XXI. A CSÁSZÁRI ROMOK.
A nagyszerű amphiteatrum mellett áll még a római műemlékek egyik első remeke, Titus diadalkapuja s túl rajta terül – nem: – emelkedik a Palatin romja.
A régi Róma. Eltemetve vandal és keresztyén boszuállóktól s ismét napvilágra kiásva a keresztyén egyházfejedelmek rendeletéből. A mostani nemzeti kormány egészen napvilágra hozta azt már.
Még romjaiban is «emelkedik». Soha meg nem alázható rom.
A főbejáratot a kormány közegei őrzik s egy frank díj mellett, kivánatra, ugyanazok vezetik a látogatót körül a régi Róma épületmaradványai között.
A fenséges romokat befutotta hosszan valami apróvirágú fehér rózsa, mely Róma szent omladékain oly buján tenyészik: a meleg verőfényben egészen felveszi az illat a csendes várost. A «csendes várost», a hol egykor Cicero tartotta casilináriáit, a hol a diadaluton át a hazatérő császárok tartották bevonulásokat, kocsijuk előtt fogoly királyokkal, a honnan Nero nézte Róma leégését: ott most egy magányos őr számlálja elő az idegennek: ez itt Cicero háza volt; fürdőjében még most is vastag zuhatagban hull alá húsz lábnyi magasból az ide vezetett patak. Amott Jupiter Stator templomának romja. Néhol még látszik a falon a szürkésfehér márvány burkolat: a kiszabadított tér még fedve van a roppant széles fehér kőtáblákkal, s egész sor oszloptalap mutatja, mily óriási teremnek kellett e helyen állni, a hol egykor a senatorok hordszékei gördültek végig. Amott egy oszlopfő, egy csonka torzó a Nero számára készült piedestalon. Ez a sötét folyosó vezetett Jupiter basilicájához; s amaz, a mély ösvény meredek lépcsőivel volt egykor Livia fürdőhelye: a nymphæum. A «piscina», a császári palota tojásdad alakú halastava, most be van nőve árvácska virággal, s az ædes Jovis victoris oldalából a bércse fűzérei csüggnek alá.
Keresünk emléket a «Monte testaceo» töredékei között. Ez egy nagy halom, mely azon agyagedények cserepeiből támadt, melyekben Róma tributarius népei küldték a hódító városnak évi adójukat. Egész hegy támadt belőlük. Olyan jó cserép most, mint maga a Domus Tiberina.
E császári palotának minden rejtekét csak a legutóbbi években szabaditák ki napvilágra. Díszes márványlépcsőkön haladunk le a szobákig, a hol a fényűző császár lakott. A tizenhét század előtti pompából még maradt meg valami. A tornáczok mozaik talapja még ép s a szobák, a hol a cæsar ebédelt, aludt, mulatott, még tartogatják büszkeségük kincseit: a gyönyörű frescokat. Maga az a vakolat, a melyre a frescok festve vannak, valami oly szilárd, vastag tömegből készült, hogy az, mint a márvány fekszik a falon, fényes és síma. S a színek oly elevenek még, hogy a leggyöngédebb árnyalat sincs elveszve bennük. Egyik szoba falát azon mythologiai jelenet diszíti, a hol Junó parancsára Argus őrzi «Io» nymphát, Mercur pedig Jupitertől küldve jő, a nymphát üszővé változtatni és elszöktetni. Junót a háttérben, magas piedestalon, mint istenszobort látjuk. Az arczok kinézése most is oly eleven még. Io homlokán látszik, hogy nőnek a szarvacskák. A másik szoba fresco-festménye Galatheát és Polyphemust ábrázolja. S mióta e képeket festették, hányszor megnőtt már azóta a palotarom fölött a cserfa s hányszor kivágták róla! Az örökzöld cserfa e romvilágnak otthonos lakója. Az veszi körül az auguarium tömör épületét, hol hajdan a sasok röptéből jövendőt jósoltak; az takarja a Romulus rakta falakat, mik a Porta Romanáig vezetnek bennünket s onnan áthaladunk Caligula palotáján, végig annak a hidnak a töredékén, melyet a magát istennek nevező császár e palotától a Capitoliumi Jupiter templomáig építtetett, hogy mikor szükségét látja: istentársával bizalmasan találkozhassék! Most csak egy ölnyi rész van még épen e vakmerő hid márványból faragott mellvédéből. A világuralkodó palotájának megnyilt boltozatai mélyen sötétlenek alattunk, félig temetve összetört oszlopfők művész faragványú romjaival: halomraszórt kincstár, egy muzeum verembe temetve. Előttünk pedig terül a száztemplomú világváros, melyből egy óriás templomkupola magasra emelkedik s eltakarja a lemenő napot.
Ez a második Róma.
Az első alszik már. Annak a napja másfélezredév előtt lement.
XXII. ÁLMODÁSOK RÓMÁBAN.
Egy hét Rómában csak arra elég, hogy álmodni tanuljunk róla. Arra, hogy megismerjük Rómát s beszéljünk róla, hosszú idő és hosszú tanulmány kell.
