Mécs

Késő délután kilumpolt arccal kel a hold. Villamos lángok tüzes koszorujában leng a városligeti fák között és aki kissé fáradt, álmos, vagy ideges, azt hiszi, hogy az is csak pislákoló ivlámpa. Messze-messze a fasorban korcsolyák csilingelnek és beharangoznak a hideg, csillogó szertartáshoz, amit lenn a tükörré simuló jéglapon frissen, a levegő, fagy és egészség téli részegségében korcsolyákat csattogtatva tartanak nyurga szeladonok és karcsu leányok. Hallgatom ezt az elálmositó harangjátékot. Kecses, női lábakra kivánkozó Rival-ok kezdik meg, a Mercur, a Columbus folytatja és a hetyke, bizakodó Jackson, végül komolyan, ósdian, méltóságosan, mint az öregharang, belekondul az együttesbe egy-egy konzervativ Halifax rozsdás hangja is. Ugy tetszik, mintha valami különös jég-templomban lennék.

Aki tud korcsolya-nyelven beszélni, az ilyenkor nem is figyel a pálya impresszionista-foltjaira és a jégen csodásan kivirágzó boa-, karmantyu- és kalap-tavaszra, hanem behunyt szemmel hallgatja az acélpengék zenéjét. Ebben a zenében valami láz van. Van-e kedved táncos korcsolyát kötni és repülni? Az egészség hajrázó vágya, a hideg tornakedve s a távolságok önkivülete beszél hozzád. Akarsz-e mérföldeket tiporni és csókolni? Nekem a szikrázó jég és a szikrázó szemek azt suttogják, hogy itt, a vágtató tovakeringés robajában sokkal inkább otthon van a szerelem, mint a báltermekben és bárhol a világon, s nincs olyan szentelt talaja a finom erotikának, mint a sikos, tükörsima jég. Egy német orvos a nászutazás lélektanát a távolságlegyürés erotikumával magyarázta és bizonyára nem ok nélkül. Maga az élet folytatása és akarása ez. Minden mozdulat egy vallomás, minden nekiiramodás egy csók és minden kilométer egy nász. A sietség kedvében megszázszorosodva és központositva érzed erődet és tested, vágyad, akaratod, egész egyéniséged daloló könnyüséggel rohan tovább a vékony acélpengén, bele az éjszakába, az ismeretlenbe és a szerelembe. Itt látod meg, hogy kicsoda az igazi férfi és kicsoda az igazi nő. A csunya nő fél belépni a bálterembe. A női test igazi szobrásza azonban a jég.

*

Napok óta nézek egy fekete orosz leányt, aki az idén véletlenül nálunk tartja téli séjour-ját és kacagja ezt a fia-telet, ezt a januári tavaszt, mely talán tréfából, talán hozzánk való különös kegyből, néha sikossá fagyasztja a jégpálya vizét. Ott látom a korcsolyázó kontárok között nyugodtan, tragikus magányosságban. A többiek nem is sejtik, hogy kicsoda. De én tudom, hogy a tél tündére ő, Andersen Jégleánya, aki havas alpesi rózsákat tüz hajába, a kacagása pedig messziről ugy hangzik, mintha távoli lavinák dübörögnének zöld jéghegyeken. Körülötte kis jégstréberek cikáznak. Egy nyakig-láb ifju időnként cirkalommá válik és ujra összecsukódik. Iskolásgyerekek sürü rajban bukdácsolnak kifelé a melegedőhöz, fantasztikus alakok, eltorzulnak s a tóból kiugráló kutyabékákhoz hasonlók.

Korcsolya-müvészek ügyeskednek. Csak ő komoly. Korcsolyája halkan karcolja a jeget, mint az üveges ablak-vágó gyémántja. Nyárias kabátkáját csendesen emelinti a fagyos levegő. Fejét előreszegzi, lassan, finom kacérkodással adja oda magát a télnek és a jégnek s aztán mindig finomabban, mindig könnyebben, mindig tüzesebben vágtat át a ropogó jégtükrön a fujdogáló szelekkel és a pályán végigkorcsolyázó villamos-sugarakkal együtt. Már kibomlik gyürüs, fekete haja is. A kép szinte álommá torzul. És a »princesse lointalne« a szivarok vöröslő tüzpontjai között széditő körivekben, az álmok vakmerőségével karikázik végig ujra és ujra, mintha egy részeg menád nekivadulásával hódolna a fagynak, s csak néha hajol előre, hogy a jég tükrén megnézze gyönyörtől elhalványodó szlávos arcát. Kicsoda ez a nő? Mikor esténkint elmegy, néhány francia szót vált a kisérőjével. Másnap ujra itt van. Én Lermentoff egy hősnőjéről neveztem el, akihez nagyon hasonlit.

*

És a maflák szigete? Ó, maflák szigete is van, akár csak a báltermekben, csakhogy itt még több a mafla és a maflák a báli mafláknál is maflábbak. Akár a fizetett melegedőben izzad rájuk a téli kabát, akár künn az ingyenes vashidon fagynak jégcsapokká, elkényszeredettek, leforrázottak és beteg-arcuak, mint a reménytelen szerelmesek. A nézőtér itt majdnem érdekesebb, mint maga a szinpad. Ottan gubbaszkodnak egy sarokban és nézik, hogyan repül el a felületes, parfümös, gyönyörü élet. Repülni, repülni, – zengi valami bennük – érezni a rohanás mámorát, a szikár fiatalság izmát s az életről csak annyit tudni, hogy nő van a karunkon és szép és az irodalomhoz csak annyit érteni, mint az a fiatal főhadnagy, aki minden évben megveszi a kis füzetkét, melyben legyezőversek és képeslevelezőlap-üdvözletek vannak. Pohosodó, vastaglábu életmüvészek zengik magukban ezt az ódát, didergő gardedámok és egyéb kisemmizett szerencsétlenek, akik más okokból unatkoztak rá a repülésre. Sántáknak, bénáknak, nyomorékoknak érzik magukat itt a repülés táncversenyén. Ha nem lennének örökösen fáradtak s egyszer igazán kifáradhatnának. Ha nem kellene nekik is, mint Maupassant vadludainak, folytonosan utánagágogni az elszálló vágyakra. Ha tudnának repülni, harcolni és egyszer kimerülten elaludni. Hisz olyan szép ez a banális téli idill. A korcsolyázás után félhomályos szoba és pirosló kandalló. Kávé és béke, gesztenye és csönd. Ezekkel a gondolatokkal néznek ki könnyező ablakokon a jég szegény maflái. Mintha az orosz leány a havas tájak kegyetlen russzalkáit bocsátotta volna széjjel, akik meggyötrik a prédájukat, fojtogatják és agyoncsiklandozzák, hogy másnap fáradtan, neuraszténiásan, kék karikás szemekkel ébredjenek és keserüen ásitsanak a szemtelenül továbbkorcsolyázó életre.