JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCIII. KÖTET

MESÉK ÉS REGÉK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

MESÉK ÉS REGÉK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

MESÉK ÉS REGÉK

ÁLMODÁD.

(Rege az özönviz előtti korból.)

Álmodád volt a neve Noé ősünk legifjabb és legkedvesebb unokaleányának.

A szó héber eredetű; de a mit magyarul jelent, az világít végig ezen az egész történeten: Álmodád.

Álmodád még az elmult világban született. Ifjú szűz volt még, mikor a nagy világromlás bekövetkezett. És még most is az; ifjú és szűz, és még most is él e földön, és még most is Álmodád-nak híjjuk őt. Hogy hol él és miként él, azt majd elmondja e rege.

Más föld, más ég, más világ volt az özönvíz előtti korban, mint most.

A föld gőzköre négyszerte nagyobb volt a mostaninál. Már éjfélben elkezdődött a hajnal s délben az alkonyfény, az ég szine folyvást a bibor, lángvörös és rózsaszín között váltakozott, – kék eget nem láttak soha; se csillagot nem láttak ragyogni az égen. E sürű légkörön át a nap úgy tünt fel, a hogy most felkelőben szoktuk látni, mint egy sugártalan izzó nagy teke. A hold nem külömbözött a naptól, az is olyan veres gömbnek látszott s holdfertály, holdujság, félhold nem volt soha, mert a százszorozott fényű föld ragyogása ennek a drabantjának a naptól elfordult oldalát is bevilágította folyvást.

Felhő sem járt az égen soha, nem volt szél. Nem hullott eső, nem czikázott a villám az égen; nem zengett a mennydörgés, örökké derült idő volt, örökké meleg, a föld felszine még nagyobbrészt tenger és mocsár s az mind átforralva a földkebel belső tüzétől. Ha a bányák fenekére lemegyünk, ott érezzük most is ezt a meleget; ez az ősvilág hőmérséke.

Aztán nem voltak időszakok. Tél nem volt soha. Tavasz, nyár és ősz egymással összevegyült; folyvást új virág és érett gyümölcs a fákon és örökzöld lombozat. Nem volt se nap, se hónap, se esztendő.

De a lelkes állat, az ember, mégis tartott valami időszámlálást. Egyik aratástól a másikig. S az árpa négyszer adott aratást egy csillagászati év alatt az örök melegben. Tehát három hónap volt egy esztendő. Ez világosítja fel, miért házasodtak az ősemberek nyolczvan éves korukban, választva maguknak a hatvan éves hajadonok közül élettársat. Az új kenyér volt az új esztendő.

S minő csodálatos növényzete volt az őstermékenységű földnek! Fák, a melyeket ma csak megkövesülve, kőszénné válva találunk. A páfrányfa töve egy óriási hagyma, szára egy pálmafa; a zsurlófa üres, hengerded szár, hegyében gerezdes mákbuzogánynyal; a gyűrűfa csupa levélkoszorús czikkelyekből összetákolva; a lagymatagfa egy csodabokor, ember deréknyi vastagságú macskafarkakból; a fészekfa fenyőmagasságú növény, tetején nagy kerek fészekkel, minő a napraforgó virága; azután a szamóczafa, melynek lehajló ágai nehéz dobozoktól görnyednek; egy-egy szamócza mindegyik doboz, csakhogy dinnyenagyságú. És ez ősvilági növényzet között a mai világ minden csodás növényzete; a pálmák százféle faja, fák, miknek belseje liszt, veleje viasz, gyümölcse olaj, virága mézkehely; a kész czipókat termő kenyérfa, a pizang, a fűszerfahéj, az édes gyümölcsű banaán; illatot gerjesztő, virággal pompázó, édes itallal kináló fák. Csodatölgyek, miknek minden levele könyezik s az alatta élő növényeket folyvást harmattal öntözi. Aztán a növényvilág ördögei: a méregfák, miknek kigőzölgése elkábít, gyümölcse megöl; tövises szörnyetegek; növénycsodák, miknek virágkelyhe lepkéket, méheket csalogat magához s azokat megeszi. S mind e növényóriások csoporttal nőnek ki a földből, mint a pázsit, mint a nád, össze-vissza szőve erős folyondárok indáival, meglepve gyöngytermő, pillangókat utánzó élődi virágokkal; – míg alattuk, a hová világosság nem jut el soha, a lopva tenyésző gombák és moszatok világa élődik. Itt van egyedül éjszaka és sötétség – az erdők mélyében.

S az ős állatvilág is méltó volt az ős növényvilághoz. Vastag pánczélbőrű szörnyek, szarvakká megnőtt agyarakkal állkapcsaikban, mikkel a sudárfát gyökerestől kitépik; iszonyú termettel, mely utat tör az őserdő gesztjein keresztül, valamennyi között a legnagyobb óriás a Mammuth. Kétszerte nagyobb, mint a mai világ elefántja. Fölséges alakját, homlokától kezdve végig, tömött hullámzó sörény borítja. Fölfelé görbült agyara nem öldöklésre termett, hanem hogy azzal a magas fenyőfák ágait letépje, a miket roppant nagy fogaival megőröl. Ez az ő legelője.

A mocsárvilágban még ott élnek egy régibb özönvíz előtti világ hátramaradt lakói, a sokfogú pikkelyes szörnyek; a paizsfedővel védett teknönczök, miknek hosszú farka verekedő fegyver; a repülő gyíkok és vizi denevérek, melyeknek életfeladata az, hogy egymást kiirtsák. Ezek már új ivadékot nem költenek.

Ebben az óriások világában az «ember» nem király még, hanem csak trónkövetelő.

Az ősembernek két hatalmas tehetséget adott a teremtő: azt, hogy tudott beszélni az Istennel és tudott beszélni az állatokkal.

Az ősállatok is megértették azt, a mit az ősember beszélt hozzájuk s az ember is megértette az állatok szavát. Ha az embernek útja volt a rengetegen keresztül, a mammuthtal beszélt s az előre ment utat gázolni a számára. Az ősember nem ölt állatot. Gyümölcscsel és növénynyel élt; az «Úr» a kenyeret rendelte eledeleül. Az állatot az irhájáért sem ölte meg. Öltönyét az Isten készíté s az nem lehetett egyébből, mint selyemből. Ez a fonál az, melyet az Isten maga készíttet az ő fonóleányaival, a selyembogarakkal s megszövet az ő takácslegényeivel, a pókokkal. Őseink selyemben jártak.

Hanem már a második ivadéknál megoszlott a nagy istenadomány: az Istennel és az állatokkal való beszélgetés. Kain az állatokkal szeretett inkább beszélni. Azoknak az indulatjait tanulta el. Testvérét, Ábelt agyonüté azon való haragjában, hogy ő az ikerhugát nem akarta hozzáadni feleségül.

Tehát az állatoktól tanulta el azoknak szerelmét és haragját.

E miatt aztán az Isten kérdőre fogta Kaint, mely alkalommal ősnagybátyánk az Úrral való szóváltásban fölöttébb neveletlen ficzkónak mutatta ki magát. Arra a kérdésére az Úrnak: «hol van Ábel?» azt felelte: «Hát őrzője vagyok én az én atyámfiának?» Ezért aztán el is kergette őt az Úr, megátkozva azt a földet, a melyen Kain és az ő ivadékai bujdosni fognak.

Az átok így szólt: «ne teremjen a föld gyümölcsöt a te számodra sehol!»

Kain és ivadékai megint tanultak valamit az állatoktól: a húsevést. Elébb az állatokat falták fel, azután egymást. Emberölő fajzat lett belőlük. Tubalkain feltalálta a fegyverkovácsolást, Jubal pedig a szájnélküli beszédet, a lantverést, s a karddal és lanttal kezükben hirdették a gyilkosságot és a szerelmet, mint a két uralkodó földi erényt.

Csak a harmadik testvér Seth utódai maradtak meg az isteni adománynál: ennek az utódja volt Noé.

Még ő és az ő ivadéka tudott beszélni Istennel és az állatokkal.

Éj és nap között nem levén külömbség, az emberek nem tértek esténkint nyugalomra; hanem a midőn meglepett közülök valakit az a vágy, hogy a földi életet elhagyja s visszatérjen az égbe, a honnan eljött: akkor lefeküvék a sátorában s meghagyta, hogy fel ne költsék és azután ott feküdt elrejtőzve hosszú időkön keresztül, úgy, hogy azalatt a polyvából, mely fekhelyét képezte, kalászos fű borult föléje s az álomhozó pipacs ott virágzott a feje körül, mikor ismét fölébredt. Virágkeléstől virágnyilásig eltartott az álom.