Az egész város a legáldottabb vidék panorámájába helyezve, a hol a természet bőkezű kedvében minden pompáját felpazarolta, hogy azzal, a mit az ember nagyszerűt alkotott, még gyönyörűségessé is varázsolja.
Ha annyi dicsőség, oly fényes mult nem volna kötve hozzá: a természet maga a világ központjává emelné e várost. Itt örök tavasz van. A hegyeket ezüstfényű olajfaerdők lepik; vén törzsek, összeboruló lombokkal, miket soha el nem hullatnak; a pálma már otthonos s levélüstökét egy csoportban emeli a terepély piniákkal és oszlopegyenes cziprusokkal, miknek lombja feketét játszó zöld; a télen viruló naspolya édes, zamatos gyümölcse, mit éghajlatunk nem ismer, ott már april elején arany fürtökben virít ki a kertek zöldje közül; s a tápláló anya emlői gazdag forrásokkal árasztják el a várost.
S mindezt kitölteni az emberi alkotás műveivel egyesült kétezer ötszáz éves kultura, világhatalom, egész földrész halomra hordott kincse, hódítva és önkényt kinálva s mind ezen századoknak uralkodói és lángelméi kellettek.
Rómának a neve «az örök város». Az is marad az örökké.
Még a mit a föld alatt bir, az is az örökkévalóságé. Catacombáinak labyrinthüregében nem csak nemzedékek földi maradványai, de korszakok története van lerakva.
Az új korszak monumentalis épületei oda vannak rakva a hajdankor emlékeire, mint egy talapzatra: templom templom fölé. Az új palotasorok előtt terül el a hajdani Forum Romanum, még fennálló egyes és hármas oszlopmaradványaival, diadalkapuival; a Saturnus templomába egy új palota van befalazva, s Nero Circusa fölött a Szent-Péter-egyház emelkedik. A Capitolium hajdankori templomai, erődei eltüntek már, de az új alkotás még tartogatja a réginek megmaradt remekeit, a miknek gyémántja a capitoliumi Vénus-szobor; egy teljesen épen maradt szobrászmű, melyet a vandal pusztítás elől úgy szabadítottak meg, hogy egy pinczébe befalazták. E szobor előtt elfelejtjük, hogy az nőt ábrázol, csak az istennőt látjuk benne.
A Capitolium titáni lépcsőzete mellett van egy vas ketrecz; abban tartja a római kegyelet a hagyományszerű nőstény farkast, annak az emlékezetére, hogy Róma első alapítóit, a kitett ikercsecsemőket, egy nőfarkas szoptatta.
És erről eszünkbe jut a Vatikán. Ott is tart a római kegyelet egy vallásos tisztelet által isteni nymbuszba burkolt földi-alakot, kinek, elődeivel együtt annyi nagyságát köszönheti s ki nem ily szűk vasketreczbe ugyan, de mégis zárva van; nem kényszerből, de még sem önkényt; s kinek a világuralom után a Vaticán roppant palotája nem tágasabb börtön, mint az erdők urának a capitoliumi rekesz.
A boltkirakatokban egymás mellett árulják képeiket: a Romulust és Remust szoptató «lupát» s az áldásra emelt kezű «pápát.»
Az eltünt nagyság mindig tiszteletet gerjeszt.
Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? kérdik tőlem itthon. Hisz ő hozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.
De hát miért mentem volna oda?
Hogy hazudjam előtte azt, a mit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, a mit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszüntét mindig óhajtottam. Hogy hive vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak. Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?
Mikor végig álmodtuk ezt a nagy álomlátást, melyben a restaurált classicus romok, a földalatti catacombák, koponya-diszletekkel, a Trevi «aqua virgo» szökőkútja Neptun csoportozatával (szobrászremek és zuhatag együtt), a Capitolium szoborgyüjteménye, maga a Vaticán, a hajdankor remekeinek egész Walhallája, a császárszobrok gyüjteménye, az ezredéveket számító istenalakok és emberistenek, s a még náluknál is régibb egyptomi mumiák csoportja, Rafael stanzái és loggiái, a Pál templom «extra muros», az Angyalvár, s maga a leirhatatlan Péter templom, melynek minden kövében egy művész lelke s minden köve alatt egy szentté emelt ember hamva nyugszik; ennyi nagyszerűnek összesített sulya önkénytelenül meghajtja fejünket annak következetes alkotói előtt, kik ivadékra adták egymás kezébe a megkezdett művet s nem birjuk kedélyünket megszabadítani attól a nyomástól, hogy mind ennek vége: az újkor ilyeneket nem alkot.
Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat kupolája nagyon hasonlít a Szent-Péter templomáéhoz. Az újkor apostolai oda is összehordták mind azt, a mi az embert üdvözíti itt a földön, s mi magyarok tíz milliót hordtunk oda azért, hogy e szentségeket bámulhassuk, és most? a hány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papirja nyugszik az «exhibitionsek» kriptái fenekén s részvényeiknek czifrázata helyettesíti Michel Angelo basreliefjeit s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a bigottabb: az-e, a melyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit: vagy az, a melyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda neki a mai keresményét s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak, vasútakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, a miket elfujt a szél.
A «realismus bigotteriája» még több milliárdot beleépített a maga templomaiba, mint a vallásos vakbuzgalom. A néptömeg csak úgy elámítható most, mint a középkorban: akkori prófétáinak elhitte azt, hogy azok megtudják őt szabadítani a bűnei terhétől, a mostaniaknak pedig elhiszi azt, hogy azok megtudják őt szadítani az adósságaitól és a munka terhétől.
XXIII. A MIT ÉBREN LÁTUNK.
Husvét első napjának egész délelőttjét a Szent-Péter templomban töltöttük. Korán elmentünk, nehogy kiszoruljunk a néptömegtől; s csaknem üresnek találtuk a templomot. A látogatók csoportja többnyire idegen utazókból állt: óvatos angolok, selyem házisipkával fejükön, kezükben a háromlábú szék, hogy a hol elfáradtak, leüljenek; művészek, kik a műkedvelőknek magyarázzák a szoborműveket a sírboltok felett. Századok története van itt, kőből kifaragva. Egy sirbolt felett Attila ősünkkel is találkozunk, a mint Róma előtt állva, visszaretten az égből leszálló Péter és Pál apostolok előtt. Revancheot kapunk azonban megszégyenített dédapánkért egy másik csoportozatban, a hol egy német császár borul le, mezítláb, bűnbocsánatot esdve, a pápa előtt. A pápák hatalma meg van örökítve érczben és márványban. Te saxa loquntur. A kő még mostan is beszél róluk. Más nem. Mikor a főoltártól visszatérünk, az óriási épület egyik oldalkápolnájából énekhang tör felénk. Az egész ájtatos közönség elfér ebben a kis kápolnában husvét első ünnepén, annak is fele idegen, a ki a castratok énekére kiváncsi. Gyönyörű ének! A távolból angyalok harmóniájaként hangzik. S mikor elhaladnak előttünk az énekesek, vézna, összetöpörödött férfi alakokot látunk, szőrtelen, sápadt arczokkal. Ezek a castratok. Csak a római curia tart még ily szerencsétlen emberosztályt és a török szultán. S ha igaz, hogy a szerályt megszüntették, úgy itt a római curia ebbe is utolsónak maradt; az egész ünnepi szertartás oly jelentéktelen, hogy a templom tulsó oldalán járók észre se veszik s későbbre várják az igazi ceremoniát. A köznépet néhány transteverino képezi, sajátszerű kecskebőr lábravalóban s szijas szandaljaiban. A templom baloldalán tizenkét fedett gyóntató sátor van felállítva, különféle nyelvűek számára; kevesen látogatják. A bűnbánónak végül a gyóntató atya, egy hosszú, ostornyél alakú pálczával gyöngéden a fejére üt. A főoltárhoz legközelebb álló sátor felirata: «pro lingva hungarica», látszik, milyen kegyelt nemzet voltunk Rómában, nem láttam benne sem papot, sem gyónót.
A szűk kiséretű processió a főoltárhoz halad; az idegeneket az egyházszolgák figyelmeztetik, hogy legalább az alatt, míg a szent mise tart, ne magyarázzák fennhangon a szobrok történetét s ne ácsorogjanak a pontificáló előtt. Egy padban három úri nőt láttunk térdepelni, a kik imádkozni jöttek ide.
Még mindig vannak, a kik azt hiszik, hogy az igazi, nagyszerű szertartás ezután fog következni s leülnek a bronz tabernaculum lépcsőire, mely az apostol hamvait fedi s annak érczszobrával szemben.
Ez annyiszor látott érczszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok, katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az ércz oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól.
Végre elhangzik a harangzúgás, tudtunkra adva, hogy a mai nap ünnepi szertartásának vége van. A pápa nem oszt több áldást a népnek. A ciceronék tovább magyarázzák a szobrok historiáját az angolaiknak.
Ez a husvéti ünnepély a Szent-Péter templomában 1876-ban.
XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN.
A hol az államfő maga is világszerte gyüjtött Péterfillérekkel fedezte a civillistáját, a hol a szerzetesek adják a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy hozzá szokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó izléssel, a hogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkinál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaik kavicsokra váltja fel a tíz centesimodat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportostul, mint nálunk a faluvégi czigány-gyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát.
De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. A ki a templomba belépő előtt félrehuzza az ajtófedő bőr-függönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyüjtemények tárát végig nézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, a ki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig épen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában úgy látszik csak kétféle néposztály volt: az egyik, a melyik lefelé fordítva, a másik, a melyik felfelé fordítva nyujtotta ki a tenyerét.
