A férfiak pedig ezalatt elkezdték a sziklafalat betörni azon a helyen, melyet a volapük irás jelzett.

Nemsokára rátaláltak a czement közé befalazott üvegládára, melyben az igért «pened» volt rejtve. A «gléd-cet» (üveg-láda) tele volt «väkpop»-pel (viaszkos papir) s azokba voltak a sorok «stib»-bel (plajbász) «epenöl» (fölirva), mind volapük nyelven.

Hát hiszen «Dán olik pükatidel volapüken!» (Hála néked volapük nyelvmester), hogy volt egy a társaságban, a ki már a «világnyelvet» értette s a többieknek «lilapon minőfi lesevön»-nel tudott szolgálni (elolvasni, tartalmát megismertetni).

Az üvegládából kivett lap e szavakkal kezdődött:

– Slafe kapeli siämi senisi!

(A rabnak észt, értelmet, kitartást!)

S aztán elkezdte az ezüstbányának körülményeit megismertetni, rövid szavakkal, a minőket a volapük nyelv használ.

Tekintettel arra, hogy olvasóink között sokan lehetnek, a kik még a volapük nyelvet nem értik egész tökéletesen, csupán fordításban terjesztjűk elő a «vak-pöp minőt»-jét.

– Szerencsétlen rabszolga, ki ide kerülsz, tudd pokolban vagy7) pokol ezüstben. Láttad,8) odakinn fagy, tó jég, tél hideg; telul hónapban: (február) ideben meleg, csalán zöldűl: mint a mälul hónapban (junius). Nap nem süt: föld melegít. Alatta kőszénbánya ég: tizenkét év előtt meggyulladt, azóta tovább ég. Másik fele kőszénbányának ád tüzelőt olvasztókemenczékhez. Benn sok könlég, viheder gyakori. Kürtőt ástunk fölé háromszáz méter magasba, könléget elvezetni. Mentűl beljebb hatol ember bányába, annál nagyobb forróság. Nem birtuk tovább kiállni. Elhatároztuk menekülést, Koszszogol hegyen túl van tartomány boldog: neve Volapükilop. Laknak benne emberek jók. Nekünk hirt adtak vándormadaraktól, levéllel. Ott van völgyük «silop» (Ázsia) közepén, körül sziklafalak. Esztendeig készültünk meneküléshez. Völgyben terem csalán sok, áztattuk, tiloltuk, megfontuk rostját, szőttünk belőle vásznat, csináltunk léggömböt nagyot. Megtöltöttük kőszénbányából könenynyel. Behuztuk kátránynyal. Megvártuk szelet, kedvezőt, északnyugatit. Most felszállunk együtt valamennyien. Sziklabörtönt elhagyni. Utánunk jövendő rabszolgák iparkodjanak hasonlóúl megszabadulni. Új hazában fogadjuk szívesen. Kelt Folul baloid napján (ápril 10.) Kristóf odavegöl nafcif (elindulandó hajó főnöke).

Mikor ezt az értesítést végig magyarázta Atlenkó a társainak, mind a lábaihoz borulának, a sarúit csókolva, egyhangulag kikiálták jövendőbeli «odavegöl naf-cif»-jüknek.

A többi «väk-pöp» útasításokat tartalmazott, hol találják meg a bányafolyosók szakaszaiban befalazva az utóbb jöttek az elődeik által használt fonó és szövő eszközöket, a kötélverő gépeket és a kátrányfőzőket.

Atlenkó kiosztotta minden embernek a szerepét.

Az asszonyok a csalán-aratáshoz látnak. A csalánt nem nyövik ki, mint a kendert, mert az örökkétartó növény, a gyökeréről hajt ki. Ebben az alúlról fűtött döbörben kétszer is ad aratást egy évben.

A szibériai csalán rostja olyan finom szövetet ád, mint a selyem. Az ebből szőtt ingen keresztül látszik a test színe. Csak a szultán odaliszkjai viselhetik: szemérmes nő szégyenlené azt hordani. És e mellett ez a vékony szövet elrepeszthetlen. Azért van különösen kijelölve léggömb előállítására; legkönnyebb szövet s a légfeszítéstől el nem szakad. A gorombájából köteleket fonnak; abból is a spárga vékonyságú annyit tart, mint a négyszerte vastagabb kenderkötél.

– Ez lesz az asszonyok dolga. A férfiak látnak az ezüstbányászáshoz, a huták kezeléséhez: rendelkezék Atlenkó.

– De minek nekünk az ezüst, ha el akarunk szökni olyan országba, a hol ingyen terem a kenyér? Kérdezé egy fogoly, a ki okosabb akart lenni a többinél.

– Majd megtudod a végén, hogy mire lesz jó az ezüst. Fizetünk vele, de az furcsa fizetés lesz! Még ezüst-ágio nem ugrott akkorát, mint a mekkorára a mi ezüstünk fog szökni, ha egyszer «Berthollet-port» csinálunk belőle.

– Mi légyen az a Berthollet-por? – tudakozá egy száműzött pattantyus ezredes.

– Hát bizony, komám, elég hiába etted a czár kenyerét, ha még azt sem tudod, – vágott oda Atlenkó. A Berthollet-por a robbanó ezüst, mely kétszázszorta nagyobb feszítőerőt fejt ki, mint a lőpor. Egy mogyorónyi belőle elég a legnagyobb Armstrong ágyú lövegét kétezer lépésnyire elröpíteni. A Berthollet-porral töltött bomba egy egész erődöt símára ledönt, s egy huszonnégy fontos robbanó-ezüstteke a legízmosabb vas hadihajót derékban töri ketté. S ha az újmódi torpedók egész raja megtámad egy hadihajót, egyetlen közéjük lőtt Bethollet-bomba, mely a tenger alatt elpukkan, a víznyomás által úgy belapítja valamennyinek az oldalait, hogy tehetetlenűl fordulnak hassal fölfelé, mint a döglött halak, mikor a tóban a rablóhalász egy dynamit-töltényt elpukkant.

– De ha te tudod ennek az előállítási titkát, hogy nem adtad el az orosz kormánynak? Nagy pénzt kaptál volna érte, s szent-András-rendet melléje.

– Hát komám, a robbanó-ezüstnek a hadiszolgálatban alkalmazása nemcsak azért akadékos, mert sokba kerül (ezüstgolyókkal lövöldözni, az oroszok más módon is tudnak); hanem még inkább a miatt, hogy ez igen veszedelmes portéka; a legkisebb nyomásra felrobban; ha lúdtoll pihéjével papir fölött seprik, arra is elsülhet. Ennek a kezeléséhez olyan emberek kellenek, a kik soha nem isznak pálinkát.

– No akkor ezt minálunk csakugyan nem lehet használni.

– Nem is alkalmazhatok közületek mást az ammonsavas ezüst előállításához, mint négy kiválasztott nihilistát, a kik megtudják őrizni a szájukat attól is, a mi bemegy, attól is, a mi kijön rajta.

– Ejnye, a ki savanyúsága van annak a besózott ezüstnek! – kiálta fel Irzin-Komba. De szeretnék én egyszer azzal birkatokányt enni; hogy mennykövekkel lenne tele a gyomrom!

– Majd ha még egyszer Anui-Láma fogsz lenni! Addig pedig a számodra is találtam ki egy hivatalt.

– Szeretném tudni, hogy mi lehetne én belőlem, a ki nem tanultam mást, mint királyt, meg Istent játszani.

– Te fogod adni a tempirozó gépet.

– Mi az Isten csudája az?

– A learatott csalánnak a leveleiből és bugáiból pálinkát szoktak főzni.

– Ismerem én azt! Átkozott jó iszomány!

– Te fogsz a lombikra felügyelni, s az alatta égő tüzet fujtatni.

– Jaj, barátom. Nem állok jót magamért. Ha én pálinkaüst mellett ülök, akkor én lecsipem magamat: akkor én elalszom.

– Ha alszol, jójszakát! Mikor felébredsz, újra felszítod a tüzet, s tovább párolod le a csalánszeszt.

A többi foglyok rátámadtak e miatt Atlenkóra.

