A ZOMOTOR.
Csaba megfejté a táltos mondását.
Először is előhivatá az olasz ötvösöket, kik aranyból remek műveket tudtak faragni; azokkal készíttetett nagy arany koporsót tiszta vert aranyból, tetejére ki volt faragva a holt vezér alakja teljes nagyságában, két oldalára a hős viselt dolgainak emlékei, a diadalmas csaták, a római fejedelmek, kik hátukon hordott zsákokból tölték trónja zsámolyához az adófizetést; az aquilejai ostrom és az áldozatok, mind ékes képekben kivésve.
Másodiknak a góth művészek készitének ezüstből koporsót szép czifraságokkal, ahogy templomaikon szokták, sok hegyes, csipkés bolthajtással, és fülkével kiidomítva s mindenik fülkébe – volt pedig huszonkettő – egy-egy meghódított nemzet országczimere jutott, kik mind Attilát vallották uroknak, legfölül a koporsó tetején a hun nemzeti czímer, Attila jelvénye, a napba tekintő sas.
Harmadik munka bizatott az avar kovácsokra. Egyszerű aczélból készítteték ezek a koporsót, s nem volt azon kivülről semmi ékesség, csupán csak a név volt reá verve, kiülő hun betükben:
«Attila.»
Most felöltöztették a királyt biborba, bogláros köntösbe, fehér haját, fehér szakállát gyöngy közé foglalták, ujjaira huztak gyémántos gyürűket, derekára himzett övet köritettek, saruit kiverték aranyfejű szegekkel, hogy ő, ki éltében sohasem viselt magán aranyat és ékszert, sem bibor köntöst, legalább a föld alá királyi pompával menjen. A halott engedett magával mindent tenni.
A hogy az arany koporsóba belefektették, mellé helyezének kardot és buzogányt, mindenféle fegyvert, lármaadó kürtöt és ivó serleget, hólyagos kulacscsal, megtöltve szinborral; azután megtölték a koporsót szinültig igaz keleti balzsammal, hogy az enyészet keze hozzá ne nyulhasson ezer meg ezer esztendő mulva is a király testéhez. Ugy forrasztották rá a koporsófödélt.
Akkor az arany koporsót az ezüstbe tették, s a mi tér a kettő között maradt, azt megtölték arany pénzzel, igaz gyöngygyel és drágakövekkel.
A harmadik koporsót pedig színig tölték vérrel. A kedvencz paripát, a mulattató bohóczot, a pohártöltő rabszolgát, az énekes fiút ott áldozák meg a ravatal előtt, vérüket a koporsóba ontva: hogyha egykor a világ végső napján felkel a nagy király sírja fenekéről, ott találja fegyverét, paripáját, kincseit és szolgálattevő alattvalóit mind maga körül.
Midőn a harmadik koporsót is rászegezték a királyra, felordított az egész körülálló nép, hogy mint a vihar hatott fel a kiáltás az égre, s elzavart onnan minden felleget, hogy szabad legyen az út Attila előtt egész a gönczöl szekeréig, melyen ő fogja az eget járni, kocsisai és kengyelfutói levén azok az idegen vezérek és fejedelmek, kiket a csatákban erős kezével elejtett.
Azután a gyulák nagy tüzrakásokat hánytak égő fatörzsekből, magasra, mint egy-egy halom, száz helyen a tábor körül s azok előtt ezer fehér ménparipát áldoztak meg, szétdarabolt tagjaikat a tűz közé hajigálva s a kürtök rivása mellett ezer ifjú szittyadalnok énekelt gyász halotti dalt, zengő kobzát verve hozzá, s dicsőiték a nagy király nagy tetteit, a minők nem történtek, mióta ég van a föld felett, és nem fognak történni ezután.
Éjszaka pedig, midőn a kürtszók elhangzottak, a góthok, alánok és markományok s más hódolt népek vezérei összegyültek egymás között s elhatározták, hogy rá lesnek, hova fog Attila eltemettetni? – s őt alattomban felássák.
Egyiknek a kincsekre, az arany, ezüst koporsókra fájt a szíve, másik Attila fegyvereivel akart dicsekedni, harmadik fogadta, hogy serleget csináltat a nagy király koponyájából, hunok csúfságára, világ csodájára.
Megtudta e tanácskozást az ifjú Csaba vezér, s másnap reggelig három hasonló koporsót csináltatott vasból, mint Attiláé, azokat megtöltötte kavicscsal s a mint hasadott a hajnal, az egyik koporsót elküldé nyugat felé, a másikat északnak, a harmadikat délnek, biztos vitézei által, hogy azokat temessék el folyók partjaiba, királyi tisztesség mellett. A mint pedig azok háromfelé elmentek a három vaskoporsóval, ő a negyediket, az igazit, minden zaj és kürtszó nélkül szekerére emelteté s tizenötezer próbált vitézét magához véve, elvitte azt kelet felé.
Az alánok, markományok és a góthok szépen meglesték a nagy pompával eltemetett koporsókat s másnap éjjel fel is ásták mind a hármat, és azután csak szidták egymást és saját pogány isteneiket, a mint nem találtak azokban egyebet kavicsnál.
Csaba ez alatt kisded seregével sík, róna vidékre ért, s ott sátort veretve, megállt.