Ezzel ellentétben van aztán mindaz, a mi a kormány kezelése alatt áll. A Capitolium őrei még a kinált borravalót sem fogadják el; még a felöltönyök, esernyők őrzéseért sem fogadnak el semmit s a munkás, a ki a Forum romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány embere. Ez már a «harmadik Róma» lakója.
A mostani kormány ezt a koldulásra kapatott népet hozzá akarja szoktatni a munkához és munkabérhez.
S minő munkához és minő munkabérhez!
Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, a hol ha a tél beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az esztendő. A napszám pedig egy frank: azaz negyven krajczár. S az olasz megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már husvét másod-napján mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az útakat. Az életmód is olyan; az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül, meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával minden utczaszögleten. A mi pedig a kenyeret illeti, a mivel a római él: az még most is ugyanolyan, a milyen a Grachusok idejében volt, a mikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt értelmét veszti a szent mondat: «a ki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel», mert az a római kenyér mellett semmi külömbséget nem tesz. Aztán iszik rá az olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah az aqua vergine vizének tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is ád, s a ki egyszer ivott belőle, visszakivánkozik Rómába ismét; a fiatal leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hivják búcsút venni. Az visszahozza őket hozzájuk.
Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát alakítani, bizony megilleti őt érte az «apostoli» czím. Ennek pedig be kell következni, mert a mióta a pápa nem oszt áldást, a mióta a nagyhéti lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs franczia legitimista had; megszünt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember, a ki az előtt a könnyenszerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná a népét, hogy «o Roma, o morte?» aligha azt nem mondaná neki a pápista Debreczen, hogy «morte!»
Mióta az olaszt láttam, azóta nagyon nevethetném, valahányszor ide haza azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: «Koldusok vagyunk! Koldusokká leszünk!»
Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, a ki osztogat: olyan pedig nincs.
Mástól félek én. Attól, a mivel a spanyol hidalgó fenyegette a nagybátyját: «ha ön nem ád pénzt, én képes vagyok a legvégsőre vetemedni!» «S mi lesz a legvégső?» kérdék tőle. «Az, hogy dolgozni fogok.»
Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, neki esünk úgy a dolgozásnak, mint a hogy az olasz munkás dolgozik, s akkor megverjük a németet; de úgy koldulni, mint a hogy az olasz koldus tud, mi nem tanulunk meg soha.
XXV. A SZINHÁZ RÓMÁBAN.
Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár nemzetbeliekkel: «az én hazámból szállt ki az egész világra minden bölcseség». «Azért nem maradt hát meg benne semmi», mondá rá az egyik barbár.
Hirhedett olasz művészekkel tele van Európa; az a mi Rómának maradt, nagyon szerény igényekhez van mérve.
Romeo és Juliát néztük meg az operában. A dalmű elejét elhagyták. Az egész társaság középszerű tehetségekből volt összeállítva.
A rendezés nagyon mesterkélt. A tánczvigalmi duett alatt Romeo és Juliát folyvást körültánczolják feszes menuette figurákkal s a játszó személyzet és comparseria az ügyelőnek egy éles füttyentésére alakul más csoportozatba, a mi nekem, ki először láttam szinészt úgy tánczolni, a hogy a rendező fütyöl, szörnyű komikum volt. Az operaház hat emeletes, csupa páholy, karzat nincs. Itt szegény ember szinházba nem jár. Felvonás közben a férfisereg tódul ki az előcsarnokba szivarozni, aztán mikor visszatér, az előcsarnokból az egész nézőtér megtelik dohányfüsttel. Ez alatt a szinpadon úgy szegeznek, kalapálnak, mintha asztalos, lakatos műhely etablirozta volna rajta magát. A mit más szinpadon a csendes fúróval erősítnek meg, azt itt kalapácscsal végzik.
Magánál az előadásnál érdekesebb jelenet volt az a delnő, a ki az első felvonás alatt nagy zajjal foglalt helyet egy földszinti páholyban cicisbeojával együtt. Fehér öltöny volt rajta, erősen decolletirozva, az egész öltözet sűrün tele himezve gyöngyökkel és brilliántokkal, csakugy szikrázott minden mozdulatánál, nyakán hármas gyöngysor, brilliantcsattal, haja gyöngyfüzérekkel átfonva, s a hajtorony közepébe brilliant paradicsommadár tűzve, mint egy pavillon. Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a rajta levő sok drágakő, gyöngy megért «harmincz» forintot. Én még ilyen nagyszerűt szinpadon sem láttam. Hozzá a kifestés sem hagyott semmi kivánni valót hátra s ha a talyiga-kerék nagyságú rózsacsokrot, s az óriási legyezőt megemlítem, csak megközelítő fogalmat nyujtottam e ritka látvány felől, mely úgy látszik, magukat a rómaiakat is meghatotta, mert több látcső irányult a delnő páholya, mint a szinpad felé. Azt hiszem, valami mexicoi herczeg felesége lehetett.
