Mary

Szerdán este, mikor hazaért Berlinből, Mary egy levelet talált az asztalán Oszkártól.

«Nagyon örvendek a pénteki estének, ha megengedi, félnyolczkor az előcsarnokban várom.»

Most már tehát bizonyos volt, Mary izgatottan gondolt a találkozásra és nehezen várta a pénteket.

Buschéknak Berlinben is volt lakásuk, ha este valahova mentek, mindig benn öltözködtek és benn töltötték az éjszakát.

Mikor délután öt óra előtt Mary hosszas gondolkodás után, egy sötétzöld estélyi ruhát tett a kis utazó táskájába, bejött hozzá Helén.

– Hova mész? – kérdezte csudálkozva.

– Az Eriksenné hangversenyére. Nem mondtam még?

– Nem, nem szóltál semmit. – Helén, a kit igen féltékennyé tett a Mary és Lolo barátsága, nagyon szomorúan mondta. – Kár, hogy elmész. Mamáék meg vannak híva vacsorára és én úgy örültem a mai estének egyedül veled. Most meg itt hagysz.

Mary nem felelt, azon gondolkodott, hogy milyen díszt tűzzön a ruhájára. A szekrényből kivett két ékszerdobozt és azokat is betette a táskába. Aztán feltűzte a kalapját, keztyüt húzott, becsukta a táskát és épen nyúlt a kabátja után, mikor Helén újra megszólalt.

– Mit írt neked Oszkár tegnapelőtt?

Mary most sem válaszolt, kellemetlenül érintette a kérdés, csendesen bujt be a kabátjába és indulni készült.

– Milyen csúnya vagy ma hozzám – mondta szomorúan Helén. – Látod Mary, én nem akarok semmi rosszat, de te ma este Oszkárral leszel együtt és az nem jó, sehogy sem jó. Te szép vagy, okos vagy és beléd fog szeretni menthetetlenül. Nem gondolod, hogy kár azért a fiuért? Te soha sem fogsz benne mást látni, mint egy csinos gyereket, a kit érdemes meghódítani. Ő túlságosan egyszerű és fiatal hozzád képest. Te, a ki nagy művészek hódolatához vagy hozzászokva, mit akarsz azzal a gyerekkel, a ki öt évvel fiatalabb náladnál.

Mary ijedten állt az ajtónál, kezében a kis sárga táskával, a melybe annyi gonddal csomagolta az esti díszét. Ilyen komolyan nem gondolt ő még a dologra, szavakba foglalni pedig egyáltalán nem merte volna.

Mit akart ő? Tudta is azt Mary. Ő csak egyet tudott, azt, hogy neki ma szebbnek kell lennie az asszonynál.

Helén a korára emlékeztette és az eszébejuttatta a helyzet reménytelenségét. Ha Helén sejtette volna, hogy milyen kicsinek érezte magát az ő szemében annyira öntudatos és mindig hódító Mary, nem lett volna ilyen kegyetlen.

Mary az ajtónak dőlve állt és majdnem sírt. Aztán megrázta a fejét, – mindegy már – gondolta.

Helén csudálkozva nézte őt, Mary meg nézte az óráját és halkan, szinte bocsánatot kérve szólt. – Sietnem kell, különben lekésem a vonatról. Szervusz. Jó éjszakát édes öregem.

– Ne haragudjál rám és mulass jól édes drága.

Az ajtó bezárult Mary mögött, Helén kitárta az ablakot, utána nézett és a jó leány szemei tele voltak könynyel.

*

Félnyolcz előtt nehány perczczel Oszkár ott volt a kis zenepalota előcsarnokában és már messziről meglátta Maryt, a ki egy oszlophoz támaszkodva állt nagy, fekete selyem köpenyében.

– Jó estét – mondta Oszkár – bocsásson meg, hogy később jöttem, de csak öt percz mulva lesz félnyolcz.

– Én is csak ebben a pillanatban jöttem – felelte Mary, a ki már régen és türelmetlenül várt.

