Mary

A vacsorának vége volt. Mencsikof zongorázott, eloltotta a nagy lustert és a kis sárga ernyős lámpa fényében Chopint játszott.

Mary a szomszéd szobából hallgatta. Egy magas támlájú faragott székben ült, a Lolo szalonjának sarkában. Vörös fényű, régi ampolna égett a feje fölött és titokzatosan világította meg a bútorokat.

A szoba közepén, egy emelvényen, hatalmas menyezetes nyugágy állt, nehéz szőnyeggel letakarva. Tarka selyempárnák hevertek az egyik végében, melyek fölött a menyezetről egy illatszerrel telt szenteltviztartó lógott. A kagylót tartó bizanczi angyal és a kemény, gótikus ágy a keleties, buja kényelmet jelképezték, a mely a legjobban izgatta a Lolo képzeletét és a melyre mindig vágyott.

Nehéz, arannyal himzett függönyök lógtak az ablakon, biborszinű bársonynyal bevont székek álltak a sarkokban és az egyik falon gyönyörű himzett gobelin takarta el a vörösselyem tapétát.

– Ebben a szobában minden régi – szokta mondani vendégeinek Eriksen.

Mary mellett a sötét, nehéz asztalon voltak az Eriksenné ibolyái és az Oszkár névjegye.

Egyik kezével a nagy, lila csokrot simogatta, és úgy hallgatta a zenét.

Oszkár a zeneszobába vezető ajtóhoz támaszkodva állt és Maryt nézte. Szőke haja egészen bronzszinű volt a vörös lámpa fényében, és vékony alakja gyönyörűen beleillett a régi, merev támlájú székbe.

Tágra nyitott szemekkel várta, a míg elérnek hozzá a hangok és élvezett, a mint csak nem zeneértő emberek tudnak muzsikát élvezni, a kikben csak érzést és hangulatot ébresztenek a melódiák és a kik kritika nélkül adják át magukat a mindennél szebb álmodozásnak.

Mary álmodott. Hosszú, fehér kezével az ibolyákat simogatta, mintha azok a virágok mesélnék el a nagy és csudálatos hangokat.

Oszkár nézte Maryt, a ki idegenszerű, zárkózott és finom volt ebben a társaságban. A míg a tőle kapott orchidea hervadt a gomblyukában, büszkén érezte, hogy egy kicsit ma este övé ez a nő, mert ő hozta ide és ő viszi majd megint el.

Mencsikof befejezte a játékot és az asszonyok körülfogták.

– Hol van az orchideás leány? – kérdezte a müvész.

Mary hallotta a kérdést és felállt, Oszkár feléje közeledett, de abban a pillanatban Mencsikof is a szobába lépett.

– Szóljon ön is hozzám valami kedveset – mondta Marynek.

– Mit mondjak?

– Azt már csak nem kívánja, hogy én legyek a sugója ebben a pillanatban. Vagy nem tetszett magának? Pedig én nagyon szépen szerettem volna játszani.

– Nagyon szépen is játszott és én régen, régen nem élveztem úgy, mint ma este – mondta Mary.

– Lássa ez kedves. Szereti a zenét?

– Szeretem, de nem mindig, én annyira nem vagyok zeneértő. Nálam csak hangulat kérdése, én azt a muzsikát élvezem leginkább, a mely mellett legszebben tudok gondolkodni és mikor azt kell hinnem, hogy mégis a zene a leghatalmasabb a világon.

Mencsikof elgondolkozott. – A zene a leghatalmasabb a világon, azt hiszem, igaza van. Emlékezzék csak vissza, hogy Turgenyev is azzal fejezi be a «Tavaszi hullámok» czímű regényét. «Vannak érzések, melyeket csak a zene bir kifejezni» és nem ir többet.

– Igen, igen – mondta Mary – vannak érzések, a melyeket csak a zene bir kifejezni. Miért nincs is meg minden szép könyvnek a maga zenéje? Zenésznek és költőnek együtt kellene járniok, de nem operában, meg dalban, a hol egymáshoz nyomorodik zene és vers, hanem valahogyan egészen másként. Mihelyt érzésekről van szó, a zeneköltő hatalmasabb az irónál.

– Látta a Klinger Beethoven szobrát? – kérdezte Mencsikof.

– Láttam Lipcsében. Miért kérdi?

– Mert itt lóg a képe velünk szemben a falon és szeretném tudni, milyennek találja. Én azt hiszem, egyike a zene leghatalmasabb megtestesítéseinek.

Mary közelebb lépett a képhez, a vörös világitásban, egy régi rámában egészen más volt, mint a hogy ő látta eredetiben a számára külön épitett hideg, kék-fehér kápolnában.

– Gyönyörű – mondta elgondolkozva – egy lépés a mindenség felé. Így, képen inkább visszatetsző, mert így a bécsi polgár mezitelenül, az eredetiben azonban Beethoven, a kinek nincs ruhája. Eszembe jut, mikor szemben álltam vele egyedül. A lábainál sasok ülnek, angyalok mutatnak fel rá és a széke a mindenség. A szemét behunyja, nincs szeme, csak összeszorított ökle van és úgy ül az emberiség drámaszékében. Ha behunyom a szemem, látom a szobrot. Hallom és látom, mint a legtisztább zenét, a melyhez már fül sem kell, a mint a süket Beethoven számára is hangtalan volt. Ő csak leereszkedett hozzánk, mikor kótákba foglalta, hogy halljuk mi is. Az a szobor vágyat ébreszt bennünk megkeresni a dolgokban élő azt az absolut valamit, a melyet régen a vallás takart. Én ne én legyek többé, engem ne egy képről ösmerjenek, hanem talán egy mozdulatban, a melyet sohasem mozdultam, egy mosolyból, a melyet sohasem mosolyogtam, de a melyben benne élek egészen.

