Marie és más asszonyok

XIII.

Egy hét múlva újra jött a rózsaszínü levél. Ha nem jön, akkor majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.

Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.

Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:

– Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?

Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan válaszolta:

– Tudod: nem lennék többé a feleséged.

– Elválnál?

– Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen tudod.

Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, kedves, szelid, jó asszony, de a hűségeért hűséget kiván. És erős az akarata.

Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszúl sikerült. Mit tegyen most?

Másnap reggel már hét órakor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. Megismerte.

– Tessék nagyságos úr, – mondta. – A kisasszony még alszik.

Bement hozzá. A lány fölébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte.

– Mi kell? – kérdezte haragosan.

A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:

– Ugyan üljön már le.

– Nem.

– Itthon van…

Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, azután odaállt a lány elé és rákiáltott:

– Mit akarsz tőlem?

– Azt, – válaszolta a lány nyugodtan, – hogy jőjjön hozzám. Minden héten kétszer kell jönni.

– Nem, – kiáltotta Vajda, – nem jövök. Te piszok! Te disznó!

– Minden héten kétszer, – mondta a lány. – Hogy lássák a házban, hogy maga az az úr…

Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen nyilvánosan magához akarja őt kötözni.

– Nem, – ordította, – nem.

A lány ekkor kipirult, felkönyökölt és kiabált:

– De igen. Maga az én szeretőm. Ide kell jönni. Magáé a gyerekem.

Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, felült az ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és sikoltozva kiáltotta:

– Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a feleségéhez. Megmondom a feleségének.

Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány is elhallgatott. Vajda fáradtan ült le egy székre, a lány lassan kiszállott az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan forgolódott körülötte.

XIV.

– Nekem pénz kell, – mondta a lány.

– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem.

– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány.

Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.

– Mennyi pénz van itt, – mondta.

Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte, mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt, egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni. Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt.

– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány.

– Igen. Majd gondoskodom róla.

A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett. Hizelegve mondta:

– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.

Vajda rábámult.

– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte.

– Tudok róla.

Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.

– Nem, – mondta halkan.

– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a felesége.

Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította, földhöz vágta a lányt, azután elment.

A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos asszonnyal.

– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.

– Tessék, – szólt Vajda meglepetve.

Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, sötét lakásba, leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen gavallér ő.

– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt…

Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A házmesterné elhallgatott.

– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután.

Vajda dadogott.

– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm.

Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte, ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek.

Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az eszméletét, megállott és belenézett az utcába.

– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet, meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg vagyok. Minek él az ilyen ember?

XV.

Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.

– Micsoda lány?

– Valami cseléd.

– Jőjjön be.

Bejött. Köszönt.

– Kezét csókolom nagyságos úr.

Megismerte.

– Az én cselédem, – gondolta keserűen.

A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami.

– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte.

A cseléd habozott:

– Igen, – mondta azután.

Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még egyszer megkérdezte.

– Egyedül van?

A lány beszédes lett:

– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos Bese István, Italra kell a pénz.

Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a cselédnek.

– Na vigye el italra, – mondta.

A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt sokáig.

Másnap délben a felesége félrehivta és leültette.

– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi bajod?

– Semmi…

Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett, megfogta a kezét és könyörgött.

– Mi bajod? Mondd, mi bajod?

– Semmi.

Az asszony fölsóhajtott.

– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze, tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni. Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van veled?

Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma, megreszketett, fölugrott.

– Semmi bajom nincs, – mondta.

Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást.

– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd beszélünk… Most ne…

Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.

– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól.

– Hát jó, – mondta az asszony.

Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az irodába.

– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni.

– Micsoda kisasszony?

– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy-utcából.

Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.

– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu.

– Miért? Minek?

– A kisasszony beteg. Doktor van nála.

Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött elébe. Az orvos volt.

– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység, amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.

– Mi? Mi? Mit?

– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva talpon van.

Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt, kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.

XVI.

Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.

– Jól van, hogy így történt, – mondta.

Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem hagyta dolgozni.

– Most, – mondta, – most végzek vele.

Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. Ingadozva járt. Mosolygott.

Vajda fölugrott. Elámult és megijedt.

– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél idejönni?

A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan mondta:

– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok.

Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.

– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz.

– Mert nem jött be hozzám.

– Eredj haza.

– Ha megigéri, hogy eljön.

– Nem. Nem igérem.

– Addig nem megyek el innen.

Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította magát.

– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.

– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg…

– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.

– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a rendőrségen, hogy maga ölte el.

Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta:

– Becsukják. Majd sírhat a felesége.

Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.

E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában:

– Meg fogom ölni.

Rögtön utána egy másik gondolat:

– Vagy magamat ölöm meg.

Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, hadonászott és kiabált.

– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök.

Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.

– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte azután.

– Igen.

– Miért nem jöttél előbb hozzám?

– Féltem, hogy a feleségem megtudja.

– Hát aztán?

– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.

– De miért?

– Ő nem bocsát meg.

– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg?

– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg.

Az ügyvéd fölkelt.

– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj.

Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.

Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott föl.

– No? – kérdezte. – No?

Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:

– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.

– Igazán? Igazán?

– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet. Elhoztam ide.

Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.

– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.

Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.

– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem?

Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. Levágtatott az első emeletre.

A lány ott ült az irodájában.

– Ki! – ordította rá. – Ki innen!

A lány nem mozdult.

– Ki! – ordította Vajda.

A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált.

– Meghalok, – mondta sóhajtva.