SAKKJÁTÉK ISTEN ÉS SÁTÁN KÖZÖTT.
(Arab mese.)
A világalkotó és a világromboló szellem együtt ültek a sakktábla mellett s játszották a nagy játszmát, a minek a díja az emberiség «üdve» vagy «kárhozata» volt.
A földi idő-számitás szerint egy-egy ezredév telt bele, a míg egy-egy huzást tett majd az egyik, majd a másik.
Egyszer a sátán egy ravasz huzással elvette a fehér királynét.
Ez a királyné volt «Éva».
Adonaj királynéja elvesztével sem adta fel a játszmát. Eleibe tolta a sátánnak a «tornyot». Mózest.
A sátán el volt bizakodva a maga királynéja, Astarte hatalmában. Az még a tornyot is megdönti.
Adonaj ezalatt, csendesen észrevétlenül előbbre tolt egy «pion»-t, s feláldozva a tornyát, bevitte az első vonalba s királynévá tette.
Ez az uj királyné volt szűz Mária.
S ezzel az új királynéval megnyerte a nagy sakkjátszmát Adonaj az ő ellenfele, a sátán ellenében.
A RÉMHALÁSZ.
Egy pénteki napon a délutáni gőzössel keltem át Siófokról Balaton-Füredre.
Péntek is volt, délután is volt, zivatar is volt. Egy magamban voltam utazó a födélzeten.
Erős északi szél fútt, mely fenékig felkeverte a Balatont; a mi ócska gőzösünk csak úgy tánczolt a hullámokon, hol az egyik kerekével, hol a másikkal a levegőben kalimpálva; egy-egy vállalkozó természetű hullám még a tetőzetre is felcsapott; a fehér halászmadarak ott repkedtek körülöttünk nagy vijjongva.
Én az ilyen időt legjobban szeretem a hajó orráról nézni. Hogy ugatják meg a hullámok a tolakodó hajót, s az hogy rázza le őket a nyakáról fumigálva.
Mikor a hajó a tó közepe felé jár, kelet felé nézve úgy tetszik, mintha a tengert látnók magunk előtt: semmi part nem látszik. Az egész viz fehér a tajtékzó hullámkecskéktől.
Kivülem csak a kormányos volt a födélzeten, meg egy hajós-legény. De ezt inkább mondhatnám hajós-öregnek, mert csupa szürke volt a szakálla, s félig vak is volt. De hát jó volt ez a Kisfaludygőzösre matróznak.
– Nézze csak, mondám a vén matróznak, nem lát ott a viz közepén valami fekete tárgyat? Arra Tihany felé.
Azt mondta, hogy látja; pedig dehogy látta.
– Úgy néz ki, mintha valami csónak volna.
– Az ám. A bizony. Egy csónak.
– Kinek jut eszébe ilyen időben Istent kisérteni?
– Az nem lehet más, mint a «rémhalász».
Én kaptam rajta, hogy most egy népmondához jutok.
– Mi az a rémhalász?
– Azt csak mi ismerjük itt a Balatonvidéken. Valami kisértet, a ki épen ilyen viharban szokott halászni, arra van elkárhoztatva a más világon.
– Vajjon mit véthetett ezen a világon?
– Hát annak az a históriája, hogy a Balatonon legnagyobb haszna van a «garda»-halászatnak. A gardahal úgy szokott jönni, mint egy tábor. A tihanyi hegy tetejéről messziről meglátják, mikor közelednek: csupa ezüst tőlük a viz hosszú sorban, akkor aztán minden halász csónakra kap, a strázsa a hegy ormáról a szüre lobogtatásával mutatja, hogy jobbra, vagy balra kerüljenek-e a garda elé, s ha jól közrekapják, minden bárkát megtöltenek vele.
– Ezt már tudom.
– Hát egyszer egy husvét vasárnapján látták meg a gardahal közeledését a strázsák a hegytetőről, a mikor a népség épen a templomban volt istenitiszteleten. Épen a legünnepélyesebb pillanatban, a mikor a prior felemelte a szentséget, a ministrans csöngetett, minden ember térdre bocsátkozott s öklével a mellét verte, rohant be a templomba az őrt álló halász, elordítva magát: «jön a garda!» S erre a szóra egyszerre felkerekedett az egész népség; törte magát egymás hegyin-hátán keresztül, ki a templomajtón, le a csónakokhoz, gardát fogni; a papot ott hagyták magában az oltárnál. De meg is büntette őket az Isten ezért a megcsufolásáért a szentségnek, mert olyan zivatart támasztott a Balatonon, hogy az volt a boldogabb, ki üres ladikkal visszakerülhetett a tihanyi révbe. Csak maga az a templombontó halász nem tért vissza. Azt a nagy igyekezete belevitte a garda-hinárba. A hegytetőről látták, hogyan hányta a merítő lapáttal a bárkájába a halakat, míg aztán a gardával együtt eltünt az emberek szeme elől. De azóta is, mikor ilyen nagy zegernye idő van, sokszor előjön a rémhalász, s futja a vizeket; nem evez, nem kormányoz, csak a merítő lapáttal hányná kifelé, ha győzné, a sok halat a bárkájából. Bizonyosan az járja most a bolondját ottan Tihany körül, mert ott a hazája. Minden jó lélek dicsérje az Istent!
No ez elég együgyű mese volt; hanem aztán kezdett érdekessé lenni, a mint a Tihany körül megpillantott fekete tárgy idő mulva közeledett a hajóhoz.
Csupa csoda volt az; a szél északról fútt, a csónak pedig délről közeledett: tehát szemközt a szélnek. Csak úgy ugrált egyik hullámgerinczről a másikra által.
Én előkerestem a távcsövemet s szemügyre vettem a csónakot.
Láttam, hogy egyetlen emberalak van benne, a ki egyre hajlong. Nem evez, nem kormányoz, csak a merítő-lapáttal dolgozik.
És mégis sebesen közeledik a hajónkhoz. Úgy látszik, mintha egyenesen belénk akarna ütközni.
A mi gőzgéppel ellátott hajónk alig bir a hullámokkal, ez a kis bárka pedig csak úgy játszik velük.
Már olyan közel ért hozzánk, hogy puszta szemmel is ki lehetett venni a benne ülő ember arczát. Sohasem felejtem el. Fedetlen fővel volt: a haját, szakállát kétfelé lobogtatta a szél. Mind a haja, mind a szakálla az egyik oldalán fekete volt, a másikon ősz. Az arcza sápadt és mozdulatlan, a szája nyítva, a szemei véresek és merevek. Alig volt már tőlünk két hajóhoszszára. És még mindig a hajónk oldalának tartott. A kormányos kiabált rá, a hajós-legény verte a csengetyüt, a lármára előkerült kapítány nagy füttyöket adott a gőzgéppel: a rémhalász se látott, se hallott, csak repült nyilsebesen a hajónknak. Mikor aztán csaknem odaért, akkor egyszerre egy hal gyorsaságával félresiklott s egy ideig párhuzamosan versenyt futott a gőzhajónkkal. És a csónak, melyet se vitorla, se evező nem hajtott, megelőzte a gőzhajót, eléje került, s egy gyors kanyarodással átcsapott előtte. A benne ülő rémalak akkor sem nézett felénk. Olyan volt a tekintete, mint egy halotté.
Alig ötven lépésnyi közelből láttam ezt a csodatüneményt, pedig én mind az öt érzékem teljes birtokában voltam: ébren; nem álmodtam. Néztem, a mint a kisértetes alak még a vakmerő kanyarodónál sem nyult a kormánylapáthoz, hanem gyorsan hányta ki a merítő szákkal a csónakjából talán azt a gardát?
És azután még sokáig elnéztem, hogyan iramodik a sirály sebességével Siófok felé, míg végre a zápor eltakarta előlem a csónakot rémalakjával együtt.
Mi volt ez a tünemény? Hát még sem mese a mese? Hát csakugyan vannak a nap alatt természetfölötti csodák?
A kapitány a füle tövét vakarta.
– Barátom, ezt el ne mondjuk Füreden senkinek, mert ha hire futamodik, senki sem mer a gőzhajónkra felülni többet.
Megigértem s meg is álltam, hogy nem beszélek senkinek a látott rém felől. Boszantott, hogy láttam valamit, a mit el kell hinnem a két szememnek, de az eszemmel nem tudom utolérni, hogy mi volt.
Másnap gyönyörü derült idő lett a nagy zivatar után. A füredi sétány tele volt sétáló néppel. Olyankor, mikor a déli gőzhajó megérkeztét várják, az egész fürdővilág a parton van.
A gőzhajó uj vendégsereget hozott; a kiket partraszálltuknál ismerősök, bérszolgák, hivatalos személyek fogadnak. De nevezetesebb volt minden uraságnál az a négy ember, a ki egyszerre jött ki a hidon, két hosszu rudon egy fejénél, farkánál fogva felakasztott óriási szörnyet czepelve. Az egy rengeteg nagy harcsa volt.