XXVI. DOMINE QUO VADIS.
Előttem állt kitárva a föld legérdekesebb tanulmánya. Historia, költészet, hitrege a maga legtisztább eredeti forrásaiban. S mily kimeríthetlen források! A kövek beszélnek s én hallom és értem szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok. Zavarba hoz a kimeríthetetlen kincs, nem tudom hol, kezdjek hozzá? Úgy vagyok vele, mint a szegény ember, ki roppant örökséghez jutott s nem tudja, hogyan költse el? Mentül többet foglalok belőle, annál nagyobb lesz a tér előttem, mely még bejáratlan. Janust kell irigylenem, hogy előre is hátra is látott, s aztán a tengeri hydrát, melynek két szive van, kétfelé érezni vele.
Egészen elfelejtem itt, a minden népek közös hazájában, hogy még egy külön kicsiny hazám is van s annak apró bajai, a mik neki még is oly nehezek. Hogy nekünk is vannak szobraink, Kisfaludy, Széchenyi; épülő félben levő basilikánk; aquincumi ősromjaink; magasra tűzött állameszménk az önálló vámterületben s lelkesítő dogmánk a nemzeti független bankban s ezek felett folytatott harczaink, a mik mind olyan apróságnak tünnek fel innen a távolból és a magasból, hogy még Brutusainkat és Commodusainkat is csak kis kezdő betüvel látjuk.
Dicsértem is magamat, a mért olyan eszem volt, hogy odahaza azt mondtam: Florenczbe megyek. Senki sem tudja, hogy Rómába jöttem. Most nem talál utánam se levél, se hirlap, se távirat. Miattam olajba főzhetik a magyar miniszteriumot; de jó hogy nem tudok róla semmit.
Még van egy pár hetem az országgyülés új ülésszakának megkezdéseig. Addig kibányászom ezt a kincstárt!
Ma délután teszünk egy kirándulást a Via Appián.
Hűs idő volt ugyan; de Rómában még a hidegnek sincs éle; akkor sem csipős a levegő. Megtekintők Caracalla nagyszerű thermæit, Maxentius czirkuszát, Romulus templomát s míg az idő esősre nem vált, Cæcilia Metella óriási sirboltját, melynek gömbölyű tömege olyan, mint egy vár egy dombtetőn. Később annak is használták: ostromolva is volt.
Az eső visszatérésre kényszerített, pedig a Via Appia érdekesebb része még hátra volt: a hol még megvan a régi láva-kövezet. Az út két oldalán hirhedett nagy emberek siremlékei hosszú sorban.
Ez holnapra marad.
Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, a minek ez a különös czíme van: «Domine, quo vadis?» (Uram, hová mégy?)
Köztudomású a monda, én is hallottam, vagy olvastam azt valaha; de azért még is új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, a melyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti s irtózott a vértanuság kinjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel. «Domine, quo vadis?» kérdé megdöbbenve. «Venio iterum crucifigi.» Felelé a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni). Erre az apostol megszégyenült, megfordult s visszatért Rómába. Ott elfogták s Nero czirkuszában halálra kinozták. De hát mi volt az akkori martiromság? Hisz akkor még nem voltak ujságirók; csak olyan közönséges hóhérlegények voltak.
A zord idő beszorított a kávéházba. Unalmamban belepillanték egy hirlapba. A legelső távirat, mely szemembe ötlött, Bécsből kelt s azt adá tudtul, hogy a magyar kormány, sikertelen egyezkedés miatt, leköszönt.
«Kedveseim, szedjük össze podgyászunkat: holnap utazunk haza!»
Negyvenhárom óra mulva már itthon voltunk a magunk szegénységében. S itthon kérdezhetem az újra Bécsbe készülő mestertől: Domine, quo vadis?
Nem lehet azt nékünk elfelejteni! – Még Rómában sem.
Talán még egyszer, boldogabb időkben folytatása következik!?
UTI TÁSKÁMBÓL.
A SZAMOS-UJVÁRI FEGYENCZTELEP.
Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a szamos-ujvári fegyház megtekinthetésére s bár beismert rossz geografusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosujvárra megérkeztünk.
Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a vár bejáratánál és ő vezetett körül a helyiségekben, kitünő szakértelemmel magyarázva meg a látottakat.
A szamosujvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt jelentőségű várkastély, mig jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a lépcső-feljáratokat mindenütt kettős vasrács-ajtók őrzik, s azonkivül minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott őrházat találná maga előtt.
Jelenleg hétszázhatvan elitélt lakója van a szamosujvári várkastélynak. Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végig jártunk e szomorú «kristály-palotában», ekkor azzal az emelkedett érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a tökély felé. Ez a börtön nem a boszuállásnak, hanem az expiatiónak a háza már.
A hajdani földalatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik. A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó munkások. Vannak közöttük, a kik havonkint nyolczvan forintot megkeresnek; a legkisebb kereset havonkint tizenhat forint. Annak kétharmadát az állam kapja a fegyenczek ellátása fejében, egy harmadát félreteszik a fegyencz számára s mikor fogsága véget ér, kezébe adják; és ezenkivül kezébe adtak egy kézművességet, a mivel a kenyerét becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.
