Még egy csokrot: Elbeszélések

– Harminczhárom esztendős vagyok. Sok szép időt megértem. Ki voltam? Mi voltam? Senki ne kérdezze, a hogy én sem kérdezem senkitől az ő dolgát. Most egyformák vagyunk mind. Láttam én már férfiszerelmet is, férfiharagot is, hétköznapi és ünnepi alakjában. Egyiktől sem kell megijedni. A ki nem ijed meg tőle, azt nem bántja. Azt is megtettem egyszer, hogy bementem az állatszelidítővel az oroszlánok kaliczkájába. A ki nem fél, azt a fenevad sem tépi össze. A kutya is annak szalad utána, a kit futni lát. Maradjunk szépen együtt. Ha jönnek a móczok, behuzódunk ide a beszerikába. A mi pálinkás hordó csak van a falu korcsmájában, azt megvásároljuk, mind ide hozzuk a templom udvarára, a kerítésen belül sorba felállítjuk. Ha ide betörnek, fogadom, hogy mind a pálinkás hordóknak fognak nekiesni, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a templomban is kereskedjék. S ha teleiszszák magukat, békén odább mennek.

Ez az indítvány aztán tetszett. Egyhangúlag el lett fogadva.

A faluból is voltak ottan többen a leánygyülésen, kiváncsi asszonyok, férfiak. Az utóbbiak közül feltünt egy magas, sugár legény; arczán olyan ősmagyar jelleg, mintha Debreczenből való volna. Oláh legény volt ez is: régi nemes gazda fia. A pópa Gligornak keresztelte.

De nemcsak a deli alakja által tette magát feltünővé Gligor, hanem azzal a buzgóságával is, hogy a Katicza indítványának pártolást igyekezett a maga népe közt szerezni: az bizony jó lesz! cselédül fogadni a házhoz ezeket a szép magyar leányokat. Ő maga ki is szemelt egyet közülök, a ki legszélről állt a fal mellé huzódva, egy szép szőkehajú leánykát, nem lehetett még tizenhat évesnél több.

Mikor az indítvány el lett fogadva, Veronka odainté magához Gligort.

– Te neked, úgy láttam, hogy tetszett az az ajánlat, hogy minden ház fogadjon fel egy leányt cselédnek.

– Igen bizony. De az öregek nem egyeztek bele. A móczok megtudnák és rajtunk állnak boszut.

– De egy leányt csak be lehetne fogadni egy háztájnak? Az nem tünne fel. Látod azt a szép szőke leánykát ott, a falnak támaszkodva.

– Hogyne látnám? mikor mindig azt nézem.

– Fogd kézen azt a leányt, s vidd haza az apád házához. Nem való közénk ez az árva teremtés. A bátyja tábori pap a magyar hadseregnél. A bátyján kívül más férfinak még a szemébe sem nézett soha. Az egész hadakozás alatt mindig együtt jártak: a pap a sebesülteket vigasztalta, a huga meg ápolta. Ártatlan gyermek még. Magunkat, többieket nem sajnálom, hanem azért az egyért a szívem fáj.

Gligor azt mondta, hogy bizony gondját fogja viselni, ha rábízzák.

– Hát majd este, ha sötét lesz, odavezetem hozzátok. Ne szólj felőle senkinek.

Akkor aztán azt indítványozá Veronka a társnőinek, hogy örökítsék meg az ittjárásuk emlékét. Van itt a patak mentében egy óriási palatábla: arra valamennyien karczolják fel a neveiket. Ki tudja, hátha még egyszer itt összekerülnek megint.

Így támadt az a fekete album.

Akadt egy áruló a faluban, a ki felkereste a hegyek között táborozó móczokat és tudatta velük, hogy itt száz úri kisasszony van egy csoportban. Egyúttal azt is elmondta, hogy a pálinkát mind megvették a korcsmárostól hordószámra s odavitették a beszerika udvarára. Nem kell belőle inni, mert meg van mérgezve. A bányák közelében könnyen szerzik a mirenyt; minden háznál tartanak azt a patkányok ellen.

Éjfél után jár az idő: mindenkit elnyomott az álom a falu házaiban, csak a leányok voltak ébren, abban a faházban, a mi Isten tiszteletére szolgál. Ők hallhatták a nehéz lábdobajt, mely megölőik közeledtét hirdeté. Azok nagy csendben körülfogták a beszerikát, nem is vesződve a bezárt kerítés ajtajának kifeszegetésével: könnyű volt azon átugrani.

Veronka ott ült a toronyban és onnan nézte, mi történik ide alant? A borszeszes hordók oda voltak állítva a beszerika ajtója elé. Ha megiszszák, jól jár vele mind a két fél; ha kiöntik a földre, azzal is jól jár mind a kettő.

A fejszeütések a hordók fenekére megadták a választ. A széttört hordókból szétömlött a földre a borszesz, bokáig lehetett benne járni.

– Jertek csak elő, szép méregkeverők! hangzott a támadók kiáltása, s döngött köröskörül a beszerika gerendafala a baltafokoktól.

Nem lehetett irgalmat remélni.

– Hát így is jól van! mondá Veronka, s azzal leoldozta a nyakából azt a szép himzett kendőt. Egy üvegcse volt a zsebében, finom illatszerrel: talán «cservirág-vízzel», azt mind felitatta vele. Akkor aztán egy szál gyufával meggyujtá a kendőt s ledobta az embertömeg közé, onnan a toronyablakból.

Egy percz alatt lángban állt a beszerika udvara. A földre kiöntött borszesz fellobbant a támadók lába alatt s körülfolyta a beszerikát, elterjedve a deszkakeritésig.

Azokról, a kik az óriási máglyában bennszorultak, nem tudni többé semmit. Azok a vörhenyeges folyondárok, az a tüskés cziher, a mi azt a gömbölyű tért felburjánozta, tudna valamit beszélni.

A mi vétkük volt a szegény leányoknak, ez a lángörvény bizony letisztítá.

A móczok boszuja aztán az ártatlan falu ellen fordult. Annak a helyén most szép szál erdő tart árnyékot.

A kik elmenekültek a lakosok közül, eltagadták, hogy valaha odavalók voltak. Még a neve is feledségbe ment az elpusztult helységnek.

A ki elfutott, még azután is üldözték, s ha a ruházatáról ráismertek, kegyetlenül kínozták halálra.

Gligor a menekülés előtt átöltözteté oláh fátának a pártul fogott leányt; maga is bocskort kötött s kecskebőrbekecst öltött.

Elől-hátul ellenség volt; ki nem lehetett kerülni, hogy meg ne állítsák.

Eltagadta a születése helyét, azt mondta Hátszegre való.

– Hát ez a leány?

– Ez a mátkám.

– Ha mátkád, esküdjél meg vele. Itt a pópa, azonnal összeád.

Gligor szemébe nézett a leánynak:

– Mit akarsz inkább? Velem együtt élni, vagy velem együtt meghalni? Szabad a választás.

A leány odanyujtá neki a jobbját.

– No hát, mondd az esküt! kiabálták rá, feje fölött villogtatva a felemelt véres kaszákat.

– Nem mondhatja, mert néma, mondá Gligor.

A leány nem tudott az ő nyelvükön.

Azért csak összeadták őket, férj és feleség lett belőlük.

De nem bocsátották őket szabadon; ott kellett nekik az ő hegyeik közt letelepedni, s éjjel-nappal őrt álltak fölöttük, hogy el ne szökhessenek.

Nem is akartak. Megszerették egymást.

A száz leány közül ez volt az egyetlen, a ki életben maradt.

De ez sem beszélt soha semmit arról a réméjszakáról, mely társnőit elhamvasztá. Megmaradt következetesen némának. És megmaradt parasztasszonynak.

Testvére, a tábori pap, a szabadságharcz után a papi pályán fényes polczot vívott ki magának, egyházi méltóságra emelkedett; nagy vagyont gyüjtött, s azt halálával mind jótékony, emberbaráti czélokra hagyta. És huga, az oláh parasztnő, soha sem tudatta vele, hogy életben maradt. Csak a mikor a derék főpapot temették, akkor láttak a fényes székvárosban a temetési pompa közepett egy öreg anyókát a hatlovas gyászhintó után, egy oláh paraszt karjára támaszkodva, bandukolni: ez volt a nagyhírű főpapnak a testvére. – De még akkor is néma volt. Magyarul nem volt szabad beszélnie; tehát megtanult némának lenni. Az utolsó a száz leány közül.

ROMÁNÓ CSIBAKÉRÓ SZIKLARIBE.

I.

A fent leirt czím annyit tesz, hogy: «a czigánynyelv rendszabályai».

Mert a czigánynak a neve nem «czigány», hanem «roma».

Tehát a czigányról van szó, a kiről senki sem akarja tudni, hogy ő «roma»; mindenki azt akarja róla tudni, hogy ő «czigány».

