X.
Minden elmúlik, mindennek vége lesz, jónak és rossznak órái egyformán leperegnek, csak Mary hitte azt, hogy az az óra, a melyben fejét az Oszkár vállára hajtva ment a grunewaldi erdőn át, gyorsabban telt el, mint minden eddigi életében. Visszaértek Berlinbe, találkoztak Helénnel, elmondták találkozásuk és kirándulásuk történetét, miközben lassan ballagtak a vasárnap délutániasan lusta levegőjű utczán.
– Ez mind szép – mondta Helén, – de most már sietnünk kell Mary, ha a következő vonatig még meg akarjuk látogatni Lüderséket.
– Nekem semmi kedvem sincs most látogatóba menni – felelte Mary.
– Nincs kedved? Szép, de ezt előre is tudhattad volna és nem kellett volna engem bebolondítanod Berlinbe hiába.
– Csak nem egész hiába – szólt közbe Oszkár, – az is megér talán egy félórai utat, hogy velem így váratlanul találkoztál. Vagy nem?
– Jó, jó, de így most mit csinálunk a vonat indulásáig.
– Látogassatok meg engem kaptok befőttet is, még úgy sem láttátok a szobámat soha – mondta Oszkár.
– Jó, nem bánom, már elég öregek vagyunk hozzá, hogy elmehessünk. Ugy-e Mary?
Mary bólintott és elindultak Oszkárhoz befőttre. Egy nagy ház ötödik emeletén özv. Schulznénak volt Oszkár egyik lakója. A háziasszony ablaka a lépcsőházra nyilott és valahányszor nyikorgott egyet a falépcső, annak az ablaknak a fehér függönye is félrelibbent egy kicsit, Schulzné kikukkintott, hogy bizonyosan tudja mindig, melyik fia mikor jött haza. Az özvegynek öt lakója közül Oszkár volt a kimondott kedvencz, mert rendes volt és mert még sohasem csempészett be nőt.
Ezen a délutánon Schulzné megdöbbent egy kicsit, mikor meglátta a lányokat.
Kedvetlenül vitte be a rendelt befőttet, de a mint Oszkár bemutatta Helént, megnyugodott, elhitte, hogy itt igazi rokonságról van szó és tudta, hogy ebben az esetben az unokanővérség semminemű, általa annyira gyűlölt viszonyt nem takar.
Schulzné igen erényes nő volt, sokat adott a tisztességre és orrczimpáján haragosan remegett a nagy szemölcs, ha lakóival e téren tett keserű tapasztalatairól tartott előadást.
Helén nekilátott a befőttnek, de Mary nem evett, a nyitott ablakban állt és kinézett. Tudta, hogy bármerre néz, tekintetének minden utját bejárta már előtte az Oszkár pillantása.
Egy fekete macska ballagott a háztetőn, a hol a lemenő nap utolsó sugarait élvezte. Mary a cziczát nézte és a nagy ház kövezett udvarát, majd annak egyik sarkába tévedt a tekintete, a hol vagy két négyszögméternyi területen füvet vetett a házmester-család. Már egészen zöld volt a dróttal körülvett, sokat öntözött, kis gyepfolt. Egyetlen rügyező fácska nőtt az alacsony drótkerítés mellett, alatta egy széken állt egy uzsonna, az uzsonna mellett egy kis lány ült egy sámlin és olvasott. Békés volt a kép, kedves és üde, mintha nem is egy nagy szürke ház komoly ablakszemei néznének le rá állandóan.
Helén és Oszkár beszélgettek és néha-néha hangosan kaczagtak, Mary meg állt és nézett. Maga mögött tudta a szobát, a melyben Oszkár olyan soká élt, az ágyat, a melyben aludt, a rajzasztalát, a melyen dolgozott, a szekrényt a ruháival, a könyveit, az ablakon át pedig mindazt látta, a mit Oszkár látott reggel, ha felkelt és este, ha a munkából hazatért. Az Oszkár szobája! Annyiszor képzelte el magának és most az első látásra kedves és otthonos volt. Búcsúzóul ide is elhozta a sors, hogy egygyel több emléke legyen szerelmének. Kezében tartotta a fáradt, fehér szegfűket és szomorú volt ő is, úgy mint a szegfűk és mint a sárga somvirágos ág.
Alkonyodott, nagy, szürke árnyak telepedtek meg a ház falain és Mary búcsúzott, most már igazán búcsúzott.
– Mary, ha nem jösz, nem marad neked egy csepp befőtt sem – szólította Helén.
– Köszönöm, nem is eszem.
– Nem eszem, nem iszom, nem alszom, ez ő, látod Oszkár.
Helén felállt, odament Maryhez, Mary megfordult és átölelte a barátnője vállát. Helén végtelen gyöngédséggel és bámulattal nézett fel rá.
