NYARALÓ BUTOROK
Rendesen türelmetlenül és sokáig csengetek az ajtón.
– Itthon vannak? – kérdezem ravaszul a szobaleányt, aki a csengetésre végre megjelen.
– Nincsenek.
Erre ügyesen hátralépek, mintha meg lennék lepődve.
– Elutaztak?
– Már egy hete.
Itt egy alattomos mozdulattal már be is csuktam magam mögött az ajtót s levélirás ürügye alatt bevezettetem magam a szobába. Halvány vagyok az idegességtől. Leülök egy székre és annyi időm sincs, hogy a kezembe adott ezüst tollat megragadjam, már is elfog valami őszies melanchólia, mely a kongó szobákból árad s ideüz, minden holtszezón idején, ismerőseim lakásába, a nyaraló butorok közé. Tolvaj módjára lopózkodom be és csellel, furfanggal, gyerekes ötletekkel verekszem minden percért, hogy minél tovább álmodozhassam az alvó csendben. Szenvedély-e, betegessé makrancosodott szeszély: nem tudom. Ezzel a gyónással azonban tartozom mindazoknak, akik nekem később sajátosan elfinomult érzéseik nevében hajlandók lesznek abszoluciót adni.
Még azt sem engedem meg, hogy a cseléd kinyissa a déli verőn átfült faredőket. A fülledt sötétségben gyujtót keresek és a szoba közepén himbáló csillártól kérek kölcsön egy kevés világosságot. Egyszerre szines homály, narancsszinü müalkonyat borul a butorokra. Olyan jó ennél a szomoru fénynél megülni, vörösbársony zsöllyében s elgondolni csendesen, hogy a redők és a szines karikáktól tarkálló ablaküvegek mögött napfény bukfencezik és valahol távol a szobák hütlenné vált lakói kacagnak.
Benn pedig, minthogy az enyhe fény alig háborgatja a nyaraló butorok álmát, tovább folyik a tárgyak élete. Szomoru, nesztelen, egyhangu ez az élet s neked is csak akkor tetszik meg, ha sokáig nézted. Hozzá kell merevedned, hogy a tárgyak igazi spiritisztájává lehess. Mindenekelőtt értened kell a szemrehányó némaságot, azt a vádoló, kiáltó csendességet, amely ezekből az igaztalanul elhagyott butorokból kiabál feléd. Értened kell az asztalok kérgének megpercenését és viharos megroppanását, az elhanyagolt divány alig hallható, mély sóhajtását. Észre kell venned a tárgyakat beboritó halálos szomoruságot. A porszinü leplek, amelyek mindent irigyen takarnak el szemed elől, a szobák padlóját csatamezővé kopáritják, ahol az elmult ősz, tél és nyár ütközetei zajlottak le és gondolatok, érzések, fájdalmak, örömek és haragok viaskodtak. Valami szivszorongató, különös érzés busit, mintha csendes temetőkben, életek avarján andalognál. A tükör szeme is zavarosan bámul rád. Érzed-e, mennyire fáj neki, hogy reggelenként nem nézi magát benne a két fiatal kacagó leány? A butorok meg nekikeseredtükben mind átadták magukat a petyhüdt, nyári álomnak. Az ágy, ez a született álomszuszék, most éli világát. De alszanak a többiek is s a vén karosszék nyikorogva dohog, ha kényelmesen beléereszkedel. Minden alszik. Nyári álmokat álmodik még az ágy előtt heverő medvebőr is, amely abból az időből, hogy egy kövér erdei medvének szolgált elegáns, testhez álló bekecsül, fölöttébb hozzászokott a konvenciós téli álom élvezetéhez. A legéberebb butordarab, a fürge óra is csak egy darabig birkózott az álmossággal, azután lomhán, szétterpesztett mutatókkal nekifeküdt a megváltó lustaságnak.