Az a rejtélyes faj, a ki mindenütt ott terem meg, a hol nem vetették, mint a parlagföld vadvirága, sehol sincs hazája s mindenütt otthon van: Orosz- és Törökországban, Angliában és Spanyolországban, németek, francziák, olaszok hazájában, mindenütt az övé a faluvég, az útmellék, az avar, a sötét erdő s mindenütt megmarad czigánynak.

Az egész világ ismeri s még sem ismeri senki.

Nem köti magát a földhöz, «nem szereti czigány a szántást», hanem a mi munka másnak nem kell, azt ő rá hagyják, a mit tűz mellett, a mit vízben-sárban kell elvégezni, a mi az idegeket kipróbálja, az az ő mestersége.

Nem tanul semmit, s mégis ő mond jövendőt az okos embereknek, ő gyógyítja meg a nyavalyásokat, kiveti kártyával a szerencsét a szerelmes szíveknek s kipörgeti rostán a veszett tárgy eltolvajlóját.

A törvényről annyit tud, hogy az az ő üldözésére van kitalálva s azzal összetalálkozni veszedelem; azért annak útjából kitérni ezer furfangja van.

A kihez ragaszkodik, azért guzsba hagyja magát csavarni, de a kit meg akar csalni, azt leveszi lábáról, ha négy van is neki.

Az arcza mindig gyászol, hanem a kedve piros: a nyomorúságból is tréfát csinál s a mije nincs, annak nem érzi hiányát.

A legszegényebb és a leggazdagabb embere a földnek: a türelmében akkora kincset bir, mint más a pénzes ládájában, a gulyájában, a dominiumában. Gúnyt űz a hidegből, a viharból, a koplalásból, a nyomorúságból: «jaj de hideg van odakinn!» mondja, kidugva az ujját a ponyva sátor hasadékán; «jó ez a köpönyeg, de az idő nem hozzá való», «jeget ettünk, vizet ittunk»… stb. s ha azt kérdik tőle: «minek neked ez a sok gyerek? czigány!» azt mondja rá: «hát kire maradna ez a nagy világ?»

Alázatos és mégis büszke, csak azért marad leghátul, hogy össze ne keveredjék. Titkolózó, zárkózott, összetartó. Mindig verekedik egymás közt; de soha se megy biróhoz panaszra; a maga vajdájának engedelmeskedik vakon s attól nem appellál.

És aztán vannak bámulatot keltő tehetségei, a mikben a lángész hatalma nyilvánul. A hangjegyet nem ismeri és a zenéhez mégis ért; jobban, mint a ki tanulta. Keze alatt a száraz fa sirni tanul, a bélhur beszél, s a hang érzelemmé magasztosul. Maga után csalja lelkünket, azon veszszük észre, hogy nem a hegedüjén, hanem a szivünkön játszik, magyarázza legtitkosabb gondolatainkat, megszólalásra birja bánatunkat, felidézi mohfedte emlékeinket, tüzet éleszt ereinkben, indulatokat ébreszt, szemeinket megnedvesíti, ellágyít, kibékít, majd meg elröpít az andalgások ábrándvilágába s aztán neki zúdít a harczi kedvnek, hogy felejtsük a mankót a hónunk alatt, a köszvényt a lábunkban, a hivatalt a vállunkon, a csillagot a gallérunkon, s neki akarunk rohanni a félvilágnak dicsőségünkben, elkeseredésünkben; kerget a nyiretytyüjével, a tárogatójával a czigány. Pedig hát «mit neki Hekuba?» «haza?» – «hir?» – «szabadság?» – «dicsőség?»

Csak a magyarországi czigányról beszélek. A többit nem ismerem.

II.

A magyarországi czigány az egész világon szétszórt czigánynépnek a törzse, az arisztokratiája.

Nemcsak nagyobb szellemi tehetségeinek számbavevése indít ez állításra, ámbár ez is erős bizonyíték. A magyarországi czigányok közül katonai, papi és polgári pályákon is találkozunk kitünőségekkel. Volt egy czigány tábornokunk, nem rég szenteltek fel a váczi dioecesisben egy czigány plébánost s Rácz Palinak, a közkedvességű zeneprimásnak, huszonhárom élő fia közül ügyvéd, mérnök, hivatalnok, orvos, tanár cseperedett már fel s tán csak egypár marad meg «czigánynak». Olvasottság, tudománykedvelés meghonosult náluk; sokan közölük házakat, földeket szereztek; többen a szavaló, éneklő művészet terén fényes neveket vívtak ki maguknak, a mellett példás családi életet élnek; (azt kell látni, hogy szereti czigány a rajkóját!) egymás elhagyott árváiról gyöngéden gondoskodnak s fiaik a hadseregben jó katonák s minden tekintetben magasan fölötte állanak az orosz és oláh medvetánczoltató kóbor czigánynak, az angol lócsiszárnak, a szláv üstfoltozónak és a porosz kényszerített takácsnak; zenélni pedig sehol se tud a czigány, csak nálunk, másutt csak gajdol. (Egyes lángelméket kivéve, mint Sarasate.) Ezért külföldön a magyar czigányt fajrokoni nagyon respektálják.

A valóságos elsőszülötti jogát azonban a magyarhoni «romá»-nak a positiv tudományos kutatás igazolja: a philologia.

Először is a «roma» nyelvben csupán a magyarhoni czigányoknál van meg a három idő: jelen, mult és jövő; minden más czigánynyelvnél csak kettő van használatban: a jelen és a mult. A jelen fejezi ki a jövőt is. Azután a magyarországi «roma» nyelv a leginkább hasonlatos a hindosztáni idiomákhoz s csupán magyar szavakkal van keverve. Minél távolabb innen, annál többféle nyelv keveredett vele, magával vivén a magyart is; úgy hogy a magyar czigányszavak még az angol czigányoknál is feltalálhatók.

Ez bizonyítja, hogy távol hazájukból kivándorlásuk után Magyarország volt az, a hol legelőször állandóul letelepedtek az indus származású «romá»-k.

Ki tudja, milyen büszke nemzet lehettek valaha ott őseik hazájában, a hol a fán ingyen terem a kész kenyér, s finom gyapjut hullatnak a virágtokok, s az embernek nincs más dolga, mint az ingyen kenyérért, ingyenruháért hegedüvel, sippal dicsérni az Istent. S aztán nem ismerni magánál nagyobb urat…

A czigány nyelv szótárában nincs kifejezés erre a szóra: «jóllaktam», de erre a szóra sincs: «köszönöm». Mikor a czigány azt akarja mondani «köszönöm», ezt így fejezi ki: «nehezet cselekszem»…

III.

Magam is elbámulok rajta, hogy lettem én egyszerre ilyen tudós emberré?

Hát ezt én mind most tanultam Alcsuthon.

Tudniillik, hogy az én fenséges princzipálisom, Rudolf koronaörökös főherczeg meghagyván nekem, hogy a magyar korona alatti országok népeinek ismertetésénél a legszakavatottabb tudósokhoz forduljak, mulhatatlan kötelességemnek találtam a köztünk élő érdekes népfajnak ismertetése végett ő fensége óhajtása szerint, legmagasabb nagybátyjához, József főherczeghez folyamodni, mint a kiről köztudomású, hogy a «roma» nép nyelvének tanulmányozásával régóta behatóan foglalkozik s kinek eddigi buvárlásait külföldi nyelvkutatók s többek között a kitünő osztrák szaktudós, Miklosich is bőven felhasználták.

Ő fensége, József főherczeg, legkegyteljesebb készséggel ajánlá fel minden e téren szerzett, kéziratban levő, munkáját s meghívott magához, «mivelhogy magyar ember többet végez szóval, mint irásban». S különösen azért is, mert három irásban levő tudományos művén kívül még egy csak «fejében levő, irásban nem létező munkát» is helyezett kilátásba, a czigányok szokásai-, vallásai- és életmódjairól.

E kegyteljes meghívásnak engedve, tettem a napokban hódoló látogatásomat az alcsuthi kastélyban.

De előbb beszéljünk Alcsuthról.

IV.

Az alcsuthi uradalom egy négyszögmértföldnél nagyobb területet foglal el. Még ezelőtt hetven évvel ez az egész tájék egy nagy kietlen pusztaság képét mutatta. Vadvizes völgyek, a mik büzhödt mocsárokon végződtek, kopár sziklahátak, meztelen, sivár agyagdombok, aszú, tövisbozótos legelők vettek körül hosszú bogárhátú vályogtanyákat, a mikben a birkások teleltették juhnyájaikat. Ez volt az egyedüli gazdaság: a birkatartás.

Mikor József nádor átvette az alcsuthi «pusztát», az egész nagy területen nem volt több, mint három élő fa: egy fűzfa vizenyős lapályon, egy diófa a legelősikon, és egy tölgyfa a hegytetőn. Még most is megvan mind a három; kegyelettel őrizve, ápolva, körültámogatva. Egyéb fa nem volt. Az ákácz még nem volt ismeretes Magyarországon, s a platán még akkor csak a fejedelmi díszkertek vendége vala Európaszerte.