A két elüljövő halász közül az egyikben ráismertem az én tegnap látott rémhalászomra. Ez a félben fehér, félben fekete haj, ez a sápadt arcz, ezek a vértől átfutott szemek: a tegnapi rém.
– Ugyan édes atyámfia, szólítám meg, nem ön volt az, a ki tegnap délután a kis bárkáján versenyt futtatott a mi gőzhajónkkal?
– De biz én voltam. Úgy-e milyen jó masinám volt! Olyan nincs a gőzhajónak. Itt hozzuk a vállunkon ni.
Akkor aztán utközben elmesélte, hogy ő boglári halász: tegnap délben egy óriási harcsát lepett meg, a mint a Balaton fenekén sütkérezett, s belehajította a szigonyát. A roppant állat aztán a szigonytartó kötelet maga után rántva, ennélfogva a halászbárkát is magával ragadta, benyargalt vele a Balaton közepébe s elkezdett vágtatni vihar ellenében a hozzákötött csónakkal, a halásznak csak azzal volt dolga, hogy a ladikjába csapkodó hullámot egyre kilapátolja. Kormányra, evezőre gondolnia sem lehetett, mert a megszigonyozott óriási állat arra vitte a csónakot, a merre neki tetszett, szemközt a viharral és ellenkező hullámokkal. Az utban talált gőzhajótól aztán megrettent a sebzett vizi szörny, s félrecsapott előle, míg végre a siófoki homokzátonyon megfeneklett s ott azután az összecsődült halászok doronggal agyonverték.
A halászcsónak a hat tengerész-mérföldnyi utat Boglártól Siófokig két óra alatt tette meg. A harcsa négy mázsát nyomott, mikor megmérték.
A rémhalász kapott a zsákmányért százhusz forintot, s a mellett csinált egy olyan vizi verseny-csónakázást, a mit aligha produkál utána valaki.
A KIRÁLYNÉ ÉS A MAJOM.
Majmuna és Idrisz tündérek találkoztak a paradicsom kapujában.
– Mit találtál? kérdezé Majmuna.
– Én találtam egy királynét az aranykupolájú templomok városában, a kinek minden meg van adva, a miben csak ember leánya gyönyörűségét lelheti: van fényes palotája, kertje, palankinos elefántja, van drága öltözete, ékszerei; van ének, táncz, zene, mesemondás a házában; van daliás férje, a ki minden vágyát teljesíti, mielőtt azt kimondta volna és a ki azért mégis boldogtalan, mert nem tud nevetni. Hát te mit találtál?
Én pedig találtam az ezüstkupolás hegyek tartományában egy árva fiút, a kinek nappal nincs mit enni, éjjel nincs hol hálni, de a ki egész nap kaczag, vihog, nevet s folyvást van rá oka, hogy miért nevessen.
– Ha mi ezt a kettőt össze tudnók hozni, hogy az egyiknek legyen abból, a mi a másiknak nincs, mind a kettőt boldoggá tehetnők vele.
– Tegyünk úgy.
Azzal szétterjeszték a szárnyaikat s repültek vissza a földre.
*
A királyné neve volt Izrabál, a Sah-in-sah, a perzsa király egyetlen felesége, a csodálatos szépség, a kinek a nagy szépségéhez az a nagy hibája járult, hogy maga is tudta, milyen szép.
Egyik szobájának a falai csupa tükrökből voltak, a mikből magát láthatá, s azért nem nevetett soha, hogy a szépségét el ne rontsa, mivelhogy nevetés közben az ajkak szép csigametszése széjjelnyulik s a nagy szemek összehuzódnak, az arcz sima közepén gödör támad s a szemszögletben ránczok fodorulnak. Férfi szeme előtt ugyan a nevető női arcz a legszebb, de a királynő csak a saját szemével láthatta magát s az előtt a nevető arcz rút volt.
S mivelhogy ilyen tilalmat vetett a szép arczára, lassankint a lelke is hozzászokott a komolysághoz; egész kedélye mélabús lett, nem találta gyönyörűségét se pompában, se mulatságban. A ragyogó termek, lazurkő és gyöngyházkirakású padmalyaikkal, a csillagos égboltot utánzó kupolák, az illatárasztó, örökvirágzó kertek, talitarka madárseregükkel, a rózsavizfecskendő szökőkutak, mind szemébe sem tüntek, a bajadérek tánczára oda se nézett, a szemfényvesztők csodamutatványai, a betanított elefántok, a színdarabot játszó kutyák mind nem érdekelték; ha pedig a hirhedett költők verseit olvasták fel előtte, azoktól épen elbólintott.
A Sah-in-sah már jutalmat tűzött ki annak, a ki a nejét meg tudja nevettetni. Azt egyszerre «Hakimmá» fogja kinevezni, a ki annyi, mint egy tartománynak a kormányzója. Mind hasztalan; a csodaszép Izrabál arcza oly mozdulatlan maradt, mint a ki egy sírkövön ül s a tegnapról gondolkozik.
*
Az olasz havasok jéghegyekkel pompázó tartományában pedig faluról-falura járt egy árva savoyard fiú, a kinek nem volt egyebe egy majmánál.
A fiúnak a neve volt Dzsója, a majmáé pedig Cseffó.
A fiúnak nem volt csizmája, hanem a majomnak volt keztyűje; a gombos janklit a majom viselte, a fiúnak maradt a mellény. A pávatollas kalapot felváltva hordta hol az egyik, hol a másik, majd a fején, majd a kezében, mikor filléreket kéregettek. Ha valami szánakozó lélek egy almát adott nekik, abból elébb a majom harapott, azután a gazdája; a melyiknek utoljára a csutkája maradt, az azt a másiknak a fejéhez dobta. A hol az éjszaka meglepte őket, ott meghuzták magukat, ól szegletében, kapumélyedésben, cisterna katlanában; összebújtak, úgy melegítették egymást, hogyha dideregtek.
Hanem aztán egész nap volt a fiúnak mit nevetni. Egymást tanították az arczfintorgatásra. Ahány grimászt, a hány torzpofát tudott a Cseffó vigyorítani, ugyanannyit tudott a Dzsója visszamókázni; a fejbőrét is úgy tudta mozgatni, a füleivel konyítani, mint a majom. S minthogy ezzel mulattatták a vásári közönséget, annálfogva a Dzsójának a napja reggeltől estig csupa nevetésből, vigyorgásból állott.
Egyszer egy kikötővárosban valami pajkos matrózok pálinkát adtak a fiúnak is, a majmának is, attól mind a kettő megrészegült, azzal elvitték őket magukkal a hajóra s aztán elvitorláztak a széles világba. Senki sem kereste őket. Komédiás gyerek, komédiás majom senkinek se ija-fia, elveszhetnek számozatlan.
*
Nyaratszaka, mikor a nagy hőség miatt minden tehetős ember menekül a persa fővárosból, Teheránból, a Sah-in-sah udvara is átköltözik a hűsebb egű Szultanabadba, a hol a királynak még a rezidencziájánál is pompásabb várpalotája van, a mit a hires építész, Feth-Ali készített, melynek kétszáz pillére mind színre, mind formára más meg más: egyik fehér alabástrom, másik rózsaszínű kalcedon, fekete jaspis, hússzínű karniol, fűzöld malachit, kigyótarka szerpentin, szalagos akát, a márványnak sárga, violaszín, barna változatai s egy boltozat csupa itakolumitból, a mely olyan kő, hogy meg lehet hajlítani, mint a nyers fát.
Egy napon hírül hozták a királynak, hogy a nagy bazár előtt egy idegen fiú támaszt csődületet a majmával, a kikről senki sem tudja, honnan kerültek ide. Az ibliszek hozhatták mind a kettőt, mert az egy olyan majom, a ki kártyát tud játszani. Akárkivel elfogadja a játszást s minden játszmát megnyer. Valami dzsin lakik ebben a majomban.
A sah felhozatta az udvarába a majmot meg a gazdáját.
A Dzsója volt az, meg a Cseffó.
A perzsáknál nagyon szeretik a kártyázást. Itt hamarabb ismerték a «naibi»-t (ez a keletieknél a kártya neve), mint Európában, a hol azt a szaraczénoktól tanulták el. A sah maga is erős volt a játékban, de a királyné még erősebb. Egymással szoktak játszani, rendesen pikétet, a mihez nagy kártyaérzék kivántatik.
Minthogy a királyné arczát idegen férfinak, ha még olyan gyermek is, meglátni nem szabad, a Dzsóját egy hímzett ernyő mellé állították, a honnan csak a majmára láthatott. A Cseffónak adtak egy magas széket, hogy elérje az asztalt. Maga a sah ült vele szembe. A majom keverte a kártyát, odatette a sah elé emelni s aztán kiosztotta. Mikor aztán fölszedte a kezébe a kártyákat, akkor elkezdett a pofájával mindenféle furcsa fintorgatásokat mívelni.
