ADRIA
A tánc éjfél után kezdődött. Egyszerre tántorogni kezdett a kis magyar hajó. Bennem pedig felébredt az az örök indiszkrét, aki szeret bekotnyeleskedni mások köreibe s minden ablakba, szobába, üzletbe betekint és elmenet magával viszi idegen életek egy morzsáját. Figyeltem a növekvő zavart. Egyre szaporábban trilláztak a villamos csengetyük. A vékony drótok, amelyek körülcikázzák a hajót, a hajó idegeivé lesznek és átveszik az ideges vizek lüktetését s az óriási dagadásnak és horpadásnak éles bizsergéssel adnak kifejezést. Pincérek ugrálnak szerteszét. A tüdők dohognak, a kötélizmok megfeszülnek, mi pedig kénytelen-kelletlen utánozzuk a hajó ritmusát és táncolunk.
Ez a tengertánc, amiről a régi vers beszél.
Hajnal felé már csak árnyak vannak. A viz előbb hajnalodik, külön és önállóan, mint egy másik égbolt. Lassan aztán az ég is utánozni kezdi a tengert. Gyöngyszinü, üvegszerü fátyolokat aggat ránk és az utasok halványan és lesoványodva affektált bánattal állanak a virradatban, mint a lelkek vagy az árnyékok, vagy az elmosódott freskók. A csöpp tengeri ut most már szenzáció. Valamitől üzetve végigjárom a hajót a legalsóbb köröktől a legfelsőbbig, botorkálok a lépcsőkön, csúszom az iszamós padlón, amit megáztatott az éji zápor és ugy érzem, hogy a lelkek kertjében bolyongok, mint a firenzei költő s szemlét kell tartanom az elkárhozottak hadán, a hazatérő nyaralókon, akik még néhány óráig itt gyötrődnek s most különösen és fantasztikusan rémlenek a négyórai világitásban. Ez egy kis inferno.
A legalsó körben itten is az indolensek vannak. A szük vörös pamlagokon fekszenek, vagy elszórva a földön, kajütbe zárva középkori számüzetésben és magányban, halotti pózban, vagy fejükön egy vizes szalvétával, cinikusan, vagy bölcsen, mint a gőzfürdőben szokás. Néhány dölyfös még most se javul. Az egyik szitkozódik, a másik tréfál, a harmadik pedig közönyösen mered maga elé. Egy nőhóditó sóváran bámulja egy asszony bokáit, aki kibomlott hajjal fekszik előtte. Ez az ur vagy ötven asszonyt csábitott el a nyáron. Különben cigarettázik és vár. Néhányan nevetnek. Vastag tengerészhumor kering a levegőben. Itt találkoztam a szerecsennel, a lidói fövény hindujával, aki a tengerparton naponta nyolc óráig imádta a napot, komoran és boldogan, a henyék önszemléletével. Most undor vonaglik az arcán. Valószinüleg az apró hullámokra gondol, a homokra és a napra. Erőlködő szemét egy villamgömbre szegezi.
Sóhajtva hagyom el ezt a kört és megyek fölfelé, ahol a lámpák fényét már kétessé teszi a reggel és ahol kis asztalkák mellett a félénkek és a féltékenyek ülnek. Ez a kör a betegszobához hasonlit. Az asztalon orvosságos üvegek, rum és konyak. Olyan mozdulatlanul ülnek szegények, mintha állandóan fotografálnák őket. Családias, intim és furcsa ez a kör. Ide jönnek a nagyon betegek és a nagyon egészségesek, akik Velencéből a velencei mór féltékenységét hozták magukkal és okosan és türelmesen ülnek fiatal asszonyaik mellett. Utazósapkáik alól zölden villant rám a szemük. Menekülnöm kellett.
Most a tenger zivatarossá vált. Hentergett, habzott, gurgulázott. A reggeli szájöblögetést végezte. Némely pillanatban egy hiszterikus nőnek tünt fel, kócosan és álmatlanul, a fésülködés előtt, titáni kék hajcsomókkal. Csapódva szédültem fel keskeny lépcsőkön, folyosókon, ázott bordákon, a legmagasabb pontig, a legfelsőbb körig, ahol hajnali szélben a fiatal szerelmesek ültek. A szivem hevesen dobogott és könyes lett a szeretettől és a végtelen szánalomtól. A vászonszékekre feszitve vergődtek szegénykék. Nászutasok, turbékoló gyerekek, a hajó banálitásai, összebujva és megriadva egy vihar előtt. A menyasszony kék. A vőlegény zöld. Kezével citromot erőltet a nő fanyar szája felé. A férfi durva és erős, szeles és kedves, fején panama-kalap, mellcsokrában egy óriás rubintü, szimpatikus ősember. A nő pedig szőke, szőke, még a szeme is szőke. Feketekávé és szende tej egymás mellett. Ez az ő első szenvedésük. Amerre nézek, mindenütt ilyen párok. Egyszer talán épp ugy ülnek a hálószobájukban. A nő majd ájultan veti magát hátra és a férfi keserü panaszokkal, váddal, a gyanu gyötrő italával kinálja és sirni fog az asszony, vagy csak mimeli a sirást. Kisértetek szálltak a viharban. Messze a hajó orrán mégis megláttam a célt, egy fátyolt a viharban és különös szemeket, aminőket csak álmunkban látunk, a szemeket, melyek se kékek, se feketék, de a kettő vegyüléke, hid a mennyen és poklon, álom az ébrenlét és alvás között, a kék gyengédségével és a barna tüzével. E szemek felé irányitottam a lépteimet.
Ekkor, azonban, hirtelenül egy padra vágott a vihar fortissimója. Mindnyájan táncolni kezdtünk, picike tragikomikus bábok és meghódoltam a viz hatalma előtt. Hullámok jöttek elénk, amiket csak hallottunk eddig, duhajon kurjongatva, berugva az éji tivornyától. Alattunk pedig öklődött és csuklott az émelygő tenger, az öreg iszákos, az utálatos és brutális lump, minden titkok hordozója. Tisztelettel kell viselni a haragját. A gyöngyhalászok belőle merik a moszatot, amiben az egysejtü állat él, az élet kezdete, ami annyira érthetetlen, mint a halál. Betegségemet se érthetik meg az orvosok. Csak azt tudják, a fülem félkörös ivjáratában viz van, az egyensulyérzék központja és most ez a kis viz háborog a nagy viz ellen. Valószinüleg azonban csak azért szédülök, mert nagyon közel jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet. Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, álomtalanul forrong.