S az álom gyorsan röpít.

Most is olyan sietve tudunk városról-városra szökellni, mikor álmodunk. Messze földön járva, egy hosszú lélegzet alatt hazarepülünk; egy percz alatt egy egész nap története folyik le előttünk; megálmodjuk a holnapot, a jövő hét eseményeit; de ez mind csak tipegés az ősember álom-szárnyalásához képest. Ők a közel csillagokig el tudtak repülni, a hol életelőtti ismerőseik laktak; magasabb lények, a nefitimek, a kik eléjük jöttek fele úton. Ezek még nem szállhattak le a földre, mert lényük oly finom, hogy arra nézve a föld gőzköre áttörhetlen réteget képez; tovasiklanak rajta, mint az emberek a befagyott víz fölött. E légkörön a földlakó léleknek kell hozzájuk keresztül törni, mint a buboréknak a víztömegen keresztül. Ha aztán a földi gőzkörön áttörve az emberlélek és a csillaglakó összetalálkozik, akkor repülnek egyesülten a nagy világürön keresztül az ismerős csillag felé.

S a mint a föld gőzkörét elhagyja a lélek, ott nincs többé ránézve «idő». Az egész jövendő egy mozdulatlan percz. Buzakikeléstől buzamegérésig eltart a repülés a veres csillagzatig, a melynek a neve a csillagászok előtt «Mars», és onnét vissza a földre. És már akkor tudják, hogy mi történik a ködös csillagzaton, a minek neve «Föld», azalatt, a míg az egyszer megteszi a körforgását a nappályán; a mely egy esztendőt jelez. A visszatért álmodó elmondhatja azt az idelenn lakóknak. Ez a jövendőlátás.

És ha van egy hatalmasabb angyala a földlakónak, a kinek a hazája a nap: az elviszi őt magával a nap birodalmáig. A szellemek nem égnek meg a tűzben. És akkor megtudja azt, hogy mi történik a napban s midőn visszatér ismét a földre, azalatt egy æon (öt év) elmult: és a fölébredő százhúsz esztendő történetét tudja a jövendőből.

Ilyen kiválasztott alak volt «Álmodád».

– – – – – – – – – – – –

– «Megbántam, hogy teremtém az embert!» monda az Úr.

Rettenetes mondás!

Hogy az Isten megbánja, a mit tett!

Megbánja azt, hogy embert teremtett, az alkotás tökélyét!

Ha egy medvének a fejére koronát tesznek is, ez azért csak állat marad; de ha egy embernek a koponyáját a föld alól kiveszik is, annak még akkor is «úr» a neve. Ez a remeke a teremtő hatalomnak.

S az ősember ezt is el tudta rontani.

Az egyik faj már az újszülött fejét összenyomta, hogy gömbölyű koponyát csináljon belőle, a másik pedig hosszúra nyomta azt. Az egyiknek a neve volt gömbölyűfejű, a másiké hosszúfejű. S ez a kettő úgy gyűlölte egymást, mint egyik dúvad a másikat. Mind a kettő félt egymástól; az egyik féltében czölöpöket vert a tó vizébe, azokra rakta a tuskóhajlékát, a másik a barlangokat kereste menedékül. Lettek vízben lakó és föld alatt lakó emberek; pajtásai a hódnak és a barlangi medvének.

Egyszer aztán a gömbölyű fejüek és a hosszúfejüek békét kötöttek egymással, s a ki legokosabb volt közöttük, így szólt a másikhoz:

– Ugyan minek pusztítjuk mi egymást? Mikor odafenn északon lakik egy harmadik atyafi, a ki békességben él és szaporodik: a Seth testvér népe. A mi férfiaink szívósak, csontosak; leányaink fekete bőrüek, boglyasok és nagyszájuak; a Seth-ivadék férfiai pedig lágyak és jószivüek, a leányaik piros arczuak, fehérbőrüek és aranyhajuak. Menjünk: osztozzunk meg rajtuk!

A Kain-ivadéknak volt fegyvere, a Seth-nemzetség pedig egészen fegyvertelen volt, mint a ki békében élt önmagával és az egész állatvilággal, a ki megtartotta magában az «igaz embert».

Senki sem védhette meg az igaz embert; egyedül az Úr.

Százhúsz esztendőt engedett az Úr az elkorcsosult fajnak a megtérésre. S midőn újra visszatekinte a földre, úgy látta, hogy az ember minden utat megfertőztetett a földön, a merre járt.

Csak az északon lakó Nóé családja maradt meg annak, a minek az Úr teremté.

Legszebb, legkedvesebb leánya volt a Nóé-ivadéknak az aranyhajú Álmodád. Termete oly lengő, hogy a fű meg nem görbül a nyomán, a merre jár. Olyan jó szivű, hogy ha egy pókhálót talált az útban, megfordult és kikerülte azt, hogy szét ne szakítsa a jámbor állatnak a művét, a mi annak annyi munkájába került. Olyan varázshatalma volt az állatok fölött is, hogy a midőn a barlangi hyénával találkozott az erdőn, mely az anyjától elrabolt gödölyét vitte a szájában, kezének egy intésére a fenevad elbocsátá a gödölyét és futni hagyta. A mezőn az énekes madarak leszálltak a vállára s ottan vették át az üzenetét s vitték fel azt a magasba csicseregve, ott átadták a légben keringő sasnak, mely vitte azt még magasabbra, a hol a levegőég véget ér.

Mert ott lakott Álmodádnak a szerelmese: Azrael.

E földön hasztalan epedett utána halandó ifjú, akár a Magog, akár az Askhénáz, akár a Thogárma-ivadékból. Álmodád a Nephitimnek volt eljegyezve. Még születése előtt. S az ősembernek meg volt adva, hogy születése előtti életére is visszaemlékezzék.

Egyszer azt mondá Álmodád a leánytársainak:

– Ismét fázom, ismét reszketek, mintha hideg kigyók ölelgetnének. Szomjat, éhséget nem érzek. Szemem elvakul, fülem megsiketül; mégis látok, mégis hallok; de nem azt, mi előttem áll, de nem azt, mit hozzám szólnak. Túlvilági szó hivogat engem. Vessetek nekem ágyat a terebélyes harmatfa alatt jó lágy polyvából és fektessetek arra. Takarjátok be az arczomat pókszőtte fátyollal; zárjátok le szemeimet és ajkaimat méhgyűjtötte szűz sejt viaszával, a hajammal borítsátok be a termetemet. És aztán hagyjatok aludnom, a míg fölébredek. Körülöttem hintsétek el a napfű1) magját. Mikor az ki fog virágozni, annak az illatától én fölébredek. Mert a virágnak a lelke az illat. S minden ember lelkének van egy választott virágja, a melynek az illatával szerelmes. Az én virágom a napfű.

A hajadonok úgy tettek, a hogy Álmodád mondta nekik: lefekteték őt a harmatfa alá, melynek levelei egyre hullatják könyeiket; ezért a lantverők úgy is híjják ezt, hogy «özvegyasszony fája», – meg «távollevő szeretők fájának.»

A mint a testi szem lezárul, a lélek megszabadul porhüvelyétől és repülni kezd; száll fölfelé a magasba. És lát, nem úgy, a hogy a szem szokott látni: kicsinynek a távollevőt, hanem mindent úgy, mintha közel volna. Átrepül az emberlakta vidéken, lát jönni és eltünni tartományokat, miket egész széltében sürű erdők lombozata takar, csak a kanyargó folyamok, mik az ég fényétől vérveresek, törik szakaszokra a tájat. Útjába vetődnek a kamcsatkai félsziget s az alaskai szigetcsoport tűzhányó hegyei; letekint a kürtőiken át a föld mélységes kebelébe s látja ott az örök tüzet tombolni. S aztán eléje jön az örök jég birodalma, az éjsark. Élő szemei sohasem láttak ehhez hasonlót; a hol az ő hazája van, ott örök nyár honol. De a lélek meg tudja azt nevezni. Ez a jegek világa; a mit napsugár soha el nem olvaszt, meleg tenger soha fel nem enyhít. E csodaalkotású jégtömegek, megannyi óriási oltárok, miket a «Semmiség»-nek teremtett a «halál». Hegyek, diadalkapuk, templomomladékok átlátszó jégtömegből; az egész néma világot rózsaszinűre festi az ég s csak az árnyékok maradnak sötétkékek. Fenn a magasban, mint egy lángkoszorú lobog a titokzatos északfény. Percz mulva már maga körül látja e lángkoszorút a lélek; kiszabadult a földi légkörből. És ott, e felséges lángudvarban, a sugárok özönének közepette, várja őt az ő szerelmese Azrael. Egy alak csupa fényből, melyen keresztülragyognak a sötétkék mennyboltozat csillagai.