És József nádor elhatározta, hogy ebből a sivatagból fog egy mintaparadicsomot alakítani.

De még ha csak a sivatag pusztával kellett volna felvennie a nehéz küzdelmet! Hiszen a föld olyan jó «gyermek»; megjavul, ha javítják; de nagyobb ősbozót volt ott az emberi társaságban.

Az egyik szomszédság voltak a «bicskei» nemes urak.

Azok a hirhedett verekedők, a kiket szekéren hordtak vármegyéről vármegyére, tisztujításokra, alkotmányos jogokat gyakorolni furkós bottal; a kiknek segítségét igénybe vették bracchiumok, repositiók alkalmával. Le van irva «Rab-Ráby»-ban ezeknek a vándor hőseknek a vitéz működése egy ilyen «önbiráskodási» harczban, a mire hajdani jogi praxisunk felszabadított bennünket. Nem parancsolt ezeknek se a vármegye, se a dicasterium soha!

A másik szomszéd pedig volt a dobozi compossessoratus. Mind csupa nemes urak, a kik a szántás-vetés mesterségeig, még e rövid kilenczszáz esztendő alatt, hogy Árpáddal bejöttek, meg nem alázták magukat. Rendes foglalkozásuk volt ez ideig lovakat eladni, a nélkül, hogy lovakat vennének. Ha paraszt tenné, azt mondanók, hogy «lopás», de nemes ember nem «lop», csak «hódít». Az elhódított lovakat átverték a Dunán a szigetségbe; ott eladták styriai lócsiszároknak, s azok vitték odább. Ezt úgy hijják, hogy «szabad kereskedés». Utazni nem is igen mert senki Dobozon keresztül, mert ott valami ingóját bizonyosan kisajátították. S aztán panaszra menni a szolgabiróhoz a doboziak ellen, tiszta bolondság lett volna; ugyan ki ne ismerné ezt a szép nótát:

József nádor föltette magában, hogy ezekből a kevély, rakonczátlan, tolvaj népekből, becsületes, munkás, okos embereket fog alakítani, s a mint a táj képe lassan átidomul kopár sivatagból áldástermő viránynyá, a rajta lakó ember is átnemesül vad, szilaj duhajból derék honpolgárrá.

S a kettős munka már a második nemzedéknél be van fejezve. Mind a kettő teljesen sikerült.

V.

József nádor mély kedélyű messzelátó lélek volt; megáldva gyöngéd érzésekkel, regényes hajlamokkal és gondviselésszerű helyes tapintattal.

Első házassága valódi érdekfeszítő regény. A két császár, Ferencz és Pál között vihartjósló ellenséges viszony támadt, mely válságos hadviseléssé fenyegetett elfajulni. A bécsi udvar ekkor József főherczeget szemelte ki arra a küldetésre, hogy Szentpéterváron a felförmedt földi istenek haragját lelohaszsza.

Az indulatos, erőszakoskodó Pál czár dölyfös haraggal fogadta az ifju fejedelmi sarjat, s az udvaroncz sereg uralkodója kedélyhangulatát éreztette vele. Csak egy szív nyilt meg előtte: a czár legifjabb leányáé, kedvencz gyermekéé. A míg a diplomaták a hódító hadjárathoz készültek Ausztria ellen, az alatt József is végezte a maga hódítását, s a czár csak akkor tudta meg, hogy a béke meg van kötve, mikor a kedvencz leánya Alexandra megvallotta neki, hogy az ifju főherczeg birja a szivét. Ekkor aztán ő is meglágyult, s a szövetség egyszerre lett megkötve az apák és gyermekek között.

A Szentpéterváron végbement esküvő után Pál czár elrendelé, hogy a hazájába térő ifju házaspárt száz hintó kisérje, udvari néppel rakva a határig; valamennyi hintó ujdonat új legyen. A főudvarmester azonban jónak látta az új hintókra kapott pénzt zsebre tenni, s a helyett ócska hintókat festetett meg újnak, azokat állíttatta elő a nász kiséretére.

Az elindulás perczében Pál czár, a mint gyermekeitől búcsut vett, az utánuk következő hintókat megállíttatá s a tollkésével az új festésen vakarást tett, meglátta az alatta levő régi fénymázt. S azzal az egész díszkiséret, a főudvarmesterrel együtt, nászút helyett czakkompakkostól Szibériába kocsikázott.

Az orosz czári mátka csodaszép volt s a lelke hű képmása arczának. Virágkorában halt el. A nádor ürömi birtokán van egy keleti stylben épült kápolna, abban aluszsza Alexandra Pavlovna örök álmát. Alakja most is ép és romlatlan, (épen mint a krasznahorkai csodahalotté, Serédi Andrássy Istvánnéé). A mi hogy fel lett fedezve, ez a története.

A czár szeretett leányát egész keleti pompával rendelé eltemettetni, arany koronával a fején, drágaköves nyaklánczokkal és kösöntyükkel felékesítve s egy orosz prépostot, tizenkét énekessel együtt rendelt Ürömre, a kik ott naponkint isteni tiszteletet tartsanak a kápolnában a kedves halott fölött. A sírbolthoz vezető ajtónak három kulcsa volt: az egyik állt a nádornál, a másik a czárnál, a harmadik a prépostnál.

A szabadságharcz után József nádor családja elköltözött Magyarországról: az ürömi prépost és az orosz énekesek gondolták magukban, hogy ha az élők elmultak, hát a halottak mért ne mulhatnának el? S egy szép napon eltüntek Ürömről. Senki sem kérdezősködött utánuk.

Hanem körülbelül egy év mulva érkezik egy levél Miklós czártól István főherczeghez, a ki akkor Schaumburgban lakott, a melyben tudatja vele a czár, hogy a mostoha anyja sirját Ürömön az őriző prépost és énekesei megszentségtelenítették, a kriptát feltörték, a halott arany koronáját, ékszereit elrabolták és megszöktek vele. Ékszerek és korona már kézre kerültek, a sirrablók ott ülnek már a szibériai ólombányában, jöjjön fel tehát a nádor fia Szentpétervárra s vegye át a megtalált ékszereket és vigye vissza a fenséges halott anyjának. István főherczeg azonban maga nem mehetett, az öcscsét, József főherczeget küldte maga helyett Szentpétervárra, ő vette át a koronát az ékszerekkel, neki lett meghagyva, hogy sajátkezüleg koronázza meg és ékesítse fel azokkal holt mostoha-anyját. A felnyitott koporsóban még akkor is változatlan ép volt az örök alvó. – Legyen csöndes álma a koronája alatt!…

VI.

Az alcsuthi puszta a rómaiak idejében castrum helye volt, az itt talált latin feliratos régiségeket, kőkoporsókat, fegyvereket, pénzeket mind felküldték a nemzeti muzeumba. Nem régen is talált egy sváb közbirtokos a földén egy szép faragványú nagy római sirkövet, de nem akar tőle megválni.

Egy hegytetőn pedig most is áll még egy «pogányvár» fundamentuma: tán a várkunok uralmának emléke?

Milyen nagy óriás az idő! Ezer éves lépésekben támad a nyomán ugyanazon a helyen új élet. Római, avar, magyar. Hát a jövő ezer éves lépés mit hágy itten?

VII.

Még nem egészen hetven esztendeje, hogy József nádor a legelső élő fát sajátkezüleg ültette az alcsuthi pusztán s a legelső parasztgyereknek ábéczét adott a kezébe s ma már nép és vidék mintaképe annak, a minek «kell» lenni az egész országnak valaha.

A kopár agyaghalmokat rengeteg erdő fedi, a tölgy összeborul az egykor egyetlen magányos ős szálfa körül, a szálas fenyőerdő kanyargó utjain őzcsapat szökell keresztül s a gyümölcstermő pagonyban a fáczánok huznak végig. A magas tetőről, merre a szem ellát, mindenütt nevető tájék, dicsekedő halmok, arany szántóföldek, pompázó bársony rét, hivogató liget, mámoros szőlőhegy; közben fehér házak, fák közé bujt falvak, asztagokkal körülvett majorházak, legelésző gulyák, birkanyájak, ménesek. A kopár sziklaoldalból kőbánya lett, melynek óriási prizmái mint egy hófehér új várrom szakadéka, tünnek fel a távolban És alant a falu közelében a fejedelmi kastély tornyos templomával, melynek óraütése mértföldnyire hallik, körülfogva a nagyszerű parktól, melynek lombjai közül messzire kiragyog a pálmaház roppant üvegkupolája.

Egy átelleni ormon a megdicsőült nádor márvány-emléke, melyet hálás gazdatisztjei emeltek, a késő időknek tanuságul.

