MIHÁJ.
I.
A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált lucerna volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér porban.
Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.
– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem jár túl semmiféle kisasszony!
Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel, tűzzel.
– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző, aki halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.
– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok felbámulnak a holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy ábrándoznak, szakmányba, olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám. De ha nem érzik meg egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj potykát sejtenek meg.
– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s elnézett messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett.
– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést.
– Nem is fog megházasodni Mihály, soha?
– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal lehet gazdálkodni csak.
– Látja!
– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi, fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom, ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik… mert a jányok, azok még nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük… hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek szert tenni egy újra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer kutyánál.
Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt. Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s belehajtott a friss, üdítő szellőbe.
– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a segédjegyző s merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az utkanyarulatokon.
– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon, amiket az ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épúgy szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány, meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét visz a vállán?
– Azt.
– Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után, kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a kedveért ugyan kettőt se lépnék ám.
– Ajjaj.
– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, – tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem! Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére… Már itt van vagy két hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok mutatva neki… Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az anyával a multkor úgy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy menjek el valahová, ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló hús, mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel… Pedig ez is jó darab…
Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a szemérmes, fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele röhögött, kaján férfi nevetéssel.
A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős tanítónő.
A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt.
Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy ujjal sem nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó patkóját.
Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály.
– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja, hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna mindennap a mezőn.
– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta.
– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott…
– Bocsánat, ez egy kis önhittség…
Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez kötekedik!
– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy ha együtt van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.
A segédjegyző belátta, hogy nincs.
Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is ki-kifeketéllett.
– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is. Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a nyakamon üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el… Egy tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember meg se tud vele jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell harcolni, hogy az ember elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel…
A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.
– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az első kuriába. Hát azért mosolyoghat.
– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző.
– Mi?
– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság…
– Hogy?
– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.
– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem köszöntem neki. De nekem mosolygott.
Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta meg a gyeplőszárát.
– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő.
A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.
– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre.
Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan.
– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud főzni, sütni, libát tömetni, malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kínlódni, mig betanítom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a csikóimat, tinóimat, meg a kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja már ezeket a dolgokat egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak huszonnyolc… lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!… Láthatta abból is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a lányok után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a gazdaságot, mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy pár jó esztendő, vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít…
Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a szekérre, Mihály urra.
Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.
Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:
– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi?
A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak érezte volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta:
– Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az. Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert eddig… Mi nagyon jól ismerjük egymást.
Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól.
Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte, amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput, amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu fölött ott a címer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval, amint őrt áll a mai szegénység fölött.
Mihály ráütött a fejével a gondolatára.
Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy hölgynek vissza se tud köszönni.
Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna a szekeret a kapu előtt.
II.
A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sűrű gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.
Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre s az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s a szemét dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó édes patikaszaggal.
Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek. Az öreg úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s keresztbe fonta kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt így s várt. Várta, hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen a fülébe. Már szinte előre készítette az arcát a nevetésre, a tokáját a kacagáshoz való rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a dobolásra, meg-megszorítva acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a bőr. A szalmából font, nagy karosszék feneke lecsüngött a földig s mintha bele lett volna nőve Berci bácsi, tofla nadrágjában, bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi vörös arcával, amely szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden egyszerüsége, korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült rajta.
Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös, pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy hazakerültek a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.
Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos határban.
– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be is fordult.
Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel. Rögtön el is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha már megvan.
– Jó idő van, – szólt Berci bácsi.
– Jó.
– De a kukoricára elkelne egy kis eső.
– El.
A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom, amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja előtt. Nagy rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú, sovány paraszt lógatta le retkes nagy fekete lábát s egy újjal csutka szalmakalapjához köszönt, de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.
Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből, ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes arcizmait kínosan össze-vissza tekerte.
Barátságosan köszönt be s megállott:
– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső.
– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást, hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró jóízzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett, mint a levetett keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott farkával a legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s apró, könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az életműködése.
Akkor toppant be közéjük Mihály.
A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a vízbe, az álló tóba.
– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan kacagott, úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.
– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon úgy mint egy tanító.
Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette. Röstelte az új szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amért így váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a lomposságot, maga hányta a trágyát a szekérre s úgy ment végig az utcán és kifeszítette a mellét, mint egy parasztlegény.
– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is ismerek rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legaláb jó napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a tejfelt idejébe.
A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s szótlanul eresztette ki az orrán át.
Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett veszíteni a tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.
Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő, hizlaló. Nem volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény likain.
Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig. Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán. Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát. A főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt, vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a segéd kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s ellenségesen nézett.
Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke lány, fehér napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésű, fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A tanítónő.
Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.
Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s hangosan köszönt:
– Kisztihand! Hova, hova?
A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé rendetlen fehér fogai előragyogtak.
– Megyek a mezőre, sétálok.
Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsosajtónál.
– Jól teszi, az egészséges.
A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a kalapját.
– De veszedelmes! – mondta.
– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan tüntek ki az idomai.
A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.
Mihály előbbre lépett.
– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.
A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős, nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörű vonalban karcsúsodott el a telt karja.
– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az ablakba a gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.
Azzal tovább ment a kerítésen túl; fehér himzett napernyője eltakarta a fejét, vállát, csak erős, karcsú dereka és ropogó, suhogó hosszú szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája látszottak.
Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan szegte fel a fejét.
A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg patikus halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre csak megindult a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.
– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor.
– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.
– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne rápaskolni a lány tagjaira.
Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze. Azután utána bámultak a lánynak, míg csak látták.
Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon belől egyszerre megszólalt a fuvola is és szívszakgató bánatban adott hangot, mintha este a fülemüle kezd rá a jázminbokorban.
– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus.
– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután látni valamerre.
– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, – mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem köszöntem neki.
Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.
– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék érte.
– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró.
– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, – még fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Úgy-e öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.
Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött.
Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy viselték magukat, mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérű magyar urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kútfejénél.
Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén kujonokat.
– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem magam.
Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak, akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt visszautasítás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt ifjúságra.
– Megéri a fáradságot, – hát csak rajta Mihály… Minden percért kár… – mondták össze-vissza.
Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.
– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott.
Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba fogott kezét s alig akarta elereszteni.
A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú irígységét.
Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges léptekkel nemes vadászatra induló Mihály után.
Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.
– Hová tetszik menni, Mihály úr? – kérdezte azzal a féltisztelettel, félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangú s nem egykorú fiatal urak közt a viszonyt.
Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.
– Megyek, megcsókolom a tanítónőt.
S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette hozzá:
– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a füzes felé sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki sem látja…
A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal volt a fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó kétségbeeséssel vette biztosnak.
A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki.
III.
Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők fölött a fehér napernyőt.
A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az útszéli grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne.
Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a lánynak.
Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.
Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen úgy tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember… De hogy lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát.
Véletlenül… Csak véletlenül… Ha éppen összehangzik az elvetett szó a szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik fölötte s nyomtalanul suhan el.
Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.
A vére föllángolt.
Cél, az van.
És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon, aki hírbe nem akar keveredni.
Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy gyalogjáróra.
A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett izgult szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó nagy fehér leánynak.
A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson…
– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan – hogy szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr!
Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra férfiasan indult tova.
Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.
– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén magában s végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán.
– Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen – gondolkodott tovább. – Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt a sok váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon… akkor akármikor felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok magamnak, hanem olyan nőket, hogy…
Cuppantott s vérbe borult a szeme.
– Mit törődök én ilyen kis falusi rongyocskával! Ez a legdrágább; csak járatja az embert maga után, potyára… Ezek a legkitanultabbak, ezek a látszólag ártatlan lányok… Nekünk adják az erényest, maguk közt meg, a tanító kollegáik, meg a maga kompániájából valókkal bezzeg…
Már megint nagyon elszaladt a fantáziája.
Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg nép dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt.
– Megszégyenített. „Azért ismerjük egymást!“ és tovább néz, elnéz a fejem fölött, azt a hétragyogóját…!
Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sík mezőre a dombhátról. A fehér napernyő úgy libegett, mint egy virágszirom. Rémlett neki, mintha alatta megcsillogott volna az enyhülő tüzű esteledő napfényen az a bronzszínű haja, az a vérforraló, átkozott dús bronzvörös haja.
– Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen finoman tudja szememre vetni! No megállj! Ha még egyszer találkozunk, megteszem a heccet, hogy megint nem fogadom a köszönését! Nem ismerem… Egyszeri látásra nem köteles az ember mindenkit ismerni!… Minden tanítónőt…
Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a lánynak.
– Szép dög.
S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre izzóbban, szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint valami erős izű bonbont.
– Szép lehet… ugy… istenigazában!
Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon…
– Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess, lapos kalapot… Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok így. Meg se látott a bestia…
Egy percig hallgatott.
– Pedig szép… Szép a nyavalyás…
Aztán tovább indult s félig lehunyt pillái alatt igyekezett maga elé képzelni azt a vastag bronzszinű hajat, amely vastag csigában konkorodott ki a lány lógó szélű nagy panama kalapja alól. A fehér nyakára… Milyen fehér a bőre, a puha, kövérkés álla… Tenyérrel megveregetni a nyakát, azt a szép, széles, hatalmas nyakát, amely a kivágott bluzból kivilloglott. Milyen erős, milyen kemények a mellei, milyen csipői vannak… A Drága tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s önkéntelen kinyujtotta a tenyerét, hogy végigsimítsa…
Nagyot sóhajtott.
– Az isten verje meg… Az apámról maradt összes adósságomat odaadnám érte, ha csak egyszer…
Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében. Gyorsan, biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen.