– Hisz ez a legkellemesebb hivatal a világon! S te ezt a bukott álistennek ajándékozod.

– Csak ti hagyjátok ezt rajta. A négy nihilista jőjjön velem a tárnába, majd azoknak elmondom, hogy micsoda hivatal lesz ez a «tempirozó-gép?»

X. KÉP.
Mi az a tempirozó gép, s minek az a durr-ezüst?

Mikor Atlenkó a négy kiválasztott nihilista bajtárssal egyedül maradt, akkor elővette a talált üvegládából még azokat a viaszkos lapokat is, a melyeket nem tartott szükségesnek megismertetni az egész társasággal. Egyet azok közül egy dauriai boncz irt, a ki szintén a bányákba volt örök foglyul bezárva. Lehet, hogy nem is maga irta, csak diktálta a sorokat.

«Én Rum-Ákia boncz nehéz sorsomat megérdemeltem; mert hazám és nemzetem elárulásában eszköz voltam. Szultán, Irzin-Komba régóta alkudozik «moszkó»-val, hogy dauri ezüstbányákat kezére juttassa. Engem küldözött izeneteivel Tobolszkba kormányzóhoz. Kormányzó tovább adta Szentpétervárra. Irzin-Komba ezüstbánya árában követelt generális czimet, fejedelmi süveget és buzogányt czártól; gyémántokkal kirakott nagy csillagot; tizenkétpár veres bagariacsizmát, egy vég skárlátpiros és egy vég karassia posztót, egy szemüveget, egy láda otkolont, száz púd latakia dohányt, ötven tonna rakit és hét darab szőkehajú fehérszemélyt, kik különféle hangokon énekelni tudnak; végűl egy kitanított seregélyt, ki beszélni tud és legyeket elfogdossa. – Ezek mind meg lettek neki igérve fehér czártól. – De akadályra talált főboncznál alkú, főboncz viszont maga részéről követelt egy olyan arany koronát és himzett palástot, minőt tobolszki érsek visel, hozzá való titulussal. Egy aranylánczot nyakába. Egy magától szóló orgonát, mit csak csavarni kell; aztán meg egy olyan szent könyvet, minek táblája drága kövekkel van kirakva, s miből ő olvasni tud, mihelyt fölnyitja. – Orosz kormány kész volt mindezen áldozatokat meghozni; kivéve a legutolsót; nem lévén képes olyan drágakövekkel kirakott könyvet előteremteni, melyből főboncz menten olvasni tudjon, mihelyt felnyitja, – mivelhogy nem ismerős semmiféle ákombákomokkal. – E helyett azonban ajánlottak neki olyan bűbájos könyvet, melyet ha ember felnyit, azonnal elkezd muzsikálni és elfúj háromféle szép zsolozsmát. – Ez volt a legutolsó izenet, melyet én tobolszki kormányzótól visszahoztam. – Mind szultán, mind főboncz beleegyezett feltételekbe, melyekért Dauria vaskapuit megnyitják moszkó előtt. Csak Anui-Láma jóváhagyása volt még hátra. Anui-Láma azonban nagyon megharagudott, s engemet örökrabságra itélt bányába, ezüstbe, többi foglyok társaságába».

Eddig szólt a Rum-Akia felfedezése.

– Már most ebből összevethetjük a helyzetet, mondá Atlenkó. – Ha Irzin-Komba, a ki maga volt az Anui-Láma, itélte fogságra a saját maga által, szultáni minőségben tervezett honárulásért a közbenjárót: azt csak azért tette, hogy a veszedelmes tanút félretegye az útból. Most, hogy az Anui-Láma az egész nép előtt le lett álczázva, a legalkalmasabb idő az egész kirgizfajjal elhagyatni a Láma-vallást s áttéríteni az orthodox hitre. A főboncz bizonyosan megkapja az érseki aranysüveget, s a trónörököst, Irzin-Komba fiát, felviszik Szentpétervárra, ott megkereszteltetik s nevelnek belőle orosz herczeget: ezzel a dauriai sziklakapu megnyilik az oroszok előtt, s ők behelyezkednek az ezüstbánya birtokába, a miután oly régóta vágyódnak. Akkor aztán mi is eljutunk egyik pokolból a másikba.

– Sietnünk kell az elmeneküléssel a volapükök útján, mondá az egyik nihilista.

– Ez még nem elég az üdvösségre. Azt tudjátok, hogy az ezüstbánya hosszában egy öröklő tárna (Erbschacht) van törve, mely a felsőbb bányafolyosókból a vizeket elvezeti; az oroszok ezt az alaptárnát tovább fogják fúrni, s rövid időn kilyukadnak vele a Koszszogol-hegynek a tulsó oldalán. Ott van a Volapük tartomány, hozzájárulhatlannak hitt völgy medenczéjében, körülfogva megmászhatatlan óriási sziklafalaktól. De rögtön megszűnik az a boldog sziklasziget hozzájárulhatlan lenni, mihelyt egyszer az oroszok a bányafolyosóval a völgybe eljuthatnak. Azért mi nekünk arról is kell tennünk, hogy soha se juthassanak oda.

– Hogyan állod annak útját?

– Nagy fáradsággal; hanem biztosan. Először annyi ezüstöt kibányászunk, a mennyit csak képesek vagyunk a gazdag, eleven kőzetből kiverni. Azután mindazt Berthollet-porrá változtatjuk át. Készítményünknek folyton víz alatt kell állni, mert száraz korában a legcsekélyebb ütésre felrobban. A míg mi az ezüstöt készítjük, azalatt az asszonyaink elvégzik a léggömb szövetéhez való munkát. – Egy léggömb azonban, ha még olyan nagy is, innen mindnyájunkat egyszerre föl nem visz. Harminczhatan vagyunk. Négynél többet a léggömb el nem bir. – Én azt így gondoltam ki. Ha készen lesz a léggömb, felszáll vele négy ember egész odáig, a hol a sziklaodúnak a párkányát eléri. Ott horgonyt vetnek; arra mi többiek a léggömböt köteleinkkel a döbör fenekére ismét visszahuzzuk. Így kilencz izromban egymásután fölkerülünk a párkányra. Akkor aztán a léggömb többé valamennyünket ugyan tovább nem visz; de arra mégis jó lesz, hogy mindannyian a derekunkra erősített kötélnél fogva magunkat hozzá akasztjuk s így kísértjük meg a Koszszogol meredek szikláin áthatolást. Ha egy-kettő közülünk lecsúszik a szédületes párkányról, a léggömb nem engedi alázuhanni, s a többiek újra felvontatják. Így gondolom én, hogy az előttünk eltávozottak is elmenekülhettek. Azok bizonyosan hagytak hátra jeleket a sziklafalakba vésve, vagy összerakott kövekből felállítva, a melyek az utánok jövőket tájékozzák. Legvégűl aztán, ha a függőleges sziklafalhoz érünk: egy hatalmas hullóernyővel, meg a léggömbbel megkísértjük valamennyien alászállni.

– Veled tartunk! – fogadák a társak.

– És most térjünk át a tempirozó gépre. Ennek szántam Irzin-Kombát.