A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobb részt az asztalos-műhelyek foglalják el: itt butorokat készítenek, kézi munkával és géppel. A látogató belépésekor a jelenlevő őr kiált: «vigyázz!» s arra megszünik minden munka; a fegyenczek felállnak helyeikről s felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.
Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik fejénél felirva az oda tartozó fegyencz neve és életkora (elhagyva: a bűn minősége, melyért elítélték, a mit régebben szokás volt kitenni, de rossz eredménye lett).
A másik szárnyon van a kórház, a hol a betegápolók is fegyenczek. Ezzel összeköttetésben a gyógyszertár és laboratorium. A kórodában akkor épen nem voltak súlyos betegek.
A második emelet nyujtja a legtanulságosabb képet. Itt van a pokróczgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadia-műhelyek. Ezekben mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopányokat elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánynyal kiállják a versenyt. A melyik a fegyenczek közül legjobban érti a kézmüvet, az a mester, a ki a többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána legtudósabb lép a mester hivatásába.
Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arcz gyüjteménye, melyeken az indulatkifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon csalóka. Azt tanácslom regény- és drámairónak, hogy Pitavalt ne olvassa; mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s tévutra vezetik a lélekbuvárt.
A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, a kiknek az arczkifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig lehet húsz éves, szelid szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre, hogy mit vétett? azt felelé: «bankjegyet hamisítottam, fotografia segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.» – «Mennyi időre van elítélve?» – «Öt évre». – A köny szemébe szökött. A mellette álló alak pedig egy délczeg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arcz és termet, a minőnek csak regényhőst festettek valaha; nyilt homlok, nagy fekete szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arcz, és magas deli alak.
– Mi vétekért van elítélve? kérdezém.
– Gyilkosságért.
(Ezt vártam tőle. Ilyen alakkal nem lehet valaki közönséges bűnös.)
– Kit gyilkolt ön meg?
– Egy szép asszonynak a férjét.
(Hisz ez nem is lehet máskép.)
– S mennyi időre van elítélve?
– Húsz esztendőre.
(Megütődtem: nem volt-e túlszigorú a biró a büntetés kiszabásában? Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költők, de a birák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.)
– S miért ölte ön meg azt az embert? kérdezém tovább.
– Öt forint vérdíjért. Volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.)
Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké s ő csak öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert.
Arczismém ezúttal nagyon megcsalt. A biró igazságosan ítélt. Ez a legalávalóbb gonosztevő.
– Most nézzen ön szét a teremben, szólt vezetőnk, ha ráismer-e Rózsa Sándorra?
Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; a mit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árviz közé szorult Návay-család agyonkinzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blousenak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelid arcza s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.
Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, a melyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.
Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.
– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és a szerint élni!
– Mit tehettem? mondá, mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindenütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.
– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás, mondám neki.
– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se irni, se olvasni.
Most azután tanítják irni és olvasni.
Mert a fegyenczeknek iskolájuk is van, a hol naponkint két óra hosszat kitünő elemi oktatásban részesülnek.
Egyszer egy lótolvaj czigány volt a fegyházban, a ki a büntetés ideje alatt kitünő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen irni. «Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s irni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.»
– Az már igaz, mondá a czigány: legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megirni a ló-passust, nem kell másra biznom.
Vissza is került nemsokára Szamosujvárra; a miben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a czigány természete.
Venio nunc ad fortissimum virum.
Előttünk áll Farkas Béni!
Ez a hirhedett rabló, a kit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a lánczához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát; egy fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádog-darabbal keresztülfürészelte a legnehezebb bilincseket; a kinek a lelkét tizenhat rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, a minők az egész család kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s a ki mind ezt a rábizonyodott szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt mondá, hogy soha hirüket se hallotta; nem akarta ismerni a pandurhadnagyot, a ki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt az asszonyt!
Most ott hajtja a kereket a gyapjutisztító gépnél; czinkostársa: a kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a gyapjut.
Közeledtünkre balkezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják venni az idegenek, hogy a gyapjupor a mellére száll s szenved miatta s megsajnálják érte. De arczkifejezése tökéletes fenevadé. Az a lenyomott, befelé hajló homlok, az a feszült, veres arczbőr a kiülő pofacsontokon, az előrenyomuló áll s az a leirhatlan hienai sovárgás a kaján szemekben: egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza.
Már innen is megkisérté kitörni; de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s most még jobban őrzik. Olyan magán börtöne van, melyből még a falon át a koczogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka.
A kihágó fegyenczek egyedüli büntetése most a magán börtön, (mik közt egy van teljesen sötét) és a bőjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a vasajtóba furt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a nyoszolyán. Megtagadta a munkát s most várnak vele, míg könyörögni fog érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyenczekkel bilincs és korbács nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel daczolt, s mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szivébe fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhivatta magához a szobájába. Egyedül volt vele szemben s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az asztalra egy kést, s azt mondta neki: «no hát itt van a kés, fogjad és üsd belém!» S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett, kegyelemért könyörgött s soha se rakonczátlankodott többet. Kétségtelen, hogy az ilyen kisérlethez nagy adag személyes bátorság is kell.