– Ej, ej, – gondolta tovább, – az ember egyszer talál ezen a rongyos falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni. Micsoda szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne. Ha közkincscsé tenné a bájait, ahogy szegény, de nem tisztességes hölgyek szokták… Milyen örömmel adná le az ember az obulusait, hogy részesüljön a kegyekben… És mit is akar. Egy kis falusi tanítónő. Ugyan istenem, mire néz, mire számít. Attól még férjhez is mehetne egy kollegájához, legalább elemlékezhetne a vidám fiatalságára.
Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen jól megoldotta a tanítónőcske sorsát.
– Szép szép az erényesség, – folytatta vidám filozofálását, amely olyan szépen kitöltötte a hosszú uton az idejét s olyan jó bizsergésben tartotta a vérét, de ha azon már régen túl vagyunk, hogy a lányt más anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az is ember, annak is emberi szükségei vannak… Már pedig ha egy fiatal férfi kerül így önálló tanítónak, annak bizony az az első dolga, hogy minél előbb túl legyen az ártatlanságon… Hát egy lány mit csinál? Hol és hogy hűti le az érzéki bőségét?
Mihály kezdett megint nagyon reálisan gondolkozni s csak úgy törölgette magáról a verejtéket.
– Persze – kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. – Persze, az az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A számítás! Az hogy nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész életre akarják biztosítani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák! A szép bestiák! Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az egygyel képesek a végletekig tüzelni a férfit… Igazán, komolyan véve a dolgot, nem érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem érdemelnek!
A nádját kettőbe hajlította, meg kirugatta. Ujra elnézett arra nyugatra, amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a könnyű nyirségi homokdombok miatt.
Az ajkát harapdálta.
– Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyű elbánni, – okoskodott tovább. – Ha pedig evvel nem könnyű, akkor ez nem is ártatlanság ám!… Már pedig ha nem ártatlan, akkor meg el kell vele bánni!…
Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a dologgal. Egészen könnyű és vidám, friss és megelégedett lett. Már érezte izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt, hogy fogja csókolni, csókolni…
Észre sem vette, már ott volt a munkásainál.
Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki volt pirulva. A szeme ki volt égve.
– Fiatal úr, tessék jönni kapálni! – kiáltott rá egy kis fekete lány a kukoricásból.
A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta teremtéseken. Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek, kóchajuak s olyan közel a földhöz, amelyből lettek… Ezek is lány nevet érdemelnek!
– Ne bántsátok, rosszkedve van! – sivította egy másik éles torkú huncut, akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti ölelgetések óta.
– Fáj a foga!
– Kire?
Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag.
Úgy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte méltóknak őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tíz mázsás szókkal tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal, vagy a nádpálcával, ha éppen tekintélyt akart tartani.
Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős, agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésű parasztasszonyokat s elfordúlt, mint a vásárban a kis görbe riskáktól, ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt, meg sem látja őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyút lát.
Így van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordúlt s otthagyta ezeket a satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára valóknak tartott s akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott volt megfizetni alkalomadtán. Ej, haj, mennyiben fog neki kerülni még az a nagyszerü nő, aki ott kering körülötte a levegőben, a földön, mint egy csábító és fenyegető szirén.
Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét szelidítse.
Térült, fordúlt, megint csak arra baktatott, amerre a lány eltünt a dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt legalább.
Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány.
– No lám, félúton elém jön, – nevetett fel Mihály s jó jelnek vette.
Hirtelen elfelejtette az egész hosszú és nyers filozófiáját, amit úgy felépített ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről kiáltotta a lány elé, kalapját lengetve:
– Kisztihand!
A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a halvány, gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött nyugatról s a haja úgy fénylett, mint az arany.
– Nagy sétát méltóztatik tenni…
– Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi, szeretek a mezőn járni.
– Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok csak akkor mennek a mezőre, ha muszáj…
– Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban örültem volna, ha Pesten maradhatok…
Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez pesti lány, hisz akkor van remény… Mindjárt bátrabb lett és merészebb.
– Szóval nem érzi jól magát nálunk! – mondta s a szemébe nézett.
– Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést.
Kislányosan hunyorított a szemével, játszott a szájával s felvonta a vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak elragadó volt, szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt, mintha vég selymek volnának kihúzva a zöld gyepre a pataknál s Mihály úgy érezte, mintha a lelkén zongorázna a hang.
A lány lehajlott, leszakított az utfélen egy virágot s azt kérdezte:
– Ez? Ez valami gaz.
A tanítónő édesen kacagott.
– Ez kérem Euforbia pratenzisz.
Mihály nevetett.
– Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a buzából… Nekem az elég a botanikából.
Úgy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas ismerősök lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan lilavörös lett, körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények közt állatokkal, emberekkel. És ők úgy lépkedtek előre, mintha csak ketten volnának az egész nagy teremtett világon.
– Tudja, mit csináltunk a minap, – mondta a lány s nagy, telt, fehér arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti fényverődésben, a nyaka világított s a szeme, mint titkos tüzek este kigyúlt mécsese csillogott. – Hát kérem, lementünk csónakba, korán reggel és lementünk a Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt. Rengeteg. Már vissza akartunk jönni, de azt a szégyent nem tettük meg mégse. Teljes egy óráig tartott, míg áteveztünk a vizen. Maga nem szeret evezni?
