AZ ASZTALOS
I.
Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz.
– Istenem, aki most kinn jár!
– A; jó ember otthon van.
A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólom talpán, mely egy kinyujtott kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketerítőn, hogy az ember minden percben odanéz, nem borul-e fel.
– Kegyetlen vagy Ilka.
– Én már nem ismerek se istent, se embert.
Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablak párkányban is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz hasonlít. A butorok mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét melegítette fel, a háta mindenkinek borzong.
– Nem is ismertél te soha, – vágja oda hirtelen fulladtan a lány.
Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a széles ajkát, mely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok gyultak.
– Nyomorult…
A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és iszonyodva látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az asszonyt elrutította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy hideg mint a jég és a párnák mintha fagyot eresztenének, amint a lány szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki és az élet ritka földrengése készült, a kis életnek csúf és nyomoruságos földrengése, amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet rontja egyenlővé a földdel.
– Nyomoruság… Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te… te vénlány.
Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.
A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A lámpa belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt vissza az ő könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta mit tegyen, lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz nyavalyásnál.
– Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod… azt is. Te… te gyilkos.
Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már megtalálta magát és minden hangja bátran ölt.
– Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán összeállhassatok. Buják.
A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorúltat, aki faarccal tud alávaló gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelküt, aki a maga galád érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben.
– Jaj az a szegény ember! – kiáltott fel őszintén és teli meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, – ilyenekkel kell az életét pusztítani!
– Szajha… eredj feküdj mellé.
– Uhhh… – ordított fel a lány.
– Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj… Ni, ni!… Bakzik utána… nem birja kivárni míg megdöglök… A szemem előtt vonít utána…
– Oohhh…
– Egy piszkos asztalos!… Enyvnyaló.
– Az urad!
Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van, áthallatszott a hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk dolgán… de erre megállott a zakatolásuk.
A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje, mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében. Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy végében, hogy el ne szédüljön.
Az ajtó kinyilt s az öreg tanító belépett a kopott sárga szakálával, hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő ajkaival.
– No mi a, mi a; mi a mán… No mi?
– Én nem tudom, – mondta a fiatal asszony s elhuzta, legörbítette a szájaszélét.
A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráordított.
– Az hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.
– Látja, apa!
– Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te köpedelem, te orgyilkos!
– Tetszik látni.
– Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton – üvöltött a lány.
Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.
A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.
Az apjuk kiterjesztette a kezét.
– Mariska! Fiam! Mariska!… Aztán teljes erővel kiáltott, úgy hogy rögtön belerekedt: – Mariska!
Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az orrán a nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a szemüvegen keresztül.
– Mi van itt?!
– Eh, semmi; – mondta a tanító.
– Már azt hittem ölitek egymást… Szép dolog, hogy testvérek… Istenem, istenem…
Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót.
– Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! – mordult az urára, – gondatlan! Majd meghül itt a lányod. Az lesz belőle.
Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végig borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca tűzben égett.
– Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, – motyogta az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s felszítta az orrát. – Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az asztalosának fogja pártját.
Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony kicsit elmosolyodott.
– Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét így eltudja ereszteni! – pattant fel az öregasszony.
– Ha ott hagyja… – fuldokolt a tanító.
– Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament… Én eleget mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy intelligens ember hozzáadja a leányát, de te erőszakoltad, hát itt van.
– Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt mondtam, hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk.
– Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.
– A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító, egy kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg százhuszonöt forintot.
– És egy éjszaka elver háromszázat.
Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt.
– A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem vernek el három krajcárt se. Mer nincs nekik.
– Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri, – förmedt fel az öreg asszony és magára terített egy kendőt s fázósan összehúzta magán.
Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy fényképet. Nem látta.
Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonított.
– Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes, jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni.
Nem felelt rá senki semmit.
Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos sárga szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma.
– Mán fellöki a lámpát, mán fel, – szólt rá nyersen az öreg asszony, – vak. Mán megvakult.
– De anyuskám, hagyd az apuskát, – szólt az asszonylány, – cukorédesen s teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony sóhajtott.
– Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.