Ez a ficzkó ott fog ülni naphosszant a nagy üst mellett, s nézi, hogy csorog le a «kniderake» (csalán-pálinka) a lombik csövén. Ha megszomjazik, iszik belőle, s attól kegyetlen nagyot alszik. Mikor felébred, s látja, hogy az üst alatt kialudt a tüz, újra felszitja azt. Mikor az utolsó négy ember közülünk készen lesz a társai után felszállni a magasba (ezek mi leszünk): akkor a mint a tempirozó-gép elaludt, (husz órát szokott aludni egyhuzamban: ez a hatása a kniderakének), akkor mi a tüzet eloltjuk az üst alatt, s a forró üst helyébe teszünk egy másikat, mely meg lesz töltve a Berthollet-porral. Erről aztán engedjük a vizet lecsorogni, hogy egészen kiszáradjon s a robbanó képességét visszanyerje. – Azzal magunk is beszállunk a léghajó csónakába, elvagdaljuk a tartó köteleket s felemelkedünk a sziklapárkányig. Akkor aztán igyekezünk a Koszszogol tulsó oldalára eljutni valamennyien. Husz órai időnk lesz rá. Ennek az elmultával a mi tempirozó gépünk felébred. Meglátja, hogy a katlan kialudt, az üst egészen hideg. Ismét alágyujt szépen s fujtatja a tüzet; vagy annyi sem kell: elég, ha az ujja bötykével megkopogtatja az üstnek az oldalát, hogy megtudja, tele van-e? a Berthollet-por attól a koczintástól felrobban. Tizenöt púd durrezüst a lombikban, s háromszáz púd a tárnában! mikor az egyszerre felrobban, az egész bányát valamennyi szikláival mind beledönti a nagy tóba s az Anui-Láma szigetét, templomát, valamennyi bonczaival és papnéival egyetemben mind maga alá temeti. Jöhetnek azután az oroszok a dauriai ezüstbányát keresni, föld felett és viz alatt.

– Irzin-Komba se kivánhat magának ennél szebb halált!

– Megérdemli, hogy így legyen büntetve! – mondá Atlenkó. Egy király, a ki eladja az országát! Egy Isten, a ki elkufárolja a templomát! Köszönje meg, ha a pokol kiveti magából s ezüst fellegek közepett szállhat fel az égbe!

– – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – –

A következő év tavaszán valamennyi európai hirlapot bejárta a hir, hogy Keletszibéria dauriai tartományában egy új tüzokádó keletkezett. A nagy Koszszogol havas oldala megnyilt s óriási lángoszlopokkal együtt olvadt lávát ontott alá a dauriai völgybe, a hajdani szigetet félszigetté alakítva a rázúdított sziklatömegekkel; a földrengés az eddig járható szíklautakat is mind hozzáférhetlenekké tette. Az ezüstbánya valószinüleg elpusztult.

XI. KÉP.
A Volapük-tat és az ő dilekelje.9)

Atlenkó végrehajtotta a menekülési tervét. A bányarabok, a hogy a léggömb segélyével a szikladöbörből a párkányra felszállonghattak, maguk előtt találták a hatezer méter magas Koszszogolhegyet, óriási hómezőivel, sima jéglejtőivel és szédületes jégszakadékaival, a miknek beláthatlan mélysége sötétkék árnyékokban veszett el oda alant.

A menekülés nehezebb feladata csak itt kezdődött el rájuk nézve. Az előttük elmenekültek ugyan hagytak hátra jegyeket a sziklába vágva, a mikből azt is megtudhatták, hogy a legelső rabok, kik ezen az úton szabaditották ki magukat a börtönükből, tiz év előtt jártak e helyeken; azonban a Koszszogol-hegy csoportja olyan változékony, akár maga a tenger. Minden nyári hóolvadásnál újra idomul a felszine. Roppant lavinák betöltik a völgyeket, mig másutt rohanó zuhatagok völgyet ásnak a hegyoldalba. Egész jegönczök, jégmezők megindulnak s betömik az elébb járható sziklafolyosót s a vizfolyástól alányalt csalóka jégkéreg beszakad a rálépő terhe alatt. Mentől magasabbra hágtak, a lég annál ritkább lett s a léggömb emelő tehetsége annál csekélyebb.

A huszadik órában bekövetkezett felrobbanása a durr-ezüsttel töltött aknának annyiban vált javukra, hogy erre a hegyrázkódásra az az egész jégmező, a melyen épen akkor tanyáztak, egyszerre megindult alattuk, egy tömegben; vitte őket csapatostól s elemi hatalmával törte előttük az utat a havas lejtőjén aláfelé, egész odáig, a hol elkezdődik a fenyőerdők világa: itt aztán a fák között fennakadtak a léghajóhoz kötött pántjaiknál fogva s kikapaszkodhattak a szárazra. A jégmező haladt mennydörögve odább a völgy katlana felé. Az erdőn túl haladva, aztán megtalálták Atlenkó és társai végre azt a több ezer méternyi sziklafalat, melyből az igért paradicsomba letekinthettek.

Meg kellett kisérteniök a hullóernyővel lebocsátkozást a meredek sziklafalról. Kényszeritette őket az éhség. Tápszereik a hosszu bujdosás alatt elfogytak; az utolsó napokban nyirfakéregnél egyebet nem ettek.

Szerencsére egy tó közepébe estek bele, nem zúzták össze magukat: a mely szerencse azonban könnyen válhatott volna rájuk nézve szerencsétlenséggé, ha rögtön minden irányból ott nem termettek volna a Volapük-tat «savontedelu»-jei (mentő társulat) hangos «milő» kiáltásokkal (amely szó a volapük szótárban annyit jelent, hogy «lánczos-lobogós»!) csónakjaikon a megszabaditásukra. Első tekintetre e csónakokat nagy czápáknak nézték; hanem aztán látták, hogy azok legujabb szerkezetü monitorok úszszárnyak és halfark által előre hajtva. A mozgató erő nem volt kitalálható, miután a monitoroknak semmi füstölgő kéménye nem látszott.

Kimenekülve a partra, s a «veköm»-öt (üdvözlet) kicserélve, a megtelepült volapükedel idegenfogadó küldöttség azonnal a hátára vette az érkezett vendégeket. Szónoklatot tartani volapüknyelven nem lehet: a mi egyike a fővirtusainak.

A jövevények eleinte meg voltak lepetve e szokatlan módja által a vendéglátásnak; mert azt még Budapesten sem teszik, hogy az üdvözlő deputátusok a kiszállótól a vendéglőig a hátukon fiakkerezzék a külföldi vendégeket; hanem aztán a meglepetés nagyhamar helyt adott a még nagyobb csodálkozásnak, a midőn a Volapükedelek a talmáik lebernyegeit kifesziték, s azokkal elkezdtek repülni. Mindegyiknek a gallérjában volt egy erőkölcsönző gép, mely a szárnyakat mozgásba hozta. A repülés ugyan még nem volt egészen tökéletes, mert csak annyira ment, mint a szöcskőnek a szárnyi útja: egyes ugrásokra, melyek husz, huszonöt méternyi parabolákat ivlettek át. A földre leestében, hogy a lábát ki ne törje, minden repülőnek egy légtelt kaucsuk tömlő volt a talpához kötve, mely ismét felrugta a magasba, úgy hogy ezzel a közlekedéssel óránként hatvan kilométernyi utat tehettek meg torony irányában. Ilyenformán egy óra alatt eljutottak a «zif»-be (város), a mely ugyan inkább volt nevezhető «kaszöp»-nek (kaszárnya), közepén a «czin-dom»-mal (gépház), mely egyuttal a «dilekel» «löd»-jéül is szolgált.

Útközben láttak szántóföldeket, melyeken sajátszerü ekék jártak alá s fel, a földet hasogatva, a nélkül, hogy kitalálható lett volna, hogy azokat mi mozgatja. Egy ember ült az első ekének a hátán, a többi eke magától ment utána.

A mint a dilekel szine elé kerülének, a ki tetőtől talpig Jæger normáljelmezbe volt öltözve, ez rögtön megismertette Atlenkót a Volapük-tat gépészeti rendszerével. Elébb ugyan azt kérdezte tőle, hogy tud-e görögül?

No mert a Volapük nyelv arravaló, hogy minden ember megérthesse egymást, a görög nyelv a mellett arra jó, hogy csak a tudósok értsék meg egymást.

– Tehát hallottad-e már hirét a «phoinodynamechanémó»-nak?

– Annyit értek belőle, hogy ez magyarul «hangerőgép», volapükül «tonnäm-cin».

