SKÁLA
Mostan uj lakásba költözködtem. Tegnap este ujra megzendült fejem felett a skála. Ez az üres zene, amely kullogva kiséri az életemet. Laktam pedig a föld legkülönbözőbb részein, római kertvillákban, párisi hónapos szobákban és laktam egy fehér és édes télen Bécsben, de mindenütt utánam kuszott a skála, mindenütt a fejem fölé kerekedett egy emeleti kisasszony, aki zongorázni tanul és vékony, makacs ujjakkal gyötri az isteni és félelmes szörnyet, a zongorát. Sokszor gondolkoztam, mi az értelme ennek? Ez az álmatag betüzés, ez a hipnotizáló zenei abécézés elringat engem, mint a csecsemőket a máktej. Később azonban mérgezetten ébredek és bömbölök a dühtől. A leány tovább forog szük hangkörében. Ő ezzel a bus pintyergéssel teljesen kifejezheti az életét, a kékszemü és lenhaju igénytelenségét, amely fehér billentyükön tipeg és néha kacéran és félve félrelép a feketékre s diszharmóniát kever a sok-sok édes harmóniába. Milyen hangszer kellene nekem, uram istenem, minő futamok és ujjak, hogy eljátsszam az életemet.
A hajában ennek is bizonyára ott van a kék szalag. Mostan is hallgatom őt, a lámpa alatt ülve, tétlenül, összekulcsolt kezekkel és senki se szomorubb, mint én és nincs szomorubb szoba, mint az én szobám. A skálák hosszu vonalban csurrannak a szobámba. Arra gondolok, milyen lehet az én kegyetlen és ismeretlen barátnőm. Tegnap mulatság volt náluk. Vendégek szivaroztak és nevettek, nyájas öreg urak szeme bámulta a pohár rubin-folyadékán át a kis zongoramüvésznőt, s a szülők bólongtak és talán látták is őt, évek multán, a hangverseny-dobogón, ezüst girandole-ok között, az ünnepi és lázas gyertyák lobogásában. A leánynak lámpaláza volt. Bicsaklott, nyöszörgött és hörgött a skála. Ma azonban szemérmetlen. Keményen, józanul, hidegen veri a zongorát. Mindegyik hang ugy hull a koponyámra, mint egy-egy éles és hideg csöpp, amely kivölgyeli a követ és vallomásra birja a fegyencet is. Szobámba pedig valami émelyitő és ködös szomoruságot csempész. Azon tépelődőm, vajjon tudja-e, hogy az ő zörömbölése itt lenn micsoda pokoli muzsikát kavar az én szegény ideg-klaviaturámon. Föl akarok hozzá kiabálni, hogy beteg és ideges ember vagyok és legyen szives, hagyja abba. Nem lehet ezt a leányt kapacitálni. Hiába magyaráznám neki, hogy nem érdemes elindulnia. Ő csak megy, bukdácsol fölfelé, mintha egy roppant hegyre menne sisiphusi erőlködéssel és mindennap magával visz egy téglát, egy kavicsot. Ha megérkezik, bizonyosan ő is kiábrándultan néz a csökönyös szorgalmára és igazat ad nekem. Most azonban még hisz és sikertelenül fejteném ki, hogy legfeljebb batyubálakon fog játszani csárdást és valcert viszkető talpak alá, ő egy csokorral látja magát, amint a közönség tapsai előtt hajlong és kinevet engem. Valószinüleg azért vagyok ilyen szomoru. Én már tudom, mi következik. Ő még nem.
Később mégis megenyhülök. Egy pillanatra kedves és jótékony fejem fölött ez a bizsergés, mint egy naiv hegyi patak csergedezése. Valahogy a fiatalságomra tartozik a skála. Ezeket a hangokat hallottam a hónapos szobákban, mint fiatal diák is, mostan ujra hallom, s ugy látszik, az élet nem igen változik. Mindig vannak lányok, akik zongorázni tanulnak és rövid szoknyákban járnak. Ezek kicsit az enyéimek is. Ha megőszülök és elkorhadok, folytatják a skálát ott, ahol a többiek elhagyták. A vigasztalás azonban sovány és kevés ideig tart. Lassanként boszantóvá válik minden, mint az alattomos fogfájás. Levelet kezdek irni neki, amelyben udvariasan megkérem, hogy ne bántson engem, majd összetépem a levelet és felteszem magamban, hogy holnap kilesem a folyosón, a lépcsőházban és személyesen beszélek vele, csokrot küldök neki, ha kell, meg is kérem a kezét, ha muszáj. Hányszor határoztam ezt el tiz év alatt. Sohase váltottam be.
Ilyenkor este még türhető és hangulatos ez a szenvedés. A leány fönn zongorázik és én monológokat mondok a falaknak. Reggel azonban hallucináló fejjel hallgatom az ágyban. Hajnali tiz órakor, mikor az álmatlanság minden viharával és szürkeségével, nyitott szemmel fekszem a csapzott ágyon, amely céltalan erőlködés után zátonyra jutott s megfeneklett az álomban és az éjszakában, ujra megkezdődik a dobogás, a csörömpölés és gurulnak a skálák, cifrázva, hegyes staccatóval, vagy lágyan és folyékonyan, a legato sima hullámával. Egyszer ugy tetszik, hogy üvegszilánkokat ráznak a fejem felett. Máskor egy mennydörgésre gondolok, egy földindulásra, vagy egy heves szivdobogásra. Kőmüvesek jöttek és hegyes vaskalapáccsal bontják a házat. A kis lány ujjai mint fehér lovacskák nyargalnak körbe-körbe egy taposómalomban. Többnyire a párnámba harapok és imádkozom. A leány egyszerüen gonosznak és szivósnak tetszik, egy kis tizenöt éves furiának, aki megboszulja összes büneimet. Merevnek és akaratosnak látom az arcát, a buta lányok minden akaraterejével. Már éhomra is skálázik. Nem is egyedül van, de vele együtt száz és ezer kis testvére és körültáncolják az ágyamat, mint apró boszorkányok és nevetnek és ujjonganak és hancuroznak a reggeli ködben. Csodálkozom a merészségén. Hogy meri gyötreni a zongorát, ezt a zene-oroszlánt, amivel titánok birkóztak. Nem fél, hogy felmordul, mig pántlikát füz a sörényébe, és manicure-ollóval vágja a körmeit. Nem sápad el az éhségétől. Igaz, hogy ez csak egy bérelt pianino, egy fogatlan és beteg oroszlán. Az ő türelme nagyobb, mint a szókincsem. Felmászik a legmagasabb hanglétrára és kacagva, csikorogva, sziszegve csuszik le. Hideggel zuhanyoz és forrósággal önt el. Ráncigálja álmatlan testemet. Csiklandja a szempillámat. Végigkarmizsál rajtam hosszu, hosszu hangjegyekkel. Káromkodássá változtatja az imámat. Néha-néha egy kicsikét vár és csaléteknek felém dob egy percnyi csendet, mig visszafojtott lélekzettel tapadok a plafon arabeszkjeire és a szememre leszáll a hit s az ereimen átborzong melegen és büvösen az álom.