– Most ő mindig olyan szomorú – mondta azután. – Ismered Oszkár a Phaidros meséjét a tücskökről? Nem? A Phaidros tücskei olyan emberek voltak, a kik egész életükben csak a dalra és a szépségekre gondoltak és megfeledkeztek mellette ételről és italról és minden dologról, a mit emberek egymás között intéznek. Rosszul is ment a dolguk, a mig éltek, de haláluk után a múzsák hálából, mert olyan nekik tetszően éltek, tücskökké változtatták őket, hogy énekelhessenek szünetlenül és ne kelljen gondolniok ételre és italra soha, sem dolgokra, a miket az emberek egymás között intéznek. Szegény Mary, te belőled is tücsök lesz majd egyszer, mert te is megfeledkezel ételről és italról…
– Belőled meg hangya, mert sohasem feledkezel meg ételről és italról – mondta Oszkár.
– Ugy-e megint gunyolódol velem? Pedig én csak valami szépet akartam mondani Maryről. Most már ugyis elmegy, itthagy és én ismét búsulhatok és vágyódhatom utánna. – Helénnek a szeme megtelt könnyel és sokat igérőleg szedte elő a zsebkendőjét.
– Ugyan édes öregem, ne kezdd el újra, nézd, még sem sírhatsz kedden délig állandóan. Ennek így kell lennie és engem úgy izgat az örökös sirás.
– Jó, jó, megyek is már. Beszélgessetek csak nyugodtan, – gyorsan összeszedte a befőttes tálat, a tányérokat és kiment a szobából.
– Miért volt olyan rossz hozzá? – kérdezte Oszkár.
– Nem szeretem hallgatni a sirást és nem tudom őt vigasztalni, ha magam is szomorú vagyok.
– Most már vissza se mer jönni szegény.
– Nem, egyelőre nem jön vissza, az bizonyos, előbb kisirja magát. Különben is meg vagyok róla győződve, hogy mindenkire és mindenre kiterjedő jóságával ezóta a legnagyobb részvéttel hallgatja a Schulzné élete történetét, már pedig az ilyen özvegyeknek rendesen hosszú és bonyolult a biografiája.
– Ó akkor nagyon boldoggá teszi Schulz mamát, ha meghallgatja őt. Ő már nem is vár mást az élettől, mint minden szobája számára egy-egy lakót és az év minden napjára legalább egy jó lelket, a ki meghallgatja multjának és tapasztalatainak érdekes meséit. Nem is hiszi, mennyit tud beszélni, néha már… de maga rám sem hallgat Mary, mintha maga én lennék, én pedig Schulzné.
Mary nem felelt, még mindig az ablakhoz támaszkodva állt és nézte a szobát. Mindent megnézett apróra, időnként pedig behunyta a szemét, hogy igazán minden tárgynak a képe ott is van már a szempillái mögött és elviheti magával örökre.
Sötétedett, a nyitott ablaknál fázni kezdett Mary és leült a divány sarkába, levette a kalapját, melléje tette a virágait, a keztyüjét, hátrahajtotta a fejét és egészen belemerült a perczekbe, a melyeket most élt, szerette volna megfogni őket, hogy el ne múljanak soha, úgy a mint görcsösen kivánt volna belekapaszkodni a már elmult délután minden pillanatába is.
Lassan aztán, a mig ott ült, odaképzelte az ablak mellé a festőállványát, a széktámlájára a fehér vászonköpenyegét, az asztalra a vázlatkönyvét, az írómappáját, az apja képét és azt a sok apróságot, a mit magával vitt mindenüvé, a hol otthonosan akarta magát érezni, a hova beköltözött egészen.
Elgondolta, hogy milyen lett volna, ha másképen találkoznak. Ha még egészen fiatalok. Oszkár technikára jár, ő festeni tanul, az Oszkár szülei Svábországban termelik a komlót, az ő apja meg Odesszában gyártja a bombát. Ők pedig találkoznak és összeköltöznek. Lenne egy kis szobájuk tele rendetlenséggel, könyvvel, szerelemmel. Egy keveset fáznának is és egy kis schnellsiederen főznék a teát. Aztán később megesküdnének, vagy elválnának két-három év mulva, egyik menne északnak, a másik délnek, nehány szép csók emlékével az ajkukon.
Oszkár már nem látta a Mary arczát a félhomályban, szeretett volna közelebb menni hozzá, de nem mert. Mikor egészen sötét lett, felállt, becsukta az ablakot és meggyujtotta a zöldernyős lámpát a rajzasztalon.
– Milyen otthonos most magánál – mondta Mary és ismét szétnézett.
Aztán az órájára pillantott.
– Már csak nehány perczünk van Oszkár, jöjjön, üljön ide mellém, nem búcsúzni akarok, ne féljen, csak együtt lenni még egy keveset.
Oszkár leült melléje, Mary a vállára hajtotta a fejét és akkor egyszerre Oszkár is otthonosnak érezte a szobáját, a melyben eddig egy meleg otthonról csak álmodott.