– Helyes az etymologia. No hát ez a világot fentartó erő. A Pentateuch szerint az «ige» teremtette a világot: az «ige» pedig «hang». Ezt már Mózes kitalálta. A gőzgép, a caroli-gép, a villanygép mind meghaladott fogalom! A hang az igazi erő. Ez a mi találmányunk. Látod ezt a nagy réz bodont? A fenekén a nagy gyüjtő serpenyővel. Ez a központi mozderő. Ide fülelj. A gép most csendesen forog. Mi forgatja? A pacsirták énekelnek; a csengetyü szól. Most jelt adok a taktus-ütő bottal: a gépmester megereszti a szellentyüt, megszólalnak a sipok, trombiták, tamtámok, a «Bálványpitymallat» (Götterdämmerung) finaléja indul meg, wagneri zenének non plus ultrája. Nézd, hogy elkezd egyszerre a rézbodon körben forogni, perczenkint kétszázhatvanig fokozható keringéssel. S mentől jobban forog a gép, annál jobban fujtatja a trombitákat, veri a csengetyüket, üti a támtámokat. Az ok és okozat egymást kiegészítve előállítja a küklosz-automátoszt (kör önmozdony.) Ez a központi gép szolgáltatja a lódító erőt az egész tartomány minden őrlő, szövő és kalapálógépeinek; sőt a huzalai által az uszó, evező és repülő gépeknek; az ekéknek, az arató mozdonyoknak, s egyuttal megörökítve a «jövő zenéjét», a kedélyek megnemesítésére szolgál. Azonban most már menjünk innen; mert az embernek a füle nem «ton-nün-cin».

S azzal átvezette Atlenkót a chémiai laboratoriumba, hol társai vártak rá.

– Hát ez mind igen szép, mondá Atlenkó; hanem ezzel a mi éhségünk nincs elverve.

– Éhség? szólt elbámulva a dilekel. Hisz az betegség.

– De nagyon nagy betegség! allegálá Atlenkó. Gyógyulni szeretnénk belőle magunk is. Adass valamit ennünk szaporán, jó dilekel.

– Ennetek! szólt fejét rázva a dilekel. Hiszen az meghaladott álláspont. Mult századbeli fogalom. Ki terhelné meg a gyomrát idegen anyaggal a mai felvilágosodott korszakban?

– Mi pedig ahhoz vagyunk szokva.

– Elég rossz szokás. Hát mit szoktatok enni?

– Akár egy kis gulyáshust.

– Hust? Állatok sejtanyagát, izomrostjait és vértekecseit. Hisz az által az emberi organizmus állati alkatrészeket vesz föl, s az anyagcsere által lassanként állattá degenerál.

– Hát nem bánjuk, adj Graham-kenyeret, vagy burgonyát, vagy akármi harapni valót; ha vegetariánus vagy.

– Kenyér, burgonya ismét keményítőt vegyít az emberi életműszerek közé, tulságos mész-lerakományokat okoz a belső zsigerekben s a csontok izületeiben; a belekben chlorohydrogént fejleszt ki, s az agyacsban vizenyős izzadmányokat képez. A kenyér halálos méreg! Ez már meghaladott álláspont.

– De hát akkor minek szántjátok a földet?

– Sem buza, sem burgonya alá; hanem csupán olaj és alkohol termő növények számára, melyek physikai experimentumaink, chemiai laboratoriumunk ellátására szükségesek.

– De hát mi az ördögöt csinálnak ti nálatok az emberek, ha megéheznek?

– Nevetséges ócska fogalmak! Épen abból a korszakból valók, a midőn a gépeket még kőszénnel fütötték, hogyha azt akarták, hogy mozogjanak. Lépj ide ehhez a nagy üsthöz. Vedd a szádba ezt a szopókát. Szivj belőle egy nagyot. Ebben van az «opsortumaferos» (A jóllaktató gáz.) Nos mit érzesz utána?

Atlenkó nagyot nyelt az experimentum után.

– Úgysegélyjen, úgy érzem, mintha torkig laktam volna birka-tokánynyal.

– Akkor bizonyosan szomjas is lettél rá? Szeretnéd magadat lecsipni? No hát szopj egy kortyot ebből a másik börbönczéből: ebben van a «kraipalaferos» (mámorgerjesztő-gáz.)

Atlenkó a mámorító gáz beszivása után elkezdett tántorogni s a tarkójához kapkodni és vígan kiabálni: «bafő! bafő!» a mi volapükül annyit jelent, hogy «éljen! vivát! schmollis!»

– No hát úgy-e hogy meg vagy elégedve?

– De egészen úgy érzem magamat, mintha be volnék csipve. Már most akár lakodalmat csapnék: olyan kedvem szottyant. Hivass egy «kler»-t!

– «Kler»-t? Minek?

– Hát «matőn!»

– «Matőn?» Kivel?

– Látod. Itt a «womil».

– Iii (volapükül «hahaha»). Flenob! (Barátom!) Te elmaradtál a világtól. Kler (pap) nincsen: matőn (nősülni) meghaladott álláspont; womil (nő) emanczipálva van: az nem rabszolgája többé a férfinak.

– De hát ha az ember egyszer szerelmes?

– Szerelmesség = erotománia! Hát ennek az antidotuma itt van a harmadik üstben: ez a «trüferobius glükütátoferos» (kéjteremtő, gyönyöradó); ha egyet szivsz belőle, azt hiszed, hogy a Mohamed paradicsomában vagy, s az örök szép hurik ölelgetnek.

Achilleia már ezt nem türhette, megkapta Atlenkó kezét: «Abból ugyan nem iszol! Az én jegyesemet ne ölelgesse senki szép hurija!»

– Köszönöm, mondá Atlenkó. Ebből már még sem kérek. Inkább elhiszem, hogy rézkrinolinos trüferobiosz glükutatoférosz a legszebb asszony a világon; méltó, hogy az új Mirza Shaffy hozzá irja a verseit; de mondsza csak, ha a te országodban az emberek nem esznek, csak jóllakást éreztető gázokat szivnak, hogy nem dülnek el? Succi is csak ötven napig birta ki a koplalást.

– Mert nem értett hozzá. Az emberi test kopik a bőrön és a pórusokon keresztül. Arravaló az «alepsoferos» fénymáz, hogy az elsoványodást megakadályozza. Ezzel kenjük be az emberi testet, s akkor az megmarad in statu quo, megszünik a régi fogalmak szerinti örökös anyagcsere, a testkopás, az elsoványosodás.

– Mint a mumiáknál?

– Épen, mint a mumiáknál.

– De ezen systema mellett a volapük ország népessége idő jártával ki fog veszni.

– Kiveszni? Hogyan?

– Hát a meghalás által.

– Meghalás? Hisz ez meghaladott álláspont. Nem szokás nálunk meghalni. Az ócska fogalom. Ha nálunk valaki vénül: itt van a «neanikeromos» (megifjitó), ha a képe ránczosodik, helyrehozza az «aiadrerifuros» (a szépítő), ha fájni kezd valami porczikája, meggyógyítja az «anodynos» (kínmulasztó) s ha bánata van, azt megszünteti a «metamelanenos» (gondüző), a halált elüzi a «nikothanatos» (halálgyőző), s ha már elszállt volna a testből a lélek, újra visszaszállítja bele az «eleutheropraxios» (lélekszerző).

– De ha valakit agyonüt a mennykő, vagy megeszik a farkasok, vagy eltörik a szárnya röptében s kitöri a nyakát, az mégis halálnak halálával vész el. S ha az ócska fogalmak szerinti correspedenczia a him és nőnem között megszünik, s a házasságszerző bureaukat bezárják, akkor új emberek nem jöhetnek a kimultak helyébe a világra.

– Hogyan nem jöhetnek a világra?

– Hát a szokott módon. Születés által.

– Születés? Ócska fogalom! Hisz ez már meghaladott álláspont. Hát az első ember, Ádám, született valaha? Fogadtak-e annak szoptatós dajkát? adtak-e a szájába violagyökeret, hogy könnyebben fogazzon? rendeltek-e mellé bonnet, a ki járni tanítsa? Küldték-e a bölcsődébe, kisdedóvodába? Nem! Egyszerre, mint kész ember jött a világra.

– Azt megtehette a Teremtő; mert az ő hatalma a «pantokrator».

– A tudomány hatalma pedig a «demiurgos». – Az én diadalom pedig a «heureka»! Én feltaláltam a sziklarejtekben az eddig titokban rejtve tartott «stoicheios»-t; az ősanyagot, a melyből az ember alkotva lett. A plastika, a chemia, a galvanizmus és infiltratió és pneumatophysis együttes összeműködésével én kész embert állítottam elő; – lásd és csodáld!

