MESE A ZÖLD FÜVÖN
I.
A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot.
Zöld fűre mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy valamit szerezzenek szabad portyázással, a zöld fűvön legelő csordákból és ménesekből.
De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában s szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben s bő lakomát sütöttenek egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt.
Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos dolmányokon s míg éhesen várták a hús sültét, keserüen emlegették a magas hatalmakat.
– Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket, mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! – mondta búsan egy varnyubajuszu, csöndes magyar.
– Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek vagyunk s éhhel kell vesszünk, – dörmögte a másik vitéz lomhán.
– Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár megszállásakor és azutátul fogva!
– Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestűl ki kell mennünk az nagy éhség és nyomorúság miá!
– Örökös búdosásra!…
Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó:
– Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor meggyütt az német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelőskaput fel akarja vonni, asszonyokat kell segítségül hijnia, mert férfi nincs kéznél.
Öregebbek bólogattak.
– Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő ember az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem lopnak, hanem pénzrűl, pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is sokat osztanak közikben.
– Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban.
– Bizony ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő nép és elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már mindegy! S oly dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával nem cserélne fel űfelsége!
– Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett.
– A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik fel!
Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült a sovány tulok hús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb a koncot.
Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek.
*
Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek.
– Lesz eső?
– Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíjja a vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja.
– Hajnalra lesz eső.
– A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet…
– Sokat tud kend Miklós vitéz.
– Hát, sokat jártam, tapasztaltam.
Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre. Bajsza hosszan lógott le s németesen volt sodorítva kenő nélkül, sűrű szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a tyukborító kas a kotlóst.
– Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, – kezdte ujra a varnyubajuszú s zsíros száját törülgette, – mert nincs bor. Ha bor volna bezzeg többen jönnének.
– Hagyjátok már az unott nótát, – szólalt meg hirtelen méreggel Miklós vitéz, – inkább mesélek egyet…
– Hallgassatok mán, – kiabáltak többen, – Miklós vitéz mesél.
– Zabolát a nyelvetekre!
– Csend a harasztban!
Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül és Miklós vitéz így mesélt:
– Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába, de németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim, mink csak azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem szívét gyötreni.
Megértettük a szót, meg is fogadtuk.
Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon olyan kapú, mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant, amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadúlni; persze, voltak köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus balszemét is kilopták volna, így aztán mégis csak megvoltunk valahogy telelőbe.
Hej ott esett velem a legfajnabb istória…
Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátúl, mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg a fiatal asszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk a legbelső házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy csak egyet is látott belőlük.
Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak, de hát egy szót se tudtam németűl, osztán nem akartam tanúlni, mer mikor egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett, hogy majd elsűlyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen senki, inkább megmaradok havipénzes hajdukatonának… Nagyon ostoba egy fickó voltam én…
De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktúl nem is féltem, még ha németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna akármelyik kőfalú ház ódalát, mikor egyszer csak mi történik.
Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe gurba hegyeket, osztán kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban. Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak nézek, mán kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor megint hallok kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd kiverte a szemem.
– Hinnye az angyalát mondok, – valami jánycseléd csúfot űz belőlem s lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes arany van előttem a földön…
A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.
– Ejhó! – mondták irigyen.
– Egy fényes aranytallér! – mondta Miklós vitéz s ököllel magyarázott, maga is felelevenedve.
Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély úgy górájja az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról, balról. No annak utána nézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély ablakokból…
Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam, majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy nyúlt el a földön, mint egy bornyú…
Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tett helyre. Mán várt a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását.
– Ejnye, istenem, teremtőm, – mondok magamba, – hogy fogok én ennek a dolognak végire járni.
És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit se láttam.
Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is ugyan megütötte.
Kaparom mi az. Újra egy arany.
– No megesett, kendnek, – szólott egy heverő vitéz. – Ha ez így ment mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!
– Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig. Minden napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük, mintha nem is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy is tartottak mint egy ölbeli malacot!
Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a lelkiismeret, hogy a sok aranyért még csak annak se jártam utána, miféle ház lehet ez, belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára, mondom akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik ablakból.
Leért az egészen hozzámig.
Megfogom, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor már odafenn voltam az ablakrésen.
Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem egy ötesztendős gyerek nem tud bebujni rajta.
– De azért bebujt kend, úgy-e Miklós bácsi!
– Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna.
Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába egy kis sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam.
Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba. Annyi volt az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca.
