VAKOK KÖZÖTT
Milyen nyugodtak.
Pár héttel ezelőtt véletlenül a szemklinikán voltam és orvosi várótermekben forgolódtam, ahol a fogadószoba ajtaja felé pislogó, fájó, véres szemek sanditottak a fekete szemüvegek alól. Most erre gondolok. Magam elé idézem a képet és ujra látom a szobát, az ideges embereket, akik különböző szembetegségek alakjában izelitőt kaptak az örök éjszaka alkonyatából és türelmetlenül, furcsán, majdnem rosszakaratuan vizsgálták egymást. Itten ebből az idegeskedésből semmi sincsen. Ugy érzem, mintha sok hányódás után végre célhoz értek volna. Ez a közöny, ez a hüvös csendesség, ez a feketeségbe olvadó megbékélés szinte fölséges. Olyan, mint a ravatal békéje az élet kapkodásával szemben.
Hogy miért vagyok itten? Magam sem tudom. Egy délután, mikor minden csupa szin, szuró fény és őrült áprilisi kékség, eszünkbe jut, hogy valahol távol egy külön társadalom éli a maga életét, ismeretlen emberek, akikre eddig csak néha, akkor is futó bizonytalansággal gondoltunk. A szemrehányó vágy egyre erősbödik. Ez a vágy az, ami sokszor arra késztet, hogy megszólitsak idegen embereket, vagy hogy este hazamenet betekintsek alacsony ablakokon s a családi interieur békéjéből magam számára is lopjak egy kis nyugalmat és egy óvatlan pillanatban mélyen, komolyan, férfias kiváncsisággal meredjek bele egy ember arcába, aki még csak nem is sejti, hogy élek. Most idehozott a vakok közé. Figyelem őket és önmagamat.
Milyen az életük? A nyugodt, szoborszerü arcok nem felelnek. A látogató pár perc mulva észreveszi ezt a különös kapcsolatot, mely közte és a vakok között jött létre. Amint őket idegessé teszi az én ismeretlenül itt kóválygó hangom, engem épp ugy sért, bánt, izgat magukba sülyedő arcuk mozdulatlansága. Egy önmagába visszatérő, zárt vonal az egyéniségük. Nekem zajt kell csinálnom, hogy észrevegyenek. Innen, a házikápolnájuk egyik padjáról bámulom csendes gyermek-arcukat. Mostan zug az orgona, ezüstösen zenélnek a misecsengők, illat-szimfóniákat muzsikál a felhőző tömjén és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom le, melyek mintha valami tulvilági hangverseny élvezetétől szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét s összetett kézzel, előre meredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik a tiszta smaragd, amaz fekete, mint a borostyánkő. Vajjon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy magukat nem ismerik? Egyik finom arcu leány végigsimitja arcát. A tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden reggel. A vakok mind hiuk.
A kis fiucskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan cikáznak szét a széles folyosókon. A kertben lapda puffan, katonásdit és fogócskát játszanak s hangosan visitanak hozzá. Ez az élet nem is olyan szomoru. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak, fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka s akárcsak iskolaudvarokban tiz percek alatt, a felvilágositás müvészete. Csak egy kis fiu áll mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik és világtalan szemét a napra forditja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a fény csiklandozását. Órákig eljátszik igy a nappal. Mint valami nagy aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.
Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik kész zongoramüvész. Leginkább Chopin-t szeretik, mert majdnem mind hamar lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkivületbe emeli őket. Többen mondták, hogy hallatára szineket látnak. Beethoven piros, Mendelsohn világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más müvészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza a természetet s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat gyur ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.
A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett. Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó ujjukkal olvasnak. Most »Braille-be teszik« a Karthauzit. Milton »Elveszett paradicsom«-át olvassák. Ez egy darab kulturvilág, amelynek külön törvényei vannak.
Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy mozdulattal gyakran utasitották vissza az én atyáskodó és könyes kiváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fenhéjázónak és tudákosnak találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta nekik, hogy ki vagyok és rajta keresztül bizonyára egész határozottan látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán kómikus is vagyok. Hisz nekem meg kell forditanom a fejem, ha valamire ránézek és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé kell irányitanom. Mennyivel egyszerübben látnak ők. A nervus trigeminus egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét és a legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás nélkül fogják meg a kezem és ez a fogás az övék. Ezt senkisem vitathatja el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden. Megértem a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már leszállt az éj. Fönn a társalgóban még se gyulad ki a lámpa. A fiuk, mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiu, aki most felhalad a lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én.