E szókkal egy almáriumot kinyitott a dilekel, s elővette belőle a tudomány alkotta csodát, az «aütogennetos»-t, s talpra állította a bámuló Atlenkó előtt.

– Barátom! kiált fel Atlenkó. Hisz ez a te ön csinálta embered majom.

– Darvin theoriája szerint az ős ember, Homo primigenius. Sőt a mai emberhez hasonlítva, még tökéletesebb példánynak nevezhető. Az által, hogy a testén szőrt visel, fölöslegessé teszi a Jaeger-normálöltözetet. Az is jó, hogy négy keze van; meglátod, milyen sokra viszi ez, ha egyszer bankigazgató lesz belőle!

– Ah! S volnának neki ahhoz való szellemi tehetségei?

– Nagyszerűek. Autogennetos! Bizonyítsd be ennek a régi világbeli halandónak, hogy «kétszer három = négy».

E parancsszóra a mondvacsinált ember fogott mind a két kezébe egy aczél triangulumot s azokkal elébb mindenféle volapükzenét produkálva, végre ezt a verset énekelte hozzá volapük nyelven, a szöveghez méltó melódia szerint:

Magyarul:

Tudniillik, ha a két ◸◿-öt összeteszik, lesz belőle egy □.

– Látod? Flenob! Hogy még maga a «Kebetósz pináx» sem áll meg többé az újkor fogalmai szerint. Az, hogy kétszer kettő négy, ma már meghaladott álláspont. Láss egy mnemotechnikai csodát a számvetés terén. Fejtsd meg ezt autogennetos: «ha tizezer részvényes fejenkint összeád száz forintot s azt nyolcz igazgatótanácsos kilenczfelé elosztja, kubusra emeli, gyökeret kihuzza belőle, mi marad a cassában?»

Autogennetos: tizezer részvényes: multiplikatum per 100 forint, divisium per 8 igazgatótanácsos, elevatum ad duo; extracto radice: summa summarum = 0: æquale zero.

– Látod, milyen gyorsan ki tudja számítani. S ezt az embert én teremtettem. A tudomány segítségével.

Atlenkót kezdték a menekült társai oldalba taszigálni.

– No te ugyan jó helyre ugrattál be bennünket! Hisz itt rosszabb, mint Szibériában, rosszabb, mint az ezüstbányában! A tudósok országában, a hol a hús, kenyér nem megenni való, asszony, férfi nem egymást szeretni való!

– Megálljatok csak, majd most én jövök a magam tudományával, biztatá őket Atlenkó: s azzal egész akademikus büszkeséggel a vállára ütve a dilekelnek, azt mondá neki:

– «Pökum dogisko kamadel!» volapükből magyarra fordítva: «hátrább az agarakkal kollega!» A te emberalkotási tudományod merő bliktri!

– Bliktri-e?

– Bliktri hát. Volapük nyelven is «bliktri». Az én emberalkotási methodusomhoz képest.

– Hát te is foglalkoztál emberalkotással?

– Elhiszem azt. Csakhogy a te autogennetosod egy vakarcs az én diabolodomáromhoz képest. Nem használtam én ahhoz a te ősanyagodat, a stoicheiost, a miből az első ember vétetett. (Hát ezer esztendő csak elég tapasztalatot nyujthatott, hogy ez az anyag mizerábilis rossz.) Az én anyagom az «alastorozoma».

– No annak még hírét sem hallottam.

– Dehogy nem! Hát az «osztrakitesz lithosz?»

– A tengertajték?

– Az hát! A miből «Aphrodite Anadyomene» alkotódott.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe. De hogy csináltál bele «pneumát?» (Lelket.)

– Hát a «phos pseüdes»-szel. (Bolygó tűz.)

– «Milát lelit!» kiálta fel a dilekel. (Ez a felkiáltás magyarul igen durván hangzik: «ezer mennydörgős mennykő!») S itt van az a te…

– «Artigenes»-em.

– Még a neve is találóbb! Artigenes! Újonszülött? Hozd elém, ha veled van!

Atlenkónak nem is kellett inteni: «Artigenes» tudta a mestere akaratát és előjött a menekültek közül.

Csalavér volt az. Hosszú haja a földet söpörte utána. A csalán-fonálból szőtt ing áruló ránczokban tapadt termetéhez, szeme ragyogott, ajka nevetett, a tiz ujja vonaglott, mint a macska körme, mikor hamiskodik.

– Mondd meg, ki vagy? szólt hozzá Atlenkó.

Erre a leány elkezdett danolni. Valóban ez a «diabolodomár»-ok beszéde.

A dilekel letette a szemüvegét, hogy jobban lásson.

– Csodatünemény ez! S ez valóban tajtékkőből épült?

– Tapintsd meg, ha nem hiszed.

A dilekel megtapogatta s aztán elhitt mindent.

– S ennek a lelke a bolygó tűz?

– Majd meglátod mindjárt. Ez tud ám még arithmetikai feladványokkal szolgálni. Mondj egyet «Artigenes».

Erre Csalavér egy kis bodzafatilinkó előjátéka után ezt dallá volapük nyelven:

Magyarul:

A dilekel meg volt akadva.

– God gufü! (Isten úgysegéljen), ha mindjárt trepanálják is a fejemet s norinbergi tölcsérrel szivattyúzzák bele a tudományt, még sem találom ki, hogy mi az?

– Egyél csak ebből az eperből, majd ettől kitalálod. Incselkedék Csalavér, hamiskás mosolylyal símulva a dilekelhez; a ki egyszer csak azon vette észre, hogy a diabolodamar a térdén ül s tömi a szájába a frissen szedett szamóczát, először szemenkint, azután marokkal.

– Nem! Nem ebből! Abból a másikból!

– «Ha az erdőn nem találom.» – «Ajkamon egy, megkinálom?»

– Igen; abból az egyből.

A diabolodamar elébb egy fricskával szolgált neki az orrára s aztán adott neki abból az «egyből».

Heúréka! Kitaláltam! Ujongott föl a dilekel. A rejtett szó a «kid» (csók). «Egy csókot egyből ha elvesznek, lesz belőle két csók: ha két csókot összetesznek, lesz belőle egy!» Éljen az új Oedipus!

– «Bafő! bafő!» zengé utánok a teljes chorus.

– De már most, édes dilekel, monda Atlenkó. Ha te magad nem sajnálod hozzányúlni a «kid»-hez és a «zib»-hez (csók és étel): engedd meg, hogy mi is hadd idvezüljünk a magunk módja szerint.

– Nem bánom, mondá ki a placetumot a dilekel; vágjatok yak tulkot, szedjétek fel a yamgyökeret, furjátok meg a borassuspálma derekát borért: egyetek, igyatok, a mennyi belétek fér. A mai nap új korszakot inaugurál a volapük ország történetében: a «kid» és «zib» szabadságának æráját.

– És tedd hozzá: a «dlira»-ét (ital).

– No még azt is. Te pedig ezentúl «dilekel kamadel»-em fogsz lenni (igazgatótárs).

– De elkülönített háztartással.

Erre aztán az összesereglett volapükedelek is mind hangos «bafő!» kiáltásban törtek ki, kiki hozzájutott a maga párjához, a közjegyző alig győzte a polgári házasságokat berubrikázni, a közszakács az összehordott sütni-főzni valót feldolgozni, és lőn hegyen-völgyön lakodalom, melyhez a jó példát Atlenkó a maga Achilleájával s a dilekel a szép Csalavérjával szolgáltatták. Az új korszak jelszava lőn a volapüktatban: «nem akarunk mi örökké élni: de a míg élünk, addig jól akarunk élni».

A korszakalkotó örömnap mámorteljes reggelén aztán az álmából nehezen ébredő dilekel e szókkal üdvözlé boldogságának sokszorozóját és elosztóját:

– Irj nekem e mai nap emlékére valami jeles mondatot az albumomba.