– No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz! Tömlöc ez, akármi legyek.
Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a a fejem, hát egy testes öreg némber bámúl rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a torkán akadt.
A zöld fűvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre megmozdúlt a hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől s pattogva vágta a szót.
Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja rá: nikszpiksz!
Tyhű, így magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás nyelvén.
Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki volt, aki aranyakat górált az én süvegemre!… Nem érti. Leveszem a süveget és mutogatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe kap, nyúl a tarsolyába és kimarkol belőle vagy egy félmarokra való ezüstöt. Kinálta erősen.
Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú vagyok én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell nekem, csók! Cp, cp, cp!
Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette és el kezd szemérmetesen mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel, tájfel!
Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős, egészséges tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben, míg mások a süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel.
– No Miklós bátya, – kiabálták a fiatalok, – most oszt mit csinált kend.
II.
Miklós vitéz megpederte a bajszát.
– Ájj fel, ájj fel! – mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, – még le se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok akkor!… Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is magára veszi és úgy somolyog, mint aki vackorba harapott…
A katonák elnyúltak a nevetéstől a földön, egymást rúgták s csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, úgy hogy jó ideig nem is folytathatta beszédét Miklós a vitéz.
– Hát s osztán!… S mi lött belőle! – követelőztek a többiek.
– S mi lött ám! – szólala Miklós – hát az lött, hogy a mama csak feláll maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kiméld fiatalságomat!
A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek.
– No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal.
De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón. S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém, kardokkal állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind kardélre hánynak!
– Nem bánom én, ha igen is, – mondék, – de én az én csillagszemű királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!
Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el kezd lógni a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát s int nekem, hogy legalább álljak félre az ajtóból.
Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy vastag emberek, nyúzott képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban s a szájuk tajtékzott, mint a veszett kutyáé.
Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már kell, de ingyen nem adom ám magam!
De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki! Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek, mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.
Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha féltettem volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt meg nem találom.
Bejön a vén asszony nagy frissen s bézárja az ajtót. Azt mondja: No adta hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy mislikbe vágnak, hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat.
Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se búsuljék nénémasszony, csak mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet eresztett le nekem…
– De hát hogy értették meg egymás szavát, – kottyant belé egy fürge eszű kis legény a vitézek közül, – ha nem tudott magyarul, kend meg németül!
– Kotty belé! – mordult fel Miklós, a vitéz. – Hiszen az, hogy nem értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát és azt mondja: Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó, kapa választ el egymástúl. Avval csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körül karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok.
– Micsinált kend? Megcsókulta?
– Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz esztendős se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót az eszemadta, csak hát a hamuszinű ruhája vénítette.
Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett könyörögni, hogy de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejü sárkány már érzi a füstjit. Mert a német embereknek igazában olyan a szaga, mint a pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik a német menyecskék annyira a magyar leventéket.
De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte, hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kijukad a salavárim a sok nehéz ezüsttől.
Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szük volt, hogy mikor kivül vótam rajta, négyszegeletes lettem mindenestül, mint mikor a tolófánk tésztát keresztül nyomják a szerszámon.
Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a homlokom is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.
Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan megint csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice madár csicsogott volna messzéről…
Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák után. Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.
Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta.
– Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.
– Bizony magam is meginnám, – morgott Miklós vitéz. – Pedig micsoda borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany. Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák, mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat is felolvasztja az ember szájában…
– Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a szájam sarkán a nyálam.
– Ej, ilyeket mondani, – dünnyögtek itt is, ott is a csillagos éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, – biz isten jobb vóna felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig menni, addig menni, míg csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ jobbik sarkában, ahol tejjel mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn, késsel a hátában…
– Hát a kis jánnyal mi lett? – kérdezte valaki messziről, a libegő holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte fonta.
– A kis lány is előkerül, csak várj sorodra!
Még addig sok minden esett.
Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a ménkő nagy várfal tövében.
Hát megint csak hallom a kacározást.
Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni, lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból, keringett, mint valami nagy lepke és leereszkedett a kinyujtott kardom hegyire.
Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.
Egy kis csipke keszkenő volt.
Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó szag terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna. De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg azt a kis semmiséget!
A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan istenem, gondolkodtam, hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy fogom én valaha megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette.
Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer volnék ott, tudom istenem hogy kardélre hánynék minden bestye németet, hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én csillagomat.
No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a kötéllajtorja.
Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját, mikor a kezemhez ért és rá.
Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már benn a szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve sulyának.
Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki a lesőbe ugrott.
– Istenek istene!
Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. S apró ijedt pisszenések és meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.
– Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gombolyag kötél s előttem a kis házban egy csomó hegyes sarujú német lándsás verte fel a földet a fustélya végivel.
Egy hegyes kis vánnyadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda. Nagyon ugrált s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidott az annya nyelvin, a szíve csúszott vón le a helyirül.
Mikor osztán elúnta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.
Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyút a mészáros.
Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal cicáztam, onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, míg csak egy fényes nagy terembe nem értünk.
Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával, padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst gyertyatartó, nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal, csak úgy szikrázott még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe, avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót. Ilyen vastag vasrudakból volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska se tudott volna keresztül mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat kétfelé szakassza. A belső volt a kincses kamara, a külső a pénzváltóhely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája, vagy purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No, mondok, Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya nímet pénzváltónak ilyen könnyű szerrel bejutottál a kincses ládájába.
Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg elment.
Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak, különösen az a nyúzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a vartyogásukból.
Hanem azt értettem, hogy fene mód kellemetes volt a fekvésem. Sose hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst úgy nyomja az ember oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt kancsórul, mi egymásrul.
Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni kegyetlen.
Megmérgesedtem.
– Te, – szólok ki nekik, – verjek diót a csontotokkal! azt hiszitek kifogtok egy magyar hajdun!
Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre úgy kiódtam magam a guzsbul, mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a bujkából. Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyujtózok.
III.
Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert többet míg világ ez világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe dúskálkodjatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott, osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujast, úgy nyultam bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin ugy fénylik át az arany, mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott. Pisztolyok hosszú csövűek, mint a félkarom, ezüsttel kiverve, elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a nagyságos grófokon lát az ember; meg a forgók, csótárok: isten uccse, ló is szivesen lenne az ember, ha ilyet viselhet!
– Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! – szólott egy a sok közül a zöldben.
– Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém volt mind a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel. De meg azután csak neki láttam, levetettem magamról a rossz katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdusarú helyett deli csizmát, a lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig ért e, combig, hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka ujjut, panyókára vetve, akkora perémmel, hogy a vállamat takarta. A fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral… Csak a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem, olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára.
– No te rossz abaköpenyeg, – kacagott egy legény a földön heverő fehér, sáros köpönyegen, – ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyes nagyúrnak szógálsz.
– Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is sopánkodnék utána, – másikuk morgott.
– Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki volt az embernek a térgye, könyöke belőle, – sóhajt a harmadik.
– Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen őfelsége előtt.
– No csak jöjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük űkigyelmét, ha még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán.
– Jobb a szűr, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár, az ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj.
– Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyúk, oszt még nem is hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába.
Miklós vitéz bevárta míg csönd lett, aztán folytatta.
– Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta puskát vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt sajnálottam, hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tuttam úgy mint akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam se akartam jól lakni a pecsenyére nézéssel.
Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, ük is szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi nemű aranyat. Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót.
Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány s nagy fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyílásain át. Pedertem bajszomat és mondom neki: No szép hugám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments meg, egész életedre boldoggá teszlek.
Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyult, amely oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel kinyithassák az ajtónak zárait. Én is igértem osztán aranyat bőséggel, csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek.
Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom köztük, nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciperek nézték ám a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt kivánták tőle, hogy kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket.
– Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! – szisszent fel egy legény.
– Mer szép volt a lány, – folytatta Miklós vitéz, – fejér puha bőre volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne érte még kend is öreg komé. Csak úgy olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé, meg felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke, magam se tuttam mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna komendálni, hogy: hugám hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek egy jánybecsület árán. A szegény jány csak húzódozott, csak sikongatott, de mikor látta, hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém fordította, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki a lánynak… Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszeméj, a két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte.
A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a nádast. Asszonyra kikoplalt szívükben felébredett a kivánság és kimeredt szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató, rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc szállott fel a tűztelepről s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy vérkataraktákat támasszon.
– Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot és neki a lánynak… A fogamat csikorgattam dühömben és olyanokat sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt nekem, mondék s kínokat faltam és az öklömet martam. A szegény teremtés csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt mondta volna, no szép magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak kóvályogtam és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert magamon, török hancsárokba válogattam, meg négyélü kis hegyes tőrökben, német pectergében, hogy mit verjek szívükben vagy magaméban. A lány ott hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve, mint száráról a basarózsa virágja.
Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített, rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel, szikkadt nyállal a szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem mondottat.
– A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot is az ajtóról. Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének.
No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkában szakasztottam. Úgy keresztül döftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a hátán.
Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt a balkezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejében vágtam, ahol arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen, osztán csak elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány és úgy tekergőzött a földön, mint a levágott nyakú kakas.
– Huj rá, huj! – üvöltötte el egy inaslegény a hajdu farkasordítást s a zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségben lesték a fene kegyetlenség véres szavát a hajduk.
– A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé, mondok, csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint lú az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a markábul a kardot, hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy jánycselédre. Kell neked csók!… Kell!… s vágtam, – emlékszel még az ebellette nímet anyádéra? – s ütöttem. Most markomba szakad huncut lelked.
– Fűzfahegedűhöz nádvonú… – lihegett fel egy legény.
– Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa, – látom ám, hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket, mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda. Elmosolyodtam magamat s megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám az árva boldogtalan. Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá, mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdu táncot járni.
Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül s felhujjákolt valamelyik:
– Ej huj, táncra tánc!
– Jó táncos, jó dógos! – helyeselte másik.
– Engem uccse úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom volt, a töröknek ahogy jártuk… versenyt az ágyúgolyókkal!
Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szívüket.
Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzúgatta a friss hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai szél végigszántotta a legények hátacsigáját.
– Tehenre hajdu! – mondta a varnyúbajszú vastag hangján s magára húzta az abaköpenyeget.
Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta.
– A jány csak a szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine támadt.
Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként becsukta. Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta s erőttetett, hogy kifelé az ablakon.
De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek… Ej, mit, mondok, jöszte velem rózsám!
Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a lelkem, nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam, de már a többije benn szorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba.
Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a széles világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát.
A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból.
– Van! – szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan, – veszne a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt.
IV.
– Mán az igaz, – mondta a varnyubajszu vén legény, – egy lanckenét sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét.
– Igenis nyolc századnak! – mondta a másik, – mert azokat rendesen fizetik, dupla zsólddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta fityinget sem kaptunk.
– Úgy is fizet meg nekik az Isten.
– De még a fölséges császárnak is.
– Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres marékkal bocsátja alá.
– Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.
– Hát! Hogy széllel élünk.
– Nekünk semmi se kell, csak üres szó.
– Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem kell se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak.
– Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket a debreceni hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott tulok.
– Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal elérik.
– De milyen otthon vannak nálunk.
– Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.
– Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában úgy szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen.
– Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak.
– Busul a patvar, – mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz, – de hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon.
Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a városban, mert elgyütt aszongya a város mestere, birája, hogy magyar legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a város négy kapujára.
– Szegezik az anyjuk hét kinját, – mondok nevetve, – hát nem ismer ked Andorás mester?
– Miklós ecsém! – rikkantott Andorás, – te vagy-é, vagy csak a lelked?
– Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják.
Attak osztán egy ürülapockát, úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit.
Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját kiki, mint ti most.
Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába csak eltátta szemit-száját s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza.
– No te úgy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát hogy jutottál ehez.
Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy a németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott lanckenéteket, meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdunak s most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s kongatják ördög ellen a harangokat.
– No csak te ne mutogasd magad, – mondta Forgács ezredeskapitány uram – holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán magam is megelégeltem itt a csinyeiteket.
Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán annyit tüsténkedtem, törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy bár csak egy pillantásra lássam az arculatját.
De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá…
Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már a Miklós vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket.
– Török!… – sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. – Itt gyün a kontyos.
Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta.
– Gyer elő! – mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez alkalmi tisztségét.
Egy fiatal legény állott elő.
– Mit láttál?
– Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal rakott lovak vannak velük. Itt az uton vádolnak előre. Bort kellett nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk.
– Csülökre hajdu! – szólt a falkanagy.
Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó hajduk.
Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.
– Ki lesz martalék.
Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra.
– Kiki megtegye emberül a dolgát.
A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat s olyan erővel markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük.
– Aki e szerencsét megrontja, halál fia.
– Úgy, – morogták helyeselve.
– Mindenki kettőt ül le, a harmadikat keresi.
– Úgy.
– Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon!
– Úgy.
– Hátulról levágni a lóról… A lónak baja ne legyen; egynek se.