– Bolond vagy te! – röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg emberből, – te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? azt, hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?… A fene egye meg ezt az egész életet.
Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett az orrán.
– Halljátok ezt?
– Na hát mama, – csapta össze a kezét az asszonylány, nem ismerek az apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!
– Az asztalost! ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika!… Neked a te urad az asztalos?… Hát most már értem. Értek én már mindent… Asztalosné!… Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?… De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen rothadt, mint ez a rongy tanító úr!
– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja fenntartani a szülei tekintélyt.
Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább megroggyant öreg térdein.
Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.
Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre… Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú, aki a grófi kastély bútorait készítette… S ez a ronda elcsábította tőle, valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét…
– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám – mondja az undok s ő végig-végig reszket.
– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál volna.
– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis intelligens ember.
– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.
– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden. Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki…
Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve. Reszketett a teste.
– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó, mint a méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a lugasban való csókolózást érezte.
– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át, mint az angyalt kell…
– Undok… – lihegte a lány.
Egy kis csönd lett.
– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.
– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga.
– Te…
– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.
Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla. Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.
– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes erővel.
Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.
Elhallgattak.
Ujra kopogtak. Gyáván.
Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején kettéválasztott és kontyba font fekete haját.
De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.
– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő cammogott ki a hideg konyhába.
– Én vagyok atyus!
– Ki?
– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok.
Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony elmosolyodva hallgatott.
Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.
– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt. Akit a felesége otthagyott, az menjen dolgára.
– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.
Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú fojtott nyögéssel.
Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása hallatszott.
Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott.
– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.
Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában, hogy ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az állomástól az Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog… Ők rég megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója után az ura gyalog… Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a gonosz pára… ez, de miért játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar… a nagylelküségével…
Az ajtóban megjelenik a férfi.
Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.
Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni, átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a csöndnek; gúnyosan kiáltotta:
– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik ágyat is!
– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a hugát.
– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember…
Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az urának.
Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan, szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító pedig kifordult a szobából.
II.
Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani valót rajta, a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy megcsinálta, hogy minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik mellé. Sokat beszélt az ura galambjairól, akik a buzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott, sóhajtott és kiment.
– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.
– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, – mondta az asztalos.
– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én viszlek benneteket haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember orrát.
Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett, táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanítóné a kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős zsirszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem pusztúl ki. Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a másikra rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában, amely mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült. Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral; minden napra tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz szag tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a vacsorát is.
Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.
– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a felesége.
– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást.
Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok beszédét.
– Hát barna bizony az idén a barack lekvárom, de én bizony nem bánom; úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.
– Meghámozta mama?
– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.
– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?
– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán szörnyed el.
Nagy nevetés lett a félreértésen.
– Nem eccerre főztük be.
– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.
Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában… Milyen széles csipeje van. Egész asszonyos.
– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak úgy cukor nélkül, sóba. Igen jól eláll.
– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha kevés cukorral is.
Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg kell enni.
– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a cukrot prédálni, de ennek is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki, pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.
Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az asztalosra és kicsattant belőle:
– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses?
– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz, keskeny teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján felkiáltott.
– Ki bizony.
Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.
– Látod, én meg nem lököm ki.
Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.
Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna gyermeke!… De az ő feleségének nem lesz soha…
Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben. Csak a gyerek hiányzott.
– No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka, paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel, milyen jó, Imre.
Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az anyósa.
– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere csak kinálni, majd vesz akkor.
Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle, karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel; de jól. Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan büszkén tart… Inkább gyereke volna…
Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre, mikor ment ki a szobából.
III.
Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.
– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.
– Milyen kulcs?
– A házkulcs.
A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos úgy reszketett, mint a fázós ló.
– No nem hallod? A házkulcsot kérdem.
Az asztalos megállott és visszafordult.
– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon.
– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg!
Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen fakó szemeit rájuk meresztette.
– Mi az?
– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat, ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…
– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen.
– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te őrült! Az Isten verjen meg.
– No ne idegeskedj szívem…
– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…
– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató hangon az öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv, hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.
Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.
– Igen, – mondta s előre indult.
– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva hagyja a házat…
– Utánad mentem.
– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton… Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kínlódást evvel az állattal.
– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá kell szokni.
Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna.
– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.
– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember.
– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az én ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?… Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanító nem engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek tenné ki magát s az állását is vesztené.
– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…
– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.
– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne nevezze a férjét egy fiatal asszony.
– Nem is poloska. Tetű.
– No… édes gyermekem…
– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.
Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.
– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?
Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt volna fel.
– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet ordítani.
– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én tudtam volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja…
– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni.
– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött – mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége.
– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni? rikácsolt a vén asszony.
– Hallgasson!
– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok!
– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a fiatal asszony – Nesze!
És pofon vágta.
A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban.
– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!
– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én vendégem!
– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!
– Fogja be a száját, parancsolom!
– Phi.
És szembeköpte.
Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasította rajta a nagy téli bundát.
– Előre!…
A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.
– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bűnbánattal az asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem, hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a…
– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…
Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.
Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról, ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után.
IV.
A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen szinig rakva ruhaneművel.
Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal asszony kimerülten ült le egy székre.
A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek batyuban.
– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.
Az öregasszony fölkapta a fejét.
– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a balt tette a jobbra.
A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos. Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.
– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson. Mert azt szépen le kell raktározni, és megóvni, hogy por, piszok hozzá ne férhessen, – mondta az öregasszony.
S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.
– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállani, hogy rögtön ki ne mondja, amit gondol.
A fiatal asszony megrántotta a vállát.
– Bánom én.
Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a bútorát? Haza hova vigye?
– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az egész világ felfordul.
– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.
– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence, borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.
– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…
– No egy asztalos még annyit se…
– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna ilyen bútorod.
– De hát mi lesz mán?
– Mivel?
– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?
Az öregasszony rá nézett a lányára.
Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.
Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.
Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.
– Ez az enyém talán, – mondta durván.
Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.
Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta, hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.
– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a butorát sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még egyet.
A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez, aki mindent tür.
Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha tüzes vassal szurkálják.
– Ez is az enyém, meg ez is.
Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.
Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét, gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal fordította le a rajta levő holmit.
Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát a gyaluforgácsba dobja.
– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, – szólalt meg csöndesen, fájó szivvel.
– De jól tudja. Valahára.
– Nem értettél meg engem soha.
– No, van mit meg nem érteni egy –
– Egy asztaloson, ugy-e?
– Igen.
– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.
– No nem dobom többet.
– Eléggé fáj.
– Mi… Mit motyog?
– Eléggé fáj az nekem.
– Haha.
– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.
– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy ki tudsz lökni…
– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szivem!… Ilkám! Ne menj el, ne menj…
Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét rázta a zokogás.
Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos.
– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…
– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan bolond volnék…
– Legyél.
– Nem vagyok én Mariska, – vágta meg az asszony.
– Kár, – szólt csöndesen a férfi.
– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem vettél el, nem őt, ugy-e?
– Nem úgy gondoltam…
– Hát igen; az affélék, azok igen; azoknak úgyis mindegy. Vihoghatnak. Majd elveszed, ha én kinyúlok.
Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a lyukreszelésen, az repeszthette el.
– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony.
– Azt nem kell igérni!
– Mit?
– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?
– Persze a Mariska jó volt igéret nélkül is.
A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik…
Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az elérhetetlenebb.
Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli. Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…
Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még inkább valakit; valakinek a jövőjét.
– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan…
– Én!
Az asszony szeme kutatva nézte.
– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vadhazugsággal.
Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.
– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.
Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.
Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt.
– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen tehetetlentől… nem is telt volna ki…
Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe. És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az asszonnyal.
V.
A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint távoli jelre, a szemöldökét felhúzta magasra s a szemei elmeredve néztek valahogy oldalt, mintha a füleknek segítenének. Rettenetes hosszú idők teltek el, mintha egyik szemrebbenéstől a másikig emberéletek múltak volna el.
Egyszerre csak megremegett.
Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár, a borzalom, a csoda.
A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér, aztán lecsuszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent tisztán érzett, látott és tudott.