Az alcsuthi kert már régóta hires az országban, mint anyatelepe valamennyi diszkertnek, a honnan exoticus fáinkat szerezzük. Csakhogy a miket mi araszszal mérhető fehér és veres levelű bokrocskákul ápolgatunk, azok ott terebélyes óriások. S mind ezek a növényország aristokratái, a világ öt részéből összehordott czifra nevű, czifrább levelű, virágpompájú növénymágnások tiszteletteljesen veszik körül azt a plebejus őst, a félig korhadt fűzfát, melynek egyik ága már a földre kivánkozott, csak az alája tett apostolok tartják. Társul szegődik hozzá egy roppant terebélyes meggyfa, mahalepbe ójtva, a mit József főherczeg édes anyja, az utolsó nádorné nagyasszony ültetett saját kezével valaha. Évek előtt lecsapó villám kettéhasította a fát, de a gyermeki kegyelet újra föléleszté: a lehasított törzset feltámaszták, erős sodronyokkal összeszorították; s a fa ujra összeforrt és tovább őrzi ültetője emlékét. Minden fának krónikája van itt: a hálás utódok elmondják, mikor lett ültetve? kinek az emlékére? az utolsó fák helyét hogyan jelölte ki legkisebb fiának a megboldogult nádor halála előtt három nappal.

A pálmák háza, az orangeria, az orchideak melegházai s az egész kertet tropicus tenyészetre ösztönző artézi kút és vízvezetés már a nádorfi, József főherczeg alkotása. Ő építteté a gyönyörű templomot is, mely Storno építész mesterműve és a nagyszerű könyvtárt, mely tele van nagybecsű ritka művek gyüjteményével.

Hanem hát mindez csak pompa, uri luxus, a mire azt mondjuk: «jó, a ki teheti». De hát hol a haszonhajtó része a nagy alkotásnak?

VIII.

Hiszen ez az igazi fényoldala Alcsuthnak, a haszongazdaság. Ménei, merinó juhai, tehenészete világszerte hiresek az uradalomnak s az idén a szántóföldein 82 fontos a buza.

De meg is látszik a gazda szeme a gazdaságon.

Épen a nagy vihar után való napon mentem oda, olvasom azóta, látom is szememmel, milyen károkat tett a lábon álló gabonában a zivatar, de nem az alcsuthiban; az már akkor be volt takarítva, csépeltek is rendre.

Szép jelenet volt az, mikor a fiatal ispán jelenté az urának, hogy az idén kétötöddel erősebb a termés, mint tavaly s az egész biztos helyen van már s arra a főherczeg megemelte előtte a kalapját: «ön derék ember, látom, hogy értelmes, szorgalmas; megérdemelte a bizalmat; kinevezem önt ezennel kasznárrá». (Ha mindenütt ilyen hamar érné az érdemet a jutalom!)

S ilyen emberekből áll az egész gazdatiszti kara. Valamennyien mind magyarok, régiek, kiket az atyja nevelt, szoktatott munkára s azoknak a sarjadékai. A hajdani hetvenkedő bothősöknek munkában megnemesített ivadéka. Ez a két Józsefnek, a nádornak és fiának a műve.

«Meg akarom mutatni, hogy a magyarnak mindenre van esze, minden jóra képes, hiába rágalmazzák.» (Arany szavak.)

Főtisztek, ügyvezetők mind a hajdani alcsuthi parasztokból kerülnek ki. Beutazzák a külföldet, hazajönnek ismeretekkel gazdagon, de olyanok is vannak, a kik külföldön találnak megbecsülést; a híres Le Roy Louisnak főkertésze alcsuthi növendék, a derék Bárányos. A hirhedett méhész, Parti Károly, alcsuthi molnár fia, a méhészeti kiállításon új kaptárjával az első pályadíjt nyerte el s találmányával elhódította Dzirdzon elől a méhek birodalmát. Hirlapokba is ír s úgy magyaráz, mint egy professor. De azért most is ott molnár az alcsuthi «Kis Svájcz» patakmalmán.

A templom és a könyvtár pompás kiállításában csak alcsuthi lakatosok, asztalosok remekeltek versenyt.

Hát a hires verekedők? a dobozi nemes urak? Azok most a legjobb aratói az uradalomnak. Ha némely évben rosz az aratás, József főherczeg gondol ki valami új dolgot: csatornát huzat, tavat ásat, sziklákat hordat össze fiók alpesekké, a miken havasi növényeket honosít meg, ezt mind a nemesi karok (nem «és rendek» többé) hajtják végre. Igen jó munkások és a mellett nagy a becsületük.

A hol nyolczvan év előtt az átutazónak még a rúd mellé kötött lova sem volt biztos, most nyitott ajtó, ablak mellett alszik éjjel földesúr és gazda.

A legutolsó hős a «régi gárdából» nehány éve halt meg. Persze Illaváról került haza. Rózsa Sándor bandájában volt nagy ember. Mikor haza szabadult az utolsó capitulatió után, szétnézett: látta, hogy oda az ősi erkölcs! itt most minden ember dolgozik, rosz világ van! Elbusulta magát: megivott egy liter pálinkát s azzal kifeküdt a gyepre s reggelre megfagyott. Szép tárgy egy ponyvaköltőnek!

A falvakban kitünő iskolák oltják az új nemzedékekbe az ismereteket; egyet a főherczeg tart fenn, másikat a kálvinista hivek. A kisdedóvó, a nőipariskola Klotild főherczegnő alkotása. S hogy a nép védve legyen az uzsora ellen, fel van találva számára az önsegélyző takarékpénztár. Nem szórják itt az ingyen ajándékot sápitozó szájnak, hanem megtanítnak minden embert megélni a maga keze, esze után.

Hanem a nyugdijazott cselédek hivei már egész telepet képeznek.

És in fine fináli, ez a legfőbb facitja a dolognak: 70 év előtt volt a tiszta jövedelme ennek az uradalomnak holdankint 8 váltó krajczár, most pedig 8 ezüst forint. Ez ám a honfoglalás!

IX.

József nádor azon kezdte, hogy maga is ott lakott az új telepen, a mikor még az ültetett fák nem adtak árnyékot, a maga jobbágyai közepett. Még akkor jobbágynak hitták a földmívest.

Rég gyermekkoromban hallottam még az adomákat a «Palatinus Pistáról», a kit játszótársai, a parasztgyerekek, csak ezen a néven szólongattak, felkiabálva rá az udvarról: «Palatinus Pista, gyere le játszani!»

S aztán a kis nádorfi együtt játszott velük katonásdit s evett az ő fekete kenyerükből.

István főherczeg igen szelid, jó fiu volt.

Bezzeg nem az volt az öcscse.

A Palatinus Jóskát már nem kellett a paraszt gyerekeknek hivogatni, felkereste az őket magától is; együtt nyargalászott velük, felkapaszkodva a legszilajabb csikókra, csak úgy szőrén, kantár, kötőfék nélkül; az Isten őrizte, hogy kezét-lábát nem törte egypárszor. Ez már nem érte be az egzeczéroztatással, hanem igazi ütközeteket játszott. A szomszéd faluból, Etyekről átjöttek a sváb gyerekek nagy csoporttal, kötelőzködni; azokat ő az alcsuthi fiuk élén kegyetlenül ellazsnakolta. Egyszer egy sváb fiunak betörte a fejét, annak az apja feljött nagy panaszszal a nádorhoz a Jóska herczeg ellen, hogy az ő Hanzijának a fejét betörte. «Hát tudod mit? mondá neki a nádor; majd a legközelebbi alkalommal, mikor a gyerekek megint háborúst játszanak, törje be a te Hanzid az én Jóskámnak a fejét és én nem fogok te hozzád menni miatta panaszra».

Egy birkózó pajtása József kis herczegnek, a kivel legtöbbször mérkőzött, a mult évben halt meg; Nádasdinak hítták. Most is emlegeti. Keleti Károly (a statistica nagyherczege) máig is viseli a homlokán egy kardcsapás emlékét József főherczegtől, a főherczeg meg ő tőle egyet az állkapcsán. Úgy gyakorolták a kardvívást, sisak, plastron, keztyü nélkül.

Egyszer meg egy német professort, a ki iránt Jóska herczegnek különös ellenszenve volt, úgy eltett láb alól, hogy késő estig rá nem találtak; s csak a vallástanítója lelkérebeszélése után vallotta ki, hogy mit csinált vele? A nagy park közepén áll egy Belvedere, abban voltak összegyűjtve a római műemlékek a castrum helyéből; a míg a jámbor tudós azokat tanúlmányozta, a kis Jóska herczeg rázárta az ajtót, s azzal hazament szépen s hagyta keresni a tudóst napestig.

S még iskolás gyerek volt, a mikor már megízlelte a csatatüzet. Egyszer tizenegy olasz katona szökött meg a budai várból s azok a Vértes erdei között megkezdték a brigantaggiót. Négy vármegye lovas és gyalogpandurja egyesült az üldözésükre s utoljára odaszorították őket az alcsuthi sűrű pagonyba, a hol aztán nagy lövöldözés mellett tudták őket elnyomni. Persze, hogy a kis József herczegnek is ott kellett lenni, hogy megtudja, milyen hangja van a golyófütyölésnek.

