Mary

Egy vonat robogott az éjszakában Münchenből Feldaffing felé, hideg, ködös, októberi éjben fázva simult Mary a kupé sarkába. Egyedül és nagyon szomorúan.

Ismét találkozott Oszkárékkal. Már egész nap kereste őket, a képtárakban, a sétatéren, a legszebb utczákon, a nagy árúházban, szeretett volna túlesni a rá nézve olyan nehéz együttléten, de nem találta meg őket sehol.

Végre eljött az este és együtt ültek ismét, látta az asszonyt estélyi ruhában is, világos szürkén, selymesen, nagy tollas, kis fekete kalapban, Oszkárt meg frakkban úgy, mint régen az Eriksen Lolo hangversenyén. Most még szebb volt, férfiasabb és még derültebben, fölényesebben nyugodt, mint akkor.

Arról az elmúlt estéről kezdett beszélni Mary, a mosolygó visszaemlékezés derüs hangján, mintha egy együtt leélt gyermekkor eseményeiről beszélne csak, olyan vidáman.

Aztán a kis fiáról mesélt sokat és nevelési kérdések felett vitába elegyedett Judittal. Most végre fölényben érezte magát. – Istenem – mondta végül – mit is tudja azt az, a ki csak pedagogus, a legegyszerűbb anya is jobban ért a gyermekekhez. Maguk még nem is tudják, milyen boldogság a gyerek, minden nő elsősorban anya, a többi mind mellékes. Én csak azóta élek igazán, mióta megvan a fiam. Még a hiúságról is lemondtam, a szép ruhák sem érdekelnek többé, pedig az nálam nagy szó.

– Igen, leánykorában nagyon szerette a különös és szép színű ruhákat. Nekem nagyon tetszettek is, én csak a jól öltözött nőket szeretem, – mondta Oszkár.

Mary Juditot nézte, a gyönyörű ruháját vizsgálta. – Nincs pedig annak semmi értelme – jegyezte meg aztán.

Így mentette ki a vadászkalapját, füző nélküli reformruhás megjelenését, a ragyogóan fiatal Judit mellett.

Oszkárék gyorsan vacsoráztak, siettek az operába. Bucsúzóul az asszony virágokat vett ki egy csomagból és átadta Marynek. Orchideák voltak, rózsaszinű orchideák.

– Fogadja el tőlem – mondta – Oszkár úgy emlékezett, hogy ezek a kedvencz virágai.

Mary megköszönte és végtelen szomorú lett egy pillanatra a szeme, a mint ránézett Oszkárra, a ki már nem is gondol arra, hogy egyszer féltékenyen őrizte az ő orchideáját a gomblyukában.

Aztán Mary kinn állt az omnibusz megállóhelyen, egyik kezében az esernyője és az orchideák, másikban a kis sárga táskája és sok apró csomag, az egyikben czipő volt a kis Ervin számára, a csomagoló papiros kiszakadt és kilátszott egy keskeny, fekete sarok.

Judit várni akart, míg jön a Mary omnibusza, de Oszkár nem engedte, félt, hogy elkésnek és elmulasztják a nyitányt.

Elmentek hát. Judit még egyszer visszafordult és mosolyogva intett Marynek, a ki utánuk nézett. Oszkár senkivel sem törődve, átfogta a felesége derekát, úgy tartotta össze a nagy köpenyegét, az asszony a széllel küzdve előre szegte a fejét és nagy strucztollai libegtek a kalapján. Még egyszer előbújt szürke selyem harisnyája a lakkczipője felett, aztán eltüntek a tömegben. Csak néhány könnyű, rózsaszínű virág maradt belőlük. Még most is ott voltak a Mary ölében, míg a vonat vitte őt hazafelé. Ölében voltak az orchideák és össze-vissza zürzavarosan jártak fejében a gondolatok.

Nagyon levert volt, ez a találkozás kizaklatta őt a megszokott, csendes életéből. Ő szótfogadott a férjének és az elmult öt év alatt keveset gondolkozott az életen, keveset magán, szeszélyes volt néha és levert, de magyarázatot nem keresett. Hozzászokott ahhoz, hogy ne várjon a napoktól mást, csakhogy elteljenek csendesen, izgalom nélkül. Mióta a fia is meg volt, meg az ezer kedves, apró gond, azóta épen nem törődött mással, mint az étellel, itallal, a lakásával és a bútorokkal. Magáról elfelejtkezett egészen, úgy mintha minden napra viseljük már az ünneplő ruhánkat és elfelejtünk vigyázni arra, a mit valamikor annyi gonddal őriztünk.

A férje boldog volt vele, neki kényelmesebb volt a lecsiszolt, eltompult Mary, ő szépnek látta és szerette, az ő szemében örökre élt a régi varázsa. Csendes, nagy érzelem volt, a melyről sohasem beszélt és óvatos, kicsit megszorított járása jellemezte egész életüket. Maryt mindig bosszantotta ez a járás és most ott a kupé sarkában egyszerre gyűlölte, épen úgy gyűlölte, mint a kifaragott, élesen, biztosan körülhatárolva előadott véleményeit, szigorú nagy szavait és az Ervin egész nyugodt, meggondolt szerelmét.

Oszkárra gondolt és arra, milyen lehet ha szeret, ha szenvedélyesen, fiatalon öleli magához az asszonyát.

A halenseei sétájuk jutott eszébe, a csókjaik, visszagondolt a búcsújukra az ő szobájában, mikor fejét a vállára hajtva ülhetett mellette. Akkor Oszkár is szerette egy kicsit. Most már más ül mellette, mást csókol, más az övé egészen.

Mary sohasem lehet az övé, soha azé a férfié, a kit szeret és sohasem ölel senkit úgy, a hogy átvirrasztott fiatal éjszakáin az álmait ölelte.