– Kikkel volt? – kérdezte Mihály sötéten.
– Ott volt Galambos, a tanító, a segédjegyző, meg én. A Böske nem mert beülni a csónakba, úgy nézett utánunk, mint egy szárazföldi madár.
Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen mosolygó arcára s azt mondta.
– Minek jár maga akárkivel?
A lány idegesen felkacagott.
– Hát a kollegáimmal csak járhatok.
Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában valami elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami megzsibbasztó, amitől az összes érzékei megteltek s olyan ismeretlen jóérzést nyertek, hogy belebágyadt.
– Igen, – mondta aztán. – Igen… azazhogy nem.
A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője alól kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal úr arcába nevessen.
– Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem, mért nem köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott.
Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és szép lány babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon ez a lány csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig tele van vele.
Mikor a tanítói lakás kapuja előtt elbúcsuztak, Mihály férfiasan és odaadóan szorította meg a lány nagy puha, finom meleg kezét érdes, keménybőrű tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt, mikor a lány könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a kézszorítást.
Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme csillogott s ruganyosan lépett.
– No Mihály, mentél valamire.
A volt főbíró csapott a vállára.
Mihály a kaján szemű, lelketlen, sovány ember előtt kihúzta magát, lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a tévedésével, föllélegzett s azt mondta:
– Hogyne kérlek… Még ilyen szeretőm nem volt… mint ez a kis tanítónő lesz…
S nevetett, idegesen, merészen nevetett.
IV.
Az egész nyár eltelt, itt volt az iskolai idő.
Mihály nem tudta elképzelni, hogy a leány megint beálljon a poros, bűzös kis iskolába és ott a parasztgyerekeket tanítsa írni, olvasni.
Mindennap találkoztak s üres volt az óra és nyomorúlt, amelyben nem volt vele s nem hallotta a hangját, a kis, bohókás, furcsa, okos beszédét.
Egészen kicsiszolódott. Gondosan öltözött mindennap, a csizmáira nagy gondot fordított, a nyakkendőire még nagyobbat. Fehér vászonsapkát vett, elegánsat s turistacipőt, széles amerikai orrút, ahogy a lány tanácsolta.
Az egész falu róla pletykált s éppen úgy nem tudták, mit akar, mint ő maga. Már hallotta itt is, ott is, hogy házasítják. Néha dühöngött miatta, néha nevetett s elérzékenyült, hogy az orra is lógott.
– Mért nem mégy neki, – mondta a főbiró szárazon.
– Nem kell olyan sok teketória, – biztatta Hegymegi doktor.
Mihály összerántotta a szemét s azt mondta:
– Ez egy kitanúlt, becstelen személy. Észrevette, hogy egy kicsit érdekel, hát nem adja le a… Legközelebb már erőszakot fogok… Meg akar veszíteni a cudar. Bizonyisten, néha éccaka, ha rámjön a kivánság, puskával tudnék rámenni.
Az urak nevették, sajnálták s az egész környéken lesték, mi lesz Mihállyal. Még az asszonyok is, a családban élő urilányok is mind arról beszéltek bizalmasan. Mindenki biztosra vette, hogy a tanítónő, aki védtelenül, egyedül, oltalom nélkül, ártatlanúl nyitott arccal és szívvel jár a világban, előbb-utóbb zsákmánya lesz Mihálynak. Mindenki keresztet vetett rá, de némelyek azt tartották, hogy már meg is történt az eset.
Legjobban persze a Mihály asszonyai. Az anyja rettegő szemmel leste a fiának minden mozdulatát s szakadatlanúl tele volt apró tűszúrásokkal, amivel a lány jóhirnevét kikezdhette. Nem egyszer nyiltan tanácsolta a fiának, hogy ne gyáváskodjék egy ilyen teremtéssel, csak nem hagyja magát az ujja körül forgattatni.
Mihály ilyenkor lesütötte a szemét s térült-fordúlt, megint ott volt a tanítóéknál, ahova már úgy szökött be, lesütött fejjel, mintha a tűzbe ugrana be.
Egy délután, mikor szokott drukkok közt szinte belopózkodott végig az iskolaudvaron, hátra le a kertbe, ahol meg szokta találni a leányt, nagyon meg volt elégedve, hogy senkivel sem találkozott.
A leány egy kis padon ült és sírt. Ahogy Mihály meglátta, felugrott s rémülten menekült a ház mögötti kis kertből be a házba. Mihály meglepetve és megdöbbenve nézett utána. Bünösnek érezte magát. Tudta, hogy most minden el fog dőlni, jobbra vagy balra…
Utána kullogott a lánynak s az ajtaja előtt megállott. A fejét lesütötte s halkan szólongatta az ajtón keresztül:
– Szerén… Szerénke… Kicsi Szerén…
Az ajkait harapdálta és ki-kilesett az utcára, amelyről egy rácskerítésen keresztül akárki beláthatott, nem nézik-e? Ha most valaki meglátja, hogy itt kuncsorog, elsülyed a szégyentől.