Magad is beledermedsz ebbe a nesztelen nyugalomba és bár dél van és ég a lámpa, kisérteteket látsz a félhomályban. Vajjon mit akarnak ezek a déli kisértetek? Ha hinnél a szellemekben, bizonyára azt mondanád, hogy ismerőseid lelke jár vissza kisérteni egy-egy gondolatban. De nem hiszel a szellemekben és bölcsen. Csak azt érzed, hogy a tárgyak között bizonyos ideges feszültség van, mintha az eltávozottak pár idegszállal még mindig ide lennének kötözve s a kilincsen ott maradt volna kezük nyomása, poharukon ajkuk nedvessége. Nem is csoda, ha az ajtó olyan fájóan mered reád, hisz minden pillanatban csak az ő távolmaradásukról beszél. Ezek a butorok még nem holtak. Még érzik meleg, simuló közelségüket. A szobán is, bár üres, rögtön meglátni, hogy lakói nemrégen hagyták el. Ha belépsz, érzed, hogy ők is körülötted vannak, akik ezt a sok csecsebecsét, asztalt, széket, órát s tükröt éveken át – kezükkel és lelkükkel – a maguk képére és hasonlóságára formálták át. Érj csak hozzájuk és mind zengenek, akár a hangvillák. Mert hazugság, hogy csak a hegedü fáján érzik a müvészkéz szoritása, s nem mindenen, amibe az ember beleégeti átalakitó, magához hasonló ujjnyomát. Vajjon egyforma lenne-e a falánk és a kisevő evőszere, a szipirtyó és a szüz tükre? A zugfirkász és Petőfi tolla? Ilyenkor kétkedünk ebben és hiszszük, hogy egy pohárból rekonstruálhatjuk annak a képét, aki évekig ivott belőle.
Ezekben az elhagyatott szobákban, titkos energiákat sugárzó butorok között csakugyan táncra perdül az élet és visszatér a mult. Halk ütemekben, ritmikus zengéssel csobog vissza. A szobához szükül, hajlékonyan a falak közé ékelődik s egy félóra alatt az egész évet rohanvást átéljük, Leülnek a székekre az otthoniak is és a nyaraló butorok közt megkezdődik a különös séance. A kisebbik leány, akinek gyermekarcához olyan igen illik Cléo de Mérode komoly frizurája végigdől a pamlagon s a pamlag sodronyai zengenek, édesen, fájóan csengenek, Schumann-dalokat énekelnek. A zongorán is végigsántikál egy határozatlan melódia, amit valamikor ősszel hallottunk még. Elég azután meglátnod a fogason lógó téli kalapot s egyszerre novemberi szél süvit belőle és tél lesz és forró juliusban jól esik a hideg kályhánál melegedned. Bezárt szemhéjadon keresztül pedig két korcsolyát látsz, melyek fehér köröket cirkalmaznak a sötétsmaragd jégen. A nyaraló butorokon mintha bizarr délibábok lebegnének. Mindenünnen, ahol csak mozogtak, fel-fel bukkan egy halovány köd-arc. Az iróasztal mellől egy bozontos üstök, a varrógép táján az anya árnyképe, a violás kertre nyiló ablakban a leányok. Vajjon kicsodák ezek? A nyaraló butorok poros álmai, lámpa ködében kergetőző hóbortos viziók, a naftalin szellemei, vagy déli kisértetek?
Ennek a déli kisértetjárásnak rendesen a cseléd szokott véget vetni, aki megsokalta a levélirás idejét, gyanakvó tekintettel kandikál be a szobába. Ilyenkor felriadok trance-omból s az iróasztalhoz pattanok, hogy egy üres papirlapot szépen telekarmoljak holmi tintás ákom-bákommal. Aztán gyorsan kilopódzom a kerten át az utcára. A szoba benn tovább játsza titokzatos életét. Én pedig a józan, kocsizörgéses napfényben kiveszem belső zsebemből a levelet, amit az utolsó pillanatban, hogy ne is tudjanak látogatásomról, óvatosan visszaloptam és csendesen összetépem.