Hát ilyen majompofákat látott már Izrabál eleget, nem nevetett rajtuk.
Azonban elkezdődött a játék. A pikétnél beszélni szokás. A kimondást meg az ütéseket számlálni kell. Az a majomnak nincs megadva. De a helyett van neki négy keze. A két első kezében a kártya, a két alsó kezében meg egy palatábla és kréta. Ezekkel jelzi a saját elsőbbségeit. Mikor a sah Quint von Obert mond, Cseffó a fejét megrázza: nix-nutz, itt öt egyenes van s felirja a táblára. S az első játékban több ütést csinált, mint a sah. A játék alatt az ernyő mögött álló Dzsója folyton beszélt a majmához, de olyan nyelven, a mit senki sem értett. A kártyákba pedig nem láthatott és így nem jöhetett abba a gyanuba, hogy ő vezényli a majmot.
Izrabál arczán elkezdett mosoly derengeni, a mint a majom az első játszmát megnyerte.
A második osztásnál a sah meg akarta tréfálni az ellenfelét. Azt mondta: «négy király!» Pedig nem volt a kezében csak három.
Erre a majom alázatos szemforgatással vette fel az alsó kezével a leskártolt negyedik királyt s a sah elé mutatta.
– Eh! Mit! mondá a sah. Magam vagyok a negyedik.
Erre a majom négy disznót jelzett s hármat kitéve az asztalra, a mi a kezében volt, felcsapta a fejére a tollas süvegét s büszkén a fejére ütött: «magam vagyok a negyedik!»
Izrabál ajkairól egy «hah!» röppent el: kezdete a nevetésnek.
Ezért az egy hangért megbocsátotta a sah a vakmerőséget.
A harmadik játéknál a sah egy kilenczvenest kapott.
Izrabál arcza pedig egészen nevetésre állt már, szétnyílt ajkai között ott ragyogtak a fehér gyöngyfogsorok; szemeiben szokatlan tűz égett.
A negyedik játékban a sah egyetlen ütést sem csinált. Mattsban maradt. A sah dühös volt.
Izrabál ajkán pedig kitört a hangos hahota. Végigveté magát kaczagva a kereveten s hemperegve folytatá a nevetést.
A sah öröme fejedelmi módon nyilatkozott. Marék aranyat dobott a majom elé; a mit az hirtelen a két pofájába dugdosott s aztán a gazdájához futott vele, átadni neki a búsás nyereményt.
– No most próbálj te vele játszani! mondá a sah Izrabálnak.
A királyné nem sokat kérette magát, leült a kártyaasztalhoz.
Most már a kártyázó majom arczfintorgatása állandó mosolyt idézett a királyné arczára. De folytonos nevetés lett abból. Mert a királynénak az volt a szokása, hogy játék közben csalt, hamisan jelzett, a mit a sah el szokott neki nézni, de bezzeg nem nézte el az új játszótárs. A majom észrevette a hamiskodást s heves kézmozdulatokkal tiltakozott a csalafintaság ellen, a mi a királynét oly derült hangulatba hozta, hogy egyre nevetett, mint a kit csiklandoznak; nagyokat sikongatott közbe; egész pirosra nevette az orczáit. Olyan volt, mintha megbűvölték volna.
S még a körülálló hölgyeket is magával ragadta a királyné nevetése; olyan hangverseny támadt, a minőt a sah palotája nem hallott soha: hangverseny csupa kaczagásból.
– Akárkitől jőjjön ez a csoda, valóságos csodának kell azt mondani. Szólt a kalifa s gyöngéden lecsókolá Izrabál arczáról a nevetés szűlte könyeket. Mától fogva állandó legyen ez a csodahang a palotában.
A Cseffónak, úgy mint a gazdájának rögtön pompás öltözeteket adtak.
*
Mondjuk el hát a titkát a majom kártyázási művészetének, a melylyel minden embert meg tudott verni. Mert természetfölötti dolgokat manapság még a mesékben sem hisznek már el.
Tehát a hány lapja van a naibinak (a kártyának), annyiféle fintorlata van a majom pofájának. A kártyalap harminczkettő. A majom majd a jobb szemével csal, majd a bal szemével hunyorít, majd mind a kettőt besunyja, meg fölmereszti, két szemöldökével kacsint, félresandít, homloka bőrét felhúzza, meg leránczolja, szája szegletét jobbra-balra fintorítja, nyelvét kiölti, orrát feldúzza, szája két végét felvigyorítja, ajkát lepittyeszti, egész száját összecsücsöríti, füttyre idomítja, a két füléig elhúzza nevetve, a fogait vicsorgatja, négyszögletű szájat öblít, hizelkedve mosolyog, hosszú képet nyújt, szemeit ég felé forgatja, ijedt pofát mereszt, száját tátja meg összekummja, ajkait befalja, gúnymosolyra fintorul, pityereg, szépen kér, komoly arczot módosit, szemérmesen mórikál. Ez is harminczkettő. S minden arczmozdulat megfelel egy kártyalapnak. S ezek a titkos jelek be vannak tanulva a Dzsójánál is, a Cseffónal is.
Akármilyen messze ültetik is a savoyard fiút a játszóasztaltól, ő a majom arczfintorlataiból megtudja, hogy annak miféle kártyák vannak a kezében s akkor aztán messziről kommandirozza a maga nyelvén, hogy mit híjjon és mivel üssön. «Szegfü-király», – «galambhölgy», – «szarvas-bohócz», – «szerelem», – «halál», – «bitófa». Ha nem érti meg a majom a szót, Dzsója a megfelelő arczmozdulattal magyarázza meg neki érthetőbben. Így tudja megnyerni a játékot a kis majom a nagy ember ellen.
A kik pedig ezt a titkot nem ismerik, azt hiszik, hogy boszorkányság van a játékban. Hisz a majom nem tud beszélni. Nem bizony a szájával, de tud az arczával.
*
A Sah-in-sah elhatározá, hogy a csodatevő majmot meg kell vásárolni a gazdájától a királyné számára, minden áron.
De ki tud beszélni a gazdájával? Hisz az valahonnan a Káf-hegy mögül cseppent ide.
Az ország legtudósabb embere a Hakim-I-Séra (az irott törvény embere) kisütötte, hogy a majom gazdája taliánul beszél.
De hát ki tud az országban taliánul?
Persze ott nincs operaház, hogy az ember mindig kapjon valakit, a ki olaszul tud. Végre kisütötték, hogy a taberistáni kormányzó, Árif emir az az egy ember, a ki beszél a taliánok nyelvén.
Felparancsolták az emirt Szultanabádba.
A Sah-in-sah tudatá vele, hogy miért hivatta fel. Azért, hogy beszéljen a majom gazdájával.
– Allah kérim! kiáltá fel az emir. De rosszkor jött ide az a majom! Hiszen épen most lázadtak fel Taberistánban az istentelen «Babik», a próféta-tagadók; a míg én itt járok, azalatt felforgatják az egész tartományt.
– No hát küldök oda helyetted más emirt, téged pedig kinevezlek teheráni emirnek.
Erre még jobban jajveszékelt az emir.
– Allah ekber! Felséges hadúr! Az nekem nem előléptetés. Teheránban van a «szadrazám» (nagyvezér) székhelye. Taberistánban magam préselem a népet, de Teheránban a szadrazám is préseli, mi marad nekem?
– No hát kinevezlek szadrazámnak. A mostanit pedig elküldöm Indiába nagykövetnek.
– Az már más.
És így Árif emir megkapta a nagyvezéri hivatalt, azért, hogy beszéljen taliánul a kártyázó majom gazdájával.
– Hallod-e, te kutyakölyök, a kalifa meg akarja venni a majmodat. Mi az ára?
– De én nem adom ám el a majmomat semmi áron.
– Bolondfejű! Annyit nyomó aranyat kapsz érte, a mennyi a majmodnak a súlya.
– Mit csináljak én azzal az aranynyal? Ha meg tudják, hogy sok pénzem van, agyonütnek érte. Míg most az én Cseffóm, akárhová megyek vele, mindenütt megkeresi a mára való kenyeremet. Én a majmomtól meg nem válok.
(No megállj, mondá magában Árif, majd azért is megmutatom én neked, hogy megválsz tőle).
Azzal a legelső alkalomnál, a midőn ismét maga elé hozatta a királyné a majmot a gazdájával együtt, Árif is bebocsáttatá magát a terembe s ugyanazon szőnyeg mögé elrejtőzve, a hol a Dzsója kuttogott, ő is meghúzta magát. Ott azután, a mint a játék elkezdődött, elővette az elefántcsont-tábláját s feljegyzé rá azokat az olasz-szavakat, a miket Dzsója intézett Cseffóhoz. Kitalálta a ravasz eszével, hogy a savoyard fiú igazgatja a játékot, az a mester s ezekben a szavakban van az egész boszorkányságnak a titka.