Csalavér fogá az aidiographont (örökké-irótoll) és e nevezetes igazságot jegyzé fel az album collodium hártyalevelére:

«Gletikum fog ka bal notal, de bal votik nolel meg.»

A mi, ha philologiai ismereteink nem csalnak, annyit jelent magyarul, hogy:

«Nagyobb bolond, mint egy tudós, csak egy másik tudós lehet.»

REGÉK.

HOLTAK HARCZA.

Ne lássalak unalmas, egyhangú világi élet!

Maradjatok el tőlem józan gondolatjai a megfontolt tudásnak, égmérő szögletek, ártatlan csillagok után leskelődő csövei az égbuvárnak; tágulj keblemről mindenható számtudomány, megczáfolhatlanságod lidércznyomásával, földre vert abroncsok, egyenes vasutak, és ti vaskezű, vaslábú szörnyei a vizeknek és szárazoknak, gőzokádó torkaitokkal, engedjétek meg nekem, hogy ne halljam egy perczre szorgalmas, haszonhajtó munkáitok zaját, hogy elfelejtsem azt a rettenetes tudást, hogy a semmiből nem lesz semmi, és csak az lehet, a mi van!

Hadd lássam még egyszer az eget és földet megnépesülve fényes, ragyogó valókkal, a kiket a bölcs tudás egy lehelletével lesöpört az ég és a föld közől; hadd beszéljek színről-szinre azokkal a csodás, rejtélyes szellemekkel, kiket a mindent tudni akaró ész rég lombikba téve, vegytani részekre bontott, megtanult, megtagadott; hadd járjak a még élő csillagok között, a mik azóta, hogy a bölcs csillagászok egyenként oda szegezték őket az égboltozathoz, megszüntek intézni emberek és népek sorsát; hadd beszéljek azon csodás, rejtelmes alakokról, mik tűneményes történeteiket beleszőtték az emberek életfolyamába, sötétebb árnyékot vetve arra, mint maga az éjjel, és világosabb fényt, mint maga a nappal, tűzorczájával, szivárvány övével, rózsapalástjával.

Hadd mondhassák: miként az ezernyolczszáz ötvennyolczadik esztendőben élt egy bohó poéta, a ki azt kívánta az emberektől, hogy miután hét nap hetvenhétszer tele olvasták magukat kőkemény világbölcseséggel, csontos velős távirati sürgönyökkel, csalárd börze-árfolyamokkal, zab- és burgonya-kelettel, nagyszerű hadseregek nagyszerű mozdulataival, hajóra szállásuk s arról leszállásaikkal: akkor ismét hallgassanak meséket, mikben aranyhaju tündérek szórják az aranypénzt, szellő paripákon repkednek a hősök, holtig szeretnek a szeretők, s még haláluk után és még a fekete sírban is érzik a bús, sírbólkeltő honfájdalmat azok, a kik száz meg száz esztendő előtt el tudtak hullani érette, – s más efféle bohó agyrémeket.

– – – – – – – – – – – –

A TÜNDÉR NŐ FIA.

Vagy volt, vagy nem volt, az is meglehet, hogy csak álom volt: élt egyszer a világon egy nagy hatalmas nemzet, a kiket úgy neveztek, hogy: «a hunok».

Sok ideig, talán száz esztendőnél is tovább, álmodott ezzel a nemzettel egész Európa; beh gonosz álmai lehettek tőle, mintha vérben úsznának egész nemzetek, mintha ezen a térképen, mely Európát kisasszony alakban mutatja, minden folyóvíz pirossal volna kifestve, s minden város helyén egy-egy tűzokádó hegy volna, s valami gonosz erős kéz belenyulna az országok határaiba, s mint a pók-szövedéket, úgy kuszálná össze azokat, hogy egyik ország sem ott találná meg körvonalait, a hol azelőtt a földabroszon voltak.

És azt is álmodta a világ, hogy egy hatalmas démoni, félisteni alak emelkedék ki e rettenetes nép közől, a ki úgy gyomlálta ki a népeket a föld színéről, mint a gazt, a ki kardja hegyével országokat forgatott fel és nevezte magát Attilának, az Isten ostorának.

Milyen jól eshetett nekik, mikor felébredtek ebből az álomból s akkor látták, hogy csak álmodának; hogy a nagy hun nemzet nincsen, eltünt, álom volt, és a rettenetes királyi alak nincsen sehol, álom volt; nem kell az Istennek ostor; jók az emberek, minek bántaná őket ostorral?

Pedig úgy volt az, hogy meghalt Attila; senki sem tudta őt megölni, ámbár örökké egy úton járt a halállal; midőn száztíz esztendős volt már, akkor megölte őt maga az Isten, saját vérébe fullasztá; külömben még tán most is élne.

Három fia maradt az Isten ostorának, a legnagyobbikat hítták Elláknak, a középső neve volt Dengezics, a legkisebbiké Irnák. Így nevezte el őket valami kegyetlen ellenséges ember, a ki még a neveiket sem engedte fennmaradni, holott azokat másképen nevezték; a legnagyobbikat Elmanzárnak, a középsőt Uzindurnak, a legkisebbet Csabának.

Miként a tündérregékben szokott lenni, három királyfi közől mindig a legkisebb a legkedveltebb, ezt szereti apja, anyja, ezt szereti minden szellem.

Mindenik fiú más-más anyától származott. Elmanzár anyja hun fejedelmi nő volt, azért ő hozzá ragaszkodtak a hunok vénjei, a táltosok, a tűz-őrök, az áldozatgyújtók és a vad, zergebőrbe öltözött fajok legvadabbjai, a kik nyersen ették a húst, melegen itták a vért, és meztelen harczoltak a csatában, mind az utolsó csepp vérig.

Alán herczegleány volt Uzindur anyja, őt szerették az idegen meghódított népek, mert ő maga is félig idegen volt, kék szemű, szőke hajú a fekete barna hunok között, és szelid volt mindenki iránt.

A legfiatalabb király anyját hítták Rikának. Ez nem volt sem hun, sem alán, sem semmiféle nemzethez nem tartozott, hanem tündér volt. Azon alirumnák ivadéka volt ő, kiket a szittya királyok varázslataikért kiűztek a puszta erdőkbe, s kik ott a vad tündérekkel és varázslattevő alakokkal megismerkedve, eltanulták a négy elem titkait, emberek javára és romlására.

Ő vezette be Attilát fehér keselyü képében az igéret hazájába s ott megállva vele egy magas hegyen, neki adá a világot, a mennyire a szem elláthat, és a mennyire el sem láthat. Az idő pedig fényes volt, és a táltosok, a kik ott tiszteletet tőnek a hegytetőn, a világ négy végére láttak le onnan.

Attila azután ment a világ négy része felé, elfoglalt mindent, a merre ember lakott, s mikor ismét visszatért a hegyhez, a honnan kiindult, már akkor Rika meg volt őszülve s már akkor Csaba nagy derék vitéz volt, a ki apja jobbján küzdött mindenkor a harczban.

El volt már foglalva az egész világ, és azon mind a hun nemzet uralkodott. Csak az volt még a kérdés, hát a hun nemzeten ki fog uralkodni, ha Attila meghal?

Egy napon kiviteté magát Rika az Olt csendes forrásához s a hun gyenge szűzek által megmosatván hervadt tagjait, azt mondá:

– Most fektessetek le engemet a harmatos fűbe, mert én meg fogok halni; az Élő, az örökkévaló lehelletét érzem arczaimon, és semmi fű és semmi mondás meg nem gyógyít engem többé. – Azzal folytatá a Rika:

Vágjatok ki az erdőből négy szál nagy lombos fenyőfát, tűzzétek le a víz mellett, engem pedig fektessetek oda a négy közé, úgy, hogy arczommal kelet felé feküdjem, mert oda térek vissza. Hét nap, hét éjszaka hagyjatok ott fekünnöm, s hányjatok az alatt zöld diófaleveleket a vízbe, hadd vigyék azokat alá a hullámok, hadd tudják meg róla a délczeg hősök, kik ott itatják paripáikat, s a gyenge hajadonok, kik ott merítik korsóikat, hogy valaki meghalt Hunországban. Hetednapon jőjenek oda hozzám Attilának, Isten vészangyalának fiai, s lehajolván hozzám, arczomat csókolják meg rendre. És erről tudjátok meg az Élő, az örökkévaló rendeletét. Mert valaki a három közől uralkodni fog Attila után a hun nemzet fölött, annak csókolására fel fognak nyilni szemeim, és szavaira felelni fogok, miként ha életben volnék. Azután ismét meghalok, és nem lát engem senki más, csak az, a ki hívni fog, és az is csak akkor, a midőn nagy szüksége lesz rám. Most tánczoljatok és énekeljetek, a mig a nap leáldozik.

