
– Nem. Nem igérem.
– Addig nem megyek el innen.
Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította magát.
– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.
– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg…
– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.
– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a rendőrségen, hogy maga ölte el.
Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta:
– Becsukják. Majd sírhat a felesége.
Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.
E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában:
– Meg fogom ölni.
Rögtön utána egy másik gondolat:
– Vagy magamat ölöm meg.
Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, hadonászott és kiabált.
– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök.
Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.
– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte azután.
– Igen.
– Miért nem jöttél előbb hozzám?
– Féltem, hogy a feleségem megtudja.
– Hát aztán?
– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.
– De miért?
– Ő nem bocsát meg.
– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg?
– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg.
Az ügyvéd fölkelt.
– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj.
Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.
Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott föl.
– No? – kérdezte. – No?
Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:
– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.
– Igazán? Igazán?
– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet. Elhoztam ide.
Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.
– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.
Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.
– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem?
Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. Levágtatott az első emeletre.
A lány ott ült az irodájában.
– Ki! – ordította rá. – Ki innen!
A lány nem mozdult.
– Ki! – ordította Vajda.
A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált.
– Meghalok, – mondta sóhajtva.
– Ki! – ordította Vajda.
Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.