Mikor aztán ezt kitalálta, akkor galléron fogta a Dzsóját s becsukatta a földalatti tömlöczbe.
– Így ni! Már most nem kérdem, hogy mi a majmodnak az ára.
A Dzsója akkor is nevetett: «Majd felhozatsz te engem ismét! Majd értem jösz még, szépen kérve».
A következő játéknál aztán Árif maga helyezkedék el a rejtő függöny mögé s onnan hangoztatá a táblájára felirt szavakat a Cseffóhoz.
Azt azonban nem tudta Árif, hogy a majom arczfintorai mit jelentenek? És így azt sem tudhatta, hogy micsoda kártyák vannak a majom kezében? Mikor aztán elkezdett a majomnak diktálni, mit híjjon, s olyan kártyákat nevezett meg, a mik annak nem voltak a kezében: a majom dühbe jött, fejéhez vágta a kártyát, táblát, krétát, mindent, s azzal összedugta mind a négy karját: nem játszik többet.
– Csak hozasd te vissza a savoyard fiút. Nem tudsz te ehhez. Nem olyan könnyű ez, mint a nagyvezérség, mondá neki a kalifa; s a szadrazámnak nagy szégyenszemre magának kellett visszamenni, a börtönből kihozni a Dzsóját.
A Dzsója azonban most már el volt keseredve, azt mondta, hogy ő nem marad itt, megy a majmával együtt vissza a hazájába.
A sah dühös lett a szadrazámra. «Itt van ni! Már most elmegy a majom».
– Van egy eszmém! mondá Árif. A mostani Emir-ed-Daulah (kincstárnok) nagyon sokat lopott már. Ideje, hogy a fejét levágjuk. Helyébe megtehetjük ezt a ficzkót Emir-ed-Daulahnak. Ez nagyon jól tud számítani s kevesebbet fog lopni. Akkor aztán itt marad a majmával együtt.
– Mondasz valamit! Felelt rá a Sah-in-sah.
S ekként lett Árif emirből szadrazám, Dzsójából pedig Emir-ed-Daulah Teheranban. S mind a hárman jól betöltötték a helyüket. Hogy ki a harmadik? azt szabad találgatni.
*
Majmuna tündér ismét találkozott a társával Idriszszel a paradicsom kapujában.
– No már most az árvagyereknek van mit enni.
– És a királynénak van mit nevetni.
«Allah nagy és Mahomed az ő prófétája».
A LEGBÁTRABB EMBEREK.
Kik a legbátrabb emberek?
Hát kik volnának mások, mint a kis gyerekek?
Azt az igazságot, a mit egész gyülekezet nem mer kimondani, kimondja a gyerek.
Azért találták ki a «mumus»t, hogy megtanítsák a gyerekeket félni.
Ime összejegyeztem egy néhány adatot annak a bebizonyítására, hogy milyen vakmerő nemzet a gyerekség!
*
– Nyanya! Füle is van!
– Jól van kicsikém! csak te egyél szépen!
Az asszony kukoriczát tördelt a szántóföldön, a kis leányát addig leültette a fa alá, a kukoriczaszárakra, a miket a tehén számára levagdalt, kezébe adta a fakanalat, meg a csuprot, abban bableves volt.
A kicsike hozzálátott s azon kezdte, hogy «füle is van!»
Egy kis idő mulva megint mondja:
– Nyanya! orra is van?
– Ejnye, te kis bohó! Hát csak kanalazz szépen.
Megint hangoztatja az apróság:
– Nyanya! lába is van!
– Ej, te kis selma, te! Miket nem találsz még ki, he!
Aztán csak nagyot nevet a kicsike:
– Nyanya! Farka is van!
De már erre csak figyelmes lett az asszony, hogy miféle csoda lehet az, a minek füle is van, orra is van, lába is van, farka is van?
Odamegy. Hát akkor látja nagy rémülve, hogy egy egérke van a leveses csuporban, arról danolta a kis leány, hogy mi mindene van annak?
A nyanyát egyszeribe kilelte a hideg ijedtében. Asszonyember megijed, ha egy egeret meglát. Nem hiába mondja a nóta, hogy «csunya bogár az egér!» – Hát még egy bableveses csuporban! Bizonyosan torkoskodni akart ő kelme, s aztán nem tudott többet kijönni a bögréből.
A kis gyerek pedig egy cseppet sem ijedt meg ettől a szörnyetegtől, hanem szép kedélyesen eszegette le róla a bablevest, a mig a farka is kilátszott s nagyokat ütögetett az orrára, mikor ki akart ugrani a bögréből.
Én nem volnék olyan vitéz.
*
De már most lássunk egy valamivel nagyobb állatot.
A székely asszony kiment a hargitai irtványosba, a honnan a szálfákat kivágták s a következő években a vén fák helyét ellepte mindenféle vadbokor, mely olyan sürü szövevényt képezett ottan, hogy a ki bele tévelyedett, napestig ki nem talált belőle.
Azért ment a székely asszony az irtásba, hogy málnát szedjen. Annak jó árát adják a városban.
Ott pedig a Hargita völgyében olyan magasra nő a málnabokor, hogy még a tehén szarva se látszik ki belőle.
A kis leányát is magával vitte az asszony: otthon nem volt kire hagyni; az ura hosszu fuvarba járt borvizzel.
Hát ott a málnaligetben volt egy nagy szál kiszáradt fa, a mit azért nem vágtak ki, mert már nagyon odvas volt. Annak a tövébe leültette az asszony a leányát; kezébe adott egy nagy darab «kakas tejjel, varju vajjal sütött» kenyeret, hogy azt majszolgassa, a mig ő a sürü csalítban málnát szed a karos kosarába.
Nem távozott messze a száraz fától; ott közel volt a málnabozót; minden szót meghallhatott, a mit a kis leány petyeg.
A gyerekek szoktak beszélgetni, ha magukra maradnak, vagy pedig dudolgatnak.
Egyszer azt kiáltja a kis leány:
– Anyóka! Füles bácsi szereti ám a kenyeret.
Egy kis idő mulva megint mondja:
– Anyóka! Füles bácsinak nem volt elég a kenyér.
Később megint nevetve szól:
– Anyóka! Füles bácsi több kenyeret kér. A kezemet nyalja.
Erre odafut az anya s rémülve látja, hogy egy anyányi nagy medve ül a két hátulsó lábán az ő kis leánya mellett, s a gyerek azt eteti a tenyeréből a maradék kenyérmorzsákkal.
A székely asszony erre kétségbeestében nagyot sikoltott, a mire a goromba medve fölugrott, odarohant s földre teperte az asszonyt.
Vége lett volna szegény asszonynak: az a gonosz állat összemarczangolta volna, ha a kis Zsuzsika ott nincs.
De hát a Zsuzsikának helyén volt a szive! Aztán erős is volt: négy esztendős volt már. Nosza, oda rohant a gonosz vadállathoz. Az egyik kis kezével megragadta a fülét, a másik öklöcskéjével meg ütötte az orrát, a hogy tudta s szidta, mint a bokrot.
– Heh! Te czudar pákosz füles bácsi! Nem hagysz békét az én anyókámnak? Azért adtam én neked kenyeret? Nesze! Nesze!
Piff, paff! verte agyba, főbe.
A medve hátrafordította a nagy bolond fejét: végignézett azon a parányi teremtésen, a ki őt ütlegeli.
Arra elmordította magát: «jól van no! Azért nem kell az embert ugy fejbe verni!»
Azzal ott hagyta a földretiport asszonyt s odább czammogott, nagy morogva: «no még igy soha sem jártam».
A kis Zsuzsika még utána is hajított egy ökölnyi nagy követ, a mitől a medve ugy elszaladt, hogy még most is szalad, ha el nem fogták.
A székely asszonynak nem történt semmi baja.
Hát ezt melyikünk csinálna utána a kis Zsuzsikának?
*
De mindannyinál szebb az, a mit magam láttam.
Volt egy ismerősöm, egy híres orvos. Annak a szobája tele volt mindenféle természeti ritkaságokkal. Kitömött madarak, s mindenféle csontvázak, villanyos gép, szárított virágok, homokóra, nagyitó cső, spirituszba tett csodaállatok! Még repülő-kutya is volt! Ott lógott lánczra akasztva a stukatúron. Hát még az üveges szekrény a mindenféle alakú üvegekkel! Meg azok a görbe nyeles üveggömbök, a mikben mindenféle levegőt lehetett főzni.
