Mary

Deczember elején a nagy szerelőcsarnok utolsó fülkéjében állt a mozdony, a melyet Oszkár tervezett és rajzolt és a mely az ő próbamunkája volt.

Majdnem öt hete, mióta az alkatrészek elkészültek és a hatalmas gép szerelés alá került, Oszkárnak minden idejét és gondolatát lefoglalta. Kora reggeltől késő estig dolgozott, rendelkezett és a vasárnapot is a gyárban töltötte egyedül a rajzaival.

Az Eriksenné estélye óta egyszer sem volt kinn Frohnauban és Maryről is megfeledkezett egészen.

Most végre elkészült a mozdony és csak nehány nap választotta el első útjától.

Oszkár büszkén nézte, vizsgálta a műszereket, miközben a munkások az utolsó kalapácsütéseket tették.

A gyár igazgatójától megjött az utasítás, hogy szombaton délután a stettini vonalon próbálják ki az új gépet.

Oszkár nagyon boldog volt, szerette volna valakivel közölni az örömét és azért ott a zajban, a füstben, a térdén megírta Frohnauba, hogy szombaton délután arra fog elmenni új mozdonyával.

Szombaton két órakor az egész gyárban szünetelt a munka. A mozdony be volt fűtve, Oszkár kipirult arczczal, gyöngyöző homlokkal rendelkezett, az igazgató és gyárvezetőség körülvették a gépet.

A munkások sorfalat álltak a csarnok két oldalán. Mindenki látni akarta a gép távozását, a melynek mindnyájan dolgoztak egy-egy alkatrészén és a mely így mindnyájuké volt.

A gép lassan indult meg a csarnok mélyéből. A felvigyázók előreszaladva nyitottak számára utat a kitárt kapuk felé és a mozdony prüszkölve, fujva, fütyülve ért ki a napfényre, a gyár népe pedig hangos éljenzéssel búcsúzott tőle.

Oszkár a tüzelőtéren állt előrehajolva, figyelte az utat, vizsgálta a szerelvényt és kék vászonsapkás feje, a gyárilányok vágyó pillantásaitól kísérve, eltűnt a messzeségben.

Ő nem látott és nem hallott semmit, számára az egész világ az a kis tüzelőtér és az a nehány műszer volt, a melyek előtt szigorú vizsgáját tette le. Ő alkotta a hatalmas gépet, neki is kellett először kipróbálnia, rohanva a fényes sínpáron, mielőtt átadnák hivatásának, hogy vidám és szomorú embereket, jó és rossz híreket vigyen az élet egyik állomásáról a másikra.

Frohnau előtt, a nyilt pályán, meghúzódva a töltés mellett Mary várta Oszkárt. Már reggel bement volt Berlinbe, délben titokban jött vissza és azóta várt.

Gyönyörű őszi nap volt, a milyenek deczember elején szoktak néha lenni, mikor a későn beálló tél előtt a nap mégegyszer és utóljára tisztán, melegen ragyog a kék égen.

Mary régen várt, de nem lett türelmetlen, öt hét óta megszokta már nagyon várni és hiába várni.

Az első vasárnap a hangverseny után végig várta a Berlinből jövő vonatokat mind. Szívdobogva, mindig új reménynyel leste a kupéajtók nyilását, azt hitte, el kell jönnie Oszkárnak, biztosan hitte.

Emberek érkeztek, kiszálltak, elsiettek, a vonatok már kivilágítva robogtak el Mary előtt és ő még mindig várt, hét óráig várt arra, a kiről azt hitte, hogy nem hagyhatja őt aznap egyedül.

Van-e szomorúbb a hiába való várásnál? Mikor a pillanatok is jelentőséget nyernek és mikor mégis nyugodtan nézünk szembe azzal, hogy egy–két–három óráig is elállunk egy helyben mozdulatlanul, ha csak a legparányibb reményünk van arra, hogy eljön az, a kiért minden türelem és szenvedés semmi nekünk.