Csengettek, az emberek az ajtók felé siettek.

– Adja gyorsan a köpenyegét, különben lekésünk – mondta Oszkár.

– Nem baj, úgyis bizonyosan soká kell várnunk, a míg Lolo sorra kerül. Az első szám alatt maradjunk kinn. Jó?

– A mint parancsolja.

Fel és alá sétáltak, benn pedig felhangzott a zenetársaság egyik tagjának zürzavaros quartett szerzeménye.

– Hogy van, a mióta nem láttam? – kérdezte Oszkár.

– A mint látja jól.

Így kezdtek beszélgetni, miután Mary annyi napon át remegve várt erre a találkozásra. Felnézett Oszkárra, most mellette ment végre és fekete ruhájában magasabbnak, idősebbnek, komolyabbnak látszott, mint rendesen. Egyenes volt, hideg és derék, Marynak úgy tetszett, végtelenül tetszett. Még a kimért elegancziája is elbűvölte őt, a ki hozzá lévén szokva művész barátainak bársony zekéihez és egyéni öltözékéhez, majdnem lenézte a korrektség uniformisában megjelenő férfiakat.

Szerette Oszkárt nagyon. Miért? Mit tudta, egyszerre fogta őt el ez a nagy szerelem. Új volt számára és más mint minden, a mit eddig érezett. Soha sem szeretett még igazán és most eljött az életébe az a férfi, a ki minden nő számára csak egyszer jön, a kinek a rabszolgája tudna lenni, a ki felé akaratlanul tárja ki karjait és a kivel engedelmesen menne, minden kérdés, számítás nélkül, bármikor, bármerre.

Szépek az ilyen nagy szerelmek, de szomoruak nagyon, mert nem megható odaadás kell a hódításhoz, hanem sok minden más, a mit Mary eddig tudott, de most elfelejtette egészen.

– Ha tudná mennyire szeretem – gondolta csendesen.

– Milyen különös, vasárnap beszélgettünk csak Eriksennéről és ma már nála vacsorálunk – mondta Oszkár.

– Hétfőn délután voltam nála és akkor nagyon csudálkozott, hogy maga Berlinben van.

– Nem tudja, mit fog énekelni?

– Valami modern szerző dalait, a ki természetesen az egyesület tagja.

– Kár, Lahmannál mindig Schubertet énekelt, azt szerettem legjobban. Még nem vettem műsort. Soká tart, a mig sorra kerül?

Mi lesz, ha újra hallja, mi lesz, ha újra látja? – gondolta Mary, míg a műsort nézte át. – Ő az utolsó – felelte aztán.

– Borzasztó. Ámbár nem mindenki gondolkozik úgy, mint mi, nézze, az a barnaruhás nő milyen türelmetlenül lesi, hogy vége legyen az első számnak és bebocsássák.

Mary nevetni kezdett. – Igazán nagyon furcsa, a mint izgatottan forgatja kezében a jegyét, egyesületi tag, szabadjegye van. Hogy is késhetik el valaki, mikor olyan gyönyörű czvikkere és olyan zsinórozott téglaszinbe öltözött leánya van.

– Ne is beszéljünk a ruhájukról, az rettenetes, hogy itt miket tudnak felvenni az asszonyok és épen az úgynevezett művelt középosztály. Nálunk Pesten nem igen lát az ember egyetlen nőt sem így jelenni meg egy hangversenyen.

– Ja, a németeknél fő a lélek.

– Hogy lehet, hogy maga egészen más?

– Én kétszer voltam Párisban és ott úgylátszik elromlottam.

– Mikor volt Párisban?

– Utoljára a mult nyáron papával. Odakellene magának is mennie, ott meg lenne elégedve a nők öltözékével.

– Ne gondolja, hogy én olyan követelő vagyok, de épen azok a nők, a kikkel én itt Berlinben társaságban találkozom, többnyire lehetetlenek. Gondoljon csak szegény Helénre és barátnőire. Higyje meg valóságos gyönyörüség magát látnom.