– Édes kis Szerén… Drága kis Szerén.
A lány nem nyitotta ki az ajtót, bentről halk sirásának pisszegése hallatszott.
– Ne sirjon édes… Ne sirjon édes… – könyörgött Mihály olyan lágyan, mint az alkonyati szellő.
– Menjen, menjen kérem és soha se jöjjön vissza – és gyöngéden, ahogy csak lányok tudják taszítva visszatartani a szerelmest: – hagyon el kérem és ne törődjön velem többé…
Mihálynak a vértől csaknem szétpattant a halántéka.
– Én? Soha! – fulta rekedten. – Ne kinozzon! Szerén! Hát mit akar velem! – morogta be az ajtó nyilásán s az utcára és a tanítóék lakásának az ajtajára lesett, nem jön-e tanu…
A lány csak tovább sírt.
– Szerén…
Mély csönd.
– Szerénke…
Sóhajtás.
– Szerénkém… Kicsi Szerénkém…
Felcsukló zokogással felelt a lány s erre megőrülve tette a homlokát a lány ajtajára:
– Imádom magát, hiszen tudja, hogy imádom magát Szerénkém, drága szerelmes kis Szerénkém…
S oly forrón s olyan ostobán suttogott egy áradat forró és szerelmes szót, hogy maga is beleszédült s hirtelen vakmerő indulatok ragadták el, hogy ököllel szakítsa be az ajtót az egész világ szemeláttára.
Most be. Be, be. Most vagy soha. Ha most bejut, akkor az övé a lány és minden. És csikorgatta a fogát és kunyorált és nyítt, mint ajtó előtt a kuvasz.
– Ha be nem ereszt, agyonlövöm magam!
Egy percnyi félelmes csönd, aztán az ajtónál suhog a lány szoknyája. Suttogó, békítő, türelmes szók szöknek ki:
– Várjon… menjen a kertbe kérem… Menjen… és én is kimegyek.
Mihály megtörülte a homlokát, szakadt róla a tajték.
Lebukott kedvvel fordúlt meg s bandukolt el a kert felé… Szíjta a fogát s lebiggyesztette az ajkát.
A kert kicsiny volt, de rendkivül sűrű, tömött. Lécállványon szőlő volt felfuttatva az ut fölött a sötétárnyú lugasig. Buja kövéren nőtt a túlzsufolt sok növény; a fiatal gyümölcsfákat moha és vértetü lepte meg, a sok lomb alatt embermagasságra nőtt a mák szára, nagy barna búgóit lógatva a bazsarózsa kopott, megvörösödő leveleit még mindig a nap felé nyujtogatta s lehervadó nagy virágok lógtak rajta; a ribizlibokrokon le voltak hasogatva az ágak, földön hevert a fonnyadt lombja, a zöldségek gaz között sárgultak s száradt a levelük, a karalábé kövér lila torzsai szétrepedeztek s kiforrtak a napon.
Mihály leült a lugas féldeszkányi lócájára és térdére könyökölt, égő fejét a tenyerébe hajtva.
Egy perc múlva felugrott, fogát csikorgatta.
– A disznó… Most be akar fonni… Ő akar a nyakamra ülni.
Köhögött, krákogott, köpött. Káromkodott.
– Milyen egy kitanúlt személy minden lány… Nem eresztett be… Hiszen csak bent lettem volna!
Bizonyos volt benne, hogy most, most végzett volna a lánnyal, még ha akármi történik is. A legnagyobb veszedelmek környékezték, de megtette volna! Most meg!
Meghallotta a lány suhogó, apró lépéseit. Összerántotta a szemöldökét s úgy érezte magát, mint a vad a hálóban… Talán még most elfuthatna… Ha átvetné magát a sövényen…
Felállott, a lány elé lépett s oda nyujtotta a kezét.
– Szerén… Drága… Drágaságom… – mondta heves hebegéssel s megfogta a lány kezét.
Ez nem lépett be a lugasba, ott állott kivül, az oszlop előtt, a szőlőlevelek alatt s hálásan és melegen és könnyesen emelte fel rá a szemét s úgy nézett, mint egy Madonna.
– Én tudtam… hogy maga jó…
S a szeméből kiömlött a könny le az arcára, kövér nagy cseppekben gurult az arcára, lefutott az arca puha rózsaszin lágy bőrén s harmatos csikokat szántott s rengő csöppben ült meg a cimpáján, aztán az ajka, a csókolni való bágyadt, elgyötört fájdalmas ajka szélén és Mihály kitárta a karjait és átölelte a lányt és megcsókolta, forrón, szorítva, rágva s azt suttogta:
– Legyél a feleségem, legyél a feleségem.