Nagyon hires orvos volt. Hej, de sok embert kiragadott a halál körme közül! Egyszer aztán a halál azzal állt rajta boszút, hogy őtet magát is elvitte. No, de öreg ember is volt már.
A felesége tisztességes matróna volt, mikor özvegygyé lett.
Egyetlen leányuk volt, az még az atyja életében férjhez ment egy fiskálishoz.
Az özvegyen maradt doktorné aztán arra kérte a gyermekeit, hogy költözzenek az ő házába: ne legyen olyan egyedül.
Azok oda mentek az anyjukhoz lakni: a doktor szobájából lett a fiskálisnak a kanczelláriája.
S minthogy egy ügyvédnek nincs semmi szüksége se kitömött pelikánokra, se villanyozó gépre: a doktor úr minden természettudományi eszközeit, ritkaságait kitakaríták a periratok számára rendezett szobából.
Olyan kis városban pedig nincsen zsibárus, a ki az afféle portékát megvegye; aztán meg nem is engedi a gyermeki kegyelet, hogy azokat a tárgyakat, a miket az apa olyan fáradsággal gyüjtött, a miket mindennap maga körül látott, velük bibelődött, odadobják egy rozsdás vasakat áruló kufár kaczatjai közé; – hanem elég nagy a padlás, mind felhordják oda. Ott azután elmélkedhetnek a világ mulandóságáról, belepheti őket a por, befonhatja a pókháló. Még a pipaállvány is odakerült, a hosszúszárú selmeczi pipákkal. A megboldogult doktor nagy pipás volt, a veje pedig csak szivarral élt.
Nemsokára két kis gyermek lármája élénkíté a házat.
Egy fiú volt, meg egy leány. Jóska és Julcsa.
Julcsa négy esztendős volt, a Jóska meg három.
Nagy selma volt mind a kettő!
Dajka már nem kellett melléjük, kisdedóvó még nem volt. Egészen szabadjára voltak hagyva.
Egyszer Jóska rábeszélte a Julcsát, hogy menjenek fel együtt a padlásra.
Az ám gyönyörüség, mikor a gyerek beszabadulhat egy olyan elhagyatott lomtárba s kedvére kutathat az előtte ismeretlen tárgyak között. Mi lehetett ez? – Mit lehetne még ebből csinálni? Ez volna ám jó játékszernek!
A Jóska legelőször is a pipákra talált rá. Mindjárt rájött hogy ez arra való, hogy az ember a szopókáját a szájába vegye.
Nagy vita támadt közöttük. A Julcsa azt állította, hogy azt fújni kell, a Jóska pedig, hogy színi kell.
Este a vacsoránál a papára bizták a vita eldöntését.
Hej de megharagudott a papa!
– Majd adok én nektek, ha még egyszer a pipához mertek nyulni.
Hát aztán többet nem nyultak a pipához.
De azért mégis feljártak a padlásra, kutatni a nagyapa czókmókja között.
A szolgáló ijesztgette őket, hogy ne járjanak a padlásra, mert ott elkapja őket a rézorrú bagoly.
Már most csak azért is felmentek, azt a rézorrú bagolyt megkeresni. Találtak is egy kitömött baglyot, de biz annak nem volt rézből az orra. Ettőlfogva nem volt előttük semmi hitele a szolgáló ijesztgetéseinek.
Egyszer nagyon elkezdett a kis Jóska hizelkedni a mamájának.
– Miért hizelkedel te most olyan nagyon? Mit akarsz kihamiskodni? – kérdezé a mama.
– Mondja meg a Julcsa.
A Julcsa aztán előállt vele.
– Szabad-e nekünk a kertből egy muskátlit kivenni és cserépbe ültetni?
– Hát minek az nektek?
– A nagymama szereti a muskátlit. Nemsokára itt lesz a nevenapja. Megakarjuk lepni vele.
– S hol veszitek a virágcserepet hozzá?
– Találtunk a padláson egyet. Gyönyörűséges szép virágcserép, porczellánból van. Abba ültetjük a muskátlit.
– No hát szabad, megengedem.
– De a nagymama ne tudjon felőle semmit.
A két gyermek felásta a kertből a szép tarka levelü muskátlit, s kendőbe takarva, hogy a nap meg ne lássa a gyökerét, felvitték a padlásra; ott elültették, s aztán mindennap a kis öntöző kannában hordtak fel vizet, a virágot megöntözni. A nagymamának nem volt róla szabad tudni semmit.
Mikor aztán eljött a nagymamának a nevenapja, akkor lehozták a padlásról a muskátlit, kendőbe takarva, hogy nagy legyen a meglepetés.
A Julcsa fogta a kendő négy csücskéjét, a Jóska pedig elmondá a maga csinálta köszöntő verset.
– Jó nagymama, fogadd ezt a szép virágot! Ilyen legyen mindig a te boldogságod.
Azzal levették a kendőt a virágcserépről.
Hát a nagymama csak hanyatt esett a karosszékébe ijedtében; a mama felsikoltott, a papa fütyült.
Az a virágcserép, a mibe a gyerekek a muskátlit szépen felnevelték, nem volt más, mint az a csontkoponya, a mi a nagypapának az iróasztalán szokott lenni.
A két gyermek mosolygó piros arczczal tartá azt a kezében, a nagymamának felajánlva. Ők azt hitték, hogy az egy szép virágcserép!
Melyik volt hát a három közül a legbátrabb?
NEVEZETES JOGI KÉRDÉS.
A dúsgazdag Alexiewna Petrowna Moszkvában meghalálozott, s végrendeletében 400 rubelt hagyományozott a mopszlijának, a végrehajtással az öreg Wasziliewna Anna cseléd lett megbizva, hogy ez összeg kamatjaiból táplálja és ruházza a kedvencz ölebet. A végrendelkező figyelme arra is kiterjedt, hogy ha Wasziliewna Anna meghaláloznék, akkor egy ifjabb cseléd, Ivanovna Ludmilla vegye át a mopszot és a 400 rubelt. Ekközben a nagy ápolás miatt a mopsz halt meg elébb, nem a vén cseléd. Ekkor Waszilievna Anna úgy okoskodott, hogy már most a 400 rubel az övé. – De előállt ám nagy hamar Ivanovna Ludmilla, hogy «nem oda Buda». A mopsznak utódja van: egy ifju mopszfi; a kinek ő a gondviselője. S az ország törvényei szerint a fiu örököl az anyja után. És igy a 400 rubel most az övé.
A kérdés nagyon bonyolódott: biró elejbe került, s valószinü, hogy a 400 rubel azóta elolvadt.
CSALAVÉR.
Szibériából hoztam ezt a történetet s előre is kimondom, hogy ez mind igazi valósággal megtörtént mese; a ki nem hiszi el: menjen oda és nézze meg.
Kezdődik a história Irkuczk városában, egy gazdag bőrkereskedő házánál; a butorzat mai divatú, faragott támlájú széles, csavart lábu asztal, chinai vázákban pompázó Makárt nádbukétok és pávatollak, az ajtókon perzsa szőnyegek, egyik oldalon zongora, másikon Wertheim-szekrény, egy kis asztalon albumok; a kandallón antik óra és japáni porczellán figurák; csak egy csecsebecse hiányzik a diszítésből: az obligát fehér medvebőr, a mi az európai gazdag polgár szalonjából nem hiányozhatik; s ez szándékosan van itt mellőzve, nehogy a látogatót arra emlékeztesse, hogy a ház ura medve-, czoboly-, hermelin és tengeri vidrabőr kereskedéssel szerezte tekintélyes vagyonát, mely őt Irkuczk városa legelőkelőbb polgárai sorába emelte.
(Irkuczk fekszik az Irkut folyam torkolatánál, Kelet-Sziberia hasonnevü tartományában, 1192 lábnyi magasságban a tengerszín fölött. Fővásárhelye a szőrme-kereskedésnek, lerakója a chinai thea és rhebarbara üzletnek; van benne kilencz templom, dolgozóház, lelenczház, tömlöcz, püspöki palota, bazár, stb., a ki többet akar megtudni, üsse fel a Conversationslexicont.)
ELSŐ KÉP.
Nő oroszlán – az orosz lány.
(A terem egyik ajtaján bejön Achilleia, a másikon Atlenkó.)
Atlenkó. Engem szépen elcsaptak.
Achilleia. Engem pedig csúnyául elvertek.
Atlenkó. Nekem azt mondotta az öreg, hogy egy csavargó becstelen számüzöttnek nem adja feleségül az unoka hugát.
Achilleia. Nekem pedig azt mondta, hogy még ma megtartja az eljegyzésünket az iszpravnikkal.
Atlenkó. Hiába mondtam neki, hogy milyen jó keresetben vagyok itt, mint orvos, még a kormányzóhoz is elhínak; angyalkájának nevez ő méltósága, mikor a gyomorgörcsét aloëval elcsitítom. Nem használt semmit. Azzal fenyegetett, hogy ha utánad merek ácsingozni, becsukat a tuskó börtönbe, s ott minden holdtöltén kancsukát kapok.
