BUDAI SÉTA
Mióta a csillagos hálósipka, a pázsitzöld nyakkendő meg a kávészinü frakk divatba jött, hirtelen megszaporult azoknak a száma, akik Budára mennek, a görbe utcákba, a törpe házikókba, egy kis hangulatért. Azelőtt – alig pár éve – egészen egyedül bandukoltam ezeken az utcákon. Mostan már seregestül törtetnek utánam a széplelkek, az esztéták, a smokkok. A Biedermeier idők visszatérte aktuálissá tette a legrongyosabb közt is és ideszabaditotta a közönyösöket, a filisztereket, s a levegőző családapákat, akiknek ehhez a cukros és tipegő intimitáshoz semmi közük. Idegenek dulják minden kedves fészkünket. A csöpp vaserkélynél, amelyet órákig simogattunk a szemünkkel, bámulók állnak, a büvös kis ház előtt betegarcu müvészek, pedig mintha csak a mi titkunk lett volna valamikor és a cukrászdában, a csendes elhagyott, előkelő várbeli skatulyában is társaságok ozsonnáznak. Csak a Baedecker és a cicerone hiányzik még.
Most pedig jó lenne egyedül lenni. Nehéz aranyak hullanak a kabátomra, a zsebeimre, az arcomra. A levegő oly tiszta és átszürt, hogy kortyintani, szürcsölni kellene, metszett kristálypohárból kellene inni, mint a drága és tüzes bort. Buda föl van fedezve, de ezen a délutánon ujra fölfedezzük magunknak. Minden demokrata élvező ellenére is a mienk lesz. Mit félsz, szivem? Mi ketten ugy tudunk Budát játszani, mint senkise. A hidfőnél még 1910-et irnak. Később azonban minden dobbanásod egy percet jelent, minden lépésem egy év és minden utca egy század. Mire leszáll az este, mi ketten már a tizenhetedik században leszünk, vagy még távolabb és valamely kert előtt sápadva és csodálkozva hallgatjuk a villamos csengetését, amely hihetetlenül csörömpöl át hozzánk, messziről, több század távolságából.
Még mindig nem értem célhoz. Ezek az emberek még érdeklődnek irántam és a lépésem neszére még mindig fölfigyelnek és kidugják a fejüket a csendből és a magányból. Távolabb kell mennem. Oda, ahol már egészen közönyös vagyok, akol a lét oly csendeskésen és álmatagon folydogál, hogy az emberek össze se rezzennek, de szinte belemerülnek az életük unott szövetébe, a kép egyöntetü és aszu harmóniájába. Egy görbe hegyi utcán kell elcsapódnom. Itten áll egymás mellett négy-öt pofoncsapott tabáni ház és egy fuldokló petroleumlámpa, levegőért kapkodva a szélben. A kerités mögül pompásan megfigyelhetem a lakókat, akárcsak a nézőtérről a szinészeket.
Vajjon tudják-e, hogy szinházat játszanak és bámulja öket valaki, sóváran, elirigyelve tőlük az életet és az idillt? Közönyösen ülnek, lógó kezekkel, tágranyitott szemekkel és semmitse csinálnak, semmire se gondolnak, csak élnek. Ez a tiszta élet, a netto-élet, minden idegen anyagtól megtisztitva, az esszenciák esszenciájával. Vajjon érzik-e ugy, ahogyan én? Mostan egyszerre megmozdulnak, mint a bábok és kotorászni kezdenek a vasrács mögött, végigjártatva szemüket az üres kalitkán – hová röpült belőle a madár? – a göröngyös és vásott lépcsőkön, a gyékényen, a folyosón, amelybe megrekedt az évszázados csönd. Lassan feküdni mennek, mert későre jár, hét óra van már. Vajjon mit szólna az a fehér nénike, vagy az az öreg ur, ha gyengéden megkocogtatnám az ablakát? Talán-talán meg is repedne az ő gyenge szivecskéjük. Igy az estében és az árnyékban a bő kabátommal és a feléjük feketedő keménykalapommal barátságtalan vendég lennék nekik, ismeretlen, idegen, ördögi vendég. Vajjon egyáltalán megértenének-e? Ugy vettem észre, hogy ezeken a sétákon mindenütt sanda szemek kisérnek, tartanak tőlem, mint egy tolvajtól, hiszen mit is kereshet itt az, akinek otthon kényelmes lakása van vizvezetékkel és villanyvilágitással, mit kereshet mást, mint aranyat és vért. A szél a lámpalángon fantasztikus gyilkosságok gondolatát táncoltatja.
Ezek a jámbor és bölcs emberek nem ismerik el, hogy van más szükségletünk, mint a béke, a kávé és az álom.
Nekem is okosabb lesz gyorsan kereket oldanom.