A hun szűzek tánczoltak és énekeltek a nyugvó ősanya körül, a míg a nap nyugvóra vált. A nagy fényárasztó tűzisten alig rezgett már a láthatáron, csak a félorczája volt még ki a sírból, melybe minden este lefekszik; az alirumna bágyadt szemekkel kisérte a bágyadt fényt, még egyszer összenéztek, mintha egy búcsupillantást váltanának egymással, s azután lehunyta mindkettő szemeit, – a nap is, és a királyné is.

Hét nap, hét éjjel üvöltöttek a kürtök a Hargita ormain, ki sem aludt s újra égett az oltártűz a halmokon, a hűs habok a tengerig is lehordták már azalatt a beléjük hányt gyászlombokat, mire a hetedik nap elmult.

A heted napon összejöttek az ország bölcsei, nagyjai: a vezérek, kik a csatákat intézik, a táltosok, kik a napjárásból, madarak beszédéből jósolnak, a gyulák, kik a tűzet fenntartják az oltáron, a kardosok, kik az Isten kardját hordják a csatákban, az áldozók, kik az oltármének vérét megeresztik, a rabonbánok, a kik igazságot tesznek, és a garabonczok, a kik az ellenségtől esőt és harmatot vesznek s szelet és földindulást adnak el neki. Ezek mind összegyültek Rika ravatala körül, mely szép virágos pázsitból vala felhányva, tele illatos virággal, melyek csengő kelyheikkel most is az alvó tündér fülébe látszottak beszélni.

A ravatal lábainál álltak Attila fiai, és az ősz vezér maga fehér koronátlan fővel. Álltak mind, és le sem ültek, mert a hol ravatal van, ott nincsen helye a trónnak; – a halott a legnagyobb úr.

Csak azt várták, míg a nap első sugára kigyulad a hegyek mögül, akkor a legvénebb táltos meglocsolá valamennyit tiszta vízzel, melybe árvafenyűágot mártott; elmormogva szép csendesen, hogy égessen e víz mindenkit, a ki tisztátlan szívvel jött e helyre.

A nap legelső sugára aranynyal hinté be a halott arczát, s a hosszú fehér hajfürtök, a mik el voltak mellette omolva, úgy látszottak, mintha félig arany, félig ezüst szálakból volnának vonva. Az agg király oda ment a halotthoz, s annak fejét ölébe véve, nézett reá sok ideig szomorúan és hallgatva.

Azután felemelte éles, uralkodó szemeit. Egy szokatlan könycsepp ragyogott azokban: mintha az emberütő villám szivárványt vonna maga elé. Tündérnek adta a szivét, és most a tündér leviszi azt magával a sírba, és azoknak mind, a kik őt szerették, elviszi magával szíveiket, és ott fognak azok fájni a sírban, hogy még az unokák unokái is érezni fogják a fájdalmat és nem tudnak megválni attól a földtől, a hova Rika van eltemetve, a kit úgy szeretett az egész nemzet.

– Jőjj te Elmanzár, szólt a király a legnagyobb fiúnak, ime anyád itt fekszik halva előtted, mert anyád volt neked is, miként egész nemzetének; csókold meg utoljára orczáját.

A nagy hős termetű férfi, zord marczona alakjával, fegyvertől körülcsattogva lépett oda a halotthoz, hátra vetette lelógó barna üstökét, s bajuszát kétfelé törülve megcsókolta a halott hideg arczát. Hideg maradt azután is. Elmanzár a földre dobbantott lábával, midőn felállt.

– Jőjj Uzindur; – inte Attila a középsőnek. – Téged jobban szeretett Rika, mint saját gyermekét, tulajdon édes anyádnál is jobban szeretett. Csókold meg hideg orczáját, talán fölmelegszik tőle.

Uzindur már ekkor ismerte a csókok édességét ifjú leánykák ajkáról, s borzadott a halott csókjától, mely hideg és hidegítő. Mindenki jól láthatta, hogy elhalványult, midőn Rika arczát ajakával érinté; pedig csak alig ért hozzá.

És ime, a mint fölállt onnan, elborzadva vette észre ő is, más is, hogy a halott hideg homlokán, mely sima volt ez ideig mint a márvány, egyszerre mély, haragos ráncz támadt, összehuzva a vékony ezüst szemöldöket.

Uzindur eltántorgott onnan, fehér arczát reszkető kezébe temetve.

Csak a legkisebb fiú volt hátra; az ifjak szemfénye, Csaba. Sok szép hajadon hő szíve epedett már titokban a szép deli ifjúért, de még ő nem érté a titokban járó sóhajt, s lesüté szép nagy szemeit; azért is, mert szemérmes volt, és azért, mert tele voltak azok könynyel, s piros két arczáján pörgött alá ez a legdrágább igaz gyöngy.

A király nevén szólítá őt:

– Jőjj fiam, Csaba; nézz anyádra, ne a földre, mely őt el fogja takarni. Ki lesz az, a kit én utánam ez a föld uralni fog? kérdezd meg egy csókban.

Csaba zokogva borult oda holt anyja keblére, s égő arczáját oda fekteté annak orczájához, reszkető ajkait oda szorítá hideg ajkaihoz, s bőven omló könyjével megáztatá annak szempilláit.

A halott megmozdult. Felemelte kezét, felemelte fejét, felnyitá szemeit.

Kezeivel oda ölelte magához keblén siró fiát, szemeivel csak ő reá nézett s rebegő ajkai csak ő hozzá szóltak.

– Légy áldott te, Attila ivadéka; – sugá lassudan hozzája. – Te fogsz egyedül uralkodni Attila országában, a mennyire a hegytetőről meglátni a világot, – és tovább nem!

Azután még egyszer megcsókolá fia ajkait, és e csók által ékesszólóvá tette őt; megcsókolá két szemét, s ez által jövendőlátóvá tette; megcsókolá homlokát, s bölcseséget deríte lelkében az által. Azután egy szót sugott fülébe: mikor hívsz, eljövök; és ismét visszahanyatlott a ravatalra, ezüst fürtös fejét Attila ölébe hajtva. A hajnalos nap minden rózsafénye sem feste több életet arczaira.

A zomotor rendben elvégződött; forrás partján, hegy tövében sirt ástak az alirumnának, zöld lombot hintettek alája, száraz lombot föléje, hogy nyugodtan aludjék ott s sírjából ki ne kivánkozzék, mellé tevék kösöntyűit, arany fésüjét, gyöngy fejkötőjét, hogy vissza ne jőjjön érettük, és hánytak rá nagy zöld halmot, ültettek fölé rózsafát, annak a gyökereit majd oda vonja magához, s megtudja tőlük, mi történik itt a földön?

Attila pedig a hét vezérrel, a hét táltossal és a hét gyulával felment azon hegytetőre, a melyről azt jóslá a megholt, hogy a mennyire onnan meglátható a világ, ott Csaba uralkodni fog a hun nemzettel.

És óh, a mint széttekintének a hegyről, ime az egész láthatár sűrű köddel volt bevonva, a földre ülő fellegek eltakarták messze a világot a tekintet elől, s körös-körül csak egy kis folt látszott ki abból, a mi temetőnek sem sok…

AZ ATYA NYILAI.

Ki tudja, mi háborgatja a földet, mikor megrázkódik az élő városok alatt, hogy azok összeomlanak, mintha gyermekek építettek volna kártyából házakat?