Hányszor vett részt már azóta az ilyen konczertben?

X.

Hányszor vett részt azóta a nádorfi az olyan aratásban, a hol a lekaszált kalász Isten képét hordja! Ott volt a nagy világcsatákban, mint dandárvezér; a 66-iki háboruban az ő ágyuié volt az utolsó szó. Mikor Pozsonynál félbeszakítá az ütközetet a fegyverszünet izenete, olyan fekete volt az arcza a lőporfüsttől, hogy a mint a kifáradt tisztikarral együtt ebédhez ült a «Zöldfában», a jó öreg Palugyay «Herr General»-nak czímezte.

«Hát nem ismer már, öregem, hisz egykor jó barátok voltunk!»

És annyi füstfelhő, golyózápor közül mindig sértetlenül jött elő.

Golyó kikerüli, vadkan meg nem tépi, darázs meg nem szúrja.

A vadkant soha sem lövi, mindig késsel szokta felfogni (pedig egyszer beletört a kése s majd Zrinyi Miklós sorsára jutott), s a méhek közé tévedt tolvajdarazsakat kiszedi a kezével: nem bántják.

«Bizonyosan tisztelik Árpád vérét», mondám rá, mikor a szememmel láttam ezt a merényletet.

«Jobb magyarázatát adta ennek az x-i plébános, szólt a főherczeg; szerinte valami olyan rossz illata lehet a kezemnek, a miért a darazsak irtóznak beleharapni».

XI.

Egy esztergályosműhelyen keresztül, melynek csak egy soha be nem zárt üvegajtaja van az udvarra, lépünk be a nádorfi dolgozó-szobájába, melyben csak fegyverek és könyvek, – és tűzoltó-készletek képezik a pompát. Mert József főherczeg nem csak a magyar honvédségnek főparancsnoka, hanem az Alcsuth és vidéke összes tűzoltóinak is.

S ott áll előttünk az a férfiu, a ki harmadfélszázezer magyar honvédnek vezére, a margit-szigeti paradicsom pazarkezű megalkotója, a magyar földesurnak s a magyar családapának igaz ős mintaképe, – s a szegény czigányok nyelvtudósa: napbarnította arczának erőteljes vonásaiban, nyugodt, szelid tekintetű szemeiben a jóság és erély van kifejezve, a bajusza hegyesen kipödörve, öltözete csipőig érő fekete kabát, semmi nyakravaló, hosszúszárú, kecsege orrú huszárcsizmákba huzott szürke nadrág; – a fején, ha künn jár, türt karimájú szürke turi kalap, sem bot, sem ostor soha a kezében; még csak egy kutyát sem hord magával. Csak a folyosón hever egy félig szélhüdött bernáthegyi, a mely nem bir már fölkelni. Hajdan a kis gyermekek játszótársa volt; most nyugdíjban tartják.

«Tizenöt esztendeje adta ön szavát, hogy eljön Alcsuthra, valahára beváltotta». E szókkal fogadott.

Mondom, hogy most sem ingyen jöttem, vinni akarok valamit.

Rudolf trónörökös ő fensége hozzáirt leveléből már értesülve volt a főherczeg a hozzá intézett igényekről s előkereste a kivánt iratokat.

Én azt hittem (a hozzám irt leveléből itélve), hogy holmi apró jegyzetekről van szó, a miket egy dilettáns philolog nagyobb hivatása közben fenmaradt üres óráiban összegyüjtögetett s kapok a kezembe két terjedelmes, kidolgozott opust, a melyik közül az egyiknek a czime «Románó csibakéró sziklariben», a másiké «Románó ugrikánó alanengéró libró» (czigány összehasonlító szótár).

Az első terjedelme 156 nagy folió lap, a másodiké 641.

– Ezt hagyjuk éjszakára!

– Csináljon vele a mit tetszik.

XII.

– Ugy jár ám az, fenséges uram, a ki egy szerkesztőnek a kis ujját nyujtja, mint a ki ama másik gonosz szellemmel komázik: most már, hogy ily sokat kaptam, nem elégszem meg vele: még többet kivánok. Hire jár, hogy a fenséges asszonynak mily remek rajzgyüjteménye van tájképekből és népviseletekből, hátha még abból is kaphatnék, a mi Rudolf trónörökös urunk munkájához való.»

«Az is meglehet».

Pontban tizenkét órakor ebédelnek az alcsuthi kastélyban; igazán magyarosan: magyar konyha, magyar borok, magyar szó, semmi más. Mindenki magyarul beszél itt, a főherczegi pártól és gyermekeiktől kezdve az utolsó cselédig. A főherczegi család, az udvarhölgyek, a főudvarmester és szárnysegéd, a nevelők megtöltik a hosszú asztalsort. József főherczeg a földi boldogság legnagyobbikát élvezi bizonynyal; – két szép leány, kiknek fejlődő bájait emeli a lélekből kisugárzó fenség, két szép, piros arczu, nyilt tekintetű okos fiu; hát még az a kis Correggio-féle angyalka, a ki mosolygó kegyosztással nyujtja a harmatkezét csókolásra mindenkinek sorba; és mind valamennyinek a nemes vonásai, indulatai, kedélye egyesülve az egyszerüségében oly hódító édes anya arczán.

A művészi tehetség az egész főherczegi családnak öröke. Mária és Margit főherczegnők természet után rajzolnak és festenek biztos kézzel, vagy a hogy a művész-jargon mondja: «sarkas vonásokkal». Klotild főherczegnőnek a művészi alkotásai előtt már szabad feltenni a kritikai szemüveget is. Egy olajfestménye (gróf Zichy Irén úrhölgy, mint czigányleány) feltünést vívna ki bármely képtárlaton; aquarelltájképei pedig mind a művészi felfogás, mind a technikai kivitel dolgában csodálatra ragadnak. Nem kevésbbé becsesek a magyar népviseletekről felvett színvázlatai. Reményem van, hogy Alcsuth leirásánál a főherczegnő saját rajzai fogják diszíteni a szöveget.

Nagy kár, hogy egy része az albumnak elveszett. Soha az alcsuthi kastélyból el nem loptak semmit, s épen a főherczegnő albumának egy-részét tüntette el valami szentségtelen kéz. Hiszen lopott volna el inkább ezüstöt, aranyat, senki meg sem emlegetné érte. A főherczeg adna ezer forintot, a teljes büntetlenség biztosítása mellett, annak a derék embernek, a ki az elvitt képeket visszahozná. Megigértem, hogy ezt publikálni fogom, talán lesz sikere.

Az egyik művészi élvezetet felváltja a másik. A főherczegnő két bájos és szellemdús udvarhölgye, gróf Zichy Irén és báró Bocksberg Paula (az én feledhetlen kedves barátomnak, Almássy Pálnak az unokahuga) felváltva játszanak nagy művészi darabokat a zongorán. Mikor a magyar népdalokra kerül a sor, Klotild főherczegnő, két leányától átölelve, oda áll a zongorázó hölgy mögé s aztán együtt éneklik mind a négyen a pusztai nótát. Tündéri quartett!

XIII.

És még mindig nem következik a románo csibakéró sziklariben.

Elébb az exegesisén kell kezdenünk, hogy támadt egy magyar főherczeg keblében az a gondolat, hogy ő a czigányok nyelvét tanulmányozza?

Fiatal korában jött az az eszméje, hogy ő a magyarok eredetét szeretné feltalálni. Hogyan? A nyelvészet nyomán.

Ha a czigányok őseredetét fel lehet vezetni Hindosztánig, miért ne lehetne a magyarokét is Ázsia belsejéig?

De hát vajon igaz-e az is, hogy a czigányok Hindosztánból származtak?

Ez a kérdés volt a kiindulási pontja.

A Vasa-ezrednél, kinn Lombardiában, a hol a főherczeg az 50-es évek elején szolgált, volt 36 czigány katona. Azokat József főherczeg egyenkint magához hívta, külön mindegyikét kikérdezte egyes szavak jelentése iránt, míg meggyőződött róla, hogy az igazi szavakat mondják, nem csalják meg. (Eleinte megpróbálták). Mikor e szavak össze voltak gyüjtve, akkor megtanulta tőlük a ragozást, a szókötést, a declinatiót, a conjugátiót, jó studium volt a grammatica viva.

Mikor Magyarországra visszakerült, már akkor jól tudott czigányul.

Egyszer egy erdélyi városba kerülve, a vendéglőben ebédelt együtt több tiszttel, a kikkel akkor a polgári hivatalnokok is együtt tartottak. Ott volt a Bezirkscommissär is. – Nagy úr volt akkor egy Bezirker!

A terem közepén egy czigánybanda huzta – a polkát, meg a mazurt.

– No most elhuzatom velük a nagyidai keserves nótát, mondá a kerület főnöke.

– Bajosan teszik meg, szólt a főherczeg. A czigány nem igen áll kötélnek, ha a maga nemzeti gyászát akarják vele elhuzatni.