A gyönyör, melyet két szellem egymás ölelésében érez, hasonló egy jó tett emlékéhez.

Azraelnak szárnyai vannak, a melyeknek egy suhanása őt az ég egyik sarkától a másikig elviszi; de kedvese még csak álomjáró lélek, a kit terhel az életben hátrahagyott portest odalenn a földön; – őt csak a világot alkotó erők vihetik az ég felé. Gyorsan fut a villám, gyorsabban a fény; de gyorsabb mindannyinál az a «szó», mely Isten elé törekszik; – a hálaadó zsolozsma, melyet a patriarcha alvó háznépe fölött elénekel; s a pacsirta éneke a levegőben; az özvegy asszony sírása, ki védelmet esdekel; s a méh zöngése, ki a pók hálójában vergődik; a hazájáért vérző hős jajkiáltása; s az elrabolt kölykeit kereső oroszlán ordítása a pusztában – mind mind egyformán ő eléje siet; e hangok összesége olyan, mint a tengeren futó szél, mely folyton jő, viszi a hajót, de vele nem marad: előre siet. Ez a földről feltörekvő zengés ragadta fölfelé Álmodádot ölelő kedvesével együtt.

A föld hátramaradt alattuk. Álmodád láthatta a csodát, hogy lesz abból a világból, a melyet ő elhagyott, először egy végtelen nagyságú kerek tál, aztán egy gőzbe burkolt gömb: sötétkék foltok rajta a tengerek, zöldek az erdők és mezők, csillámló erek a folyamok, világító pontok a tűzhányók; egyik sarka fölött fénykoszorú, azaz északi hajnal, s a mennyi tért az befoglal, az ott ezen a gömbön vakító fehérség: az az éjsark, a jegek országa.

És aztán egyre távolabb, távolabb hanyatlik alá a zöld fényben ragyogó planéta; szemmel lehet látni, a mint forog saját tengelye körül; gyorsan forog! Egy földi nap egy percz az égben. S forgása közben ívkört fut meg, az útjával ellenkező oldalán hosszú fényfarkat hagyva maga után, mely páráinak finomult tömegéből támad.

S a szellemek repülése egyre tart föl a nap fölé. Már közeledik a szomszéd csillag, hová Azrael kedvesét el akarja vezetni. Az a csillag, a hol nem uralkodik más, mint a szerelem; az a csillag, mely a föld közelében olyan, mint a félhold; az egyik oldala sötét, de azzal a féloldalával fényesebb tünemény valamennyi égen bujdosónál: a hajnalcsillag.

S a hogy ez a csillag közeledik feléjük, épen úgy lesz a nap tányéra is egyre nagyobbá Álmodád előtt. Azrael elmondja neki, hogy mik azok a sötét foltok ott abban a lángmezőben s azok a tűzoszlopok, a mik a napkorong szélén kigyuladnak.

Egyszer aztán egy olyan kilövellő tűzoszlop elszakad a nap testétől s bevágtat a nagy vilagürbe. Gomolyogva hömpölygeti össze lángtömegét, mint egy forgó tűzkerék, s hosszú fényuszályt vontat maga után. A napanya egy üstökös csillagot szült.

Minden planétája az égnek reszket, a midőn ennek a közeledését megérzi. Ez valamennyinek át fogja szelni a pályakörét. S a nap leánya még csupa láng! Még nem hütötte le a világür hidege. A kit ez megcsókol, az vele együtt ég el.

Álmodád látta a tűzcsillagot a föld felé közeledni. De az nem ütközött bele a földtekébe, csak az északi sarka előtt haladt el. Ott a föld vonzereje félretéríté az útjából. De az üstökös futó ereje hatalmasabb volt. Magával ragadta azt az egész fényuszályt, a mi a földet követé; a föld légkörének felső rétegeit elhurczolta magával. S a föld fényes csillaga, légköre nagytömegétől megfosztva, egyszerre kék színűvé lett az eddigi zöld helyett s az éj sarkán levő fehérség elmult róla, a jéghegyek megolvadtak a mellette elhaladó lánggolyó hevétől.

Odalenn az itélet napja volt!

Mint a vihar szállt az égen át a földről jövő «szózat». Egy haldokló mindenség szava. Ragadta Álmodádot és kedvesét magával.

– Mindjárt az én csillagomban leszünk, – suttogá Azrael.

És a viharzúgás közűl felismert Álmodád egy hangot.

– Anyám kiáltását hallom; engem hív! Vigy vissza a földre.

S az ellen a szó ellen nem volt Azraelnek hatalma.

A minden erők erője, az a hatalom, mely az istenség kezét meg meri ragadni s felveszi a küzdelmet a teremtő és a halál ellen: – az az anyaszeretet.

A végtelen mindenségből hangzott az Úr szava az ő angyalához:

«Engedelmeskedjél! az anya hiv!»

Azrael a szárnycsapásával egyik csillagtól a másikig repült. S visszavitte a földre kedvesét.

Álmodád az anyja karjai közt ébredt fel. Leánytársai ébresztő dalt énekeltek fölötte. Körüle a napfű kunkora virágai illatoztak. Fenn a nagy vilagürben egy év tölt be, idelenn egy virágnyilás hava.

Álmodádot, új életre térve, az anyja megfüröszté illatos balzsamokban, a haját megkente nárdus olajjal, tejet és ámbrát itatott vele, a mitől annak ismét visszatért az ereje és a beszélő tehetsége.

A hajadonok felvették őt a vállaikra, odavitték a dédanyja sátorába. Ott valának Noé ős, és az ő fiai és unokái, s ezek között Álmodád legkedvesebb három bátyja: «Hazavár» «Uráll» és «Jóbáb». (Milyen jó ősmagyar nevek!)

És ezek előtt elmondá Álmodád, a mit az «Úr» izen általa az ember fiainak.

Megbánta az Úr, hogy teremté az embert, és minden e világon élő állatokat.

El fogja törülni mind az egész világot, mely meg van fertőztetve az emberek által.

Özönvizet és égszakadást fog bocsátani a földre.

A jéghegyek megolvadnak és tengert öntenek az álló földre. Se erdők, se hegyek útjokat nem állják.

Az ég csatornái megnyilnak és negyven nap negyven éjjel fog szakadni a zápor a földre, míg a vizek a hegyek tetejéig elérnek.

De a te családoddal szövetséget köt az Úr, Noé, s átvezet az új világba, melyet a réginek a temetője fölött fog emelni; mert ti az Úr szavára hallgattok s az ő parancsolatait követitek.

Készíts a te családod számára egy nagy bárkát Gófer-fából, olyan nagyot, hogy abban minden nemzetséged elférjen. És rajtad kívül mindazok az állatok, a melyek méltók arra, hogy egy új világot megnépesítsenek. A bárkában sok hajlékot csinálj és öntsd be azt kívül és belül szurokkal. És aztán gyűjts össze annyi eleséget, a mennyi negyven napig a te népednek és valamennyi állatnak elég legyen.

Ezt parancsolja az Úr!

Nagy zúgolódás támadt erre Noénak a fiai között.

Legelsőnek szólalt meg Khám, a fekete képű, a minden szerecsenek leendő törzsapja.

– Könnyű az Úrnak parancsolatokat osztani onnan a mennyországból! De mi szegény halandók, hogy fogadjuk azt meg? Az öregapám se látott bárkát soha. Aztán meg Gófer-fából készítsűk azt el! Hiszen egy Gófer-fát hat ember át nem ér öllel. A míg mi egyet rézfejszéinkkel kivágunk, négyszer lehámlik tenyerünkről a bőr.

Utána Sem vette fel a szót, a nagy spekuláns, a semiták őse.

– Fölteszem, hogy el tudjuk készíteni a bárkát; hisz a mai technika előhaladott állása mellett semmi sem kivihetetlen, de hogy szerezzük be az egész emberi nemzetség, meg még azon felül az összes állatvilág számára az egész özönvíz tartamára megkivántató élelmiszert? A húsevőknek hús kell, a magevőknek mag kell, fűevőknek széna kell! Ide nem elég a bárka, ahhoz még egy élelmezési flotta is szükséges. Hol kapunk erre vállalkozót, a ki a pénzét koczkáztatja?

