Mary

Félkettőkor gongoztak az ebédhez és Bettina néni kiosztotta apró, fehér kezeivel a levest. Már több mint két éve élt Oszkár Berlinben és mindig Frohnauba járt ki családot élvezni.

Jó ebédet kapott virágosan megterített asztal mellett és nem kellett sürű, barna mártásos német húst ennie a polgári vendéglők foltos abroszain.

Bettina néni körül minden kicsit ünnepélyesen tiszta, kényesen rendes volt és vasárnap még Arthur bácsi is fehér mellényt vett a kedvéért.

Azért mégis csak a jó lelkű porosz gyáros maradt ő, a ki keveset törődik külsejével és az a fehér mellény felesége harmincz évi zsörtölődésének volt diadala.

Harminczegy éve ment Pestre Busch Arthur egy vízvezetéki berendezést csinálni, akkor hozta magával a feleségét, és azóta vívták egymással apró harczaikat.

Vitatkoztak ebéd közben a levesen, a spárgán, a húson, az időn, az embereken, mindenen, a mi szóba került, miközben Helén apró történeteket mesélt a tanítványairól, tanítónős szempontból nézve őket. Így volt minden vasárnap, Oszkár jól érezte magát náluk, a bácsitól mindig újra meg újra megtudta, hogy ő már igazán túlságosan elkényeztette a feleségét, Bettina nénitől pedig, hogy férje javíthatatlanul zajos és faragatlan. Azért nagyon kedvesek voltak mind a ketten.

Bettina néni különösen szerette Oszkárt, mert finom volt és szép, hiába bosszantotta a férje azzal, hogy a német, szőke mamájához hasonlít külsőre és természetre egyaránt.

– Hogyne – mondta Bettina néni, – tud is egy német olyan lenni, mint ő.

– Bár soha se is rendeztek volna be vízvezetéket Pesten, ugy-e öregem ezt gondolod most? Akkor neked sem kellene egy ilyen némettel élned – tréfálkozott vele olyankor a férje.

Bettina néni pedig megvetéssel mondta: Ugyan Arthur.

Ma is minden úgy volt, mint rendesen. Mary keveset beszélt, csak épen ott ült, hogy Bettina néni még valamivel ünnepélyesebb legyen.

Mary Oszkárt nézte és azon gondolkodott, hogy hol látta már őt.

– Ugy-e, Oszkár szép fiú? – kérdezte Arthur bácsi, a ki észrevette, hogy Mary nézi őt.

– De Arthur!

– Mintha nem találnád szépnek te is, hiszen olyan a külseje, mint egy milliomosnak, pedig egész héten dolgozik. Mondja Mary, el tudja őt képzelni kék munkászubbonyban, kalapácscsal kezében a pöröly előtt? Ugy-e nem? Pedig egy évig mint munkás dolgozott a gyárában, a hol most mérnök. Én láttam kalapálni, olyan volt mint Sigfried. Szőke és erős. Ő nem szereti, ha erről beszélek, de én büszke vagyok rá nagyon.

Aztán letette Arthur bácsi a szalvétáját és aludni ment, ez volt vasárnap délutáni szórakozása és Bettina néni megbotránkozva mondogatta, hogy úgy tud aludni, mint egy napszámos, de azért ment vele ő is.

Megvolt a frohnaui vasárnapoknak a saját programmjuk és öt órakor ma is bekopogott Frau Professor Röderich és sétára hivta őket. Bettina néni és Helén mentek vele. Oszkár egyedül maradt Maryvel.

– Mondja – kérdezte Mary, – igazán munkás volt?

– Nem látja a kezeimen? Azokon viselem az emlékét – és Oszkár odanyujtotta a kezét, a mely csakugyan túlnagy és széles volt az alakjához.

– Furcsa – mondta Mary.

– Miért olyan furcsa az magának?

– Nem tudom, azt hiszem épen olyan lehetett olajosan és kormosan, a kék munkászubbonyban, mint Rudolf herczeg a Mystères de Parisban, a mint a Fleur-de-Mariet keresi, vagy mint a Daudet Jackja. Olvasta Jackot?

– Nem olvastam. Különben is már nagyon régen nem olvastam semmit.

– Nem olvas, hogy lehet az? Miért nem olvas?

– Mert egész nap a gyárban dolgozom, mig kiérek, a vonaton épen csak az ujságba van időm belepillantani, este fáradt vagyok alig várom, hogy ágyba jussak és mindjárt elalszom. Vasárnap pedig inkább sétálok és a jövőről gondolkodom.