– No majd én megmutatom, hogy nekem megcselekszi!

A főherczeg erre odaszólt czigányul a primásnak.

– Húzd rá neki azt a nótát, a melyikért huszonöt botot kell kapnod, én minden botért, a mit kiállsz, száz forintot adok.

A primás ráhunyorított, s azt mondta rá: «csácsó»! s a mint a nagyságos úr ráparancsolt, hogy huzza el a nagyidai nótát, rárántotta neki a Rákóczy-indulót.

A Bezirker majd a bőréből ugrott ki dühében, de a czigány olyan ártatlan képpel esküdött mennyre-földre, hogy ez az igazi nagyidai nóta, hogy inkább adott neki egy fertálybankót, csak ne huzza tovább.

– «Jobb szerettem volna én ennél a huszonöt botot!» szólt nagy búsan a primás.

(A főherczeg szerint a czigányok gyásznótája nem a nagyidai vereségről szól, hanem az őshazájukra való visszaemlékezést tolmácsolja).

Azután folytatta József főherczeg a czigánynyelv tanulmányát korábbi nyelvészek munkái, pld. Liebig nyelvtana nyomán, s külföldi utazásaiban, a más nemzet czigányai között.

Egyszer egy nagy német városban akadt egy vén czigány-asszonyra, a kinek a czíme csak ez volt: «Die alte Hexe». – Ennek a bátyja az akasztófán halt meg, úgy szintén az apja is, – valamintségesen a nagyapja is; – tehát jó familiából való. – Ő maga azonban «egyptomi bűvészet» segélyével csodakurákat művelt s hetedhét országban híres volt felőle. Különösen a makacs női bajokat, a mik minden orvosi tudományon kifognak, csalhatatlanul meggyógyította. Két magas fejedelmi hölgy is, kik közül az egyik a főherczeg rokona, fölkeresé a csodatevő czigány-asszonyt, József főherczeg kiséretében. Mikor a főherczeg a czigány-asszonyhoz belépett, megszólítá őt a maga nyelvén: «te vén asszony! hát mért hazudod te azt, hogy te egyptomi vagy, hiszen tudod, hogy mink Indiából jöttünk ide!» Nagyot lobbant az öröm a vén asszony fekete arczán az édes czigány szóra. «Hát hogy ne tudnám? De hát azoknak a fehérbőrüeknek nagyot kell hazudni, hogy elhigyjék! Csak te hallgass! Téged nem csallak meg, de ha ezek meg azt kivánják, hát hadd legyen nekik, a mit kivánnak. S azzal elővette az egyiptomi varázs mondatokat, (a mikkel a zsizsiket üzik ki a lencséből) aztán disznózsirból elkészítette a csodatevő írt, a minek a reczeptjét a mágusok hagyták hátra papyruslevélre irva. József főherczeg nem árulta el a csodaszer titkát a magas úrhölgyek előtt s azok bizonyosan meggyógyúltak tőle. – Nagy orvos a hit!

Külföldön a czigányok közé fehérek is keverednek, hanem azokat az igazi czigányok magasról lenézik, s csak a legaljasabb szolgálatra használják; azt tartják, hogy ezek rontják a czigány becsületét. Nálunk nem szokás ez.

Egy öreg magyar czigány primás, a ki a főherczegnek nagy kedvencze volt, összeirt egyszer a számára egy egész czigány szótárt is. Csak az a baj van vele, hogy az öreg primás a czigány nép Kazinczyjának képzelte magát s olyan új szavakat csinált a miket semmi czigány meg nem ért. Például erre a szóra «ágyu», a mi a czigányban nincs meg, összeragasztott két szót «ágy-gyúl», úgy hogy most meg egy czigány Szarvas Gábor kellene hozzá, a ki a szótárát kinyelvőrölje.

De nagy praktikus hasznát is vette József főherczeg a czigánynyelv ismeretének. A csehországi hadjárat alatt rajta kaptak egy czigányt, hogy a poroszok részére kémkedik. Más tábornok főbelövette volna rögtön, talán a főherczeg is, ha nem czigány a kém; – így azonban maga elé hozatta s elkezdett vele czigányul beszélni. «Mit fizetnek neked a burkusok, a miért nekik hírt viszesz?» – «Hát, hire válogatja: van olyan, a melyikért száz tallért, van olyan, a melyikért ezer tallért adogálnak.» – «Aztán hány púrdéd van otthon?» – «Egész kápláralja; csak azokért adtam rá a fejem». – «Hát én nem bánom, hordj hirt felőlünk a burkusoknak; ha te nem teszed, megteszi más; hanem aztán viszont én nekem meg hozz hirt a burkus táborból, hanem nekem nincs ám annyi pénzem.» – «Neked pirincz megteszem én azt a te aranyos szép szavadért ingyen.» – S az egész hadjárat alatt az a czigány család volt a főherczegnek a legjobb hadi kéme – a poroszok költségén. Azok száz szemmel strázsálták az öreg czigányt, hogy el ne árulhassa őket, hanem az a purdéitól küldötte az izenetet, s azok az arasznyi porontyok olyan pontosan elmondták a rájok bizottakat, mintha irásban hozták volna.

Ezután kezdett a főherczeg az összehasonlító nyelvészeti tanulmányhoz. Először az európai különféle czigány idiomák eltéréseit tanulmányozta át, azután fordult az ázsiai rokonszerü nyelvek egybevetéséhez. Hogy ebbe a vizsgálatba belemélyedhessen, meg kellett ismerkednie a szanszkrit, arab, török, hindusztani nyelvvel, irodalommal, irásjegyekkel.

Ennek a tanulmánynak az eredménye a «románó csibakéró sziklariben».

XIV.

Ha előttem nem feküdnének kitárva ezek a vaskos könyvek, a mikben minden szó József főherczeg ismert férfias betüjegyeivel van irva, alig tudnám elhinni, hogy egy uralkodó családbeli főherczeg, a kinek rangja annyi nehéz hivatást, gazdagsága annyi élvezetet kinált s a ki mindannak meg is felelt, a családi élet örömei, a hadjárat viharai közepett, annyi változatos munka mellett, melybe a honvédelem szervezésétől kezdve a kertalkotás, artézikútfuratás, állatnemesítésen keresztül a tüzoltó szerek tökéletesítéseig minden egybe van halmozva, még ilyen kimagasló és széles alapon épített irodalmi művet is képes legyen létrehozni, a mi maga elég volna egy emberélet szerzeményének.

A «románo csibakero sziklariben» czímtábláján a magyarországi czigányvajdaságok egyikének czímerét viseli vignettül: egy futó töviskés disznót, szájában cserággal.

(Én is találtam egy ilyen vajda-czímert, Gomán Ádám vajda ezüst buzogányára kiverve; ez meg egy férfi, a ki két hátulsó lábain álló lovat tart kötőféken; egy harmadik czigányvajda czímert viszont egy mellcsattról rajzoltam le: két oroszlán tép egy kigyót.)

Ez összehasonlító nyelvtanban elő vannak adva a magyarországi czigánynyelv szabályai, ragozásai, szókötései, számos példákkal értelmezve, s viszonyítva a szanszkrithoz.

Kiderül e tanulmányból, hogy a czigánynyelvtan szabályzata nem más, mint a szanszkrité, elszegényülten.

A szanszkritban van három nem, három szám, a czigányban csak két nem: férfi és nő, és két szám, egyes és többes.

A szanszkritban van nyolcz eset szerinti ragozás: nevező, birtokló, tulajdonító, szenvedő, szólító, kiható, segítő, állapító; a czigány nélkülözi a nyolczadikat, de a hetedik kifejezi a kihatót és távolítót.

A szanszkrit igék 5 alakra, 14 időre és módra oszlanak s 10 nyelvtani osztályba soroztatnak; a czigány igék 6 alakra, 11 időre és módra s 4 nyelvtani osztályra szorítkoznak.

Legközelebb áll a czigány nyelvtan szabálya a prakrithoz, a népnyelvhez; egyes szavaiban pedig legtöbb hasonlat van a hindusztánihoz.

Most segélyül jön a «romano ugrikano alamangéro libro», melynek rovataiban a tudományos buvárkodó a czigány nyelv egyes szavait, kifejezéseit, egész mondatait egymás mellé sorakoztatja a szanszkrit, prakrit, hindusztán, bangali nyelvekkel. Azután kikeresi az egyes szavakat, a mik a czigány nyelvben otthonosak, a kashmiriak, seikok, mahrattok, szindhik nyelvéből. – Itt sem áll meg, folytatja a nyomozást a malabári, tamuli, telingai, czingáli és maldivi nyelvek rengetegeiben. – Talál nyomokra a persában, a törökben, a kurdban.

Hatszáznegyvenegy folyólap van megtöltve a keleti nyelveknek e szónyomozásával: valóságos nyelvészeti kincstár.

Egy pár összehasonlított mondatot kijegyeztem belőle:

Magyarul: «Az Isten nem hal meg, az ember nem él örökké.»