Utoljára emelt szót a bölcs Jáfet, az európai népfajok ősapja.

Ez a diplomaciai nehézségek szempontjából fogta fel a bonyolódott kérdést: nemzetközi álláspontra helyezte magát.

– Én nem vonom kétségbe, hogy a nagy bárkát is elkészíthetjük Gófer-fából, s meg is rakhatjuk annyi élelmiszerrel, a mi annak a lakóit az egész özönvíz lefolyása alatt, mérsékelt adagokban kiszolgáltatva, szűken eltartja; – ámde ki vállalkozik arra a feladatra, hogy annyi különféle fajú, nyelvű, természetű vad és szelid állatokat egy bárkába összegyűjtsön? Tudok-e én egy oroszlánt a fülénél fogva idehozni? vagy el tudom-e én fogni az őzet, meg a nyulat az erdőn? Hallgatnak-e az én hivásomra a sasok, meg a vadludak, a kik az égen repülnek? vagy a kigyók, a kik a barlangokban laknak? És végtére, ha ékes rábeszélő szavakkal rá tudnám is őket venni, hogy egy ilyen általános békekongresszusra a követeiket ide küldjék a mi bárkánkba, miféle varázshatalommal tudnám én azt megakadályozni, hogy az egy bárkába került oroszlán meg ne egye az őzet, az óriás kigyó pedig le ne nyelje a vadludat, mikor ők megéheznek?

Noé apó, a gyűlés elnöke, rábólintott a fejével.

– Ez bizony nagyon megfontolandó dolog.

Hanem Álmodád megdicsőült arczczal mondá mindezekre:

– A kinek az «Úr» parancsot ád, annak segítséget is ád, hogy azt végrehajthassa.

Erre az elnök Noé apó kimondá a határozatot.

E szerint várni fogunk az Úr segítségére.

Nem soká kellett várniok.

Az égen megjelent már az új teremtés csodája, a napból kiszakadt üstökös: olyan volt, mint egy körben forgó tűzkerék, négy üstöke félredülten fogta körűl, napról-napra nagyobbodott, a mint a földhöz közelebb jött.

A föld maga is reszketett, indulások rázkódtaták meg az álló földet, s tánczra indíták a tengereket.

A föld remegése átszállt a rajta lakókra. A vízben lakó szörnyek kijöttek a szárazföldre, s az egymással harczban élő állatok összebujtak az erdők mélyébe. Csutorafejű és tekefejű emberek abba hagyták a testvérgyilkos harczot s elbujtak a barlangok mélyébe, vitássá téve a földalatti menedéket az ősmedvének és hiénának. A felriadt mammuthok serege pedig elhagyva addigi örökzöld berkeit az Indus és Eufrat partjain, futott egy tömegbe verődve az északi tájak felé.

Noé és nemzetsége hallotta a rémséges bömbölést napokon át, melyet a futó óriás csorda támasztott, útat törve az őserdőkön keresztül. E négyszáz mázsás koloszszok előtt dültek a szálfák, mint a nádberek, s lábaik alatt recsegett az égbenyult fenyőszál, mint a targally. Mikor keresztülvonult a szörnyek tábora a tartományon, (elfutottak azok a szibériai Mammuth-szigetekig) nyomukban ott maradt a sok ledöntött szálfa. A mit Noé ivadékai meg nem győztek volna egy esztendő alatt, azt a mammuthok elvégezték egy rohanással. Ott volt a sok góferfa ledöntve, Noé cselédjeinek csak össze kellett azokat hordani, egymáshoz kötözni szivós folyondárokkal, a nehezebbeket alúl fenéknek rakva, a könnyebbeket kétfelől egymásnak döntve, tető gyanánt, s a legvékonyabbakból padlásokat, eszterhéjakat rekesztve a tető belsejében.

Mások az alatt a szurkot főzték a lúczfákból s nagy ökörfark pamacsokkal kenték be vele a faalkotmány oldalait. Olyan nagy bárka készült el, mely képes volt befogadni minden embert és állatpárt az Úr parancsa szerint.

Hát élelmi szert ki fog ezeknek adni annyi időkig?

Az ember meg tudta érteni, a mit az «Úr» beszélt, s a mit az állatok beszéltek.

Egy napon Álmodád észrevevé, hogy az óriás behemoth (víziló) előjön a posványokból, a miknek mélyében van rejtett tanyája, s öblös nagy szájában hoz egy roppant kévét, a mennyi bele fér, a nyakán pedig hozza a fiát s baktat vele fel a hegytetőre; ott leteszi a kévét is, meg a fiát is, s aztán fut vissza a mocsárba s ismét új kévét hoz magával, azt mind halomra rakja. Így tesznek a többi behemothok is: költöznek a régi szállásról, s ellátják magukat eleséggel.

Álmodád azt mondá a bátyjának, Hazavárnak: «Eredj, hozz ide abból a növényből, a mit a behemoth hord az új álomtanyájára».

Hazavár szomorúan tért vissza az elhozott növénynyel.

– Ez nem embernek való táplálék: ez az «enzéte». Ismeri azt minden ember és ott hagyja, a hol találta; gyümölcse izetlen, a szaga émelyitő, a magja kemény: belűl keserű méreg.

– De mintha a szárában volna az éltető erő, – mondá Álmodád, s lefosztva az «enzéte» száráról a leveleket és a külső háncsot, fölfedezte annak a belében azt az édes torzsát, mely olyan tápláló, mint a kenyér. Még maig is egész népeknek az egyedüli kenyere.

– És ezzel fedve volt az egész mocsárpart: csak le kellett aratni.

Álmodád szavára aztán bátyjai nagy kévéket kötözének az enzéte száraiból, s azokkal tele rakták a bárka oldalait, egész fel a tetőig s ott a legfelső sort a bugáiknál fogva egymáshoz kötözték. A torzsája kenyér lesz a kenyérevőknek, a szárából, leveléből szüleség lesz a kérőzők számára, s az egész tető védelműl szolgál a bekövetkező záporok és zegernyék ellen.

– Ime az «Úr», midőn parancsot oszt, segítséget is ád hozzá. Megszólaltatja az állatokat s azoktól küld tanulságot az embernek, – mondá Álmodád a bátyjainak.

– Hát magának az Úrnak mikor halljuk meg a szózatát? – kérdezé a legifjabb bátya, Jóbáb.

– Meghallod azt nemsokára, Jóbáb; csak azután a szíved is elég erős legyen az ő beszédét elviselni.

A rémes tűzgolyó már közel járt az éjsarkhoz, félkerekét már a látóhatár takarta. Olyan volt, mintha belesülyedt volna a földbe.

És jött az «Úr» szava: először mint zugó szél, mely előtt a sudár fák alázatosan hajtogatják koronáikat a földig, s az ég madarai seregestűl riadnak előle. Végig zúg az emberek feje fölött, mint egy rémtábor; nyomában sárga kénkő, véreső, hulló békák és szárnyas bogarak özönlenek a földre. Az ember hallja e szót s reszketve burkolja magát gyapjú palástjába. Fázik. Ismeretlen érzés az ősvilágban, a hol még a föld maga is meleg volt.

S ugyanakkor, a midőn a szélzúgás megindult, feltámadt a nyugati látóhatáron egy új csodatünemény, minőt még szem nem látott soha; – egy felhő.

Felséges alak, a ki önmagát teremti odafenn az égen: palástja sötétkék, lángaranynyal szegélyezve, arczulatja vakító fehér, folyvást változó; majd új alakot, új viseletet ölt: az alkonyodó naptól bibor, skarlát és rózsaszín vetekedik egymással a felhők kárpitján elöntve, mely egyre jobban terjed, felséges pompájával elfoglalva a látóhatárt napnyugaton.

Aztán eltakarja a napot s beborítja a mennyboltozat felét.

De azért a földön nem támad sötétség. Ott lángol északon az égő üstökös, mely vérfénynyel önt el eget és földet. A felhők firmamentuma égni látszik tőle, mintha a pokol mennyezete volna, s lenn a földön minden úgy fénylik, mintha az egész világ égne.

Minden hang elhallgat a földön. Megnémult minden, a mi él.

Se embernek, se állatnak nincs elég erős szíve, hogy felkiáltson.

– Ki jön itt reánk ilyen hatalommal? Az alkotó, vagy a szétromboló vagy-e: te rettenetes?

Majd e lángragyogásnak is vége lesz; a sűrű fellegpalást eltakarja az eget egészen. Az utolsó fény, az üstökös tűzkorongja is elvész a felhőkben, melyek körös-körül beboltozzák az erősséget, egyik égsarkától a másikig. És támad a földön az első sötétség: mely az ember szemeit megfosztja a látástól. Kietlen, sűrű, hallgató sötétség.

