MÉCS
Multkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam, egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére. Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész alkony összekuszálódott s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékes-szürke derengésbe és ugy láttam, hogy a hosszu esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sürün aláhuzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is megfeledkezett méltóságáról s egy pillanatra kidugta fejét a daloló esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok, titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális cseppecske átvette a vezetőmotivumot.
– Csakhogy megjöttél valahára – szólott s nyomban könnyé olvadt az elhomályosuló üvegtáblán. – Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak nomádja, aszfaltok beduinja. Egész nyáron vártunk reád. De nem jöttél és inkább táboroztál idegen szobákban, vagy kék azurból szakitottál magadnak sátort, semhogy haza nézz. Ma azonban az első őszi estén, először annyi idő után, visszatértél és észreveszed, hogy itthon vagy. Mit tétovázol még?
Sok apró csepp verődött izgatott staccatóban az ablaktáblához.
– Vedd le a kalapod!
– Akaszd fel a botod!
– Vetkőzz le!
– Ülj a karosszékbe!
– Ülj le, ülj le!
Ismételte az esőcsepp és tovább pityergett.
– Nem veszed-e észre, mennyire átalakult a ház? Még tegnap nyitott ablakokon keresztül gondtalanul léphetett be minden szobába az este. Ma mindegyik ablak be van csukva s mi szorgalmas esőcseppek összemázoljuk az üveget, hogy semmi se zavarja a szobák alkonyatát. Azt mondhatnám, hogy az őszi intimségben ti a téglák hus-anyaga vagytok és most visszahengeredtek oduitokba, akár a csiga a maga héjába s csak ebben a barátságos összeszorultságban érzitek egymást igazán. Vagy megláttad-e volna máskor azt a vasalót tüzesitő cselédleányt, aki a második emeleten vörös köröket cirkalmaz a levegőbe? Ez már az ősz leánya. A lámpa is több szeretettel világitott eléd, hogy feljöttél a lépcsőházban. Ezen az estén jól teszed, ha leveted léha nyakkendőd, ha elfelejted az operettmelódiákat és minden nyári ürességet s szétrakva holmidat, belemelegszel szobád hangulatába. Ereszd le a függönyöket.
Leengedtem a fehér csipkefüggönyt és meggyujtottam a lámpám. A botom és a kalapom felakasztottam a fogasra. Leültem a karosszékbe. A szeptemberi szonáta zajongó sforcatókkal tovább dobolt az ablakon.
– Emlékszel-e a gyerekkorodra? Ezek azok a felejthetetlen esték, melyek a kalendárium szerint a nyárba esnek még, de valóban már ősziek. Gondos kezek ilyenkor lopják be hüvösödő verandákrol a székeket és ilyenkor vacsoráztok a szokottnál is hangosabban, hogy meg ne halljátok a korai harangszót. A macska, a spiritus familiaris halk dorombolásával néhány taktust illeszt a szeptemberi szonátába. A feltornyozott vánkosok árnya pedig végignyulik a falakon, mintha maga az élet játszana laterna magicá-t. Ezek a hangok, ezek a szinek és az otthon illata mind beleolvad a szonátába, az elmélyülő magány végtelenségébe, amelyet csak néha érezhetsz s most, mikor mi apró vizcsöppek ütemekre szedjük és kiverjük az ablak üvegklaviaturáján. Hasonlókról beszél az a magányos petróleumlámpa, kis állomásokon valamelyik sötétbe vesző uton, amelyik évek egyhangu bánatáról egyszerre lebbenti fel a fátyolt. Vagy az a kutyaugatás, melyet a röpülő vonatról hallasz falukból didergő hajnalokon. Egy egész élet szomoru intimsége van ezekben a motivumokban. Emlékszel-e még reájuk?
Az esőcsepp siró triolákban patakzott szét az ablaktáblán.
– Most ilyen pillanatok várnak reád. Ezért ne menj el hazulról. Ma este először hallod meg az óraketyegést és az órát, régi jóbarátodat nem tekinted többé holmi időmérő-szerszámnak, mint nyáron, hanem a szeptemberi szonáta hangszerének. A sötét folyosókon átsóhajtó zongoraszó is lelkedhez ér. A butorok se lesznek többé tárgyak. Asztalod, széked, ágyad megelevenül és oly biztonsággal tölt el, mintha gyökeret vernének a padlóban s téged is körülhálóznának sok, sok láthatatlanul finom hajszálgyökerükkel. Dobd el tehát a ficsuras cigarettát, keresd elő dohányszitád és markolj bele a leányosan szőke dohányba. Melegitőd ma is kibontja lila tüzvirágait. Azután huzd füledre a paplant és melegedjél át, ha pedig félsz, veszsz el a nyugalomban, a csendben és az emlékekben. De ne menj ki a kertbe, ne menj a haldokló rózsák közé, maradj itthon.
Az eső dörgő fortisszimója rázta ablakomat:
– Ne menj ki! Ne menj!!
A szeptemberi szonáta végéhez közeledett. Néhány békülékeny vizgyöngy már a szeptimenakkordot pedzette az átlátszó függöny mögött. Az ablak nedvesen és maszatosan, de szelid nyugalommal nézett reám, mint két kisirt szem. A gyorsforraló szeszgőzei széles lángbokrétává gyulladtak. Aranyos nyugalom hullámzott végig a szobán s bélelt otthoni cipőmet felhuzva, kezemben egy elhájasodott konzervativ lappal, végigfeküdtem a divánon és ábrándos pipaszónál csendesen olvasni kezdtem.