S a lány kitárta két kövér vastag puha karját s átengedte magát a férfi kinzó szorításának és engedte, hogy az becipelje a napról a vadszőlő fülledt árnyába a kis padra, amely csaknem leszakadt alattuk s a kis asztalra, amelynek karó lábai kidültek a fordulatuktól.
Úgy ültek ott soká, kinosan összeölelkezve, sután és félszegen, mint két süldő gyerek s Mihály ott tartotta a száját a lány izzadtságverte nyakán, mert uj erőszak nélkül másutt nem érhette el s beszívta a lány forró nyári illatát, aztán lassú küzdelemmel elrabolta a száját, a nagy, sebformájú, forró, nedves száját.
Sokára, ijedten, lélekzet nélkül tépte ki magát a lány a férfi karjai közül és lázban, lihegve, gyermekijedtséggel suttogta, míg a szemei oly gyávák voltak, olyan visszarémültek, mint a halálos bünösé:
– Mit tett Mihály. Az istenért, Mihály!
– Feleségül akarlak venni! Feleségül!
– Istenem!
– Feleségül, feleségül, feleségül! Feleségül az istenit!
A lány kuncogó kacagásban tört ki s arcát bedugta a Mihály álla alá, odatette a Mihály mellére s a vállát rázta és rengette a széles, gömbölyü, gyönyörű vállát a belső öröm kacagása.
És Mihály hályogos szemmel nézett rá s azt sziszegte magában:
– A fene egyen meg, céda. Megfogtál, a fene egyen meg.
– Mert imádlak. Mint egy szentet imádlak. Te angyal, te…
S a lány minden szóra megremegett, mint a kihajszolt paripa, s egyre jobban befészkelődött a férfi erős, izmos karjai közé.
Ez átölelte és felhúzta magához, a vállát s a nyakát csókolni kezdte, a fehér bőrét ott bent, beljebb egy ujjnyival, a bluz vágásában, ahol a nap le nem pörkölte, ahol olyan fehér volt, mint a legüdébb harmatas bimbó, aztán körülment a fején, az arcán, az állán s egy foltot sem hagyott szárazon és agyoncsókolatlanul.
– Feleségül akarlak, hát mit képzelsz, mit akartam, mért jártam utánad, ha nem feleségül, hát mit gondoltál, hát hogy képzelted, te szent, te angyal, te drága cudarom.
Megfigyelte, hogy a lány egyszer sem csókolta vissza. Csak türte a csókjait, türte mint a tűzesőt s csak a kezével simogatott és szorongatott és lelkendezett.
– Most aztán mondd meg, mi volt a bajod.
– Semmi.
– Semmi?
– Most már semmi, semmi.
– No csak mondjad, csak ki vele… Pletyka?… Az?… Az én fajtámból?… Igen?… A hugaim?… Az anyám?!
A lány engedte hinni, hogy az. A Mihály agyát vér döntötte el, réveteg, véres szemmel fordította körül a fejét.
– Mert megmondtam nekik, hogy ha megházasodom, – lihegte, hazudta, – hogyha feleségül veszlek, akkor neki pusztulni kell a házból… Pusztulni… A jányokkal együtt… Mert ott csak egy asszonynak van helye! Az én feleségemnek, az istenit neki!
S a lány most először nyujtotta fel, kinálta fel a száját, hogy csókkal fizesse meg, csókkal tapassza be a szót.
– Te drága, te jó, te legjobb a világon.
Mikor késő este már mindent kiforralva és megbeszélve kilépett a kiskapun az utcára, megállott az utca közepén s a zsebébe nyúlt. Kivette a szivartárcáját s összevonta a szemöldökét. Megropogtatta a szivart, leharapta a végét, rá akart gyujtani.
Hegymegi doktor tette a vállára a kezét.
– Szervusz, szervusz Mihálykám… Akarsz gyufát?
Rágyujtott.
Együtt mentek tovább.
Soká hallgattak, végre a doktor hamiskásan bökte oldalba Mihályt.
– No, hát a jánnyal mi lesz? Széna, szalma?
– Széna.
– Maffene, csak nem. Megvan?
– Meg lesz!
– Á, á, biztos?
– Biztos.
– Hogyhogy?
– Egész egyszerüen: feleségül veszem!
– Maffene!… Csak nem.
Mihály cinikus mosolyt igyekezett mutatni.
– Hát… utóvégre ez a legolcsóbb…
– Az már igaz.
– Egy-két év múlva, ha megunom, kiadom az utját… De hogy én egy ostoba szenvedélytől megvesszek!…
– Látod, ez még inkább igaz, – mondta Hegymegi doktor, egész homloka csucsára felvonva szemöldökét. – Ez meg még inkább igaz: első az egészség.
S Mihály nagyot, mélyet lélegzett, meg volt nyugodva, a világot is elintézte.
V.
Reggel még eső volt s a hotelek és penziók ablakain szomoruan néztek ki az emberek a távoli szürke tengerre, amely egybeolvadt az égről lecsúszott esőfelhőkkel. Hát így kell szenvedni a drága pénzünkért; nem jobb volna otthon Pesten és este kimenne az ember vacsorázni az állatkertbe, vagy a szigetre.