Csak egy csába fény világol a széles tartományban, sugárküllőit messze szétterjesztve: Noé oltárának áldozat tüze a nagy bárka előpitvarában; azt éleszti Álmodád illatos mirha és tömjénes életfa ágakkal.

Hajadon társai állnak körülötte lanttal, hegedűvel, czimbalmi zengéssel.

S ime a berken át két állatpár vágtat nyargalvást a bárka felé: két szarvas és két királytigris. – A himszarvas és a tigriskan száguld elől egymás mellett; mögöttük kettesével a szarvastehén, futó borjával és a nőtigris kicsiny kölykét fogai közé szorítva.

A fenevadak közeledtére az oltár körül álló szüzek sikoltozva futnak szélylyel: Nimród, Kusnak fia, a vadakat látva, kéziját ragadja, hogy lelövöldözze őket; de Álmodád kiveszi kezéből a kézijat s azt mondja: «ne bántsd, hisz ezek az én atyámnak vendégei, a kiket az Úr küld ide». S bátran eléjük lép, megszólítva őket: «jöveltek ide».

A vadak oda futnak az oltár előtt álló leány lábaihoz, a földről felvezető bürün keresztül. Hason csúszva, nyöszörögve lapul palástja alá a vérengzők fejedelme s a szarvasgím meghajtja előtte huszonnégy ágú koronáját. A szarvas úgy tud sírni, mint az ember. A vadállat könyörög, érzi a veszélyt ösztöne által. Álmodád kezével érinti fejeiket.

Most egyszerre vakító fény árasztja el a világot. Egy fénysugár, kék és veres színekben ragyogón czikáz végig az égbolton, lesujtva a legmagasabb hegytetőre. Az első villám az égen.

S a mi e villámlobbanást követi, felharsan az első mennydörgés. Az eget és földet megrázkódtató hang, melynek hallatára az oroszlán megnémulva lapul meg s a leviáthán megsüketülve bukik a víz alá; melynek rendítésére az egetostromló vulkán tölcsére beomlik s betömi a pokol bömbölő torkát, s melyet sokszorozva dörögnek vissza az erdős hegyhátok s a gomolygó fellegek: Az «Úrnak» szava szólott!

Minden élőlény elhallgat a mennydörgés harsogása s utóhangjainak lezúgása után; csak a hivők bárkájából hangzik fel az égretörő zsolozsma éneke:

«Hozsánna az élő Istennek! Uram, te vagy az én erősségem! S ha a hegyek a tengerekbe dülnek is: az én hitem engemet megtart; te voltál és te vagy igaz Isten! És te megmaradsz minden időkben.»

S midőn e zsolozsma hangjai felzengnek a nagy éjszakában, csodanyugalom száll a hivő emberek szívére: kedveseiket magukhoz ölelve, betakarják palástjaikkal, s a szarvastehén letelepedik a tigris kölyke mellé, és megszoptatja azt.

Az égrázó dörgés egyszerre megnyitá az ég csatornáit, a felhők tömegekben omlottak alá a földre. Az első zápor hullott az égből.

Minden tűz kialudt a földön. Egyedűl a bárkában égő oltártűz lobogott a világ sötétségében. Az első éjszakát ünnepelte a föld.

De a villámlobogás, a menny dörgése elűzte az álmot ez éjszakáról. Minden lény érezte, hogy a kinek ez éj álmot hoz, annak ez utolsó álma lesz.

A föld mind a négy sarka felől futott a földön, uszott a vízben, repült a légben a világító fény felé az élő állatok serege. Kérődzők és ragadozók, csuszó-mászók és repdesők siettek menedéket találni azon a helyen, a honnan az emberi énekhang terjedt szélylyel a vihar hangjaival vegyülve.

Az «Úr» parancsolá, hogy Noé gyüjtse össze bárkájában a jövő világ számára megtartandó állatokat: az Úr meg is tevé, hogy azok engedelmesen mind oda gyüljenek s engedjék magukat a rekeszekben elosztatni. A villám korbácsolta őket s a rohanó ár seperte őket a bárka felé. Az oltártűz és az énekhang pedig hivogatta őket oda.

A felhőszakadástól egyszerre minden patak folyammá dagadt, minden folyam szétdulta partját, a hegyvágányok zuhatagokat okádtak alá; a sikságon ölre kaptak az ellenkező irányból jövő áramlatok s örvénylő forgatagokban zudultak a még alább fekvő rónákra. Tengerfenékké vált a nemrég kalásztermő mező. A tengeráradat fölvette a hátára a bárkát.

Idomtalan, nehézkes, lomha alkotmány volt az. Vitorlák nélkül, kormány nélkül, evezők nélkül. Alkotói nem voltak hajósok: soha sem jártak tengeren. Eleinte csak lebegett csendesen a habarék színe fölött, mely a hegyek közeit betölté, s a hogy egy-egy erős ár jött innen vagy onnan a hegyekről, tévelygett a bárka keletre-nyugotra. Rémlátványok vették mindenünnen körül. A Kainivadék, melyet az Úr halálnak adott, megszállta a vizből kimagasló hegytetőket s ellepte a tengert, küzdve egymással a mentő faderékért, melyen a víz fölött usztak. És a halállal küzdő embertömeg között az állatok szörnyei: a barlangjaikból kiöntött óriások, tarajos fejeiket a vízből kiemelve, nehéz mancsaikkal a hullámot paskolva, torkaikból forró gőzt lövellve. A mennydörgés szavára visszafeleselt az emberi átok és a vadállatok ádáz bömbölése. Az éjszakának nem volt vége: a kelő nap nem hozott számára világosságot; a villámfény és sötétség váltogatá egymást, mintha a nap össze volna törve s megkeverve az éjszakával. Mikor aztán az emelkedő vizek a hegyek csúcsait is ellepték, az egész halálrabőszült tömeg ember és fenevad neki rohant a hullámokon az uszó bárkának, egymáson hömpölyögve; a legázolt hullák tömegén taposva s jött minden oldalról a megfélemlett Noé nemzetség felé: karmaival tépte a bárka oldalait, tajtékját köpködte fel rá, átkait üvöltötte felé: a halállal küzdő ember és állattömeg ringatta a vizek fölött a bárkát, feldöntéssel fenyegetve; talán fel is fordítják, ha mind egy akaraton vannak. A sasok és hullakeselyük serege pedig megszállta a bárka tetejét s rikácsolva tépte annak a kévéit, a mikkel be volt fedezve.

Akkor támadt keletről a vízszinét seperve, egy fehér felhő, mely a firmamentumtól a tenger szinéig ért, elválva a sötét égmennyezettől. Ez kőesőt hozott magával. Sulyos nehéz parittyakövek, buzogányfejek, átlátszók és hidegek, omlottak alá sürü pásztában a habokra. A bárka oldalai recsegtek a sűrü kopogástól, teteje pattogott a jégzápor ostroma alatt; de kiállta azt végig.

S a kőeső után csendesség lett a víz fölött. Egy kiáltás nem hangzott többé, egy élet nem mozdult sehol. Az égben repülőket sem menté meg az ő szárnyuknak gyorsasága.

Ekkor az özönvíz, mely megtölté az egész tartományt, áttörte az egész homokkő hegylánczot, mely a szárazföldet a tengertől elválasztá s a neki szabadult áradat ragadta magával a bárkát ki a sik tengerre: az óvilág ember- és állatnépével együtt.

S a tenger mostoha ország.

Hullámai háborgó hegyek, melyeken a kormánytalan bárka hánykódva bukdácsolt fel és alá; a szörnyeteg habok felcsapkodtak egész a tetejéig; a zöldellő örvények megnyiladoztak előtte.

– Elveszünk a bárkával együtt! kiáltozák Noé cselédjei s szidalmazák Álmodádot, ki őket e sorsba vezette. «Hagytál volna bennünket inkább a hegyekre menekülni, hagytál volna inkább az atyáink sírja fölött elveszni, mint hogy ide vezettél, a hol nincsen semmi élet.»

– Él az «Úr» – mondá Álmodád.

S az emberi zúgolódás hangjai közé vegyült a húsfaló vad állatok ordítása. Azok éheztek.