A többi műhelyek, a melyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a melléképületekben, a mik mind fegyházi biztossággal vannak építve, és kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott kárpitosok, bútorkészítők foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek előállításával; a lakatos műhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevü fegyveres, ki a világtárlatokon már négy izben nyert kitüntetést felnyithatlan záraival; egy másik: Bolán Venczel kádár a bécsi világtárlatról kapott jutalmat egy hordójáért, melynek felső része gömbölyű, az alsó hatszegletű; egy kis asztalnál egy őszbecsavarodott férfi kitünő műfaragványokat készít fából, a mi nekem is kedvencz mellék-mesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet regény megirására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg egy faragványa elkészül? Ha leirná! Emlékül nekem is küldött egy faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasni valót; nem regényt, hanem a «Találmányok könyvét». Pénzt adogatni a fegyenczeknek nem szabad.
És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, biró, pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Multjukat csak az igazgatók ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most dolgozik.
Megtekintők azután a nagyszerű sütődét és konyhát. Pékek és szakácsok szintén mind fegyenczek, a mely hivatalra a legjobb magaviseletüeket szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragœdia lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye, titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a zöld-paszuly-főzelék; a mit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy osztanak szét tányérokba. Igen jó izű volt mind a kettő. A kenyérről pedig, a miből minden fegyencz egy egész czipót kap egy napra, elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a herczegek esznek, mikor nevük napja van.
Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van minden vallásfelekezetnek. A katholikus szertartású igen szép és megtekintésre méltó frescokkal van díszítve, ezeket is egy fegyencz festette: Nivetti Péter 1822-ben s az oltár szoborműveit egy másik fegyencz faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik a templom boltjára az angyalokat, a kik őket lesujtják és felemelik. Még egy neme a munkának van megengedve a fegyenczeknek s az már valódi jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki az intézet legjavultabb fegyenczeit a környékbeli földesuraknak, s e fegyenczek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő «recreátiójuk»!
A szamosujvári fegyenczkastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy az egy európai, sőt amerikai szinvonalon álló intézet.
Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. A mint a ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyenczek egész tömege lejön és körülállja azt. A fegyenczekből alakult dalárda rázendíti a megholt fölött a gyászéneket s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az elköltözött bűnösnek ama legfőbb birája elé, a ki ítél a halottak felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást s azzal a fegyencz-bajtársak vállaikra emelik a koporsót s kivonul az egész fegyencz-kolonia a koporsót kisérve a börtönudvartól a sirkertig, a foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sirjához – tovább élni.
E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb leányától, a szellemdús irótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily szomorú helycserének: «a sirból a sirba», szemtanuja volt.
TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MUZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT CZIGÁNYLEÁNY PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST.
I.
Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, a mikor legelőször összetalálkoztunk s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harmincz év időköz! Az alatt én irtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk – kivülről. De merje valaki azt állítani, hogy a szivünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!
Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, a kik magukat a közéletben «legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb» előczímekkel készülnek megkülömböztetni, (mindnyájan egy főuri család tagjai lévén) s ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kivül, mulhatlanul a kálvinista kurátor, koadjutor-kurator és főkurátor dignitásai várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katholikus közöttük. A minek ismét igen regényes története van; ide illik hors d’œuvrenek.
Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgy, hogy a főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen, keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott, a hol elérik, azonnal felakaszszák. Egyszer aztán a perzekutoroknak elárulá egy kém, hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A tettenkapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, a kik épen akkor darabolták szélylyel az orzott szarvasmarhát. A szolgabiró a főkapitány rendeletét betüszerinti értelemben vette: a pópát felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a haranglábra. Ez persze flagrans templom-fertőztetési tény volt s lett belőle nagy harcz, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély, a miből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés következtében katholikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katholika volt s a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág római katholikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra beszentelték s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen szolgabirót, a mint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek: mai nap már mind a pópák, mind a szolgabirák sokkal miveltebbek, hogysem ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nem rég árverezték el, a mi szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek, a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiui kegyeletből s derék, vastag palánkjait ereklyéül új kastélya verandájába és lépcső-tornáczába építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk ötven-hatvan forint között váltakozik.
Erős tanulmány volna egy biographia-irónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harczolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hirneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis «Buba» szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)
Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édes anyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél, kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó, gúnyt, de az anyára soha sem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa!
Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért – kedves gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi látvány; de a hogy ezek «egymást» szeretik, az valami idealis tünemény. Ha a «Muszti» (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a «Buba» sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első franczia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) a ki, a többek között, még nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas műveltségű, szép lélek.
