TEA
Az életemet ugy szeretném berendezni, mint egy nyugalmas és nagyszerü idillt. Nem kis szerepet szántam ebben a teának is. Abban az időben, mikor a koplalásba is belekóstoltam, az ágyon fekve gyakran kirajzoltam azokat a boldog és egyszerü napokat, amikor magamnak élhetek s reggel lanyha kávét iszom, délután nehéz és sötét csokoládét, este pedig a komoly elmélyedés és a csend perceiben visszatérek a teához. Egy kéjenc válogathatja igy a szeretőit. Éhomra egy barna nő, aztán szöghajuak és vörösek, délután egy sulyos, fekete parasztszépség, tartalmas zamatu, mély és furcsa. Estére azonban a legmegrögzöttebb roué is egy kedves, vallásos szőkéhez fordul.
Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfüme, a lelke, az illuziója elvesz, mert nem tudják lemérni és csak a sárga, forró viz marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsulyozza, aláhuzza igazi valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi. Hasonlatos a szőke nőkhöz, akik azonnal átveszik a férfi egyéniségét s ha géplakatossal beszélnek, a gépek érdeklik, de ha költő szól hozzájuk, ábrándosak lesznek és rimekben felelnek.
A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni a csészéjébe. Nem is igen bizom azokban, akik csak szokásból iszszák, mással készittetik el s következetesen citrommal és rummal füszerezik és reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá. Azt mondom, hogy minden csésze tea egy önportré. Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészités müvészetét, hogy a hangulatait egész hüen tudta vele visszaadni. Az udvarlójának pedig ugy nyujtotta át, hogy néha vallomás volt, – forró és félreérthetetlen – néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kiváncsiságot. Az inyencek mámoros lakomák után jégre teszik és igy isszák. Keserüen, langyosan a filozófusok itala. Néha egy fantasztikus idillt fest alá, rubinszinüen és forrón, bő rummal, de mérges-feketén egy kegyetlen nő minden erotikumát, egy rőt szépség kacaját, trombiták roppant harsogását hozza eszembe. Máskor vad és féktelen, hogy szinte megfélemlit. Egy csepp tejjel megszeliditem. Ilyenkor megadja magát, összetörik, ellágyul. Ha a cukorsüveg pilisét vetem belé és enyhe citromvizzel vegyitem, a betegeknek nyujtom. Ez a szirupédes folyadék a gyerekkorom emlékeit, unt párnák redőzetét, egy régi csésze porcellánját s az anyám áttetsző kezét idézi vissza. Vannak azután fantaszták, akik csak a páráját és aromáját szeretik s a csészére hajolva álomutra kelnek Kinába, Ceylonba, vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserü és exótikus gyökér terem. A tea az álmodók bora.
Olvasom, hogy a párisi szalónokban a tea divatba jött. A franciák már majdnem ugy iszszák, mint a keletiek, akik a gyomrukat mossák vele. Nekem, aki kicsit ázsiai vagyok, fáj látni, hogy lesz európaivá ez a józan és szelid ital, fecsegő és felületes emberek között, akik édes süteményeket harapnak hozzá és nem tudják becsülni az értékét. Talán egy kis atavizmus is hozzájárul a szeretetemhez és a haragomhoz. Ugy érzem, hogy a kinaiaknak van igazuk, akik szertartásosan fapálcikákkal szörpölik, vagy a japánoknak, mikor a párázó csészéket Buddha-szobrok alá teszik és ott a sápadt gőzben imádkozva és elmélkedve teáznak. Nekem a magányos teázó az ideálom. Maradjon a tea titok és intimitás. Bezárt ajtóknál, leengedett függönyök mellett, egy kályha és egy macska társaságában szeretem inni, mértékkel hörpinteni, komoly kortyintással, mint az igazi alkoholista a bort. A családiasság szentélyeiben vén butorok és emlékek között van otthon ez a drága nedü, a kelő nap országaiban, meleg emberek lelkében s a szakállas és komoly szlávoknál, akik mintha egy örökös titkot rejtegetnének. A társaság banálissá teszi. De ha egyedül vagyok vele, mélyen és egyszerüen valami közönyös vidámsággal gondolok életre és halálra. Egy kortyban átfogom az egész valómat. Végre ez volt az első iz, ami gyenge inyemre csöppent, az élet első ize. Egy bölcsőt látok, a kamilla-tea édeskés gőzeiben s mellette a femme sage-t, aki egy kanállal óvatosan közeledik siró szájamhoz. A kezdet és a vég játékát, az élet táncát, a nyugodt és megnyugtató cserét érzem. Mert az utolsó pillanatban, midőn már minden ital hütelen lesz hozzánk, még erősit és biztat a tea, a hü, a kitartó tea, amelyből néhány csöpp fanyaron és zamatosan, az ellentmondó életet szimbolizálva, – utravalóul – az ajkamra gördül. Ujra valaki áll majd az ágyamnál visszafojtott lélekzettel, figyelve, kezében egy ezüst kanállal…