Mécs

Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is igy találtam meg multkor a köruton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga utján, A jó, züllött, vén fiu örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderitette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szallagok. Üdvözöltem ő hercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros-selyem cigarettatárcát és megkinált belőle.

– Hová? – érdeklődtem félénken és szemügyre vettem fájdalmas arcát.

– A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversenynyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.

Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.

– Nem izgatja az ön fantáziáját – folytatta a bohém – a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak sulyosbitani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: »colon des paralitiques«, »tsardache hystérique«, »boston epileptique«.

Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, geniális homlok. A hamuszinü égbolton a Hüvösvölgy jegenyéi közt szomoruan kandikál ki a koradélutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villamfénynyel világitott előcsarnokban azután elváltam kisérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé s egyedül maradtam.

Végighaladtam a kongó visszhangos folyosókon. A szó öblös hahotává tördelődzik szét s a félénk kacaj, hosszu zokogássá nyulik. Inkább hallgatunk. Az orvos egymásután nyitja fel a folyosók ajtaját a nála levő kulcscsal. Végre beérünk a bálterembe, ahol három-négy hosszu asztal mellett vacsoráznak a bálozók.

A benyomás első pillanatra nem is érdekes, de még csak különös sem. Csupa kifogástalanul öltözött hölgy és ur, aki nyugodtan – vigyázva és illedelmesen – bánik a késsel és villával. Az izmos szolgák tányércsörgés közt hordják fel a zsirban puffadozó, kövér farsangi fánkot és a forró teát. Egy halvány fekete leányt nézek, aki a hajába erre az estére fehér rózsabimbót tüzött. Mellette egy vékony, jó családból való fiu elegáns angol ruhában, krétafehér arccal, kárminpiros szájjal, olyan, mint egy nyurga osztrák princ. Mind a ketten nevetgélnek, de egyik se figyel a másik szavára. Valami összenemhangoltság, bizalmatlanság és fitymáló fölény setteng az asztal fölött s ha jól figyelünk, nyomban észrevesszük, hogy a társaság vezetéke, amely a gondolat elektromos szikráját röpiti, el van romolva. Az apró kotériák ellenőrzik egymást, a felelet nem kapcsolódik a kérdésbe, a kacajok czéltalanul pukkannak szét. Mikor azután a fejek feltekintenek a tálakból s rám néz az ezerféle, idegen tekintetü, kereső és nyugtalan szem, egyszerre megértem, hova kerültem és a hátam gerincén egy kicsit átfut a hideg.

Különben pihegő vállakat, fényes szemeket, táncra lendülő lábakat látok. Egy megrögzött alkoholista az asztalnál a tea láttára valami duhaj magyar nótára gyujt. A cigányok felállnak a szoba emelvényére és gyantázzák a vonójukat. A parketten simán csusszannak a cipők, a szemek lobognak, az arcok tüzelnek, s a tánc szilaj lüktető áramában szinte észre sem veszed, hol vagy. Most hiszek Schopenhauernak, aki az őrülteket tartotta a földgolyó egyedüli boldog embereinek, mert a saját kozmoszukban élnek, melynek törvényeit, – függetlenül minden természettudományi és filozófiai kényszertől – ők maguk irják elő. Elvégre a ketrecbe zárt oroszlánnak is joga van azt hinni, hogy az állatsereglet közönsége van bezárva s a rácsok az ő szabadságát védik csupán. A párok karöltve sétálnak s még a spanyol etiketten sem esik csorba. Hátraszegzett fejjel, ideges merevséggel, kibomló hajjal táncolnak. A bál hőse egy fekete haju, sápadt arcu fiatal ember, aki huszonnégyéves korában kapta meg a paralizist. Elegáns lakkcipőjében finoman cifrázza a bosztont. Az orvos a hátam mögé áll és a fülembe sugja: két évig sem fog élni.