Ki tudja, mi háborgatja a levegőt, mikor megindul a láthatatlan vihar, csataordításával, szellemrohamával, s kényszeríti a nagy erdei szálfát koronástól földre hajolni előtte?

Ki tudja, mi háborgatja a vizet, mikor elhagyja rendes futását s szétfeszítve partjait, tengerfeneket csinál az ékes mezőkből?

Ki tudja, mi háborgatja az eget, midőn a békés csillagok között véletlen, váratlan megjelenik az üstökös csillag, mint egy kilőtt nyíl, melynek ezüst tollát a hatalmas Isten ércz idege oda felröpíté; oh sirjanak, a kiknek ez a nyíl szánva van!

Mi bántotta az eget, a földet, a folyót és a levegőt, hogy az emberek ijedelmére fölébredjenek, életük jelét adva az élődi féregfajnak, mely azt képzeli, hogy a világon egyedül ő az Élő.

Attila halt meg, az ő halála borzongatja végig a világot. A kit Isten küldött saját balkeze helyett a világra, kinek Isten veté le az égből saját népirtó pallosát, hogy azt viselje, az ötödik félelmes elem szünt meg élni, kitől a világ reszketett! illő, hogy a többi négy meginduljon halálán.

Márczius tizenötödikén halt meg, Julius Cæsar halála napján és a háromszáz Fabius halála napján, saját születése napján.

A görög császár, Theodosius azt álmodta ezen az éjszakán, hogy Attila kéziját ketté törni látta.

Nagy jajszó lett e hirre a hunok között; a hadak előkelői és a vitéz hadnagyok mind késsel hasítottak sebeket orczáikon, a nők levágták hajukat, s a férfiak három nap, három éjjel ittak a bú miatt minden sátorban. Irtóztató ivás volt minden táborhelyen, s a hősök éles vasakat szurkáltak tagjaikba, úgy csorgatták a borba a vért, úgy köszönték azt egymásra.

Attila három fia pedig, a mint atyjuk meghalt, elment a nemzet főtáltosához, a ki tanácsokat szokott adni, és kérdést tőn nála a temetkezés felől: hogy történjék Attila eltemetése.

A vén táltos három napig bezárta magát egy sötét barlangba, meghallgatá az éjszakai farkasüvöltés titkait, kifürkészte a madarak fecsegésében, s a felhők változásában rejtett tudásokat, s harmadnap megjelenve a királyfiak előtt, ilyen választ adott nekik azon kérdésre: hogy temessék el Attilát?

– Föld alá, viz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga a ki eltemette se mondhassa, hová temette!

A királyfiak nagyon meg voltak akadva a válaszszal; egyik sem tudta, hogy abból mit kelljen érteni? hiába töprenkedtek rajta, pedig a főtáltos azt mondá, hogy a melyik közülök a mondás értelmét kitalálja, s a vezért a szerint eltemeti, annak lesz választása Attila javai közől.

Elmanzár elmondá a vezéreknek; Uzindur a góth druidákat hívta segítségre, de egyik sem birt boldogulni a mondással. Csaba édes anyjához fohászkodott, a ki ott nyugszik a sirban, nagy négyszögletű kő alatt, a Rikahegy tövében.

És éjszaka, midőn aludt, megjelent előtte az alirumna, ezűst hajával, ezüst ruhával, ezüst világossággal feje körül. Az álom elvette az emlékezet fájdalmát az ifjú szivéről, hogy ne tudná, miszerint anyja meghalt, hanem azt higyje, hogy azt most is élve látja.

– Ime, ha egy folyó vizet medréből kiszorítasz és annak fenekén sírt ásasz, reá pedig a vizet ismét lebocsátod, nemde föld alatt és víz alatt fog lenni az eltemetett? Ha csináltatsz neki koporsót egyet aranyból, az lesz a napsugár, másikat ezűstből, az lesz a holdsugár, harmadikat kemény vasból, az lesz a sötét éjszaka, és Attila azokban fog nyugodni. Hogy még az se mondhassa, a ki eltemette, hová temette el, keress elő hitvány rabszolgákat Attila cselédei közől, a kik őt nem szerették, és azután egy szabad férfit, a ki őt nagyon szerette, ha el van temetve a vezér, a szabad férfi ölje meg a rabszolgát, s ha szerette a királyt, önmagát is tudja megölni érte.

Csaba megcsókolta anyja arczát, és az csak a puszta levegő volt, a mit csókolt.

A tündér pedig folytatá:

– Igy téve, te lész a győztes Attila fiai fölött; téged illet a választás a nagy király hagyatékából. De jól vigyázz, midőn osztályvetésre kerül a sor, ne nézz arra, a mi fényes, ne nézz arra, a mi becses; hagyd még azt bátyáid számára: te maradj annál, a mi egyiknek sem kell. Uzindur a koronát óhajtja, gyülölne, ha elvennéd tőle; pedig ti ne gyülöljétek egymást, úgy sem sok időtök volna gyülöletre. Elmanzár a kardra vágyik, a mit az Élő úr hajított alá az égből, melyet áldozatok alatt a máglyára szoktak kitüzni, s melyet csaták alkalmával maga a nagy király viselt; te ne nyulj ehhez, engedd a kardot bátyádnak. Te vedd azt, a mire senki sem vetné szemeit. Attila tigris palástján függ egy kézij, övére akasztva a puzdra, abban van három ezüst tollú nyilvessző. Te válaszd magadnak a puzdrát és a nyilakat, hadd nevessenek rajtad mások, a kik azokat nem ismerik; te pedig tudd meg, hogy bűbájos erő van azon nyilaknak adva. Mert az én anyám Orila, a ki tündér volt, ajándékozá azokat Attilának, és ilyen igézet van azokban: ha a feszített idegre fekteted a tollas nyilvesszőt s mondod: «menj nyilam, atyám nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek», elmegy az és czélba talál, s ha csillagot akarnál vele lőni, odáig menne, s ha száz meg száz mértföldnyire volna hatalmas ellenséged, a kit elérni nem birsz, szivébe találna annak. Attila soha sem használta azokat. Sohasem volt előtte oly magas való, a mit szíve kigondolt, hogy keze el ne érte volna. Neki nem volt szüksége e nyilakra, több szükséged lesz te neked. De jól meggondold, mikor vegyed hasznát? mert egy nyillal csak egyszer lőhetsz, azért az igézetet hasztalanul el ne vesztegesd.

Míg az alirumna beszélt, Csaba csodálkozva látta, hogy a tündérnő kezei és lábai meg vannak karczolva, s a hosszú vékony sebekből egy-egy vércsepp esik alá, piros gyöngye végig fut a fehér alakon.

– Anyám te vérzel! – szólt Csaba – mi bántotta a kezeidet?

– Megkarczoltam a rózsabokorban, midőn síromból fölkeltem.

– Lábaid is vérzenek, mi bántott anyám?

– Midőn idáig szálltam a légben, megsértettem magas fa sudarában.

– Anyám, anyám, kedves anyám. Rózsa karczolása nem ilyen mély, ág-bog sértése nem ily éles, ki bántott téged?

Ekkor az alirumna oda borult fia keblére s megölelve őt suttogá:

– Koporsómba nyilakat lőttek, azért lőtték, hogy fel ne keljek onnan. Valahányszor te felköltesz, mindig összesértenek a síromban levő nyilak, azért csak nagy szükségedben szólj én hozzám, mert az énnékem kinos kin.

Csaba fájdalommal ölelte át édes anyját, és az megint csak a puszta levegő volt. Künn a puszta mezőn aludt, s a mint fölnyitá szemeit, nem látta többé a tüneményt, csak azt látta, mint mozdulnak meg a fák levelei a csendes éjben, a holdvilágban, mintha valami elrepülne fölöttük, s szellő köntösével meglegyintené lombjaikat: mindig tovább, mindig odább, kelet felé.

– Anyám, anyám, kedves anyám! sohajtá utána a királyfi s csak a hasadó hajnalkor vette észre, hogy egy piros vércsepp ottan maradt fehér köntösén, a hol az alirumna megölelte.