Mécs

Néhány szeliden öregedő ur s egy nyugalmazott katonatiszt civilben, nádi pálcával a kezében tétovázik itt az üvegteremben, a koramárcius citromsárga napfényében. Ebédidő van. Ilyenkor üres a bélyegkiállitás, elnémul a diákok veréb-koncertje is és a déli csend magányában emlékeket gyüjthet a podagra és kedvére könnyezhet a szentimentálizmus. Magam is ugy állok itten, mintha messze utról jöttem volna és a viszontlátás áhitatos perceit élném végig. Kissé sápadtan és mosolyogva köszöntöm régi ismerőseimet. Mind megismer. Én pedig csendesen elbeszélgetek velök azzal a tétlen és időpazarló ábrándozással, amivel néha kinyitom az emlékes ládám és kezem régi irásokba, sárga levelekbe botlik s akarva, nem akarva elolvasok egyet, azután egy másikat, majd egy naplótöredéket, egy-egy papirosszeletet és észre sem veszem, hogy rövid óra alatt éveken át futott a gondolatom és magamba veszve, végigéreztem az egész multat.

– Csak jöjj közelebb, – mondják a bélyegek a halk teremben – hiszen jól ismerünk tégedet. Hirt hozunk az idő messzeségéből, a diákkorod és a fiatalságod bánatos üdvözletét. Te nem látsz bennünk henye papirosszemetet és jól tudjuk, bármennyire is titkolod, hogy szines foltjainkban illuzióidat keresed, akárcsak ez a pár öreg ur s ott az a penzionált, mogorva tábornok. Ne szégyeld magadat. Mi is voltunk egykor fiatalok. Ez a sok-sok lelketlen papirrongy évekkel ezelőtt még repülni tudott, szárnyaira kapta a holt papirost és szállt, szállt idegen földeken és bus mezőkön és holdas tengereken, mint Amerika őserdeiben a szines kolibrik. Csak most rokkantunk meg. Mikor üveg alá nyomoritottak, felgombostüztek és a postabélyegző vén fekete ráncokat mart szines arcunkra, hogy emlékei legyünk az időnek, néhány izgalmas pillanatnak és sápadt bolondoknak a multról beszéljünk.

– Emlékszel-e még ránk? – folytatja a beszédet egy halványlila amerikai bélyeg, melyért egyszer odaadtam minden vacsorapénzemet. – Emlékszel-e a fantasztikus estékre? Távol a világtól, a kis vidéki városban, egy szoba árnyán, ahol minden átok, neuraszténia és orvosságos üveg találkozót adott egymásnak, mi jó barátok voltunk és értettük egymást. Senkise tudott oly szeretettel simogatni bennünket, mint a te átlátszó, sápadt kezed. Mi pedig, cserében érte, fantasztikus álmokat gyujtottunk ideges szemeidben. Eltemetve, ismeretlenül, a négy fal között érezted a Tér és Idő minden szenzációját. Emlékszel a téli esték képzelt utazásaira? Mikor lehunytad látó szemeidet és együtt robogtunk? Mikor Izlandban jártunk és a Sahara homokján hancuroztunk? Te nem ugy szerettél bennünket, mint a többi hóbortos nyárspolgár. Mindig eltaláltad, kihallottad és kitapintottad a titkainkat. Hogy ki volt a levéliró? Hogy mikor és hol ragaszthatta fel a bélyeget? Hogy él-e még, vagy már réges-régen meghalt? Hogy gyászt, vagy örömöt cipeltünk-e a messzeségbe? Megláttad a kezek tapintását, a csókot, amit a lány izgatottan lehelt ránk és a türelmetlenséget és az ujjongást és a kétségbeesést. Tudtad, hogy férfi küldött-e bolyongani, vagy nő és láttad a nő arcát. Emlékszel-e?

Szótlanul bólintok és tovább ballagok. A falról azonban ujra és ujra ismerősök köszöntenek.

– Én – mondja egy csokoládébarna gyarmatbélyeg – a kincs, a gazdagság, az elérhetetlen voltam tenéked.

– Én a pompa – feleli Perzsia napsárga bélyege.

– Én egy tavaszi délutánon repültem be hozzád, – beszéli a másik – ugy mint egy kék Ilonka-pillangó. A kert virágbaborult s a barna asztalon a pohárban ibolya párolgott. Még mindig szagos vagyok a tavasztól.

– Én egy torokfájás emlékét hozom eszedbe – figyelmeztet az Urugay ismerős mérlege.

– Párisról először az én karcsuságom hozott neked hirt – cseveg szeretetreméltóan a kék francia bélyegen nyujtózkodó hölgy – és gyakran megjelentem bolondos gyermekálmaidban karcsuan, fehéren, lepel nélkül. Akkor szerelmes voltál. Nappal aludtál és verseket irtál.