Czigányul: «Deved na merel, manusz na csele dzsivel.»

Hindusztánul: «Dev na murri, adini (török szó) na lek szint.»

Magyarul: «A hold nagyobb, mint a csillag.»

Czigányul: «Csonhi barader, ház szinna.»

Hindusztánul: «Csand hej bara, szubi szitara.»

És ehez járul még az összehasonlítás a magyar czigánynyelv, és az angol, cseh, franczia, török, görög, német, lengyel, orosz, spanyol és nubiai czigánynyelv között.

Ehhez a munkához hozzászólni én nem vagyok illetékes, ide egy egész tudós társaság kell!

Nekem két nap tartott, a míg keresztül küzdöttem magamat rajta. Már most én is azt mondhatom, a mivel a czigány fejezi ki a «Köszönöm szépen»-t.

– Fenséges uram; nagyszerü munka ez! Hanem hát én nem tudok hizelkedni. Csak azt mondom, hogy ki kellene ezt adni.

– Még kell hozzá irnom.

– Ki kell nyomatni így, a hogy van.

– Félek a kritikusoktól.

– Hiszen fenségedet nem csipik meg a darazsak.

– De ezek nagyon nagy darazsak.

– Hiszen ha én a kritikusoktól megijedtem volna, akkor otthon maradtam volna Komáromban prókátornak.

– Hát én akkor mit olvastam volna? No de lássa, én sem tudok hizelkedni; visszaadom a kölcsönt a czigány nyelvtanért.

De végül mégis megigérte ő fensége, hogy meg fogja irni a Rudolf trónörökös könyve számára a magyar czigányok szokásait, jellemrajzát, nyelvét, s aztán a mint le lesz tisztázva, sajtó alá adja a Romano csibakéró sziklaribent.

Isten éltesse sokáig!

AZ UTOLSÓ MÓR KIRÁLYOK.

Történeti elbeszélés.

Most, mikor épen egész földrészünket izgalomban tartja egy rettenetes merénylet, melynek czélja egy egész nemzetet kiűzni Európából, nem lesz érdektelen visszatekintenünk arra a küzdelemre, mely egy másik mohamedán népet Európának egy másik félszigetéről elűzött. Ezek voltak a mórok.

Nyolczszáz esztendőn keresztül képviselői a tudományosságnak, építészeti izlésnek és a költészetnek Európában. Ott vannak még most is a pompás épületcsodáik Spanyolországban, mik nagyságukat hirdetik: a «nap kapuja» Toledoban: egy óriási boltív, két toronyra támaszkodva; a sevillai bámulatos szép mecset, Giraldonak nevezett tornyával, a mire köröskörül kanyargó csigauton fel lehet lovagolni; az Alcazarnak nevezett palota, olyan királyok számára építve, a milyenek nincsenek már a mostani fakó világban; s mindenekfölött a leirhatatlan «Alhambra», a minek termei olyanok, mint egy templom és ablakfülkéi mint egy-egy szoba s az egész alkotás mégis oly gyöngéd, mint egy filigránmű, vagy mint egy méhsejt; oszlopsorai olyanok, mint egy pálmakert; az egész, mint egy álom. Kővé vált álom.

S még egy ennél pompásabb remekműve is volt a mór építészetnek, a minek neve volt «Az-Zahra»: a khalifa kedvencz nejének palotája, ezer oszloppal; a hány, annyiféle szinű márványból, (miket Bizancz és Róma küldött ajándékba a hatalmas Abdulrahmann-nak), gerendái aranyozott czédrusfából; a királyi teremben volt egy vízmedencze, melyben egy arany hattyu uszkált, csodálatos önmozdító gépezettel, s boltozatáról egy roppant nagyságú igaz gyöngy csüggött alá, a bizanczi császár ajándéka; a terem nyolcz ajtaja ébenfából és elefántcsontból volt; aranytól és drágakövektől ragyogó. Tizenötezer ajtó volt e palotán. Körüle tündéri kertek, a délszak ritka állatjaival tele.

Ezt az egész palotát elpusztította a «civilisatió», a hitbuzgóság; csak a szétszórt kőhalmaz maradt meg belőle.

És elpusztította azt a népet is, mely benne lakott. A szent igaz hit diadalának örve alatt kiirtotta azt a nemzetet karddal, máglyával, mely nyolczszázadon át nevezte a pyrenæi félszigetet hazájának, s az alatt paradicsomot csinált belőle, s mely jobban ragyogott lovagias erényektől, mint palotái aranytól és drágakövektől.

De nem irthatta ki a szellemüket, mely fennmaradt költészetük örökragyogású remekműveiben; nem törölhette le a csillagokat az égről, a miknek a mór tudósok (századaik egyedüli úttörői) adtak neveket; ott ragyognak a legfényesebb csillagok: Achernár, Algol, Aldebarán, Atair, Deneb, a mik hirdetni fogják, míg a világ világ lesz, hogy volt egyszer egy mór nemzet, a minek a gyökereit ugyan kitépték a földből, de az ágai belenőttek az égbe: azokat nem tudták onnan letépni. De még a földről sem tudták őket kiirtani. A míg csak az emberek számolni fognak: az 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 0 tudatni fogja velük, hogy a mindennapi megélhetés eszközét, az arab számokat is a mór míveltség hagyta örökségbe a világ egyedurainak.

Hanem hát… a keresztyének sorsán javítani kellett!

Akkor is.

De a mórokat még sem űzték volna ki Európából a civilisatió és igaz hit kozákjai, ha segítségül nem hívták volna a pogány isteneket s azok közül is épen azt a kettőt, a melyik vak: a vak-szerencsét és a vak-szerelmet.

A mórok végpusztulása inkább regény, mint történelem. A kettő annyira egymás kezére játszik.

* * *

A történelemben vissza kell mennünk egész IV. Henrik spanyol királyig, a kit a kortársak ezzel a nem igen hizelgő melléknévvel tiszteltek meg: «a tehetetlen».

Egy történetíró így szól róla:

– E király uralkodása nem volt egyéb, mint színpada és diadalma a bűnnek és fajtalanságnak. A király és királyné, azoknak a miniszterei és kegyenczei, püspökeik és országnagyjaik mind valamennyien csúfot űztek az erényből, az igazságból, a vallásból és a szeméremből. A királyné még fátyolt sem takart kicsapongására. Henrik együtt mulatott a felesége szeretőivel, azok meg a király szeretőivel, s így éltek gyalázatos egyetértésben, egymás vetélytársai, féltékenység nélkül, példát adva a spanyoloknak magasról jövő gyalázatukkal.

Ez a fejedelem még atyja életében nőül vette a navarrai király, Dom Juan leányát, Blankát. Hanem ez erényes nő volt, s Henriknek nem feleség kellett, hanem kéjhölgy. Rövid időn elválasztatta tőle magát. Az atyja e fölötti bánatában meghalt s Henrik a trónra került.

Most aztán körülnézhetett, hogy kedvére való asszonyt találjon. Meg is lelte; Johanna, a portugall király, Alfonz huga épen olyan nő volt, a milyent ő kívánt.

Azt pedig megtudhatta a kegyenczétől, Villena marquistól, a ki jobban ismerte Johannát, mint a vőlegénye. Azért nőül vette. V-ik Miklós pápa engedélyt adott neki a második házasságra, bár első neje még élt.

A házasság megkötésével úgy illett, hogy Henrik király a nyilvános szeretőjét útnak ereszsze. Ez Sandóval Katalin kisasszony volt; kinek aztán megint volt egy másik szeretője a király mellett, Cordone Alfons. – Henrik bevádolta Cordone Alfonzot, azért, hogy az ő szeretőjét meri szeretni, s a legkatholikusabb törvényszékek halálra itéltek egy fiatal embert azért, hogy egy «kisasszonyt» mert szeretni, a kinek a király – nem volt férje.

A kisasszonyt pedig – megtették fejedelemasszonynak egy apácza-kolostorba.

Azonban, hogy a szép leány helye üresen ne maradjon, hoztak a helyébe – egy még szebbet, donna Guyomare kisasszonyt: az osztozott a királynéval a férj szívében. S minthogy Johanna királynénak e szerint csak egy félszív jutott, ő meg a magáénak felét odaajándékozta Villena marquisnak, a vőfélyének.

E fölött a kegyencz Villena, meg a sevillai érsek a királyi palotában, sőt épen a király jelenlétében összeszólalkoztak, az egyik a kisasszonynak, s másik az asszonyságnak fogta pártját; a szemrehányásokból gorombáskodás lett; összeszidták, lepiszkolták egymást, utoljára az érsek a marquist pofoncsapta; az meg belekapott az érsek hosszú szakállába s csunyául összeverekedtek.

Ezért aztán Johanna királyné megszégyelte magát, s kiadta az utat Villena marquisnak, s aztán annyira vitte a szégyenkedést, hogy megszerezte magának helyette a király háznagyát, De la Cueva marquist. A király teljes beleegyezésével.