És jött egy új rém: az északi szél onnan az éjsark felől. A földhöz közeljáró üstökös tüzétől megolvadt jéghegyek megindultak helyeikből, hova őket az évezredek számüzték, s lejöttek világot rontani. Utjokban simára törték a sziklapartokat, learatták az őserdőket s gula nagyságu bérczeket emelve a hátukon, omlottak bele a tengerbe. Ez a világot temetni indult jéghegyláncz küldte maga előtt azt a fagyasztó vihart.

Noé népe fázott.

– Miért hoztál bennünket ide! feddé Álmodádot a három nagybátyja. Nézd, itt megfagyunk. Olyan hidegek leszünk élő testtel, akár a halottak. Bárkánkat felforgatja a rettenetes szél, összetöri a kegyetlen hullám; a világon kívül jutunk vele.

– Bizzatok az Urban; ő szabadulást hoz nekünk! mondá Álmodád.

S ime nagy harsogással jött a bárka felé egy nagy fehér tömeg a tenger fölött, egy egész tartományhoz hasonló. Az utrakelt jéghegyek és jégmezők uradalma volt az. A jégmező fölvette a hátára a bárkát s berekeszté két jégboltozat közé. S azontúl nem ártott annak se a hullám, se a szél: a jégmező vitte magával.

S a jégvilág völgyei, vápái tele voltak a földből kitépett erdők törmelékeivel. A hogy a nádas aljában hever az elkorhadt csereklye, úgy hevert a jégmezőn a halomratört szálfák torladéka, s az elpusztított erdők között a kiölt állatfajok, a mik rémültükben észak felé menekültek: a mammuthok, megatheriumok, ősbölények és lábszárnyasak egész ivadéka megölve. Ime a kész tüzelőszer a bárkában didergő emberi fajnak, s táplálék valamennyi husevőnek, a mi a bárkába szorult.

S ez a jégmező csak kengyelfutója volt annak a rémbirodalomnak, melyet az éjsark küldött alá a földre. Mögötte jött az egész fehér hegyláncz. Olyan jég-Alpesek, melyek talapja a mély tenger fenekét turja, s kizavarja fektéből a mély vizek szörnyetegeit. Nem használ a czethalnak, hogy uszni tud a vízben, nem a leviathannak, hogy a száján benyeli a vizet s az orrlyukán kifujja. Nem segíti meg a vizi egyszarvut és a fürészorrút az ő félelmes fegyvere, sem a hydrát a nyolcz karja, sem a pánczélhátú krákot az ő testének sulya, hogy el ne veszszenek.

A mi élő test, annak meg kell halni. A jéghegyek összemorzsolják őket. A felturt tenger zátonyát a hátára veti a jégcsoda, hegyet gyúr belőle, mely tömve van minden fajtájával a tengeri csigáknak. S e csigák dombját majd ezer meg ezer év mulva ott fogják bámulni Erdély Kárpáthegyei között s kérdeni fogják a bölcsek, mely kéz vetette ezt ide? S a téveteg sziklákat, miket a jégbirodalom a hátán szerte elhord, ott fogják találni a tudós népek a késő kor boldog országaiban, mint jegyeit az «Úr» látogatásának.

Ki tudja szavakkal elmondani az ő bölcseségét? Ki tudja számokkal kifejezni az ő hatalmát? Ki tudja szívével átérezni az ő jóságát?

Két égi test lét és nemlét harcza folyott a sphaerák világában. A napszülte tűzcsillag és a föld között. E szörnyű tüztömeg jött a földet lángba borítani s a föld védte magát ellene sürű fellegeivel. Az égő üstökös megolvasztá az éjsark jégvilágát s a roppant víztömegből, mely a tengereket megárasztá, ujabb felhők támadtak s betakarták a földet az égi tűz elől, védve azt oly sürű záporhullással, hogy abban még az üstököstől elszakadt meteorok is kialudtak. A hol a lángsörényü csillag üstöke összeütődött a föld fellegével, a felhő kioltá, kitépte azt s az ős világanyag, mint pásztás kőeső hullott alá hosszú vonalban a földre. Örülhetett az átkozott csillag, mikor fél üstöke, fél csimbókja vesztével tova futhatott a visszavert csatából. Azok a gazdag szibériai arany, ezüstbányák, a malachit-, hegykristály-, amethyst-, és smaragdtelepek a jeges tenger mentén mind az üstököstől elragadt zsákmányai a földnek!

Bár még többet is kitépett volna belőle: a napleány arany hajából!

A föld pedig nyert egy új világot. Egy szebb, tökéletesebb világot a réginél, a milyennek az «Úr» akarta, hogy legyen.

S midőn a jégvilág urrá lett a tengerek fölött s a tengerek elboríták a legmagasabb hegytetőket, akkor előjött az «Úrnak» egy másik szolgája, a ki még a jéghegyeknél is hatalmasabb. A titokteljes Golfáradat: a meleg tengerfolyás, melyet a mély tenger fenekén örökké lángoló víz alatti vulkánok forralnak szüntelen, ez szembeszállt a jéghegyekkel, megfordítá azoknak a folyását és megolvasztá őket. A bárka élő terhével ismét visszatért a földnek nevezett világrész fölé.

A felhők zsilipjei bezárodtak; az esőzés megszünt. A villám elpihent; a mennydörgés elhallgatott. Az elemek harczának vége volt.

Noé kibocsátá a bárka ablakán az első hirnököt, a hollót, hogy hozzon izenetet a széles világból.

A holló nem tért vissza: künn maradt. Ő neki aratása volt a végpusztulás. Hullákkal volt fedve minden hegyorom.

Két nap mulva kibocsátá Noé a galambot, s az nem sokára visszatért egy olajfalevéllel a szájában.

Hozsánna. Már van zöld levelü fa a földön!

A bárka ajtaját felnyiták s kijöttek a tetőre Noé és az ő nemzetsége.

S ime bámulva látták mindannyian, hogy Álmodád fején egy égő láng lobog s ugyanolyan lángok tánczolnak a bárka valamennyi szálfájának a hegyén, mely a gerendákat tartja. A Szent Elmtüze tánczolt fölöttük. De az a láng, mely Álmodád fején lobogott, kettős nyelvü volt. A tengeren hajózók előtt e kettős láng a biztató jele, hogy a viharnak, vésznek immár vége van…

S ezentúl még jobban bizának Álmodádban.

– Nézzetek oda fel! mondá Álmodád, kezét a magasba emelve. A felhők odafenn megszakadoztak, s a nyilásokon át lemosolygott az ég. Más ég, mint a minőt addig megszokának. Nem az a lángszinü, mely a szemet kinozza, a melyre felnézni fáj. Hanem az az éltető kékszínü ég, mely úgy kivántatja magát, melyhez fogható kedves szin nincs az egész világon sehol: az első kék mennybolt, mely a földlakókra alámosolyg. A föld sürű légköre fel volt tisztulva. Ah, a ki erre a kék mennyboltozatra felnéz, lehetetlen, hogy ne higyjen a tulvilágban!

És nem sokára a nyugati láthatáron is elszakadt a felhőkárpit a láthatártól, s azon keresztül kivillant a leáldozó nap arczulatja.

S a napnyugaton kitörő alkonyfénynyel együtt megjelent a keleti égen az első szivárvány, földiektől soha nem látott pompájában. Ez az angyalok hidja, mely a tenger egyik szélétől a másikig ivlett át, hét ragyogó szinből összealkotott lángöv, mely fölött megfordított szinsávokkal ujra kezdődik a másik és így fel az ég magasáig, egyik fénykör a másikat felváltva s az egész csodatünemény visszatükröződött a sik tenger felszinén, egy teljes Istenudvar, lángoló fénypompájában s a körnek belső szérüje oly fényes, mint az olvadt szinarany, melyet meg-megszakít egy távoli villámszikra fellobbanó ragyogása. S távol a vizek fölött látszik a kimagasló Ararát-hegy orma. A távozó égdörgés moraja hömpölyög a vizek fölött.

– Mit szól az «Úr»? Oh szólj! Add tudtunkra! Kérdezik a rokonok, testvérek a megdicsőült arczczal ott álló Álmodádot. Arcza a szivárvány fényétől és az Elm lángtól hasonló a tulvilágról leszállt üdvözültek arczához.

– Ezt mondja neked az «Úr» Noé. És a te ivadékaidnak: Ez égi iv leend a jele a szövetségnek, melyet én közöttem és a föld között köték, és a midőn ez az én szivárványom a felhők között megjelenik, megemlékezem róla, hogy szövetséget kötöttem a földdel, hogy soha több özönvizet nem küldök a földre. Nem átkozom meg többé a földet az emberért, ámbár az ember szivének gondolatja gonosz az ő ifjuságától fogva, nem veszítem el az élő állatokat. És ennek utána, míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, a nap és az éjszaka meg nem szünnek!