Ott volt a mühelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a szerszámok, a szagok, a deszkák, féligkész butordarabok, a megölt felesége a lába előtt.
Erre megvonaglatt.
Az asszony hörgött. A halálraválás kis nesze csörömpölt.
Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már odakészített a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágított vele.
Egészen meglátta az asszonyt. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón, a gyaluforgácsok közt, de a ballába fel volt törve, alágörbedve s a térde oldalra feszült a szoknya sötét kékségében.
Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalúpad szélére, lehajlott és ügyes kezeivel megigazította szegényt, hogy jól feküdjön. A szoknyát is lehúzta, kihúzta, hátúl is az alágyűrődött szoknyacsomót, hogy rendesen feküdjön, ahogy a mézeshetek boldog napjain kellett elrendeznie az asszonyt, ha nappal a diványon ebédutáni heverésben elrendetlenedett a ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes, szolgálatkész érzéssel igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen rákiáltást akarta megelőzni.
Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy mosolyt talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt volna szét az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten akarta ledobni magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak darabokban birta letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet venni magára, hol itt, hol ott érezte a testében a káröröm, a felszabadulás, a megnyugvás mosolyát. A mosolyt, amely azt virította, hogy végre megmenekült a sulyos igától, hogy végre elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a némbernek, hogy mégis férfi!… Szerette volna megfenyegetni ököllel és a fülébe kiáltani, hogy, látod, látod! kellett ez neked!
A test megvonaglott és száraz hörgés tört ki belőle s ettől a vér is megdermedt az ereiben. Elmult a mosoly, el a gondolatok cikázása, hirtelen fizikai rémület fogta el a haldoklótól.
Kinyitotta a száját s úgy nézett, kimeredt szemmel a fekvő testre, négykézláb csuszott följebb az arcához, mint egy kutya leste az arca vonaglását.
Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén fényes volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész életét arra adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet utolsó fényeit lássa.
Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély árnyékok feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az arccsontok, a halántékok, a száj a szem mögött mintha a végtelenség sötétlene. Egész közelről, egy arasz közelről kellett figyelni, hogy emberi arcnak lássa, hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a minden borzalmak kusza, agyarkodó homálytömegébe szédüljön bele.
Oly nyugodtan feküdt a test. A két karja mellé téve, egész hosszában kinyujtózva. Csodálva futott végig rajta a szeme s már nem emlékezett rá, hogy ő rendezte el. Mintha életének valami távoli, ősi idejében történt volna az, hogy ezeken a ruhákon babrált, már kiesett az emlékéből, csak csodálta, hogy oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte. Megérezte a fölényét, ennek az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a lenyügöző távolságot, amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy ő egész ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szivén és a vágyain taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen távolságokba meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék szövetruhája jól kidomborodik a mellein, a karjain, a testén, a lábszárakra rásimul; ez a ruha valami kemény, szilárd testet takar, ez is olyan alázatosan igyekszik hozzásimulni minden domborulatához, mint ő igyekezett alkalmazkodni, örökké és a végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke idegen dudoraihoz.
Ujra az arc.
A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly mozdulatlanul el.
Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem előtt, egyik lecsuszott jobbra, másik felcsuszott a szemhéj alá. Irtóztató volt, ahogy rá kancsalitott. Szembe nézett ezzel a szemmel, amelynek egyre homályosabb lett a hártyája, de nem volt semmi ereje, hogy levegye róla a pillantását, csak nézte ezt a borzalmas szemet, amely nyitva maradt s egyedül rá nézett. De hova? nem a szemébe, nem az arcába; valahova lejebb. Odakapott félkézzel, hogy ne lásson a szivébe. A szivébe néz.
Kinosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak lóg a szeme. És az öklét ott tartotta a szivén mégis. Mert ha látná ezt, a gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és nem tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz. Olyan nyelve volt, mint a viperának, mart. Minden szava ölt. Nem igaz, komisz becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az is, hogy a segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke volt, hogy elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szűzlány. De ez egy undok varangyos volt, aki mindenkit tele köpött, ez egy szent volt, aki sohasem vétkezett, egy megközelíthetetlen lény, akit bűnös gondolat el nem ért soha, aki soha nem kacérkodott senkivel, akitől a legpimaszabb asztaloslegények úgy lehültek, ha csak rájuk nézett, hogyha hidegvizzel öntik le; csak a nyelve. Mert ő egy szent volt: mindenkiről minden rosszat feltett. Irtóztató rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy képes volna megölni…
Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét.
Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni… és megvan.
Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyilt. Le akart esni. Becsukódott s halkan hörgött. Ujra kinyilt, ujra becsukódott, aztán sokáig nyitva maradt.
Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény, bőrkemény fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a tészta málladt rá a csontokra.
Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj. Ha eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a ruhán, a rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy kis szakítás, semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a finom kék szöveten.
Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak feketén elkanyarog be a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész műhely sötét mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy bepiszkítja magát.
De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak leesett az álla, kiugrott a kapcsokból.
Meghalt.
Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép fehér batiszt kendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony függönyt, amelynek az alsó széle ki volt slingelve s leterítette vele az asszony arcát.
Akkor felsóhajtott.
Körülnézett. A butordarabokat látta meg; a drága butort, amelyért napi húsz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz. Na, most már meg lehet. Már nincsen baj az asszonnyal.
Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint szegényre.
Szegény… Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek találta ezt a butort, amit most készített, mint a sajátját. Megirigyelte… Szegény. Magának szerette volna.
Megértett mindent. Ez; ez az átkozott butor volt az oka mindennek.
Iszonyu düh fogta el. És most sírt először. Könnyek préselődtek a szemébe.
Jött, ment, puha lépteivel járt a műhelyben s ideges hosszú ujjaival a puha haját turta.
Végre kitalálta.
Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a lepelt.
A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás, erőszakosság takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még egyszer és lezárta a testének lakását. Nem hagyta tárva nyitva az ajtókat. Rendesen ment el… Elvitte a kulcsot.
Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett volna találni. Most nézz fel rám, a szívembe… Te sohasem láttál az én szívembe… Az elébb belenéztél… most nézz bele… már megint a te alázatos kutyád vagyok… már megtaláltam, mit csináljak…
De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan távol, olyan idegen; olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében e fölött a szegény, utána kuszó, mászó szegény kutya fölött a hold.
Az asztalos kihúzta magát.
Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért megteszem.
Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját, nézte és számított és gyorsan deszkákat vett. Finom, gyalúlt deszkákat. Mért, plajbászolt, fürészelt. Aztán a butornak állott; nézte, számította, vésett, fürészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes farajzait, nézte az intarziák bokrait, szabott, dolgozott; meggyújtotta az enyvesfazék alatt a spirituszt, s a meleg rézüst lassan pöfögött.
Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárgafénye; olyan békés és jó volt most a műhely; az asszony is szegény olyan békésen várta el a munka folytát…
Hirtelen kint zaj volt.
A konyha felől megnyilt az ajtó s belépett az öreg asszony, az öreg tanítóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az arcán nagy vörös folt volt; feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s valami keményhez támasztotta.
Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját nyitva hagyta, ahogy egy félig már összeállított koporsót látott, amely be volt borítva a bútorokról leszedett fornirral…
– Pszt! – sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és erélyesen, ahogy soha.
Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a műhelyben.
Az asztalos a főldre mutatott.
Ott feküdt a merev, hideg, halott.
Az öreg asszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a szétrohadt virág. S szemét az asztalosra függesztve, lihegve, rettegve visszahúzódott… eltünt a sötétben… egy perc mulva kint az udvaron irtóztató, velőthasító, állati ordítás…
Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt ne bántsa a borzalom…
Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte meg. Hogy gyilkosság…
Összeharapta a száját.
Kedvetlenül.
Most jön a botrány; a csendőrök; tömlöc…
És egyáltalán mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy. Hiába csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyítani, hogy szerette… Sem életében, sem most…
Dühösen, türelmetlen mozdulatot tett és gyülölködve nézett a makacs halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést dobott előre. A levegőbe…
A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott… Szerencsére… gondolta féligvaló gondolattal hozzá.