– Mi vagyunk az exotikum, a csoda és mese – csicsergik lármás zajongással Kelet rikitó bélyegei. – Ez a nyugodt tojássárga szin pedig ópium volt a lázadnak. Az a husszinü izgató méreg. Ez a zöld az oázisok mesebeli nyugalmát lehelte rád. A bélyegkönyvben láttad először a labuani tigris lomha, bajszos pofáját és a Jóreményfok háromszöge, Granada nyult parallelogrammája távoli mesék különös ábrándjait keltette benned. Ez a karamel-szinü, mely vén patikák barna dobozaira hasonlit, ősrégi országok rozsdás ódonságait idézte föl. Kongó bélyegeiről legyeztek először a lankadt délszaki pálmák. És sohasem jártál messzebb, izgatóbb helyeken, még álmodban sem, mint mikor Nikaragua tájait, Bosznia meggyszinü szikláit, vagy a piros török félholdat bámultad.

A sok-sok emlék között felfedezek egy ütött-kopott, majdnem feketére égett, sárgapettyes arab bélyeget. Erről a kis papirdarabról évekig álmodoztam.

– Megismertél? – kérdezte szelid hangon – Még mindig hálás vagyok azért a bájos meséért, amelyet egyszer költöttél rólam, amikor betegen feküdtél és apád egy este ajándékul kis piros paplanodra tett. Akkor sokáig bámultál engemet. Fejedben csörömpölt a láz, szemhéjaid nehezek voltak és szemed fájt, mintha homokot szórtak volna bele, de te rólam képzelődtél és azt álmodtad, hogy Arábiában vagy és a láztól eltorzult óriási lámpa Afrika vörnyeges napja. Tudod még a mesét? Engem egy szép arab leány ragasztott szerelmes levelére. Annyi ideje volt csak, hogy berohanjon a sátor rózsaszinü félhomályába és ott az izzó délutánon csengő füllel, kiszáradt torokkal, félig álomba, félig imetten egy utolsó csókot nyomjon rám tüzes szájával. A barna kis kezecskék sután kapkodtak és igy történt, hogy a tájkép beszakadt. De azért a levél elment, vágtatott vonatokon, hajón, irtózatos sivatagokon, viharos vizeken és végre céljához ért és bánatos boldogságot vitt a fehér kis levél egy fekete embernek.

– Emlékszem – mondtam és kifelé tartottam.

– És rám? – kérdezte egy amerikai bélyeg, amelyen tenger hullámzott és a habok taraján egy hajó küzködött előre.

– Te reád is. Te vagy az oceán. Ez a fakult, zöld festékpocsolya a Csendes-oceán. Sohasem láttam nagyobbat és végtelenebbet. Ha néha a függőlámpa alatt néztem, szinte szédültem és tengeri betegséget kaptam. Ez maga a végtelenség. Azóta pedig jártam tengeren, hatalmas angol kolosszusok rohantak velem és három napig sirtam irtózatos orkánban Itália partjainál, de nekem mégis ez a festett élet, ez a valóságot megcsufoló kép a vizek poézise, melyet képzeletem tágitott ki a végtelenségig.

– Még ma is?

– Most, hogy itt bámulom, szinte ujra félek, hogy a haragos viz kiönt a kis bélyegekről és elfullasztja a világmindenséget. A fiatalságom szeszélye tombol benne. Van-e valami, ami ezzel az akaratos, mindenható erővel felveszi a versenyt? Még ma is olyan féktelenül csapkodnak a habok. Hallom dörgedelmes morajlásukat.

A szinek épp oly diadalittasan ujjonganak. Csak mintha a gőzös ment volna egy kicsit, nagyon kicsit tovább…

Elharaptam a szót. A teremben már senkise volt. Magamra maradtam és ijedten hallottam, mily érdesen visszhangzanak a lépéseim.

– Csalódol – bucsuzott tőlem a bélyeg. – Ez a gőzös még mindig ugyanazon a helyen van. Nem veszed észre? És nem veszed-e észre, hogy itt minden papirosban egy pár eltemetett éved szunnyad és minden olyan, mit volt azelőtt, csak neked tetszik különösnek, ijesztően megváltozottnak és távolinak. Nem. Mi megmaradunk a magunk helyén és a kép nem mozdul egy gondolatnyit sem, csak te távozol tőlünk mindennap egy kicsit, nagyon kicsit, hogy észre sem veszed és lassan-lassan majd egészen elsiklunk előled és elsiklik minden illuzió, minden hazugság és bolondság, amit szépségnek nevezel még és igy, egészen igy siklasz el te is… Isten veled.