Mécs

(Farkasorditó hidegben küldött riportra a szerkesztőm, karácsony éjszakáján. Ez sok évvel ezelőtt történt, mikor vidéken voltam ujságiró. Bódorogtam a kis utcákon, mig lassanként elfogytak mellőlem a törpe házak és – hogy, hogy nem – egy végtelen hósivatagra értem. Valami különöset kellett kieszelnem. Féltem a karácsonyi hangulatoktól, amelyeket az olcsó olajnyomathoz tettek hasonlóvá rossz és olcsó irók. Megcsömörlöttem az idilltől. Az ünnep fanyar és uj zamatját kutattam. Fantáziám a kopottakat kereste fel. Modern csodákról álmodoztam, amelyek kávéházban történnek meg, titkos fényfoltokról, amelyeket a puszta mélyén villamoslámpák fakasztottak, kisértetekről, akik telefonon beszélnek és automobilon robognak el. Igy született meg kószálva, vagy a vonaton fagyoskodva ez a három kis riport, amelynek semmi különösebb fontosságot nem tulajdonitok, de szeretem őket ma is, mert a kibőjtölt riporterfantáziám koholta s eddig egyáltalán le se irtam. Olvassák:)

A BÖRTÖNBEN

Elmentem a börtönbe is és megtekintettem a fegyencek karácsonyát. Hosszu sorban állottak ott a rabok kopaszra nyirva, földszinü ruhában, a gyerekek szomoru nézésével. Bámulták a lángokat. Egészen hasonlatosak voltak igy az ártatlan kisdedekhez, akiknek egy szines lánc is örömet okoz. Azután áhitatosan imádkoztak, énekeltek az öregbötüs imakönyvből. Végül mindegyik megkapta a maga ajándékát.

De a rabok elégedetlenek voltak ezzel a karácsonnyal.

A tolvaj éjfélkor csendesen odakuszott a betörőhöz és kilopta zsebéből az aranydiókat.

A gyujtogató a szines gyertyával felgyujtotta a karácsonyfát és püromániás szemmel bámulta a sistergő fenyőfát.

A vadorzó lasso-t vetett egy papirlánccal a játéköszvérre.

A gyilkos pedig megragadta a pojácát. Egy sötét sarokba cipelte s ottan rettenetes arccal, vérszomjas kegyetlenséggel felhasitotta viasztorkát.

Aztán mind boldogan elaludtak.

ZENGŐ TELEFON

Gyakran gondolok ezen az estén a telefonkisasszonyokra is, akik – szegények – az angyalok csengetyüzését szeretnék hallani és csak a mi brutális jeleinkre kell figyelniök. De egy karácsonyeste csoda történt. Egymásután hivtam barátaimat a telefonkagylóhoz és egyikkel se kaptam összeköttetést. Abban az órában történt ez, midőn az ajtók kinyilanak s a szemek tükrén tündéri fényben ezer és ezer karácsonyfa tükröződik és az emberek ámulva állanak a rege fényes küszöbe előtt.

– 58–00.

– Mással beszél, recsegte a központ.

– 55–59.

– Mással beszél.

Valami husz-harminc embert csöngettem fel, most már csupa bosszuból és kiváncsiságból, de mindig csak a stereotip választ kaptam:

– Mással beszél.

– Kikkel beszélnek?

– Az éggel – felelte egy szelid hang.

Kirohantam az éjszakába és csakugyan csodát láttam. A telefondrótok kibillentek vizszintes nyugalmukból s az ünnep vigalmában nyilegyenesen sisteregtek fel az égbe, egy vakitó sugárkévében, mint a rakéták, egészen az Ur trónusáig.

Ha nem hiszik ezt el, emeljék le karácsonyestén a telefonkagylót. Csodálatos bizsergést lehet benne hallani. A háromkirályok imája, a pásztorok éneke hallatszik benne, angyalok harmónikája és trombitája. Azok, akik finomabb fülüek, hallják szent Cecilia primhegedüjét is, amely diskréten, fátyolosan, csodálatos müvészettel vezeti az égi koncertet.

CERCLE A KARÁCSONYI BABÁKKAL

Hölgyeim – szóltam a karácsonyi babákhoz – kisasszonyok és hercegnők, tündérek, vagy boszorkák, üdvözlöm önöket.