Mary mosolygott, az arcza piros lett, boldog volt.

Benn elhallgatott a zene, a barnaruhás és téglaszínű leánya követve az összes elkésettektől, berontottak tapsolni.

Oszkár levette a Mary válláról a köpenyeget és ők is eltüntek a vörös posztófüggöny mögött.

– Szép pár – mondta egy öreg úr, mikor beléptek és mindenki utánuk nézett, a míg végigmentek a termen.

Oszkárnak jól esett a sikerük, tetszett neki Mary nagyon, hizelgett a hiuságának, hogy ez a szép, elkényesztetett művésznő foglalkozik vele és érdeklődik iránta.

A jegyük a második sorba szólt és mire eljutottak a helyeikre, már a pódiumon megjelent egy szalonkabátos, idősebb zongorista, egy fiatal frakkos hegedűs és egy hosszú hajú, smokingos csellista, hogy az utóbbinak egy öt tételes trioját játsszák el.

A hosszú hajú izgatott volt, hamisan játszott és Oszkár késégbeejtőnek találta a helyzetet.

A közönség képe épen olyan sivár volt, mint a trio maga, sok rosszul fésült asszony és sok lehetetlen férfiú ült körülötte. Egy termetes úr hosszú fekete kabátban, bordó nyakkendőben és barna utczai mellényben jelent meg.

A nők azokat a bizonyos szines szövetből készült vasárnapi ruháikat vették fel, a melyek annyira jellemzők tudnak lenni. Ott ültek zöldben, zsandárkékben, barnában, bordóban és melegük volt nagyon, czérnakesztyüik teljesen átnedvesedtek. A fiatalabbak és hiubbak iparművészeti törekvésű, tarka himzéses, fekete bársonyt viseltek, a melyet a Kunst valamelyik számából másolt le egy-egy rossz szabónő.

De ők keveset érdeklődtek egymás iránt, nem kutatták szomszédnőik öltözékét, frizuráját kritikus pillantásokkal, hanem előrehajolva, átszellemült arczczal figyeltek valamennyien.

Mary is úgy ült Oszkár mellett, mintha teljesen el lenne merülve a zenében. A pillantása rátapadt egy fehér oszlopra, fekete kesztyüs keze pedig mozdulatlanul pihent az ölében.

Időnként, a mint egy-egy tétel befejeződött, felhangzott a taps, a hosszúhajú felállt és meghajolt, majd, a szünni nem akaró tetszésnyilvánítások közben, hátra mutatott a hegedűsre és a zongoristára, mert mindent csak nekik köszönhet, azok pedig a közönség tombolása közben ugyanolyan nobilis kézmozdulattal hárítottak rá minden érdemet a szerzőre. Ez is sok időt vett igénybe, de felemelően szép volt, a közönség lelkesedése nem akart szünni és a finálét megismételték.

Végre elvonultak.

– Ez borzasztó volt – mondta Oszkár mély meggyőződéssel.

– Nem is volt olyan borzasztó – és Mary megint elmerült gondolataiba. Ő várt, minden érzésével és idegével az asszonyt várta, nem volt sem türelmetlen, sem nyugtalan, órákig tudott volna csendesen ülni, hogy messzebbre tólja ki a találkozást, a melytől félt és a melyet mégis kivánt.

A művészszoba ajtaja újra megnyilt és egy hosszú, sovány ifjú jelent meg, lábikráig érő, fekete kabátban. Leült a zongora mellé és eljátszotta az ezen hangszerre szerzett, jó ég tudja hányadik zephirt és serenádot.

A közönség kedvencze volt, mert minden eddiginél hatalmasabb tapsvihar jutalmazta játékáért. A művész hálából életének leghosszabb szerzeményét, valami végnélküli variácziót adott elő egy unalmas téma fölött.