A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely. Muzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint a mi itt van összegyűjve, még nem futottam végig.
A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, a mikkel a termek falai tetőtől-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca (üveg festő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini és számtalan más nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik baráti ajándék a művész sajátkezű felajánlásával. A mikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyüjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kisérteties tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy czicza család, a «macska Rafaeltől». – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harczokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen biczegett az aspromontei «köszönöm szépen» után; gyüjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen; fényképalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak arczképeivel, s ellátva emlék-mondataikkal s minden album lap körül Hugó Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ó-kori majolicák, porczellánok, s a mit még Pulszky is irigyel a koltói kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol eredetű), a mit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból épen papucsokat készült szabni.
Ha hire futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyüjteménye lakik a koltói házban a világhirű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók) betörővé tenni.
Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két szamosújvári hősre, a kiket előbbi levelemben említettem.
Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arczvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt. S ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap épen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: «Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik.» S rögtön hirt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandurok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hirhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a «Kakas fogta a Farkast.» A rablókat rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel, azzal az utasítással, hogy ha a foglyok künn maradt czinkosai feltalálnák gyujtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben kiszabadítsák, hát csak lőjjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat használt, s ez alatt a négy foglyot legelébb is a photograph elé állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az épen ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egy órányira fekszik.) A mint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arczképet s kérdezi, hogy mit gondolnak, ki ez az alak?
Hát egyszerre ráismertek mindannyian.
«Ez az az úr!»
«Ez az a lengyel gróf!»
«Ez az a bácsi.»
«Micsoda úr? lengyel gróf? bácsi?» kérdi Teleki elhüledezve.
Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr: azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziur nincs itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiucskát s azzal körülvezetteté magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált, megköszönte a szives fogadást, megitta a borát s eltávozott.
Ez a «lengyel bácsi» volt az egyik elfogott rabló, nem ugyan a rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias volt azokat bevallani.
Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csipi a Kakas a Farkast.
II.
Koltó műkincsei nagybecsüek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb Koltó, mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.
Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát, melyben ő muzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még vadszőlő futotta be köröskörül ezeket a falakat egész a tetőig. A házi úr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, a kik ellenségei minden költészetnek.
Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jó barát; ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú, mély szobának háttere altató árnyék, míg elől két szöglet-ablak vet kettős világot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket különböző országok hadseregében viselt – és művészi képek: az alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialis tréfás torzképe. Az egyik ablakból a mármarosi havasokra látni, hol a fernezelyi völgyből felszáll az érczolvasztók füstje s a hegy lábánál Felsőbánya kettős tornya ragyog.
Petőfi két izben volt itt egymásután házassága előtt. A barátság, a vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.
Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn mivelve, (fájuk a legszebb dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes hegylánczolat, megannyi dombordad hegy egy tömőr csoporttá egymásfölé rakva. A hegyeket szelid gesztenyeerdők fedik s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója, történeti multja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvencz mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden ereklyéjét hiven őrzik.
A koltói muzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról, (miket az agg humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) s e levelek némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek keletkeztének okára s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó igéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi életíróknak nyujthatni azokban.
Már pedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, a mit barátainak megigér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajta kapott: «soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.» Azt hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedveért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szivesen látja is. Dehogy nem szedi szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most dolgozószobám kandallóját diszíti.
Addig is, mig a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak vázlatait.
Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, a hogy ezt minden levele tanusítja.
«Ez a három hét, a mit itt töltöttem, testvérek között is megér három mennyországot.» Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más barátjához Nagy-Bányára írt levelében azt mondja: «minthogy megírtam, hogy ott legyek eltemetve, a hol születtem, az alföldi rónán, ha úgy találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt temessetek el.»
A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot, mely leirhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott költeménye vált e toasztból.
Egy más költeményt is hagyott itt, a minek a tárgya egy szegény czigány legény népballadai története.
A czigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, a kit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, a kinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény czigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a czigány legénynek régi sebe kiujult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút s balsorsáról egy szép románczot írt, s ezt ott hagyta Koltón. Ez a románcz Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.
Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a czigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Aniko is, a kinek lángoló fekete szemeiről, picziny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet-ablakából alászállongtak.
Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis czimbora azok közt, kiket a barátság vele egy arányuvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, a kiről azt gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki Sándorhoz azt írja: «ön az egyetlen mágnás, a kit a világon tisztelek.»
Járt ő már akkor Erdődre is s költő szelleme már akkor meghódította részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának rokonszenvét.
S tudott hű lenni hozzá.
Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szives vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szivesen látott vendég volt.
Ez úri családnak két leánya volt: Lilla és Berta.
O*i Lilla (K. Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitünő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.
Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos szelid szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arczán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).
Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:
– Ha Juliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.
– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgy se kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?
Petőfi rögtön írószereket adatott magának s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy üljön ott előtte, a míg költeményét megírja, hogy arczáról gyujthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy irta meg e költeményét, mint egy arczképfestő, az előtte ülő mintáról: