Mécs

A lump, a bolond, aki hazafelé bukdácsolt a virradatban, megállt az aszfalt szélén, a szemetes-láda előtt és szomoruan, némi hamis pátoszszal belekezdett a mondókájába.

– Ön, uram, kedves szemetesember, csodálkozik, hogy megállitom és nem fogja megérteni a beszédemet. Én most a szemetet akarom analizálni. Sokáig izgatott az ön homályos alakja, amely a szürkülő utcákon bujdosik és egy furcsa gyászmenetben viszi tovább a ládát, mint egy koporsót s eltünik, anélkül, hogy megnézhettem volna piszkos kincseit. Most azonban valami farsangi kedv fog el, hogy eleget tegyek a kiváncsiságomnak. Bele akarok tekinteni a titkaiba. Bocsásson meg, mint szakember, az én amateur-érdeklődésemnek. Van egy fajta öntudat, amely nappal alszik és éjjel kel fel, s én ezzel az öntudattal, ezzel az éber és tulontul világos logikával mindennek a mélyére akarok tekinteni és a ködben és a hidegben – részegek rorátéján azt is meg akarom tudni, mi mindent söpörnek ki reggel ebből a városból, minő sorsokat, vágyakat és embereket. Ez itt az igazi safe deposit. Minden, ami ezenkivül van, csalás és hazugság. Hiszen az elintézett aktákat is megőrzik és a halottakat is megsiratják. Csak ezeknek a tárgyaknak nincs gazdája. Nekem ez a tarka bazár, ez a szomoru zsibvásár, ez az őrült zenebona egy vázlat, amit most befejezek, egy büvös szekrény, egy zsibongó méhkas, egy lázálom és összekötve az elszakadt szálakat, mindent rekonstruálok, müvészettel és lélekkel egészszé formálok.

Mi minden van itten. Reggelig folytathatnám a gyászos enumerációt. Az előitélet csuf nevet adott az ön anyagának. Gyüjtő-fogalommá tette és az emberek be fogják előtte az orrukat. De ezek a tárgyak mindnyájan élik a maguk életét. Minő megnevezhetetlen bánattal didereg ottan a vékony nyári cérna-keztyü, egy szegény, gyenge, fehér jószág. Hol van a hozzávaló kéz? Hol a kéz, amely juniusban napernyőt szorongatott és egy férfikezet? Hol alszik mostan? Ilyenkor világosan látok s megismerem a halottak keztyüjét és tudom, hogy ez a kéz is a sirban alszik. Itt már nem lehet csalni. A kenyér is, a szentség – a puha és meleg, – tabernákulumok mannája mivé lett az ön portáján. Vagy hová züllött a hegedühur. Ez az okos és becsületes g-hur, amely a szeleknek ad hangversenyt, ismerte pedig Bachot és Beethovent s most ujságpapirokkal tegeződik, barátkozik a penészes kenyérhéjjal és paroláz a cukorspárgával, a hizott és érzéketlen nyárspolgárral. Mennyi zsibaj, hang, rongy mindenütt. Csupa papirszelet, tépett irás, ákombákom. Levelek, amelyeket elolvasásuk után nyomban összetéptek, vagy amelyeket el se küldtek, mert az emberek ma már habozóak és elsápadnak a levélszekrény előtt, kiszámitják, hová esik az eldobott kő, mily csomókat bogoz egy szó, hová döf a kés, s inkább lemondanak a tettről, széthányva mindent a szélbe. Ám az energia megmaradása nevében, hová lett a levéliró láza? Ha átveszi a posta, a kézbesitő a fürgeségével még mozgássá változtatja. Igy azonban lekötve tesped minden. Bitangul hevernek a hajfürtök is, amelyek valakinek a szépségéhez tartoztak s talán meg is vannak örökitve egy fotografián, szervesen egy fejhez nőve, vagy egy lélekben, egy kinematográfban, örökké mozgóan. Mindent belesöpörnek ebbe a mozdulatlan lomtárba. Még ez a fehér, arisztokratikus baba is itt kushad, ez a kis istenleány, aki talán egy beteg gyerek babája volt, csempe orral, piszkos pofával, egy félrepofozott bébé-kalappal, züllötten, mint egy olcsó utcai leány, vagy mint egy előkelő dáma az általános demokratizmusban, egy marquise, akit piszkos jakobinusok pincékbe tuszkoltak és sárral dobáltak meg. Minő bánatos.

Nekem azonban tetszenek ezek a proletártárgyak. Azt hiszem, hogy ezek az igazi lázadók. Ha sokáig nézi az ember, igy ebben a szurtos csendéletben, egyszerre megmozdul a sok csiri-csáré és arról beszél, hogy minden egészen másképp lehetne. Csak látszólag némák. Alapjában protestálnak a polgári objektumok ellen, amelyek langyos szobákban, a kályha mellett nyujtózkodnak. Ha ők lennének urak. Ha a levelet elküldték volna s lehetett volna igazán levél, aminek szánták, életintéző, ható és könnyfakasztó. Ha befejezték volna az elkezdett irást. Ha nemcsak az ujságokat nyomtatnák ki, de a papirkosarakat is. Ha a tanácsos aranyóralánca fityegne a szemétben, s nem ez a tizfilléres rézlánc. Ha ezek a rongyok lennének az akták, a szabályok, a törvények, a remekmüvek, az ereklyék, a szentségek, ha ezek a karriérjükszegett holmik érkeznének be, amelyek most utoljára farkasszemet néznek a hasznos tárgyakkal, mint a herceg ablaka és a pincelakás. Itt minden reggel kisöpörnek egy életet, egy egészen más életet, minden lehetőségével és feszülésével együtt. A sötétben egy szociális forradalom zajlik le. Egy földalatti cirkulációt látok, amit nem vesznek észre a későnkelők, mert a gyökerei mélyre nyulnak és csak a szines felület ütközik a szemükbe, a termék és az eredmény, a kanálisok aranya, a szemét ragyogó virága. Bolondság, szeszély, talán őrület, de igy van. A szines pálinkákon keresztül sötét viziók lángolnak a fejemben. Egyelőre ezekért szólok s most még egy percre megállitom a gyászmenetet és a ládát katafalkra téve, gyászbeszédet mondok reá, mindenre, ami széttörött és hősiesen elvágódott, mindenre, amiben elveszett valami. Lehet, hogy nincs igazam. A szociálpolitikám tévedhet. De amig meg nem hal az öntudatom az agyban és birom a hangszálaimat, én pörölök az egyenlőtlen pörben és ügyvéde, fiskálisa, kofája leszek mindannak, amit eltemetnek s védem azokat, akik nem alszanak, hanem az aszfalt szélén dideregnek és perorálnak, halhatatlan kedvvel valami nemes és nagyszerü önkivületben. Védelek benneteket is, sötét barátaim, ferde tárgyak, bus torzok és egy halleluját kiáltok még és elöntelek a szavaim napsugarával. Ó életek, ó eltépett levelek. Ó züllött babák.