– Miért is megy el Mary? Maradjon még itt egy kicsit Berlinben, a meddig én is itt vagyok.
– Nem, Oszkár, nem maradhatok. Nem maradhatok, a mai nap után mennem kell. Mert én megmondtam, hogy milyen nagyon szeretem és maga arra nem felelhette azt, hogy szeret.
– Nézze Mary… –
– Ne, ne szóljon semmit. Tudom én, hogy szeret, de csak annyira, mint valami jó és kedves valakit, csak annyira, hogy e miatt egy perczig sem kell szomorkodnia annak a lánynak, a ki egyszer a magáé lesz, a kit szeretni fog… majd egyszer egyet nagyon fog szeretni… Én nem maradhatok itt, hogy helyette öleljen meg még egy nehányszor, hogy velem járja a tavaszt, a mig eljön ő, én nem maradhatok itt, ha maga azt mondja, maradjon még itt Berlinben egy hétig, két hétig… én csak akkor maradhatnék, ha maga azt mondaná: szeretem Mary, maradjon itt, itt nálam egy hétig, két hétig, a meddig akarjuk mind a ketten, maradjon itt egészen.
Most elmondott mindent, az egész életét odakinálta, aztán várta a választ és egy pillanatig hitt egy lehetetlen gyönyörű, nagy csudában. Egy pillanatig csak… kinn lépések hallatszottak.
– Helén jön – mondta Oszkár.
– Igen, mennünk is kell már. Isten vele Oszkár. Maga nagyon jó és becsületes és a sors úgy akarta, hogy épen azért legyen hozzám nagyon kegyetlen. De másként nem is szerettem volna, az a nagy fiatalsága, az életkedve, az volt minden, hogy úgy tud hinni, istenem, hogy tud még hinni.
Helén bejött, Mary feltette a kalapját, vette a virágait és az ajtó bezárult a lányok mögött.
Oszkár szerette volna visszahívni, hogy valamit még mondjon Marynek, mert csak most eszmélt rá igazán, hogy végleg, hogy örökre elment.
*
Tíz óra elmult már, mikor Oszkár a vacsorája után hazajött és akkor egyszerre üresnek találta a szobáját. Leült a divány sarkába, oda, a hol délután Mary ült és végig gondolta a mai napot. Mary megjelent előtte egész finom szépségében, látta őt az ebédnél, a napfényben, a fák alatt, látta a szobájában otthonosan, kalap nélkül és a vállán érezte a fejét. Nagyon, nagyon szerette volna, ha ott van újra és megsimogatja hüvös, fehér kezével a homlokát. Fájt neki a tudat, hogy többé sohasem ölelheti meg, bánkódott utánna és egészen elhagyatottnak érezte magát.
Más elválásokra gondolt, nőkre, a kik eddig tetszettek neki, Eriksenné is eszébe jutott, meg az a délután, mikor kirobogott a vonatja a drezdai állomásról és az asszony alakja eltünt a szemei elől. Akkor szeretett volna visszafordulni és mégis örült, hogy volt ereje elmenni.
Maryt sokkal jobban szerette, mint Eriksennét, Maryt egész lelkével visszakivánta.
Ajtócsukódást hallott aztán és halk nevetést a mellékszobában. A szomszédja jött haza a kis barátnőjével, a kit mindig ölben hozott fel a lépcsőn a nagy német diák, mert így nem hallhatta meg Schulzné, hogy ketten jönnek. Nagyon vigan voltak, Oszkár irigyelte őket a vékony falon át, ma este jobban, mint rendesen és Maryt hívta, szólította.
Egy fehér szegfűjének a letörött feje ott maradt a diványon, Oszkár két kezébe fogta a hervadó virágot, szétsimította a már barnás szélű, csipkés szirmokat és a mint a virágot nézte, egyszerre elfelejtette azt, a kinek adta, hogy eszébe jusson az, a kiért vette, a kinek szánta.
Nem gondolt többé a Mary szomorú, hervadó szépségére, hanem azt szerette volna tudni, hogy mit csinál most az a leány, a ki olyan nagyon megtetszett neki januárban.
Visszaemlékezett arra a régi időre, mikor megismerkedett vele, a mikor még rövid lerakott szoknyát, aranygombos matrózkabátot hordott és kék szalagot a hajában. Eszébe jutott lassan minden találkozásuk és az is, a hogy most újra látta.
– Szeretsz? – hangzott át a szomszéd szobából.
Oszkár türelmetlen lett, egyszerre Pesten kivánt lenni, hogy beszélhessen a kékruhással és ő is megkérdezhesse végre egyszer valakitől: «Szeretsz?»
Kinyitotta az ablakot, kinyujtotta a karjait, maga elé képzelte, belerajzolta a levegőbe a fehérszegfűs nő kedves alakját. A márcziusi hüvös éjszakában messze küldte a vágyódását és a szegény, szomorú Mary virrasztásának egyetlen sóhaja sem jutott el hozzá.