Achilleia. Én is hiába mondtam neki, hogy az iszpravnik egy részeges vén pálinkaszivacs, a ki azért akar elvenni, hogy a harminczezer rubelt megkapja, a mit az atyám hagyott rám örökségül. Nem hajtott rá semmit. Azt mondta, hogy ha kacsingatni merek rád, becsuk a fáskamrába, s mindennap megkorbácsol. A mára valót mindjárt ki is adta.
Atlenkó. No én miattam a te szép testedet ne érje a korbács! Én itt hagyom Irkuczkot; megyek egy tartománynyal odább, Jakucskba; ott telepedem le.
Achilleia. Gyáva vagy; mert férfi vagy. Szerelemben csak a nőnek van bátorsága. Én daczolok az öreg haragjával, s kijátszom őt az iszpravnikjával együtt.
Atlenkó. Ha csak az életemről van szó, parancsolj, hogy melyik perczben tegyem éretted koczkára?
Achilleia. Mondd csak Pavlovics Atlenkó. Igazán hamis pénzverő voltál te? Azért lettél számüzve?
Atlenkó. Nem voltam biz én. Csak a sorsomat akartam javítani vele. Tudod: itt ebben az országban, a ki azért került ide, hogy csalt, hamisított, igen nagy becsben áll. Annak jó hasznát lehet itt venni. Esze van. Mig az, a ki politikai vagy katonai vétségért lett elitélve, attól félnek, elhúzódnak.
Achilleia. Hát mi voltál te igazán? Mi az igazi neved? Mért száműztek ide?
Atlenkó. Az igazi nevem Bátor Gyula. Magyar nemes vagyok. Részt vettem a lengyel fölkelésben Langyevicz alatt. Ott fogtak el a csatában.
Achilleia. S hogy jutottál a mostani nevedhez és czimedhez?
Atlenkó. Cseréltem egy másik fogolylyal. Annak meg az én czimem kellett inkább, mert a tobolszki vadásztelepbe akart beállni. Ott meg a hadi vétkeseket látják szivesebben s holmi hamisítót nem vesznek be a társaságba. Igy kicseréltük a bizonyítványainkat.
Achilleia. Hát én már most elmondom neked, hogy mit fogunk csinálni, hogy egymásé lehessünk. Legelőször is elszökünk innen. Én megyek Nisnei-Udinszk, te Kirenszk felé.
Atlenkó. Egyik nyugotnak, a másik keletnek! Hát aztán hogyan találkozunk össze?
Achilleia. Majd elmondom, csak várj szépen. Ha együtt szöknénk, elfognának, visszahoznának. Te tulajdonképen nem is szököl, mert útleveled van: bejelented a kormányzónak, hogy átakarsz költözni Jakucskba. Engedelemmel utazol. Csak én szököm! Megkerítettem az öreg vasszekrényének a kulcsát, itt van! Kinyitom vele s kiveszem a trezórjából azt a csomagot, a mi az én saját hozományom. Nézd, rá van irva az atyám keze által: «Achilleia hozománya». Ez az enyém. Azonkivül elviszek még kétszáz rubelt ezüstben. Ez már lopás. A harminczezer rubelt odaadom te neked: ezt te viszed magaddal. Én Udinszkig úgy szórom a pénzt, hogy okvetlenül gyanut költök vele. Ott elfognak, a korlátnok elé visznek. Az előtt bevallom, hogy a gazdámat megloptam, Sztofilics Waszilkót Kirenszkben. Azért engem elitélnek két esztendei deportálásra, s a polgári becsületemnek az elvesztésére.
Atlenkó. Halálra ijesztesz!
Achilleia. No látod, milyen gyönge szived van! Már is megijedtél. Pedig ez még a java. Hát nem jó az, ha én is veled egyenranguvá leszek? Ha téged becstelenné tesz a kegyetlen orosz törvény, hát legyek én is becstelen, akkor nem áll közöttünk semmi gát. A becstelen leányt nőül veheti a becstelen férfi, minden botrány nélkül s a szibériai számüzöttől elvették a polgári becsületet.
Atlenkó. Hiszen te valóságos szent vagy.
Achilleia. Nem én! Csak szeretek. – De hát hallgasd tovább. – A nálam talált pénzt természetesen elveszik, és senki sem fogja magát törni érte, hogy Sztofilics Waszilkát keresse Kirenszkben az ő megkerült rubeleivel. A korlátnok is családos ember s nagyban kártyázik. Engem a legközelebbi deportáltak szállítmányához oda csatolnak, s tovább tolonczolnak Jeniszei felé. Ott van Krasznójarszknál az Európából idesöprött számüzötteknek a tanyája, a honnan szétosztják őket vétségük rangfokozata szerint. – Itt szokták tartani a leány-árverést. Ezt már tudod, hogy miből áll?
Atlenkó. Magam is voltam ilyennek szemtanuja. A vétségért elitélt nőket dobra ütik a számüzött férfiak között, a ki legtöbbet ád érte, azé. Tehet vele, a mit akar. Használhatja szolgálónak, feleségnek; eladhatja ha megunta, s agyonütheti, ha megharagszik rá.
Achilleia. No már most tudod a magad teendőit. Te visszafordulsz az utadból a Lena felé s jösz vágtatva, a hogy csak az iramszarvas bir, utolérni azt a karavánt, a melylyel engem szállítanak. Ott azután, mikor az árverésre kerül a sor, rámliczitálsz: van harminczezer rubel a tarsolyodban, más el nem üthet a kezedről: megvásárolsz; a foglyok között mindig akad pópa: összeesket, s akkor aztán «nagy a világ.»
Atlenkó. Megverne engem az Isten, ha én ezt a te áldozatodat elfogadnám. Te! Egy ártatlan kis leány, a ki semmi rosszat nem ismersz, azt sem tudod, mi fán terem a bűn? egyszerre oda dobd magad tolvaj népsöpredék közé; gondold meg azt! Itt pompa, kényelem vesz körül, tíz cseléd lesi az intésedet s ha csak madártejet nem kérsz, mindent elhoznak; ott pedig, a hová menni akarsz, névtelen inség, nyomor, veszedelmek várnak reád; többet gyalog, mint rossz szánon, rongyos gúnyában vándorolni pusztáról-pusztára, büzös jurtákban, hóba vájt barlangokban éjszakázni, farkasok medvék elől futni, éhezni a hózivatartól eltemetve; mikor néha nyirfakéreg az egyedüli táplálék, s csak az emberek szidalma, a mi melegít.
Achilleia. Mindent tudok! Ismertem én egy asszonyt, a ki mindezt végig szenvedte azért, a kit szeret. Ez az asszony volt az én anyám, a ki utána jött a számüzött apámnak, a Volgától a Jeniszeiig egyedűl. Én sem leszek rosszabb az anyámnál.
Ennél a szónál aztán Atlenkó nem tehetett egyebet, mint hogy leborúlt a leány előtt térdre, s elkezdve annak a czipője hegyénél, végig csókolta őt a két szemöldökéig!
Hogy a leány csakugyan érdemes volt a végig csókolásra, hogy karcsú, nyulánk termete volt, fehér piros orczája, finom ajkai, sötét kék szemei és selyemszőke hosszú haja, azt mindenki természetesnek fogja találni.
Arról a képzeletről azonban le kell mondanunk, mintha Atlenkó azért, mert magyar huszár volt valaha, valami pörge bajuszú, kúnsági nyalka fiú volna, mert annak az arcza egészen simára van borotválva, külömben senki sem hinné el neki, hogy doktor. Irkuczkban megkivánja minden tisztességes beteg, hogy az orvosának az arcza simára legyen szőrtelenítve; szakállas orvos nem kelthet bizalmat.
Az orvosi tudománya Atlenkónak egyébiránt egészen a helyzetnek és a körülményeknek a magaslatán állt. Tudta, hogy a hánytató borkőből az úrnak szimpla, a parasztnak dupla adagot kell adni, hogy a hideglelősbe addig kell a chinint tömni, a míg megelégeli, hogy az alöes minden gyomorbajban rendesen használ, hogy a kinél a hólyaghúzó flastrom nem segít, azon eret kell vágni, hogy a Seidlicz-por minden asszonyi bajt kigyógyít s a kinek a lába eltörött, azt zsindely közé kell kötni (t. i. a lábat); természetesen ő hordta magával az orvosságokat is, s azok egész ládával álltak nála; s ha pedig valaki olyan betegségbe esett, a milyenhez nem találkozott orvosság a pharmacopœjás ládában, hát az szégyenlhette magát, hogy olyan betegséget tart, a mi nem ebbe az országba való! De hát Irkuczkban a másodéves orvostant végzett huszárhadnagy is drága kincs volt, s mint ilyen, a mi Atlenkónk tömérdek orosz vért kiontott, t. i. érvágóval.