Ezek voltak a keresztyén erkölcsök Spanyolországban.

Henrik király teljesen bele volt abba egyezve, hogy a feleségének ne ő legyen a férje, hanem Bertrand de la Cueva. Az együtt elköltött vacsora után ő maga karonfogva vezette el a kegyenczét a királyné hálószobájának ajtajáig, ott jó éjszakát kívánt neki s maga megfordult és ment inni, meg aludni.

Nem is csináltak belőle semmi titkot. Mikor egyszer a király a bretagnei fejedelem követének elfogadására nagy ünnepélyt rendezett, Dom Bertrand a királynő színeit öltve fel, s paizsára annak a névelőbetüit tűzve ki, kihirdetteté, hogy a meghivott lovagoknak csak azon föltétel alatt engedi meg az ünnepélyen megjelenést (ha hölgyet kisérve jönnek), ha ő vele elébb lándzsát fognak törni. Valamennyi lovag mind elfogadta a kihivást s Bertrand lovag legyőzte a tornában valamennyit – a királyné tiszteletére.

A király – nézte páholyából.

E diadalmas nap emlékére meg ugyanazon torna színhelyén kolostort is emeltetett, Saint Jerome del Passo név alatt.

A királynénak ezután nem sokára leánya született, a kit anyja nevére Johannának kereszteltek.

Henrik király magán kívül volt örömében.

A szülés alatt jelen kellett lenni a királyné szobájában az anyakirálynénak, a király öcscsének, Alfonznak és hugának Izabellának s az ország nagyjainak, hogy tanui legyenek, miszerint az ujszülött nem úgy lett odalopva.

A mint a kis porontyot bepólálták, azon módon bölcsőstül együtt vitték az országgyülés színe elé, a hol az ország nagyjai és követei mindnyájan felesküdtek a kis ujszülött hűségére s elfogadták őt leendő királynőjüknek.

Bertrand lovagot e nagy nap örömére a király kinevezte Ledezma herczegének. Meg is érdemelte.

A következő évben ismét egy trónörökössel ajándékozta volna meg a királyné Spanyolországot, ha a véletlen közbe nem játszott volna.

A királyné egy szép nyári délután, karszékében ülve, elszunnyadt, a nap forrón sütött be az ablakon keresztül. Az akkori idők divatja szerint az ablakok mind olyan gömbölyü, pohártalp alaku darabokból álltak, a mik ólommal voltak egymáshoz foglalva. Egy ilyen gömbölyű üvegdarab, mint valódi gyujtólencse, a nap sugarait tűzpontba gyűjtve, a királyné fejére irányzá, s attól az alvó hölgy szép fekete haja egyszerre csak lángot vetett. Az ijedten felriadó királynőre e természettani tapasztalás igen ártalmas következésű lett. Elveszté gyermekét, s igen sokáig beteg volt utána.

Ez alatt a két kegyvesztett főúr: Villena marquis s a toledoi érsek, ráért a cselszövényt kifonni, szőni. Alattomban összegyűjték az országnagyokat s azok aláírtak egy nyilatkozványt, melyben e négy pont képezte az elégületlenek keserűségeit: 1. Miért nem veri ki a király a mórokat az országból? 2. Minek engedi, hogy tanácsosai pénzért adják el a birói hivatalokat, az ilyen birók aztán megint pénzért adják az igazságot, s nyomorgatják a népet? (a mi nagyon jól odaillik az első kívánság mellé, hogy tehát a mórok által birt országrészben is ilyen zsiványság állíttassék helyre!) 3. Hogy merte Ledezma herczegnek adományozni a király a szent Jakab-rend nagymesteri czímét, holott ez csak Alfonz infanst illeti meg? (Ez már olyan keserűség, a mihez spanyolnak kell lenni, hogy megértse valaki.) 4. Hogy Johanna herczegnő nem a király gyermeke, hanem Bertrand lovagé.

Azt hiszem, hogy még a mai világban is akadna olyan férj a polgári osztályban is elég, a ki az ilyen gorombaságért megharagudnék. Henrik király megijedt tőle.

Azt mondta, hogy «jól van no, hát hiszen csak ne haragudjatok, inkább megteszek mindent; ha akarjátok, megteszem az öcsémet, Alfonzót királynak. – Legyünk ketten királyok.»

De mikor már egyszer megengedte, hogy az öcscse is király legyen, az ellenzék semmiképen sem találta jónak, hogy a páratlan napokon az egyik legyen a király, a párosokon meg a másik; azt mondta, nekik egy is elég! Ezen aztán fegyverre kaptak. Mind a két igaz keresztyén párt felülteté a maga harczosait; nagy hadsereget állítva ki, hogy egymást leverje. Csak aztán, mikor már mind a kettőnek meg volt a nagy tábora, jöttek rá, hogy egyiknek sincs pénze a hadviseléshez.

Akkor aztán elkezdtek diplomatizálni, azon fordulván meg a dolog, hogy a sok össze-vissza keveredett istenfélő uraság hogy tudná valamikép szép szerével, egy kis méregporocska által, egyik a másikat eltenni láb alól?

Két férjhezmenendő kisasszony volt a játékban. Ezek körül fordult meg az egész cselszövény.

Az egyik kisasszony, Johanna már három esztendős volt: a legfőbb idő, hogy valakit férjhez adjanak. A vőlegény se volt valami aggastyán, az ellenkirály Alfonz epen tizenegy évet számlált. Hogy az egyik Henrik királynak a leánya, a másik meg testvére, az nem baj: azon majd segit a szentszék.

A másik kisasszony volt Izabella, Henrik és Alfonz királyok testvére, ezt az ellenzéki pártfőnökök Villena testvérének szánták nőül, a Calatrava-rend nagymesterének.

A szép Izabellának azonban nem kellett a neki szánt vőlegény. Azt bizony valahogy útközben megmérgezték.

S hogy aztán az egyensúly helyreálljon, a másik vőlegényt, a fiatal Alfonz királyt is megmérgezték. A két menyasszony özvegyen maradt.

Johanna királyné pedig ez alatt élte a világát egy új kedvese oldalán, a kinek neve Dom Pedro de Castella, a kivel utoljára meg is szökött.

A szép Izabellát azután férjhez akarták adni a portugall királyhoz, dom Alfonzóhoz, azt Henrik király szerette volna neki férjül. Villena azonban inkább akarta Izabellát nőül vétetni Alfonzo király fiával, a trónörökössel, Dom Juannal. Izabella pedig egy harmadikat gondolt, s hirtelen hozzá ment Dom Juannak a fiához, első vőlegénye unokájához, Dom Hernandóhoz, a ki már akkor, mint Arragonia királya, maga sem volt valami gyerekember.

Azok az öreg apával kínálták, s ő meg az unokát választotta.

Henrik és Villena ekkor megharagudtak Izabellára, kibékültek egymással, előhozatták Johannát, az elsőszülött leányt, a kit az ellenzék már fattyunak nyilvánított, azt ujra királyleánynak deklarálták s Villena szerzett a számára mindjárt vőlegényt is, XI. Lajos franczia király testvérét, Guyenne herczeget.

Persze, hogy azt is megmérgezte valaki.

A szegény Henrik királynak aztán nem maradt más, mint az, hogy kibéküljön szépen a testvérével, Izabellával. A kibékülést nagyszerű lakoma követte. A lakoma után Henrik király elkezdett pokolbeli hascsikarásokról panaszkodni s reggelre, – fölvéve az utolsó halotti szentségeket, – átadta lelkét a jobb világba.

Hiszen csak nem kivánhatja valaki, hogy az igazhitű Spanyolországban valaki, a kinek van egy elveszteni való koronája, a testvérével elköltött békelakoma után még egy napot éljen?

Nem sokára Henrik király után a felesége is meghalt, Johanna királyné. Azt a testvére, Alfonz, portugall király mérgezte meg. Nem tűrhette tovább a huga kicsapongásait – s ez volt a legegyszerűbb mód őt gyökeresen kigyógyítani belőlük.

Csak a kis leánya, Johanna, maradt utána; a kiről azt állították, hogy nem igazi leánya Henrik királynak, sőt voltak, a kik azt hiresztelték felőle, hogy még nem is az anyjának a leánya: hogy Johanna királyné úgy szedte őt fel a szeméten.

Hanem azért a castiliai főrendek őt kiáltották ki királynőnek. Már akkor hat esztendős volt és harmadszor özvegy! Három vőlegénynyel jegyezték el s mind a hármat elpusztították előle.

A mint a rendek kikiáltották castiliai királynőnek, rögtön akadt negyedik kérője is. Ki lett volna más, mint az anyjának testvérbátyja és gyilkosa, Alfonz, portugall király?

Az eljegyzés nagy pompával ment végbe Placentiában, a castiliai rendek hűséget esküdtek Alfons királynak és a kis Johanna királynénak, a ki férjhez ment a nagynénje férjének az öregapjához. A pápa adott rá engedélyt.