– És milyennek képzeli a jövőjét?

– Mit érdekli magát az én jövőm?

– Szeretném tudni, hogy egy olyan fiatal és egészséges férfi, mit kiván magának az élettől. Én annyival idősebb vagyok, nekem elmondhatja, hogy miről álmodik vasárnaponként.

Mary kedvesen, melegen nézett fel Oszkárra.

– Ne higyje, hogy olyan sok meggyónni valóm van, az én álmaim nem bonyolultak. Most huszonöt éves vagyok, nyáron hazamegyek Pestre, valami megfelelő állást keresek, még egy-két évig erősen dolgozom, aztán feleségül veszem azt, a kit szeretek és együtt dolgozunk tovább. Még nem ismerem azt a nőt, a ki a feleségem lesz, de tudom, hogy nevető szemű lesz és bátor és együtt élvezzük majd mind azt a szépet, a mit most nem érek rá megnézni és meghallani. A hónapos szobám helyett kedves otthonom lesz és kis fiam, meg kis leányom. Erre szoktam gondolni vasárnaponként.

– És? – kérdezte Mary.

– És? És nincs tovább. Ez nekem elég az életre.

Marynek hihetetlenül új és érthetetlen volt az, a mit most hallott. Tizenhatéves fiatalságának ábrándjai jutottak eszébe, mikor rajongva hitt hasonló boldogságban. Most is vágyódott még, de hinni nem hitt már semmiben. Most pedig mellette ment egy huszonötéves ember, a ki erős meggyőződéssel bizott az élet szépségében és magának is kivánt belőle egy darab tiszta, nyárspolgárias boldogságot.

Marynek az anyja meghalt, mikor ő még egészen kicsi volt. Az apja műtermében a festmények, a modellek között és a müncheni akadémián nevelődött fel. Az ő környezete és azok az emberek, a kik neki szerelemről beszéltek, egészen másként gondolkodtak. Azok lelkesedtek és elcsüggedtek, rendetlenül éreztek, dolgoztak, rabjai voltak hangulataiknak és mindig saját magukról elmélkedtek. Maryt sokan szerették és ő ideig-óráig viszontszeretett, de igazi odaadás és meggyőződés nélkül.

A házasságról úgy gondolkodott, mint minden független nő, a ki szereti a szabadságát és a ki nem szerelmes. Egy idegen férfi intim közelsége, két ágy egymás mellett, aztán a gyerek, a gond és minden önállóságnak vége. Visszataszító volt és lealázó a Mary szemében.

Igaz, néha ő is szerette volna, ha sok gyermeke van, férje és otthona, valami positiv érték az életből, melyhez állandóan ragaszkodjék egész lelkével, de ilyen kivánságok csak a gyengeség és a művészetével szemben való teljes elcsüggedés pillanataiban vettek rajta erőt.

Most egyszerre az Oszkár egyszerű szavainak nyomán gyönyörűnek látta az ő elképzelt kis otthonát. Felnézett rá, szép szabályos arcza nyugodt volt, az, hogy az álmairól beszélt, nem zavarta meg. Látszott rajta, hogy őt nem állítja meg a vágya, hogy beleveszve elveszítse energiáját, hanem munkára készteti és vele van mindig, mint egy kész szépség, mint az élet nagy, szabad mozdulata.

Mary úgy érezte, hogy a délelőtti vágyakozása és ennek a fiúnak a megjelenése között valami összefüggés van.

Oszkár nagy léptekkel ment mellette és Mary igyekezett vele lépést tartani, szeretett volna a karjába is kapaszkodni, hinni az ő álmaiban és úgy menni vele. Elmosolyodott a gondolatán.

– Min mosolyog? – kérdezte Oszkár.

– Azon, hogy maga milyen kedves nyárspolgár. Ne haragudjék érte. Nekem nagyon tetszik, higyje el. Talán épen azért, mert tudom, hogy sohasem lehet részem egy olyan boldogságban, egy olyan otthonban, a milyenről maga álmodik.

– És miért nem?

– Mert nem arra születtem. Az anyámat alig ismertem. Úgy nőttem fel, a hogy nekem tetszett, a tétlenségben áthenyélt órák voltak a nevelőim. Rendes háztartás, rendes otthon sohasem volt nálunk. Az apám festő, festő lettem én is. Tőle tanultam meg, ha néha esténként a kis angol pipájának füstje mellett elbeszélgetett velem, hogy a művészet egész embert akar, a kitartást, a türelmet, a szerelmet, a hűséget, mindent, a mi jó és gonosz van bennünk. Rettenetes feleség válnék belőlem, higyje el, arra még gondolni sem jó.