E bevégzett tény után Achilleia parasztleány ruhában kiosont a szőrmekereskedő házából; a város végén felfogadott egy jemsiket, a ki őt Nisnei-Udinszkig szállította, Atlenkó pedig hazament a szállására, s az orvosságos ládáját összepakolva, a harminczezer papiros rubelt pedig a tüszőjébe eldugva, iramszarvas szánkón megindult Nersinszk felé. Volt egy jó Lefaucheux vadászfegyvere, száz tölténynyel, meg egy finom cserkesz szablyája; vitt magával egypár füstölt medvesonkát, meg egy átalag rumot s egy zsák kétszer sültet az útra. A legelső szomszéd falunál aztán visszabocsátá a maga jemszikjét, az egész útját kifizetve; ott felfogadott egy iramtartó szamojédet, s annak azt parancsolta, hogy vigye őtet Krasznojarszkba.
MÁSODIK KÉP.
Jó istenke a Szjadei Hahé!
Mikor a szamojed befogta az irámot a csónak alakú bőrszánkóba, a felesége azt mondta neki: «aztán a Szjadei Hahét itthon ne felejtsd».
«Inkább a fejemet hagynám itthon!»
Atlenkó kiváncsi volt megismerkedni a Szjadei Hahéval.
Nagy kérésére (meg két rubel kész fizetésre) előhúzták a szamojéd istenkét a csizmaszárból. (Ennek ilyen temploma van.) Tengeri kutyafogból van faragva: orra, füle, szája mint az embernek, csak a szarva, meg az agyarai vannak rézből; visel piros gyapotinget ólompitykékkel, a melynek az aljáról rézfélholdak, gyűrűk és csörgők függnek alá. Ha megrázzák, akkor cseng-bong rajta minden s attól felébred.
S ugyan jó volt, hogy a Szjadei Hahét magukkal vitték, mert a veszedelmes útban mindenféle csodák vették őket elő.
Legelőször jött rájuk egy gyilkos indulatú «purga», az éjszak réme, a hózivatar, mely apróra tört havat, mint csupa tűhegyeket szór az ember arczába, hogy a két szeme világát elveszti tőle. Futni kell előle, mert a ki megáll, azt eltemeti. Jó szerencse, ha az «ördögök sírkövéig» elmenekülhet, s ott meghúzhatja magát. Ezek az egymás közelében álló óriási bazaltsziklák, a mik a hósivatagból feketén fölmerednek, nagyon hasonlítanak a síremlékekhez. A néphagyomány szerint e sírkövek alatt fekszik az ördög meghalva. Kérdés, hogy ha meghalt az ördög, kire maradt a pokol?
Milyen szépen tud ezeknek a magas sziklakolosszusoknak a szélein, hasadékain, a vihar orgonázni! Az alájuk menekült egészen megérti a Memnon szobrok éneklésének az elméletét. A szikla a leghatalmasabb hangszer, csak hogy művész kell hozzá, a ki tud rajta játszani. Ilyen művész a purga. Rettenetes ujjai játszanak a billentyűkön, dörmög, mormog, mintha dobot verne, azután sípolni kezd, nagyokat füttyöget, beleüt az öreg dobba, trombita, kürt tárogató zeng-harsog, rémséges accordot adnak a sivító sziklaodúk, a ködkürt belebődül, pokolbeli bassus trilláit rezgetve. Közbe hangzik az ördöghahota soloja. Aztán alábbhagy a zene, s akkor lesz a legfülkínzóbb, mintha millió hegedű zizeregne egyszerre, lassan elhalva a tengermorajt utánzó dübörgés finaléjában.
– No uram, most ugyancsak a Szjadéit Hahénak köszönhetjük, hogy az ördögök karmából kimenekültünk, hálálkodék a szamojéd, áldozatot hozva a jóltevő istenkének – a szárított hal farkát, melynek a megenni való részét ő maga elkölté – s azzal visszadugta azt a csizmaszárba. Most már ugyan igyekezzünk tovább.
Éjjel van, az ég tele myriád csillagokkal, az új hold sarlója, mint egy görbe oltárláng, lobog a Koliván-hegy legmagasabb csúcsa fölött, s a csillagos mindenséget átöleli az örök titkos északfény: kettős fényboltozat, sárga és rózsaszín küllőkkel, sötétkék ablakok közötte.
Változik a zene. Az északfény rejtélyes zöreje uralkodik ott fenn, mintha égő szikrák pattognának széjjel, mintha érczdárdákat vernének egymáshoz; közben hangzik a délfelé szálló énekes hattyúknak túlvilági sopránja; ide alant pedig az emberüldöző fenevadak üvöltése. A futó szánt farkascsorda veszi üldözőbe. Csahintásaikra bőgve felel a megrémült irám. Óriási jegesmedvepár nyargal a szán után; közbe egy-egy lövés dördül; a farkascsorda egy perczre elmarad, a míg egy elesett társát fölfalja.
– No most segíts ám, Szjadéi Hahé!
Meg is segíti őket a jó istenke, hoz a futók számára menedéket. Egy égő erdőt. Azon kell keresztűl vágtatniok.
Nincs választás. Bele kell rohanni. A fenyőfák sudarairól tűzzápor hull alá, az út forró hamú. Eddig ők futottak a vadak elől, most a vadak futnak ő előlük. Egész iramcsorda, vegyest farkassal, hiuzzal törtet a lángok elől. Ez a szerencséjük: azok utat taposnak a zsarátnok között.
Az erdőrecsegést túlhangozza az állati kardal. Minden állat megszólal most, mely némának született, a nyúl visít, a hód jajgat, a felforralt patakból menekülő vidra tutulni kezd, s közbe nagyokat dördül a lánggal égő szálfa.
– Hej csak innen vigy ki bennünket jó Szjadéi Hahé!
Kisegíti őket. Az erdőégésnek határt vet egy befagyott tó. Mikor a tisztásra kijutnak, akkor veszik észre, hogy megvirradt.
A tó sima tükrén még gyorsabban szalad a szán. Az iramszarvast nem a kalapács hajtja (ennél a jó állatnál ostor helyett fokost használ a kocsis), hanem az ösztöne. A tulsó parton törpe krumpuczerdőt lát, ott terem az ő abrakja, a zuzmó.
Új csodák támadnak a sápatag égbolton. Nem egy nap, hanem öt vak nap pislákol holdhalavány fényben; négy összefoglalva egy fénykarikában, az ötödik, a központi, átszelve egy harántvonallal, mely a fény szérüt kétfelé osztja, s ebből megint két megkezdett ív szegi át a nagy kört. A csodálatos «halo» (ál-nap) olyan derengést támaszt, mintha nem is ez a világ volna.
S a befagyott tó jege kezdi meg e csodaképhez a zenét. A jég pattog, mintha óriási tündérhárfa húrjait pengetnék oda alant, czitera, czimbalom zeng-bong a szán nyomán, mintha egy végtelen klaviaturán sikamlana végig, közbe a triangel csingilingije szól.
Szerencsésen a túlpartra jutnak. Ez úttalan világban az első kalauz az iramszarvas ösztöne, a másik a szamojéd tájékozási adománya. Ott találják az utbaigazító áldozathalmot. Közepén egy kifaragott bálvány, tengeri kutyafog agyarakkal, vérrel festett szájjal, ez a nagy Szjadéi Hahé; körüle tört szekerczék, fazekak, rudra akasztott rongyok, emberpofájú forgácsdarabok, dárdahegyek, üres pálinkás korsók. Minden igazhivő, ki ezen utazik, e halmon áldozza fel azokat a szerszámait és edényeit, a miknek nem veheti hasznát többé. Van benne logika.
Ezeket nem veszi el az áldozathalomról semmi szentségtörő kéz.
Atlenkó is átengedte hálából nagy Szjadéi Hahénak a kilőtt töltényhüvelyeket, a szamojéd pedig a medvesonkának a csontját.
Nem messze a bálványhalomtól ráakadtak a hótól elborított jakut falura, s ott megpihenhettek, a Tojón füstös jurtájában; az iram maga kereste a hó alatt a táplálékát, a keserű mohát, a mit egyenesen az ő számára teremtett a Szjádéi Hahé.
Innen aztán már csak hat napi út a krasznojarszki nagy balagánig, a hol a deportáltak találkozója van.
HARMADIK KÉP.
Vagy boszorkány, vagy tündér.