A bajusza meg-meg rezdült, művénél is hosszabb kabátja a földet seperte, haja csapzottan hullott a homlokába, nehéz izzadtságcseppek koppantak a billentyükre, de a művész csak játszott tovább rendületlenül.

Szépen és jól, lehet, mert a közönség áhitattal hallgatta, a nagy zeneértők pedig fejükkel bólintgatták ki a taktust elismerésük jeléül.

Oszkárt azonban, a ki a külsőségek embere volt, undor fogta el és nagyon megkönnyebbült, mikor a zongorista végre felállt, megtörülte verejtékező homlokát, még nehányszor meghajolt, aztán eltünt a művészszobában.

– Most jön ő – mondta Oszkár Marynek, – ezért igazán megszenvedtetett bennünket. Nagyon szépen kell énekelnie, hogy kárpótoljon. Maga nem találta kétségbeejtőnek?

– Nem – felelte Mary és az Oszkár arczát vizsgálta, de nem fedezte fel rajta az izgalom legparányibb nyomát sem.

Az egyik oldalajtó megnyilt, egy alacsony, kövér férfi jelent meg és leült az első sorban.

Az emberek suttogva mutogatták egymásnak. Eriksen volt, a művésznő férje. A kis ember mellén összefonva karjait mozdulatlanul ült és borotvált arcza vörös volt nagyon az izgalomtól.

A szerepléshez szokott ügyvédet csak akkor hagyta el a nyugalma, ha a felesége énekelt. Az a fehér csipkeruhás asszony, a ki most lépett ki a művészszoba ajtaján, volt életének legnagyobb büszkesége, az ő pénzén vett csillogó műkincs, a melyet nehéz munkája árán szerzett meg magának és formált ragyogóvá, híressé, finommá.

Eriksenné nagyon szép volt, nagy ibolyacsokrot tartott a kezében és magasra fésült hajában egy gyémánt fésű ragyogott. Este, kivágott ruhában, a lámpafényben, az izgalomtól fényes szemekkel, alig látszott harmincz évesnek. Valami egészen fiatalos volt az arczában, mikor a mosoly helyén, a melylyel a közönség üdvözlését fogadta, megjelent a kicsit furcsán, majdnem kislányosan komolyodó kifejezés, miközben a kisérője megütötte a zongorán az első hangokat.

Jelentékeny fejű, fiatal művész ült a zongoránál. A komponista, a ki nem régiben lett Strauss Richard követője, lapozott és izgatottan ütötte egy ujjal a taktust. Csak nehezen engedte át másnak a kisérést, de a mellette ülő fiatal ember, a kit Eriksenné hozott magával, Mencsikof volt, a világhírű orosz művész és nem lehetett ellentmondani.

Az asszony énekelni kezdett, a zürzavaros, komoly szövegű dalok nem igen illettek neki, de a két utolsót, a melyet még Schumann-Brahms-modorban, két Heise versre írt a szerző, végtelenül bájosan énekelte. Kisterjedelmű, de gyönyörűen iskolázott hangja hozzásimult az egyszerű szöveghez, torka vibrált, mint egy énekes madáré és egészen kipirult.

A közönség lelkesedett.

– Ez igazán végtelenül kedves volt – mondta Oszkár, a ki felállt és úgy tapsolt.

– Vége, mindennek vége – gondolta Mary és Eriksen után nézett, a ki ragyogó arczczal hagyta el a termet.

Lolónak újra, meg újra meg kellett jelennie a pódiumon és ő mindannyiszor magával hozta nemcsak a szerzőt, hanem Mencsikofot is, a kinek gomblyukát teletűzte az ibolyáival és legelragadóbb mosolyával nézett fel rá.

– Menjünk most már – mondta idegesen Mary és boldogan lélekzett fel, mikor az embertömegből kiértek az utczára.

Oszkár Maryt nézte. – Sápadt nagyon – szólalt meg végre – valami baja van?

– Nagyon fáradt vagyok.

– Azt igazán nem csudálom – mondta Oszkár és akkor már a kapuhoz értek.