Ettől a naptól fogva kezdődött a földön a nap, hónap és az évszak.

És aztán teljesen kitisztult az ég s leszállván az éjjel, megjelent az első csillagos égbolt a föld felett, ragyogó fényezereivel, közepén a félholddal, az ég alkonyhatárán látszott a messze távozott üstökös csillag, a tengerbe elmerülni készen, mint egy lángkard, melyet az «Úr» hüvelyébe visszabocsát.

Reggelre elérte a bárka az Ararát hegyét.

És akkor Noé kibocsátá a népét és az állatjait a bárkából.

Százötven napot töltöttek abban.

Ez alatt bizony elfogyhatott minden élelmük a bárkában levőknek.

Noénak első gondja volt a hegytetőn oltárt emelni, s az Úrnak áldozatot hozni minden tiszta állatból és az Úrnak tetszék az áldozat füstje, egyenesen szállt az fel a magasba.

És megáldá az Úr az áldozathozót és az ő családját.

– Gyümölcsözzetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet. Ime hatalmat adok nektek a földi állatok fölött és az égnek madarai és a vizek halai fölött, minden élő állat legyen tinektek eledelül.

E naptól fogva lett felszabadítva Istentől az ember a husevésre.

És azután kivirágoztatá az Ur a földet ismét. És visszaadá az embernek ismét a paradicsom almájának fáját, a «minden jó és gonosz tudásának fáját». Megengedé neki, hogy emelje föl a lelkét a porból a tudás által s teremtse tovább a világot a maga embereszével, keresse az istenség titkait és használja föl, ha megtalálta, ha ártatlan nem lehet többé, legyen dicső.

S hogy az élet keserüségei közé adjon az embernek egy cseppet a tulvilág öröméből és gyönyörüségeiből, mely a szegényt urrá, a gyengét erőssé, a szenvedőt boldoggá varázsolja, rávezette Noét a szőlőtőre. S adott az embernek bort.

Óh bor, te mennyei harmatcseppje az üdvösségnek!

A midőn Noé bárkájából kiszállva az Ararát hegyén lángot keltett az áldozat oltárán, a fekete képü Chám, a csufolódó, félre huzódott nagy duzzogva s oda dörmögött a palástja alól.

– No ugyan, van miért alleluját énekelni! Hogy megfeneklettünk a bárkánkkal egy kopár hegy tetején, a hol nincs semmi élet. Most aztán nekünk adja az «Úr» ezt az egész földet, osztozzunk meg rajta. Akármerre nézünk, nem látunk egyebet, mint vizet–vizet–vizet! Már most addig, a mig ez az özönvíz felszárad, vagy mi eszszük meg ezeket az állatokat, a miket velünk együtt elhoztunk a régi világból, vagy azok esznek meg minket.

De azonnal elhallgattatá a csufondáros kötekedőt Álmodád az ő vigasztaló szavával.

– Él az «Úr», a ki a vizeket földre bocsátá, oly gyorsan vissza is fogja őket üzni tengereik medrébe s a föld élni fog, miként hajdan.

Álmodád lelkének meg volt adatva, hogy az egekben járjon s lássa a földet olyannak, a minőnek csak az évek ezrei után fogják az alakját megismerni a bölcsek. A föld egy gömb. E nagy gömbnek a felső rétege az élők világa; de még ez a réteg maga is él. A száraz föld mentén, a szigeteken és félszigeteken tüzokádó hegyek vannak, melyeknek kürtői lehatolnak a földtekét betöltő örök tüztömeg belsejébe. A vizözön e vulkánokat is eltakarta, s azoknak a torkán át behatolt a föld izzó mélységébe. E viztömeg ott a tüzvilágban egyszerre gőzzé változott s a gőzök ereje istenerő. Ez a föld alatti gőztömeg fölemelte oly gyorsasággal, mely csak napokra volt osztva, az egész ázsiai sikságot, fel magukat a gránit alapon nyugvó hegylánczokat, hogy a vizek özönei harsogva omlottak vissza anyjuk, a világtenger ölébe, míg a tüzhányó hegyek kiszabadulva a jegek és vizek alól, bömbölve okádták fel az égre a gőzzel vegyült lángot s a megolvaszthatatlan salakját a köveknek, a mikkel az özönviz torkig lakatta a poklokat. És így lett, hogy huszonnégy nap alatt lefutottak a hegytetőkig ért vizek mind a két földrészről s ezek ismét felmerültek a tenger fenekéről. És ugyanakkor az éjsark alatt behorpadt a föld kérge s a jégmezők az örök törvény szerint megint engedelmesen visszakotródtak örök számüzetésük helyére, az éjsark köré. És ezt a világnak szóló törvényt Isten alkotta így és ő tartja fenn örökké.

Noé nemzetsége elbámulva szemlélte, hogy az alatt, a míg Álmodád két karját kiterjesztve tartá, az Araráthegy oldalai elkezdének kiemelkedni a hullámok közül: első nap az olajfák erdei tüntek elő. Ezek legrövidebb ideig lehettek viz alatt, hanem azért a gyümölcsbogyóik össze voltak repedezve. De a második nap már felmerültek a viz alól a banánok. Ezt a fát a pogányok «balá»-nak nevezik, az egy Istent hívők a «paradicsom-almájának». Csodanövény, melyet az emberiség dajkájának lehetne nevezni. Fürtökben van a gyümölcse, míg a legalsó fügéje már ehető, a legfelső még fejlődik s egy fürtnek egy év az ideje, a míg minden gyümölcse megérik; egyetlen fürt belőle két embernek elég teher, hogy vállain elvigye, s ennek a viz alatt létel sem ártott meg. A baláfák erdeje teljes gyümölcstermésével merült fel a vizekből, midőn azok lefutottak. Majd kiemelkedtek a viz alól a pálmák, miknek főnagyságú dióit a viz alatt is megőrzé vastag kőhéjuk, míg legutoljára előjött a kenyérfák erdeje, melyeknek a gyümölcse a virágzás után másfél évig marad a fán, a míg megérik; a mocsarak partjain kisarjadzott az édesbélű enzéte tavaszfriss tukorczája; s ime volt az emberi faj számára kenyér az év minden szakaszára, s a fű buján nőtt ki a harasztból az éltető «új» nap sugaraira s a mezőkön kivirágzottak az új növények, dús legelője támadt a kérőző állatoknak és a lovaknak. A húsevő állatok is találtak számukra fentartó táplálékot. Az ősvilág lomha szörnyei, a kivénült csodák, melyeknek a vizfenék a hazájuk, a szárazon maradva, az oroszlánok és a tigrisek martalékául estek s ekként e félelmes fenevadak végezték be az itéletet, hogy semmi se maradjon élve azokból, a mik az átoknak adott régi világon uralkodtak.

És Noé családja megosztozott az új világ fölött: ment kiki a maga cselédjével és nyájaival keletnek nyugatnak. És a fiak vettek maguknak feleséget a rokon törzsekből.

Egyszer Nimród, a nagy vadász, így szólt Álmodádhoz:

– Nézd, a sátorom a terepély kenyérfatövében van kifeszítve. Bölények bőréből van a külseje, de az északi oldala, a honnan a szél fú, a szarvorrú pánczéljából. A belseje ki van tarkázva, a menyét és a cziczkány hímes, ordas irháival és a fekhelyek, melyek nyugvásra valók, a medve és a hiuz bundáiból vannak megterítve. Erős vagyok és hatalmas. Retteg mindenki tőlem. Csak az nincs, a ki szeressen. Jőjj az én sátoromba és légy az én feleségem. Én ide hozom neked, a mit csak a szived megkiván: az arany tollú madarat, a mi az égben repül, hogy csinálj belőle magadnak ékességet; elhozom a bölénynek a szarvát, hogy az legyen ivókürtöd; s ha eljön az ideje, kitöröm számodra az elefántnak az agyarát – bölcsőtalpnak.

Erre Álmodád, a hogy szemérmes hajadonhoz illett, azt mondá Nimródnak:

– Eredj! Beszélj az én anyámmal, Mizrával és az én szépapámmal Noéval erről a dologról.

Nimród felment Noéhoz, magával vivén a nászajándékot a szépapa számára: egy nagyszerű bölényszarvat ivótülökké alakítva, a mi az öregnek legkedvesebb foglalkozása vala, s előadta a kivánságát.