Ostobán hinni próbált Róth Ervinnek azon a rég elmúlt tavaszi napon és a vágyak elcsitulását várta nála, de az ő vágyai nem elcsitultak egy szerelemben, hanem lassan haltak meg, múltak el az évekkel.

Most üresen áll és nincs semmije és senkije.

Hazagondolt, a kékvirágos levesestál jutott eszébe, a nagy kanál, aztán hirtelen gyöngédséget érzett, a kis fiát látta, a mint feléje nyujtja a tányérját. De mindjárt a férje is megjelent, szemben ült a fiával, most óvatosan dugja nyakába a szalvétáját és a kis fia, a Mary baloldalán épen úgy a trikója kivágásába. Épen úgy, mindent épen úgy, mint az apja, olyan óvatosan, tisztán, rendesen.

A szemei az apja jóságával, gyengédségével vannak tele, minden szava az ő türelmével és kis kezei fehérek, keskenyek, mint az Ervin kezei.

Egy nagy Ervin és egy kis Ervin, ez az ő élete. Oszkár és Judit pedig most az operában ülnek, egymáshoz simulva zenét hallgatnak, az asszony az ura kezét fogja, úgy mint tegnap, és Oszkár ránéz meleg pillantással. Mosolyog is hozzá, de a szeme komoly marad, csak a sűrű szőke bajusza mozdul meg. Milyen jól ismerte Mary ezt a mosolyt.

Aztán hazamennek majd a Puccini zenéjének emlékével, a legszerelmesebb zene emlékével és kicsit ünnepélyes lesz a csókjuk, mintha a színpadon lennének ők is.

Egyszer Juditnak is lesz bizonyosan kis fia, de az Oszkárhoz fog majd hasonlítani. Megszagolta az orchideáit és nézte őket soká. Ha ő akkor régen mégis ott maradt volna Berlinben, talán most neki is volna egy olyan kis gyermeke. Bolond gondolat, de elképzelni jó.

Minek is ment ő feleségül Ervinhez? Hátha találkozott volna még valakivel, a kit tudott volna szeretni is. Vagy maradt volna inkább egyedül, akkor nem pusztult volna el a művészete és nem halt volna meg a vágyakozása, hanem végtelen, gyönyörű bánattá finomodik eddig.

Apró kezekről álmodozott akkor, kis gyermekkarokat kívánt a nyaka köré, minden szenvedést megváltó gyermekfejeket látott maga előtt, a melyekről Frau Petersen beszélt azon a régi esős délutánon, a Bettina néni szalonjában, a sok asszonynak.

Most megvolt a kis fia, de az apjához hasonlított, az apjához egészen és Mary nem tudott benne gyönyörködni, mert nem szerette a férfit, a ki adta és lealacsonyító volt számára a szenvedély, a melyből támadt.

Csak most gondolta végig mindezt Mary, most kapott magyarázatot sok nehéz órája, most megértette a gyermeke születése után, nagy, ösztönszerű elégedetlenségéből fakadt sirását.

Megérkezett a vonat Feldaffingba, hideg volt, köd ülte meg a tájat, mintha láthatatlan kezek lengetnének fehér fátyolokat. Igazi ősz volt, szeles, hideg október és a fákról hullottak a levelek.

Mary gyalog ment haza, nem félt az éjszakától, egy vonat füttye hallatszott messziről és a templom-óra ütni kezdett. Csak itt-ott égett pislogva egy-egy lámpa az út mellett és Marynek vigyáznia kellett minden lépésére. A küzdelem az úttal, a sötéttel új életkedvet öntött belé, önkéntelenül valami kibúvót keresett nagy keserűségéből.

Zizegett a sok sárga levél a lába alatt, reménytelensége szomorúság lett lassan, mély igazságokkal telt meg, függetlennek érezte magát mindattól, a mi vele történt, külön vált a saját sorsától és elhatározta, hogy könyvet ír róla.

Nagy tanulsággal teli könyvet az asszonyoknak, a leányoknak, hogy sohase fogják meg férfi kezét nagy igérettel, ha nem szeretnek, mint ő régen, régen egyszer tavaszszal.

Igen így is fogja kezdeni. – Tavasz volt, Mária az arczához szorította az Egon kezét és… –

Gyorsan ment, sietett haza, még ma este el akarta kezdeni. Úgy érezte, most már elmenekült zürzavaros, sötét helyzetéből és valami nagyon világosnak és tisztának kell jönnie. Már a finom fejléczeket is látta, a melyeket a könyvéhez rajzol, felébredt régen elaludt munkakedve és majdnem vidám lett.

Otthon nem várták, csendesen zárta ki a kaput, felosont a szobájába, ledobta a kalapját, kabátját, leült az íróasztalához, meggyujtotta a lámpát, állát gondolkodva támasztotta az összekulcsolt kezére és maga elé nézett. A fény ráesett a Bartholomé domborművének képére, a mely a régi helyén lógott, szemben vele.

Mary rajta felejtette a pillantását. Egy fiatal férfi és egy nő aludt egymás mellett holtan, keresztülfektetve rajtuk kis gyermekük. Ők emelt fővel mennek be az elmúlás kapuján, míg körülöttük roskadozva gyülekeznek öregek és fiatalok, más férfiak és nők, a kiknek nem telt be a sorsuk úgy, mint nekik.

Mary nézte, nézte a képet, a lámpa bizonytalan fényében a férfi lassan Oszkár lett, a nő olyan mint Judit és a gyermek az ő gyermekük.

Piros rózsák nyíltak most is körülöttük a Mary képzeletében, mint régen kinn a párisi temetőben… mi ehhez képest minden szó és minden írás?

Mary lehajtotta a fejét az asztalra és sírt.