Mécs

A napfürdő délelőtt 11–2-ig van. Ekkor kifekszenek a kőgátra a fiatalemberek intenziv szinekben, piros és kék uszónadrágokban s a bennük megmaradt pogány vágygyal imádják a napot, a leányok pedig, akik szőkék és halványak, hasonlóan nekidülnek a hőségnek és udvaroltatnak maguknak a sugarakkal. Majdnem mind ismerem őket. Ez a balatoni fürdőhely egész müvészkolóniát szállásol el. A barátaim ezek a szerecsenek, akik télen a lámpa glóriájában irnak. Most alig látni rajtuk hogy kicsodák. Egy sörényes zeneszerző, akinek ideges és heroikus ütemeit tavaly a szimfónikusoknál hallottam, tar koponyával fekszik itt, mint egy hős, dagadó bronzmellel, feszülő vasizmokkal. Amott egy festő, mint egy római harcos. Itt a tulfinomult esztéta, egy barbár keménységével. Láthatóan örülnek a változásnak. Órák hosszat feküsznek és izzadnak és szomjuhoznak, hogy csak egy árnyalattal is barnuljon az arcuk. Amint előttem van ez a sok-sok arc a napsugár ecsetje alatt, a fotográfus másolórámáit látom, az érzékeny papirokat, amelyeket csak a nap ragyogtat fel az élet egészséges szineiben, és arra gondolok, hogy talán ők is tökéletesebb életképet, egészebb lelket, egy uj fotográfiát várnak a természettől. Egyszerre beleugranak a tóba és eszembe jut a fotográfus aranyfürdője. Ők mostan egy uj képet fixiroznak. Át kell alakulniok teljesen. Le kell vetkőzniök mindent, a szokásokat, a müvészi cafrangokat, a ruhát, az inget, a régi bőrüket, a beteges, városi szinüket is. Hatalmas vágy ez. Az ember szeret öltözködni. Egy öltözködési mánia sarkalhatja őket arra is, hogy uj szint kapjanak. Valahogy szabadulni akarnak a multtól. Megfigyeltem a nyaralókat s ezen a ponton mindegyiket egyformának találtam. Játszanak és az ellenkezőjét játsszák annak, ami az életük. Minden nyaraló: szinész. A virilista az erdőben kés és villa nélkül ebédel, a kishivatalnok beül a grand hotelbe és vasárnap este a családjával együtt elpezsgőzi az összekuporgatott filléreit. Logikátlanok és boldogok. Feltünt egy lipótvárosi leány, aki most simán fésüli a haját és Jókai-regényeket olvas. Azok pedig, akiket a szinházakból és a hangversenytermekből ismerek, az atléták dresszét öltik magukra. Olyan édes egyszer játszani, hogy mások vagyunk, erősek, boldogok, szabadok, és édes a napfürdő után gázolni a kavicsot és a férgeket, barbárul a fejünkbe csapni a panamát, mint egy sisakot.

Este pedig 11–2-ig van a holdfürdő. Ennek is van közönsége. Az, amelyik nem volt ott a napfürdőben. Ilyenkor a müvészek a fáradságtól részegen horkolnak a párnákon. De kimásznak a partokra mindazok, akiket délelőtt hiába kerestem. Leülnek a padokra, a fübe, a homokba, a jegenyefák közé és süttetik arcukat az ólomfényü holdvilággal. Azt akarják bizonyára, hogy kicsit megfehérüljön a pirospozsgás arcuk és puhuljon a kérges lelkük és köd lopódzzék nagyon is határozott, merész és éles szemeikbe. Ők is kurát tartanak. Az idő néha nagyon kedvez nekik. Láttam egy ily estét. Felhők között emelkedik a hold. A tó az ezeregyéj tündérjátékait játssza. Messze, valahol a tihanyi partoknál, ahol az ekhó alszik, világoszöld reflexben tündököl a viz s a badacsonyi szőlőhegyek felől idetévedt szél énekhangokat, illatot, bóditó neuraszténiát hoz. A társaságot csak a cigaretták és a szivarok kis lámpásai világitják meg. Látom azonban, hogy mind egészségesek és tultápláltak. Hallom, hogy mind szentimentálisok. Egy vidéki biró el van ragadtatva a természet szépségétől. A főhadnagy, aki egész évben káromkodik és marsol, erre az estére érzelgős parfümöt locsol az atillájára, a költészetet dicséri és fejét ájultan tartja a beteg égitest felé. Egy sikkasztó az idealizmusról beszél. Egy panamista könyezik. Egy vénlány nyavalyatörős verseket dadog. Igy várják az éjfélt. Ekkor a hangulat tetőfokára hág. A villákban kilobbannak az ablakok, a kerti lámpákban csonkig égnek a gyertyák és csak az ég világit. Összeolvad az éj és a tücsökzene, a békakurutytyolás és a holdfény, a viz és a cigaretták illata. A szentimentálizmus tobzódik. Hallhatóan emészt az egész társaság, viharosan, menydörgésszerüen forrong a gyomrokban a dus vacsora és sirnak az elérzékenyedéstől. Egy hájfejü képviselő kéjesen forgatja hyppopotamus-szemét. A tábornokné lassan kitárja karjait. Szintelen és hervadt szája, amely valamely hernyóhoz hasonlit, megindultan mozog, reszket a deres parókája és aranyfogai csillognak a holdfényben. Egy vasgyuró is tántorogva áll a gyönyörüségben. Mindegyik között azonban egy budapesti füszerkereskedő viszi a főszerepet. Kidülled a nádszékből. Átadja magát a poézis varázsának. Mély meggyőződéssel sóhajt. Arcán iszonyu könycseppek gördülnek. A hold pedig megaranyozza, megezüstözi, glóriába fonja a nadrágtartóját és a kidüllesztett hasát.