Kilenc óra tájban kiderült, a fellegek szétszakadoztak, az ég csudálatos kék, frissen mosott szinbe öltözködött, a tenger kisimult s mély kékben, nyugalmasan villózott a domboru láthatárig, tulsó partján feltüntek a vegliai, chersoi szigetek hegyei s a part egyszerre megtelt sétálókkal s a nedves padokat finom zsebkendőkkel törülgették, akik a szép kilátásba akartak süppedni.
Tiz órakor már a vizben lubickolt az első három viziember. A kávéház nagy terraszáról csodálták a vékony és fekete nőt, aki oly kitünően fürdött a nehéz kék vizben s olyan szemérem hijján röpködött, mint valami repülő delfin, férfi társai markából, egy-egy pillanatra egész karcsu testével ki a komor vizből s bele a felvert ezerfodru habok fehérségébe. A trambolinról messze hallatszott rekedt, ideges, fázós kacagása s a hölgyek, akik fehér ruhában irigyelve nézték a terraszról vidám pocskolását, fázósan huzták össze magukat s azt mondták:
– Várjunk még fiam egy óráig, mig melegszik a tenger.
Lassan mégis szivárogni kezdtek lefelé a száraz kis nők a csobogó tengerbe a kabinok sárga korlátján. Már lent volt a szőke olasz asszony, három lánykájával, mint sovány kis kacsákkal a tömött ruca; vékony fehér békalábakkal rugdosódtak a vizen a kicsik, mint apró Murilló-angyalkák, szárnyacskák tömbjeivel, úszótökkel a hátukon.
A fiatal úr, aki mindezt megfigyelte, odatámaszkodott a terrasz kőoszlopához és egyenként vette szemügyre a nőket, akik a kabinokból még szemérmes fürdőköpenyben indulnak le a viznek, de amint igazán belépnek a terrasz publikumának szemhatárába, egy pillanat alatt lehámlik róluk a ruha szeméremkinja, s testüknek teljes pompájában, a termetükre simuló egyszinü selyemtrikóban kiemelt bájaikkal, bátran és kihivóan és szinte öntudatlan ártatlansággal tárják föl magukat. Mint a szirének s a tenger ismeretlen mithikus asszonycsodái, akiknek sejtelmük sincs a szárazföld illemeiről. A viz boldog testéletű őslényekké teszi az embert.
Félóra alatt már zsibongó sürűre gyültek lent a csendes, homokos öbölben a nők. A finom vonalu női testek közé vaskosabb és töppedtebb férfitestek vegyültek. Odaát tiz méternyi kötélvonalon tul, a férfiak számára kimért vizben szinte senki sem volt. Az urak odafent sütkéreztek az öltözők alatt a galérián vagy a lusták szikláján süttették a nappal magukat, vagy legtöbben a nők között lebzseltek összefont karokkal, a forró kis női testek közt, amelyek bizonyára felmelegítik a végtelen tenger e kis sarkát.
Már talán mindenki is itt van; a szép kis világoskék leány, aki örökké szem előtt röpköd, tizenötéves szépségével, fiatal uraktól körülúszva, körülheverve, körülsuttogva a vizben, a sziklán, a távoli dobogón, itt a magános úszó, a barna nő, a szemébe hulló frufrukkal, amint erős barna karokkal szeli a lapos tengert, úgy öleli, simogatja, hogy minden férfiszemet magára igéz, míg páratlanul csúszik körül, körül a viz kékjén; itt ugrál már a karcsú testű fickó, aki hosszú bugyborékolásokkal bukik fel a számtalan fejes ugrásai után; itt a kerek arcú egyszerű lányok, akik otthon a kassza mellett, az íróasztal mellett fognak soká emlékezni, enyhe manikürözés közben e szép napokra; itt a sárga kimonós, tarka, szép budapesti szinésznők, akik népdalokat énekelve s az Uncili-smuncilin ujjongva eveznek be teljes kosztümben, fürdődresszes fiúkért…
A fiatal úr visszanéz a terrasz népére s meghallja a zömök kis magyar úr rekedtre fojtott hangját, aki feleségébe, a szép fiatal, finom barna asszonyába belékarolva, rákényszeríti, hogy az ő falánk férfiszemével nevessen a lent nyüzsgő vizi népen; meglátja a nászutaspárt, amely hirtelen elmerengéssel eszmél rá, hogy kettejükön kivül talán más párulási lehetőségek is vannak; az öreg ezredest, aki vastag fehér bajusza alól nevet, a belső tűznek ifjúi fellobogásával; a mamát, aki Ibolykájának fesztelenül kiabál le: De ne légy olyan soká a kövön. S a kis lányt megint, aki vállát rántja s még bátrabb pózban hever el lent a szikla betonozott tetején, a fölötte tüző férfiszemek alatt.
S hirtelen meghökkenve néz egy nagyszerű nőre, aki ezüstszürke selyemtrikóban, babos kendőben áll egy pillanatig a viz fölött, kihámozva köpenyéből, mint Vénusz a habok kagylóján.