Mi egyébként lézengünk a bálteremben s a maflaszigeten cercle-t tartunk. Egy bolond pincér szaladgál körülöttem gyors lépteivel. Láthatólag rosszul érzi magát, hogy nem lóg ki zsebéből a szalvéta s legalább annyira fáj neki a ma esti tétlenség, mint egykor a Szent-Ilona szigetére deportált Napoleonnak. A folyosón pihenő párok sétálnak, citromosvizet isznak, legyezik egymást. Egy kékszemü, őszhaju magyar ur, aki egykor ügyész volt a szegedi törvényszéken s mint »Világszellem« jött ide, épületes fejtegetést tart a világtudós s a világszellem közti különbségről és az ő saját külön politikai-, filozófiai- és gazdasági rendszeréről. Az ember kellemetlen borzongással hallgatja a sok holt matériát, terminus technicust, évszámot, szótárak kiböngészett és polcra rakott kincsét, jobb napok ötleteit, melyek egyszerre rendszertelen kánkánra kapva, háborogva, értelem nélkül zudulnak ki a torkából. A durva agymechanizmus még mindig jól müködik, az asszociációk helyesek, a test még mindig fel van zsinórozva az idegek finom szálaival, a battériák be vannak fütve, de valami alig hallható baj van s a csengetyü nem akkor s nem ugy szól ahogy kellene. Egy markos, vörös szakállu és bajuszu ember, aki egykor plébános volt, kifogástalanul társalog velem angolul. A »Világszellem« pedig egyre vezet rendszerének kacskaringóin. Mert rendszernek kétségtelenül ez is rendszer, de – hogy megforditsuk a hires szólást – van benne őrültség.

És az otthon maradottak? A vallásosak, az arisztokraták, a sohasem szólók és mulatók, az illetlenek, a fenegyerekek, a geniálisok? Őket is meglátogatjuk celláikban. Hódolunk ő fenségének és leadjuk névjegyünket a milliárdos pénzkirálynál. Sokáig nézek egy szőke leányt, aki a szerelemtől tébolyult meg s most tágranyilt szemekkel ölelgeti a levegőt, csókokat hint a falaknak és annyira elevenek a hallucinációi, hogy észre sem veszi az orvost, bár erősen szoritja a kezét. A rajztanár halvány, esztétikus fejét rosszalólag rázza és esztétikai szempontokból nem jön le a bálra. Egyáltalán majdnem mind tudják, hogy táncmulatság van az épület másik szárnyán s arcukon az otthonhagyott kis gyerekek áhitozása szomorkodik. Egy homályos teremben három egymás mellett álló ágyban nyugodtan fekszik három elmeorvos. Mikor belépünk a celláikba, nyugalmat szimulálnak és higgadtan felelnek a kérdéseinkre. A hivatásuk kergette ebbe a házba.

Végigszaladunk a dühöngők osztályán is. Egy alig huszéves gyerek ugrik elénk, a budapesti kávéházak és szerelmek őrültje. A szőr-lepedőn ül egy bőgő szörny, Darwin visszafejlődött majomembere, az ajtónál pedig egy siró férfi bucsuul reánk ölti a nyelvét.

Megyünk vissza a bálterembe, ahol Carnevál még egyre bonyolitja a párokat a bálest szines zürzavarában. A tánc már szabadabb, a gallérok össze vannak izzadva, a hangulat teljes. Az ember nézi a vig arcokat, a kifogástalanul lejtő lábakat, az elegáns táncmozdulatokat és szinte kétségbeesik, mennyire mellékes szerve az embernek a fej. A bál hőse, az én szegény huszonnégyéves Pierotte-m még mindig nem fáradt el. Most kéri táncra a fekete leányt, akinek hajában szerelmesen himbálódzik a fehér rózsabimbó és boldogan száguldozik hisztetikus Pierotte-jével. Egy ablaknál azután megállnak és együtt bámulják a szeles égbolton elsuhanó holdat. Vajjon mire gondolhatnak? Nekem egy francia vers zsong a fülemben, a haldokló Pierrot-ról, aki hosszu, halottszerü orral, szemfedőhöz hasonlatos ingben mosolyog a holdra, és megyek ki, nem tudok tovább itt maradni.