– Lehet, hogy én nyárspolgár vagyok, de én mégis csak sok gyengédség és szerelem között tudok szépnek látni egy asszonyi sorsot – mondta Oszkár.

– Végre ahhoz nem épen kell a házasság.

– Ugyan Mary, hogy mondhat olyat, ezt maga sem gondolja komolyan. Végre, hogy vállalkozzék egy férfi arra, hogy épen annak a nőnek a helyzetét tegye tönkre az életben, a kit szeret? Lehet lopva, bújva, félve a gyermektől, igazi odaadás nélkül, de mit ér az úgy?

– Talán igaza van – felelte Mary, – de magával nem szeretek ilyenekről beszélni.

Az erdő felé mutatott. – Nézze milyen gyönyörű a naplemente ezek között a furcsa fák között. Hogy bevonalazzák hosszu törzseikkel az aranyos eget. Nem olyan épen, mint valami ragyogó kóta-papir, a melyre egy melancholikus bucsúdal, egy kicsit hidegen szomorú melódia van írva. Mintha egy nagy, szőke, világoskék reformruhás német asszony halna meg, a kit szomorúvá tesz az elmúlás gondolata, de azért utolsó pillanatában is nyugodt öntudattal néz maga körül. «Denn ich habe immer meine Pflicht getan.»

– Különös világ ez és a mienktől idegen – mondta Oszkár elgondolkozva. – Már Délnémetország egészen más és közelebb is áll hozzánk. Azt láttam mult évben mikor hosszab időt töltöttem Drezda mellett a Lahmann-sanatoriumban. A honnan persze gyakran jártunk be Drezdába.

Most már tudta Mary, hogy hol látta Oszkárt, egy fotografián együtt a barátnőjével, a gyönyörű Eriksen Lolóval.

– Mikor volt ott? – kérdezte.

– Husvét táján.

– Akkor bizonyosan megismerkedett a barátnőmmel, Eriksennével.

– Hogyne, egy villában is laktunk, nagyon szép és okos asszony. Milyen kedves, hogy magának barátnője. Már régen ismeri?

– Oh már nagyon régen. Mint egészen fiatal asszony Münchenben tanult énekelni. A papa akkor le is festette, én még kis lány voltam és nagyon bámultam őt. Gyönyörű szép volt, a mint modelt ült, én a műterem sarkából néztem mindig. Fekete ruha volt rajta, egy csomó könnyű sötét fátyol, rozsdabarna haja magasra volt fésülve és a homlokán egy hatalmas rubin fénylett. Olyan volt, mint egy szeszélyes, sötét viharfelhő, a melyen átvilágít a naplemente.

Sokszor elvitt akkor szinházba és hangversenyre, nagyon megszeretett. Később is vissza-visszajött Feldaffingba tavaszszal és nyáron a kis lányával és a kis fiával. Lassan a korkülönbség is megszünt köztünk és jó barátnők lettünk. Maga gyakran jár hozzá?

– Nem, itt Berlinben még soha sem voltam nála.

Mary nem érdeklődött, hogy miért, de hidegen járta át a kérdés, hogy mi lehetett közöttük annak idején, ha most még találkozni sem akarnak.

Az a finoman felragasztott kis fotografia jutott eszébe, a melyet hártyapapirba csomagolva, nyáron Feldaffingban látott a Lolo könyvében és a melyet állandó könyvjegyzékül használt.

Elkedvetlenedett és hazafelé már alig-alig szólt. A ház előtt Oszkár bucsúzott.

– Nem maradsz itt vacsorára? – kérdezte Helén.

– Sajnos, nem maradhatok, szinházba megyek ma este.

– Kár – mondta Bettina néni, – Lüdersék jönnek ki Berlinből és muzsikálni fogunk. No majd máskor. Gyere Helén siessünk, mert mindjárt itt lesznek. Isten veled.

Mary a kertajtóban állt.

– Köszönöm a gyönyörű napot és a nagy kedvességét. A viszontlátásra – mondta Oszkár és megcsókolta a Mary kezét. Aztán ment, mikor visszanézett Mary még mindig ott állt a kerítéshez dőlve, Oszkár intett neki a kalapjával és Mary utánna nézett, a mig a hosszú, egyenes úton az állomáshoz nem ért.