– Úgy.
– Előre, huj!
Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki a hangot, a dörmögő, rémitő huj rá huj-t s szinte nesz nélkül, alig valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét utjára.
– Tüzet!
Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel hányták be a parázsló fadarabokat.
Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy bármely percben rajta lehessenek az ellenen.
A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén rablani járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavasz időn, szabad kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már a jó fülüek hallottak egy-egy lónyeritést.
Hosszu, ideges percek teltek.
Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm tulságos volt, hogy a sovány portyázás után „nyelvet fogjanak“, török martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes katonákat találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik.
De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra forditotta a szót.
– Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e!
– Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, – mondta másik.
– Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele, elszakad a nyaka.
– Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki.
– Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén. A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla.
– Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.
Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel szoritották, mint mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerü dolog, akár a favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé, az agyvelő elborulásáé. A mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát.
– Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el, hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk.
Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta gondolkozva. Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen.
– Hun is hattam, hun nem.
Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig egyszer legalább nem látom a jányt.
Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész legyünk mindenféle szerrel az utra.
Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek kiszállani a karámon nem szabad.
De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.
Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon.
Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak.
Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak ereszkedik lefelé a kötélrétolya…
Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra előretolt négy hajdu rémes farkasüvöltése:
– Huj, huj, rá!
Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók terelnek Debrecentől Bécs városig.
A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba. Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a szivük dobogása is megállott volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazitotta kiki.
Fojtó, mély suttogás szólalt meg.
– Hát osztán?
Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre, ugrásra, s folytatta:
– Mint az erdei gilice, úgy kacagott… A másik percbe, mint a sziven szurt gém, úgy sikoltott fel… A szivemet hasitotta az a sikoltás…
Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc távoli hangjait, a halálordításokat számolta s meg volt elégedve. A négy fiu jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a lelkét…
– Vártam, vártam, reszketett a velőm… Mi történt, mi esett… Ott találták, mikor reám lesett… Mikor tán már szökni akart hozzám… A kötéllétrán… A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor megállott… Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány…
… Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a csapdába a szájukba.
Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők ordítása!
– Huj rá, huj!
Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik.
A hét „leső“ legény emberül dolgozott, a török ordítása messze hallatszott, hajdu-nesz semmi már.
– Csak meséljen ked Miklós vitéz.
Miklós rekedt volt, le a gyomráig.
– Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint egy kidugott fehér zászlót… A másik szempillantásra kiveti magát. Ott hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak.
Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.
Valamelyik marcona hajdu aztán az orrát fujta, könnyét nyelte…
S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre a megmaradt török csapat s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a rémületes vad ordítás:
– Huj rá, huj!
– Egy se maradjon! – rikoltotta a falkanagy s a másik percben ott voltak már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a puhát keresték, az eleven hust és kerülték a csontot, a vasat, kimélték a szerszámot.
*
Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajduk. Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal megterhelve emberül prédával.
– Tizennyolcan maradtunk, – mondta vigan a varnyubajszu s gyerekvigsággal mutogatta nagy sárga fogait.
– A négy martalékba került… – mondotta nyugodtan a falkanagy.
– Meg a kis Pistába köztünk.
– Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt ember semmibe.
– Nem baj, csakhogy lovaink vagynak.
– Mán gulyát fogunk rajtuk.
– Elkél. A császár hópénze mellé.
– Mit szól várnagy urunk?
– Kikapunk ám tülle a négy martalékér.
– Az igaz, hogy három is elég lett vóna.
– Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd ott hagyod mindenestül fogad.
– Jó vót-e… Úgy jó, ahogy van.
S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig gázoltak a koratavaszi zöldben.
– Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót, – rugtatott tisztelettel az élen baktató nagy bajszu Miklós vitéz megé egy nagy sebbel éktelen suhanc.
Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat.
– S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok úgyé a császár zsoldján.
– Ammán való, – így a varnyubajszu, – még egy mocskos paraszt menyecskét is csak éhhel tudunk tartani…
– De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni jussunkból.
– Most nem. Tömlecre vetjük.
– Mint a németiek Miklós mestert.
– Az ám, a kéncses komorába.
– Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók szeme villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni.
– Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gunyát.
– Tenném magát lakat alá a császár üfelségit – megtanétanám.
– Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.
– ’Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem az nyúzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon.
– No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne szakasztá hitvány, lánytipró életit…
S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még, ha már lovon pihenték ki magukat.
A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.