Ki lehet ez! Hatalmas és formás mellei, széles csípei; hosszú karcsú lábai, vakítóan fehér karja tükörfényesen szikrázva a napon, míg lelépked a három deszkán s a vizbe ereszkedik. Kövérkés álla, szelid tokája, nagy sötét szemei s aranyló erős szemöldökei egyszerre meghökkentik a fiatal urat s a hajdani segédjegyző ráismer a hajdani tanítókisasszonyra.
Ah, mit nem adott volna érte valaha, hány évet az életéből, ha így láthatja, amint most a vizbe siklik s tova úszik a kötél hosszán, egész szépségében, ki-kivillantva fehér karjait a kék fényű vizből.
Ész nélkül rohan a fürdőbe, lázban, régesrégen nem érzett lázban szabadítja meg magát fehér ruhájától s ölti magára fekete trikóját…
A deszkán megállt a viz fölött s mintha valamely idegen atmoszférába ereszkedett volna, lehült a vére s elmult a hősége. Rövidlátó szemét erőltette, hogy rátaláljon a nőre; nem találta s lomhán fordította szemét tovább. Izmos karjait összefonta, s jól eső önérzettel érezte, hogy most szebb és neki illőbb ruhát visel, mint mikor utcára öltözik. Rászállott a közérzés s ennyi meztelen, meg annyi felöltözött nép közt épúgy hordta testének szabályos formáit, mint mások; mintha frakkban, frissen vasalva állana a bál közepén. Még szép kosztümjének varázsát is ugyanúgy érezte s önérzettel nézett el a szőrös karú és rövidlábú, pókhasú emberek fölött, akik szégyelve, restelkedve, bár a birtoknak önérzetével pakolták ki magukat a világ elé.
Valaki a vállára csapott.
– Aggyisten öregem!
Mihály úr volt.
A fiatal ember nagy örömmel ismert rá a csapzott, vastag, fekete bajszú, kopaszodó úrra s melegen rázta meg a kezét.
– Hát itt vagyunk, itt vagyunk, – mondotta Mihály úr kissé leereszkedő fölényességgel s fellépett egyet a deszkalépcsőn; domború embonpointjéről csurgott a viz s a bajusza alatt kissé gúnyos mosoly lappangott, – hát a magyar közigazgatás sorra tengerre küldi az embereit?
A fiatal úr finoman elmosolyodott.
– Már nem vagyok a közigazgatásnál. Bent vagyok a földmivelésügyiben fogalmazó.
– Brávó öregem, azt okosan tetted, – kiáltott fel Mihály nem titkolt kis megjuhászodással s abban a pillanatban megszünt köztük a mértföldes távolság s oly egyszerüen kezdte tegezni, ahogy az most már ilyen körülmények közt illik, – bizony, tudod, nem is érdemes nálunk maradni, én is csupán unalomból, úri passzióból, meg a feleségem kedveért vállaltam a főbírói hivatalt a járásban… Hát, nálunk, falun, tudod, ez meg a vadászat, ez a kettő még úri sport.
Jóizűen nevetett s erős fekete szemei gyerekesen csillogtak.
– Brávó, gratulálok főbíró uram, hát gazdálkodni szoktál, kérlek alássan.
– Hogy a fenébe ne, most gyere le hozzánk, most már rendben van ám a kuria! A régi angol kertet mind kivágattam, és a vén fák helyére modern francia kertet építtettem; nagyon helyes ma a ház környéke… hehe, még a cimert is megaranyoztattuk…
– Talán a házasság… Valami gazdag lány…
– A fenét, isz ismered a feleségemet. A kis tanítónőt vettem el… Persze te már nem voltál ott az esküvőkor.
– Én már akkor az egyetemen voltam; no, kérlek, a jegyzőségnél csak egy kis gyakorlatot akartam szerezni, bepillantást a közigazgatásba. Ha tudnád, mennyi hasznát veszem.
– Nagy dolog is az öregem, nagy dolog, aki a közigazgatásnál meg nem fordult, abból sose lesz jó politikus.
– No és a nagyságos asszony olyan kitünően beletalálta magát a…
– Hogyne, hogyne. Hát tudod, eleinte volt dolgom, míg kineveltem magamnak. Eleinte bizony nehezen ment, de osztán csak beleszokott a kis öreg. Ma olyan gazdasszony… meg olyan társadalmi potentát, hogy e!… Gyere csak, gyere, keressük meg. Kitünően úszik…
Bevetették magukat a vizbe s körülkerülték a kötélcsúcsot. Ott megállapodva, a kötélre ülve nézelődtek az ezüsthölgy után.
– Hány esztendeje is annak, – kérdezte a fiatal úr.
– Bizony, éppen tiz. Most van a fordulója, a tizedik… Hát, hát, már úgy látszik együtt fogunk elkorhadni! – tette hozzá cinikus nevetéssel a régi ismerős előtt.