– Hja, édes fiam, – mondá neki Noé apó, – az nem megy olyan könnyen, a hogy te gondolod. Az én Álmodád szépunokám nem afféle eladó leány, a kit az vihet el, a ki leteszi érte a keszubbát s aztán megoldja a lábán a chalizeh szíját; hiszen tudod, hogy őt az anyja, a Mizra, a midőn született, eljegyezte az Azrael angyalnak, a ki lakozik a harmadik égben. És Álmodád el is szokott látogatni az ő jegyeséhez, Azraelhez, a harmadik égbe s onnan hozza el számunkra a mennyei hatalmak izeneteit és parancsolatait. Ő mi közöttünk a látó és a halló. Azonkívül is nem neked való az feleségnek, mert Álmodád szereti az állatokat és hivogatja, te pedig riogatod az állatokat és megöldösöd.

– Hát én nem bánom, – mondá Nimród: ha Álmodád a föld felett lakozó Azraelnek van eljegyezve, a kivel álmában együtt találkozik, legyen ezentul is annak az arája, a mikor álmodik: az én feleségem pedig csak akkor legyen, a mikor ébren van.

– No te, látom, hogy okos ember vagy, – mondá Noé apó. Beszéld el ezt a dolgot a leánynak, meg az ő anyjának.

Nimród előadta a kérését Mizrának, az pedig közölte a leányával Álmodáddal.

Álmodád azt felelte az anyjának:

– Engedd meg, hogy hadd beszéljek erről az én jegyesemmel, Azraellel: mert az ő engedelme nélkül én férjhez nem mehetek itt a földön.

Mizra meg biztatá Nimródot, hogy másnap reggel jöjjön vissza válaszért.

Most már nappalra és éjszakára lévén felosztva a nap, minden lélek aludni ment éjjel s mindenki azt álmodta, a mi a szivének kedves volt; a pásztor álmodott a barmairól, a vadász futott a szarvorrú után; a leány kereste a tilinkózó pásztorát; Noé apó álmodott a jövő évezredek csodáiról: a szép csikóbőrős kulacsról s a drága tokaji boros átalagokról s a földalatti szörnyetegekről, a nagy vasabroncsos hordókról, a melyeket csak a korát megelőző látnoki ihlet hozhatott profétai lelke elé.

Álmodád pedig sietett, a mint álomra hunyta a szemét, fel az ő kedveséhez, Azraelhez, a ki az éjsark fölötti lángudvarban várt reá.

De mire a földi ködöktől tiszta országba ért, már el feledte Nimródot, nem is beszélt Azraelnek felőle, hanem inkább olyant kért Azraeltől, a mi őt messze időre elragadja Nimród ölelése elől.

– Felvittél már engemet magaddal olyan magasságba, a honnan megláthattam, mi fog történni esztendő és esztendők mulva odalenn a földön; most arra kérlek, vigy engem fel olyan magasra, a honnan megláthatom, mi lesz a földből és az én atyám ivadékaiból száz meg száz esztendők és ezer, meg ismét ezer és hétszer ezer esztendők mulva a földön? mik lesznek, mit fognak akkor alkotni az emberek. Szebbé fogják-e tenni a földet? imádni fogják-e az Istent? világossá teszik-e az éjszakát? fognak-e repülni mint a szél? kiáltani egyik tengerpartról a másikra át? Villámlani és mennydörögni? Teremteni, miként az «Úr»? Kigyógyítani a fájdalmat? – Megtalálják-e az utat a mennyországba, a mely ismeretlen előttünk?

– Nagy dolgot kívánsz, én kedvesem, – felelt Álmodádnak Azrael. Hogy te megtudhasd azt, mi lesz az ezredek ezredeinek végén a földdel és az ő lakóival: arra nem lesz elég velem a napig felrepülnöd, hanem odább kell szállnod a napok napjáig, mely körűl az egész mindenség forog, – a hol az Úr maga honol. S az messze út. Az ember, a ki meghal, e végtelen utat egy pillanat alatt megteszi: – midőn a szemét behunyta, már ottan áll az Úr trónja előtt, de a ki csak álmodik, a kit az élő test még oda köt a földhöz, annak ez oly hosszú ut, hogy a míg a földtől a napok napjáig fölér, az alatt csillagok születnek s csillagok elmulnak. Ha te velem akarsz jönni odáig, s alvó alakodat odalenn elhagyod, nézd ezt a port, mely a nap sugárban tánczol; ez a por maga, mely alakodra leszáll, úgy elfogja azt temetni, hogy visszatérő lelked rá nem talál többé; addig is, akárhogy őrizzék, vadállat megtépi, csalfa emberek csufot űznek belőle. Hanem ha erős kivánságod az, hogy velem jöjj a napok napjáig, hol az évezredek titkait megismered, akkor keresd fel a földön az Ararát-hegy tövében levő barlangot, melyre arról találsz rá, hogy körülötte minden fának és bokornak a levele veres. S minthogy a veres levelű fától és bokortól minden ember és állat iszonyodik, a barlanghoz vezető út taposatlan: és még a föld is csupa rőt levelű növénynyel van odáig terítve. Mintha nem is a földhöz tartozó növényzet volna. Mintha tilalmat vetett volna az Úr e barlang bejárására minden élőkre nézve, a kik a földön élni akarnak. Te lépj be a barlangba bátran. Ott találsz egy tavacskát, mely oly tiszta, oly átlátszó, mint maga a levegőég. Abba lépj bele és fürödjél meg benne. Akkor aztán megkezdheted a hosszú álmot, s jöhetsz velem a napok napjáig tartó utra: testedet se a légi por el nem temeti, se vad meg nem tépi, se ember meg nem csufolja, míg hozzá ismét visszatérsz.

Álmodád reggelre kelve azt mondá az anyjának: «hivd ide Nimródot».

Akkor aztán elmondá Nimródnak, hogy kész lesz feleségévé lenni, hanem előbb meg kell fürödni a vérvölgy barlangjának tavában.

Nimród nagyon megrettent.

– Oh kedvesem! Átkozott hely az! Mikor megüldöztem a mándruczot, a ki a ragadozók között a legkegyetlenebb s a vérvölgybe űztem: a fenevad nem futott be a barlangba; hanem inkább visszafordult s a dárdámba rohant. Ott rossz szellem lakik.

– Nekem Azrael mondta, az én égi jegyesem. Ha félsz, maradj el tőlem; ha szeretsz: kövess.

Nimród erősebben szeretett, mint félt, s követé Álmodádot egész a vérszinű völgyig: a barlang szádáig.

Ott azonban előre bocsátá őt s egyedül hagyta a barlangba belépni. Nem illik férfi szemének egy leányt meglesni, a mikor az a vizbe lép.

Álmodád ott találta maga előtt azt a tiszta nedvű tavacskát, melynek a fenekén levő aranyport és aranyrutát meg lehetett látni; s felszine sima volt, mint a csiszolt aczéltükör.

Az a tó pedig nem víz volt, hanem a titokteljes hegykristály cseppfolyós korában. Még most kovasavas olvadék; de ha csak egy légből leesett szitakötő hull is belé, abban a perczben egyszerre kristálylyá tömörül. Az egész kovasav tengerszem ezernyi ezer prizmává alakul és az, a melybe a létalakító szitakötő szorult, még csak össze sem törte a lenge rovarkának finom szitaszárnyait.

Ilyen új alakulásra kész kristályfolyadék medenczéje előtt állt Álmodád.

Öltönyeit lebocsátá tagjairól, hosszú arany-veres hajával köröskörül beburkolta testét s aztán két kezét összetéve keblén, belépett a nagy medenczébe.

Nimród a barlang szádánál hallgatózott. Egyszerre úgy hangzott a fülében, mintha ezernyi csengetyü szólalna meg ott benn, harangok ütése és czimbalompengés, tündérhárfa zengés, melyhez hasonlatos hangot ember nem hallott még soha.

Berohant a barlangba s ott találta maga előtt a százezernyi kristályjegőczöktől ragyogó barlangot s azok közepett a szép Álmodádot, bezárva egy roppant nagy átlátszó kristályprizmába. Szemei lehunyva, teste betakarva hajával, kezei összetéve keblén. Megkezdte hosszú álmát; hosszú utazását a napok napja felé. Úgy, hogy visszatérett testét ismét itt találja, nappor el ne temesse, vad meg ne tépje, ember ne csufolja.

Még most is ott alszik.

Ha visszatérne! Ha széttörné kristálykoporsóját! Ha visszavenné alvó alakja életét! Miket beszélne most nekünk a jövő századok titkairól Álmodád?