– …

– Miért nem felelnek?

– …

– Kiskorom óta figyelem az életüket s csodálkozom, mennyire tud hazudni a kóc, a porcellán és a fürészpor. A hugom babáiba mindig végzetesen szerelmes voltam. Ha megszólaltak volna, talán kiábrándulok belőlük. De ők is hallgattak, mint maguk. Micsoda a titkuk?

– …

– Most, a türelmem fogytán, izgat a közönyük, a pávaszerü büszkeségük, a fitos és a pimasz eleganciájuk. Ön például, kedves babakisasszony, ugy dőlt oldalt, mintha migraine-e volna. Tudom, hogy csak tetteti, de remekül tetteti és meg kell kérdeznem, kit akar hipnotizálni, becsapni, meghóditani? Engem hiába környékez. Ismerem önt. Valamint azt a karcsu fekete hölgyet is, aki ott a másik szobában egy sarokban az ájulást utánozza, csalódásig hiven. A szőke várkisasszony se különb. Ő már tegnap óta rámszegzi kék üvegszemét, mintha csak én lennék a világon. A szemébe beleül a lelke. A köny elfutja a kék üveget. Van önöknek lelkük?

– …

– Tudom, hogy ez a nő sem figyel rám és másra gondol, épen, mivel a szemembe néz. Csak a francia babák kémlelnek. Azok is akkor, ha lehunyják szempillájukat és az alvást pózolják. Engemet két nap óta ez a probléma foglalkoztat és az, hogy miért nincs férfibaba? Már a pogányok is csak a nőket mintázták meg. A férfi bohóc volt, ördög vagy krampusz. Én pedig el tudok képzelni férfi-bábukat is. Kis villamoskalauzokat és huszártiszteket, icike-picike doktorokat ezüst hőmérővel és apró költőket hosszu hajjal és viaszsárga arccal, aztán fehér lisztkereskedőket, vörösüstökü, ripacsos uzsorásokat s kómikus bankárokat. Mért nem akad babamüvész, aki ilyeneket gyárt? Valószinüleg azért, mert a nőket könnyebb utánozni. Milyen ostobán ferdülnek a deszkafalhoz, és mégis teljes illuzióval hatnak rám. Mennyi megfejthetetlen, rettenetes és tragikus van egy ilyen pózban. Milyen kevés emberi és mennyi női. Egy kis selyem, pár batiszt rongy, kevés arcfesték és ugyebár egészen készen vannak. Nem igaz?

– …

– Azt hiszem, hogy önök és a nők értik is egymást.

– …

– Most, hogy itt vagyok, természetesen alakoskodnak. De ha kimegyek innen és egyedül maradnak, akkor összevillan a szemük és megszólalnak, szorongatják egymás kezét és kinevetnek engem. Nem önről beszélek, jámbor bábu, aki ott ül abban a pesztonkaruhában s a szája még álmos a tejtől. Nem is magáról, drága nagyságosasszonyom, szimpátikus ludtipus. De ezekről a csitri senkikről, ezekről a fekete bábukról, akik mereven néznek, könnyeznek, vagy mosolyognak, néha elfintoritják az arcukat, mintha rossz pezsgőt nyeltek volna és züllötten, szomoruan, mint egy kacér kabaré-diva, széttárják a karjukat és sóváran átölelik a levegőt. Mit jelent ez?

– …

– Mondja meg ön, kedves rokokódáma, akivel annyit foglalkoztam, akinek feltártam összes problémám, mig kegyes arcot mutatott hozzá és a szájával, az előkelő nymphenburgi porcellánszájával örök hüséget esküdött nekem?

Tegnap a hallgatásában annyi mélység és érzés volt. A gondolataim fehér parókát viseltek és szertartásosan menüetteket lejtettek bő szoknyája körül. Ma pedig hidegen emeli rám a szemét. Kacérkodik a publikummal és fitymál engem, aki igy lógó kezekkel, égő arccal a boldogtalanság eleven szobra vagyok. Egy bolond, aki egy babába szerelmes. Mit tegyek?

– …

– Mire dobban meg az ön porcellán szive?

– …

– Összeharapott fogakkal, illedelmesen imádjam? Vagy lázongjak? Vagy leejtsem komoly fejemet az ön lakktopánjára és meghalljak itt a lábainál?

– …