A Krasznojorszki nagy balagán, a mely a sziberiai deportáltak gyüjtő helyéül lett építve, egy rengeteg nagy tuskó-pajta, vastag fenyőderekakból összerakva; háromszáz embernek el kell benne férni, igaz, hogy szorosan. Úgy alusznak benne, hogy az egyik ember a másiknak az ölébe fekteti a fejét. A tágas épület északi sarkában van egy óriási tűzhely, melynek a kandallója magas kürtőben fut ki; de ezen csak akkor raknak tüzet, a mikor itt van a nagy sokaság; a rendes időben, mikor a csárdás magában van, s csak a járó-kelő utasokat látja el, nem fűtik az egész pajtát. Győzné az ember fával. Hanem van a balagán déli sarkában egy kisebbszerű jurta építve (ház a házban). Annak az oldala, teteje kívűl betakarva iramszarvas bőrökkel, a melyek a meleget megfogják, belűl szent képekkel felcziczomázva, azok között Miklós czár és Napoleon császár arczképei; közepén tűzhely, a fölött lóg háromlábú bakon egy vaslánczra akasztott bogrács, abban főzik a halat, a kwaszlevest, vagy az iramszarvas tokányt. S ha ez elkelt, kiöblítik, vagy ki sem öblítik, felteszik benne a vizet a «tégla-theához». Ezen félszer alatt állnak a pálinkás hordók, a kétszersültek és szárított halas tonnák, a rozslisztes és káposztás kádak, kövekkel lenyomtatva, a vajas vendelyek; a gerendáról függnek alá a medvesonkák s a füstölt vizák, a balagán hátterében az ölbe rakott tüzelő fa. A pádimentuma a balagánnak igen szilárd anyagból van megalkotva: irámszarvas-trágyából, a mi olyan, mint az aszphalt.
A jurta padlója azonban medvebőrökkel van leteregetve.
A csárdást Piripioff Péternek hívják, s nem tudni örmény-e, vagy dél-orosz, vagy czigány? Mindenikből van benne valami.
Ennek a leánya a «Csalavér».
Gúnynév, a mi úgy ragadt rá, de maga is elfogadta.
Erről is nehéz eltalálni, hogy micsoda: tündér-e, vagy boszorkány? Mikor meglátja az ember, olyan rút, hogy megijed tőle, mikor aztán jobban megnézi, olyan szép, hogy belészeret; mikor belészeretett, akkor megátkozza s mikor megszabadult tőle, soha többé el nem tudja felejteni. Az arcza barna is, piros is; ha haragszik, sötétséget csinál vele, ha szeret, világot gyújt vele; a szája kicsiny, mikor csókol, nagy, mikor nevet, módos mikor csábít, éktelen, mikor szid, hanem a szemei, azok mindig ragyognak. A szénfekete haja olyan göndör, hogy a fején szerteszéjjel áll.
Azt mondják, hogy mindenféle varázsló mesterséghez ért.
Ismeri a «dúr»-por készítésének a titkát s ád belőle drága pénzért, kinek milyenre szüksége van.
Mert a «dúr»-pornak többféle minőségei vannak. Kapni olyan dúr-port, a mi a szép leány italába keverve, azt rögtön szerelmessé teszi, a másik fajtának meg az a hatása, hogy a féltékeny férjnek elveszi látását, hallását, nem tudja, mit csinálnak előtte. Olyan dúr-por is van, a mi álmában járóvá teszi az embert, hogy azt kell neki tennie, a mit az elaltatója parancsol. Olyan dúr-por is van, a mi a gyáva embert vitézzé tüzeli föl, míg a másik a vad hőst is anyámasszony katonájává puhítja.
Ezeket mind a tarsolyában hordja a Csalavér.
Tudja róla a kormányzó is, meg a hetmanok, az iszpravnikok, hogy ő készíti a dúr-port, de hát szükséges az nagyon ebben az országban; ha szükséges nem volna, nem szedetnék össze a légyölő galócza-gombát, a mi a tundrákat nyaranta ellepi, hogy abból a nép számára «muchomort» destilláltassanak, a mi olyan pálinka, hogy a ki iszik belőle, két napig fel nem ébred, de egyre rugdalózik tőle.
Mikor Atlenkó megérkezett a nagy balagánhoz, akkor még ő volt ott az egyedüli vendég. Az irámszarvas a kapú előtt összerogyott. Akkor már tizenhat órát futott pihenés nélkül ez a természet csodája állat. Beleszakadt. A szamojéd rögtön hozzálátott a földarabolásához. Jó pecsenye lesz belőle.
Atlenkó behozta a vállán a gyógyszerész ládáját a nagy pajtába, a hol egészen sötét volt; minden ablak be volt csukva.
– Hej kívűl is, hej belül is! Ki van itthon, ha beteg is?
Erre a szóra elébújt a sátorból a csárdás.
– Mit parancsolsz uracskám! Kell tégla-thea, kell kwaszleves? Kell medvebőr, aludni?
– Csak egymásután mind. Persze, hogy kell. A ki két nap óta se evett, se ivott, se nem aludt. Hanem legelébb ezt a ládát tedd el biztos helyre!
– A leányom majd elteszi. Hej Csalavér!
A hívásra előjött a leány. A mint meglátta a fiatal legényt, egyszerre megtetszett neki. Ahhoz volt szokva, hogy mikor bejön az utazó, bajusza, szakála tele van jégcsappal; csupa nevetni való a férfi. De ennek sima az arcza és piros. Ez már a kedvére való legény. Igyekezett is a szebbik tekintetével reá kacsintani.
– Miért van neked ilyen szép síma arczod? Kérdezé végig czirógatva Atlenkó ábrázatját.
– Azért, mert orvos vagyok babám!
– Hát te olyan ezermester vagy, a ki a betegeket meggyógyítod; én meg olyan bűvésznő vagyok, a ki az egészségeseket megbetegítem. De jól megélnénk, ha összetennénk egymást.
– Az bizony jó lenne. Hát már most mégis csak gyógyíts meg egy kis forró punchcsal, ha tudsz készíteni, mert csupa jég vagyok.
– Ha tudok-e készíteni! Majd csinálok én neked olyan punchot, hogy csupa tűz leszesz tőle.
Azzal bevezette Atlenkót a sátorba, megvetette számára a fekhelyt medvebőrből, mormota-irhából, jó puha mohából, s aztán meggyújtotta a tüzet a szamovár alatt. Az alatt danolt neki egy nótát, hogy mi mindenféle varázsló tudományhoz ért ő, hányféle italt tud készíteni, melyik miről használ.
Atlenkó megitta a punchot, aztán jóllakott ikrás hallevessel, s a nagy fáradságtól, meg a Csalavér nótájától nagy hamar elaludt.
Arra sem ébredt föl, mikor a deportáltak csapatja nagy zajjal, lármával megérkezett a balaganba. Azok jóval előtte jártak az útban; a szegényebbek gyalog, a kísérő kozákok lóháton; a pénzesebb száműzöttek lóvontatta szánon. Atlenkó úgy kerülte el a csapatot, hogy az irámmal leszállt a befagyott folyamra, s annak a jégpályáján sikánkozott előre.
Háromszázan voltak a száműzöttek, mikor Tobolszkból útnak indították őket; de idáig csak valami nyolczvan jutott el belőlük. Legtöbb elzüllött, mikor az égő erdőn jöttek keresztül. A kísérő kozák hetman elkiáltá magát: «fusson, ki merre lát!» s azzal a fegyveres lovasság előre vágtatott; az elitélt csapatból csak az követte a nyomukat, a ki akarta.
A csárdás messziről látta már a csapat közeledését, s előre meggyújtá a tüzet a nagy tűzhelyen, s felállította föléje az óriási bográcsot, a mibe a szamojéd jemsikkal beledobálták a feldarabolt irám konczait, kész lakomára várva az érkező deportáltakat.
Azok a végczélhoz közel érve, rögtön beüték az utolsó velük jött pálinkás hordó fenekét s mind kiitták a tartalmát. Ide már jól felpálinkázva rohantak be valamennyien.
Volt azok között mindenféle nemzet: lengyel patrioták, kaukázusi cserkeszek; kisoroszországi zsidók, kazani tatárok, orosz duchoborzik (rugdalozó szentek), legtöbb a kievi nihilista, aztán meg valami húsz uráli kozák, (ezek fegyverben).
A tanyára megérkezve, mindenik a maga nótáját fútta: a cserkeszek az alkorán szúráit énekelték vontatott mély hangon; a zsidók a maguk siralom énekeit fisztulázták; a lengyelek kevélyen hangoztatták a «bozse cos Polszkét»3), a duchaborzik a maguk ördögrugdaló tánczukhoz dudolták a zsoltárokat, a kozákok bömbölték a hymnuszt: «Bozse czárja chrani, szilni derzsavni!»4) de mind valamennyit túlharsogta a nihilisták marseillaise: «Contre nous de la tyrannie, l’étendard sanglant est levé.» «A zsarnok véres lobogója emelve ellenünk».