Oszkár nem jött és Mary fáradtan, kifosztva, szomorúan ment haza. A következő vasárnap már nem várta az állomáson, csak rágondolt szünetlenül, mint minden más napon is egész héten át. Dolgozni nem tudott, alig, alig ment be Berlinbe és akkor sem a műterembe, legszívesebben az utczákon bolyongott, Oszkárt kereste, kereste ott is, a hol tudta nem találja és mindig azt remélte, hogy mégis feltűnik majd magas alakja az emberek között.

A harmadik vasárnap is eltelt és Mary régen tudta, hogy nincsen joga úgy várni Oszkárt, mint azt, a ki őt szereti. Kedves volt hozzá az Eriksenné estélyén, mert féltékeny volt kicsit Mencsikofra és megcsókolta, mert hangulatos, gyönyörű este volt, megcsókolta úgy, mint Lolót és bizonyosan már nagyon sok nőt.

– Mi van vajjon Oszkárral? – kérdezte ebédnél Arthur bácsi.

– Nem tudom, – mondta Helén – ilyen sokáig még nem maradt el soha.

Akkor már aggódott Mary és bizonyosra vette, hogy valami baja történt, nagyon sápadt lett és a gyárban szeretett volna utána kérdezősködni. Aztán megjött a kártya és vele a vigasz. Él, egészséges! Csak azért nem jött, mert sok dolga volt és Mary szombaton várta, várta a töltés mellett, hogy legalább arra menni lássa.

Két bükkfa állt az út mellett, rajtuk volt még a sok száraz levél és úgy nyujtogatták egymás felé sárgán zizegő ágaikat. Fáradt színű füvön állt Mary, barna, száraz, szúrós virágok között. Letépett egyet, azt hitte le fog hullani, de a virág megtartotta bársonyos, párnás fejét.

– Ezek a nyár múmiái, – gondolta – ezekből minden lehullott már, a mi meg tudott halni. Igy maradnak most a hó alatt tavaszig, akkor mégegyszer megnézik a napot, aztán meghalnak, eltűnnek egészen.

Soká nézte a szúrós virágokat, magát hasonlította össze velük és szedett belőlük egy csokorral. Tele volt már a keze barna virágokkal, a mikor egy füttyöt hallott és felkapta a fejét. A szíve nagyot dobbant, a napon, a fényes síneken a lokomotiv közeledett. Jön! Tágra nyitotta a szemeit és akkor már el is robogott mellette a hatalmas gép. Csak egy kék alakot látott, egy kis gépészsapkát, de Oszkár volt mégis és a kék sapka az ő szőke fejét fedte. Aztán újra várt. Várta, a míg visszatér. – Az egész nem lehet több, mint egy félóra – gondolta és nekidőlve egy fának, a távolba nézett. Zsebkendőjét a kezébe fogta, integetni akart, ha feléje fordulna az Oszkár kéksapkás feje.

Lemenőben volt már a nap, a levegő fehér köddel kezdett megtelni, mikor végre feltűnt a mozdony. Gyorsan jött, egész közel ért Maryhez. Oszkárnak nem volt már szüksége a nagy vigyázatra, minden rendben ment és ő a vaskorlátnak dőlve a vidéket nézte.

– Talán engem keres – gondolta Mary.

– Itt vagyok, itt vagyok, várlak, – nevetett a boldogságtól és fehér zsebkendőjével integetett. Oszkár meglátta, lekapta a sapkáját, visszaintett, aztán eltűnt a messzeségben.

Mary elindult hazafelé, nagy kerülővel az erdő szélén. Egészen este lett, néma őszi este, Mary lassan ment a barna fatörzsek mellett, egy jött a másik után és a hold hidegen nézett le rájuk, mint egy tejüveges éjjelilámpa. Az egész egy szép, mélabús könyv volt, minden barna, kopasz törzs egy-egy barna sor, egy-egy barna, holdfényes, ezüstös sor.

Kis köpcös kökénybokor állt az út mellett, Mary megsimogatta az ágait, a kesztyűjén át is érezte a tövisek szúrását és a könnyű fájdalom nyomában nagy nyugtalanság szorította össze a torkát, iszonyú várakozásteljes melegség.

A barna száraz virágokból szedett csokrára nézett. Nem, nem, ő nem volt még a tavasz múmiája! Fehér lehellete eltűnt az őszben és ő nekiszaladt a hervadásnak.