Beethovennek nincs ruhája, nincs kora azon a szobron, lehetne húsz éves, lehetne hatvan és élhetett volna minden időben. Nem tudom…

Mary elhallgatott, mintha álomból ébredt volna. Eriksenné jött be és Oszkárhoz lépett mosolyogva.

– Mondja tovább, mondjon még valamit – kérte Mencsikof Maryt.

A régi óra kettőt ütött, aztán komolyabb hangon tizenkettőt.

– Fél egy, mennem kell már – mondta Mary.

– Elkisérem – ajánlkozott Oszkár – de Frohnauba már nem juthat ki.

– Benn alszom Berlinben a Buschék lakásán.

– Akkor rendben van.

– Mikor látom újra? – kérdezte Mencsikof.

– Ki tudja – válaszolta Mary.

Újra kint voltak az utczán és mentek együtt az állomás felé a csillagos ég alatt.

Még csak néhány napja mult, hogy Mary ugyanezen az úton lihegve, szomorúan szaladt az esőben. Néhány napja! Neki egy örökkévalóságnak tetszett, mióta Oszkárt ismerte. A szél szétfújta a köpenyegét és ő csak nehezen birt vele megküzdeni.

– Jőjjön kapaszkodjék a karomba – ajánlotta Oszkár.

Mary megállt, nevetett, összébb kapta a kabátját és aztán karonfogva mentek tovább.

– Hogy összefújt minket a szél – mondta Oszkár.

– Összefújt a szél, de ha olyan nagyokat lép, én nem birok lépést tartani magával.

– Lássa, lássa, még nem szoktam meg így menni valakivel. Különben mindjárt meg is érkeztünk.

– Kár.

– Miért sajnálja?

– Mert nagyon jól esik a friss levegő. – Mary úgy érezte, hogy még soha életében nem volt ilyen jó kedve, dalolni szeretett volna, ugrálni, nevetni, mint egy kis leány. Az egész világ megszünt számára, csak az az egy charlottenburgi utcza maradt, meg ők ketten, karonfogva, éjfél után, az őszi szélben egyedül.

– Fáradt? – kérdezte Oszkár, mert Mary egyet sem szólt.

– Nem, nem vagyok fáradt.

És ez az egyszerű válasz úgy hangzott, mint egy diadalének. Így csak egészen kis gyerekek mondják, hogy itt a karácsony, szép, fiatal lányok, hogy tizennyolcz éves vagyok és nagyon boldog nők, mint ő, egy egész közömbös valamit, a mi azt jelenti szeretlek. – Nem, nem vagyok fáradt – fekete kendője lecsúszott a fejéről, szőke hajával játszott a szél és így szeretett volna menni még soká az éjszakában.

Hogy tudnak a tárgyak úgy megváltozni hétfőtől péntekig, mert hétfőtől péntekig megszépült a charlottenburgi utcza, az állomás, a jegypénztár és a vonat is.

Mary felugrott egy szakaszba, fiatal pár ült a sarokban, ő tapintatosan átment a szomszéd fülkébe, ott is egy ifjú pár, a harmadikban szintén két szerelmes rebbent szét és Mary ijedten húzódott vissza.

Oszkár nevetett: – Ha maga nem akar zavarni, akkor Berlin körül, éjfél után, egyáltalán ne üljön vonatra.

– Nem, nem, itt van már egy üres fülke – mondta Mary és leült a sarokba.

– Ugy-e ma nagyon szép volt Lolo? – kérdezte egy idő mulva Oszkártól.

– Szép, de maga sokkal szebb volt.

– Igazán?

– Igazán, hiszen az oroszt is meghódította egészen.

Mary vállat vont.

– Most úgy tesz, mintha nem törődnék vele, pedig egész este egyedül az volt a czélja.

– Miből gondolja?

– Láttam és hallottam. Vagy különben miért volt vele olyan bizalmas?

– Mikor?

– Mikor együtt beszélgettek.

– Hiszen mi csak zenéről és a Beethoven-szoborról beszéltünk.

– Igen, igen, de milyen modorban, maga a szívét, lelkét kitárta. Mintha…

– No mintha?

– Nem tudom, mintha nagyon akart volna tetszeni.

– Lássa, mikor én régen Lipcsében, egyedül álltam az előtt a szobor előtt és végtelen nagyot éreztem, akkor tudtam, hogy ha egyszer boldog leszek, az a pillanat fog eszembe jutni. Olyan csodálatos, hogy ma épen ott lógott a képe a falon.

– Hát ma olyan boldog volt?

Mary bólintott.

– Miért? – és Oszkár Mencsikofra gondolt.

Miért? Mary felnézett rá, minden ott ragyogott a szemében, mert most szeretett először és úgy mint hétfőn egyedül, magyarázatul, mentségül, feleletül most is azt suttogta, – Oszkár!

– Mary! – Oszkár örült és csodálkozott. Megfogta a Mary kezét és simogatni kezdte, a leány szőke feje a vállához ért és megcsókolták egymást, mint már annyian előttük a Berlin felé menő kis vonaton.