Kétszáz rabszolgát kiválaszta Attila cselédsége közől s magához hivatva legkedvesebb fegyverhordozóját, az ősz Kumárt, ilyen dolgot bizott reá:
– Menj jó szolgám e kétszáz rabbal s vidd magaddal a király koporsóját. Addig menj, a míg egy nagy folyó partjához érsz, mely egy helyen kétfelé válik s a szerint szigetet képez. Ott a folyó egyik ágát rekesztesd el erős gáttal, hogy a víz mind a másikba menjen által. Mikor aztán a puszta mederhez jutottál, ásass oda mély, de mély sírt s abba temesd el a király koporsóját, újra behuzva azt földdel, s a gátat ismét elrontasd, hadd omoljék rá újra a viz s aludjék ő a föld alatt s viz alatt. Mikor pedig visszajövendsz a rabszolgákkal, jól vigyázz, hogy magad közéjök ne elegyedjél, mert a mint a tábor közepére érnek, nyillal minden oldalról összelövöldöztetem őket, hogy ne legyen senki élő, a ki Attila sírját tudja, csak mi ketten, a kik el nem mondjuk azt senkinek.
Az ősz Kumár úgy tett, a hogy parancsolva volt neki. A hármas koporsót Attila hullájával elrejtő nagy folyóviz medrébe s semmi ismertető jel nem maradt ott, a miről valaha valaki reá találjon.
Mikor visszatértek a temetkező rabszolgák, Csaba engedte őket a tábor közepére jutni, akkor egyszerre minden oldalról megeredt ellenük a nyilzápor. Egy kiáltás hallatszott csak, a másikra már nem volt idő. Mindnyájan ott hullottak el rakásra, átszegezve az éles nyilaktól. Még a levegő sem tudhatta meg tőlök, hová temették el a királyt?
Csaba várta még azután ősz bajnokát Kumárt, de nem soká kellett utána várnia, mert a mint a tábori nép behantolá a megölt rabszolgák tetemeit, ott azok között megtalálták az ősz Kumárt is. Készakarva oda vegyült közéjök, hogy ő is ott haljon el velök, hogy ne maradjon senki élve azok közől, a kik a nagy király sírja fenekét látták. Igy kívánta azt Rika is.
Maga Csaba sem tudta meg soha, atyját hová temették el?
És azóta sok esztendő elmult már: Attila sírját nem találta fel senki. Jól el van ő téve most is, s tán hallja jól, hogy mik történnek mind ide fenn?
A CSILLAGLÖVÉS.
Hazatért Csaba bátyjai táborába, azok együtt ültek a táltosokkal és vezérekkel a nagy sátorban, mely Attila után üresen maradt.
Két testvér már ekkor gyülölettel égett egymás iránt; egy egész világ jutott nekik örökségül, hogy tudtak volna rajta megosztozni?
Mikor a harmadik testvér is megjelent a sátor alatt, akkor kétszerte nagyobb lett a testvérek haragja, mert Attila legjobban szerette, s éltében is mindig mondá, hogy ez fogja az ő birodalmát fentartani, a hogy azt az alirumna megjósolá. A főtátos kézen fogá Csabát s oda vezeté Attila fegyverzetéhez, mely mellett daczosan állt a másik két testvér, egymást szemeivel méregetve s irigyen lesve, mit fog Csaba választani azok közől?
Csabának pedig megteltek a szemei könynyel, midőn meglátta azt a koronát és elgondolta, hogy nincs többé a világon méltó fő, mely azt viselje, és a kardot, utána gondolva, hogy a kar, mely azzal világokat rettentett, oly csendes és hideg most!
– Ne adjátok se a koronát, se a kardot, mondá elfogódott szívvel, az én homlokom, az én karom nem elég erős azokat viselni, adjátok nekem Attila tegzét és puzdráját, én beérem azokkal!
A két testvér nagyot nevetett fölötte. Gyermeknek játékszer kell! Nem irigyelték tőle a nyilakat; hadd vigye magával.
Csaba pedig kiment a sátorból a nyilakkal, s félrevette magát egy berekbe, hol a forrás vize mellett eltemetett hősök sirkövei álltak.
Ott leült az egyik sírkőre s fejét tenyerébe hajtva gondolkozott, mit tegyen a bűbájos nyilakkal.
Egy nagy gondolat támadt szivében.
Felfeszíté az ideget s ráfektetve az ezüst tollú nyilat, felemelé azt és mondá:
«Menj jó nyilam, atyám nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek. Repülj fel-fel egész az égig, ott keresd meg azt a csillagot, a mely Attiláé volt hajdan, és hogyha esik az lefelé a véghetetlen égből, löveld meg, szegezd keresztül, hogy soha le ne huljon az égből.»
Azzal elpattantá az ideget: a nyíl szállt egyenesen fel a magasba, sebesebben mint a hogy a madár tud szállani, mindig feljebb, mindig feljebb, míg egészen eltünt Csaba szemei elől, és nem esett vissza többé.
Estenden azonban, midőn bealkonyodott az ég s kezdtek a csillagok egyenkint megjelenni rajta, íme egy fényes jel volt látható a menny boltozatján: egy ezüst nyíl alakja, mely hegyével egy fényes csillagban végződik.
– Atyám nyíla! mutatott fel az égre magasztos diadallal Csaba vezér s mind a népek ott körüle áhitattal tekintének a csodálatos égi jelre, mely úgy tünik fel, mint egy nyíllal meglőtt csillag, melyet reptében ellőttek.
Három éjjel látszott fenn az égen a megnyílazott csillag, azután eltünt az égben. A bűvös mondás nem engedte, hogy leessék, hanem elment az bujdosni világtalan világokig. De valahányszor nagy harczok készülnek itt a földön, megjelenik az emberek fejei fölött az atya nyila, a csodálatos ragyogó jel, melylyel egy égi kéz az emberekre nyilazni látszik s napokig fenyegetve áll az égen s azután megy ismét odább ismeretlen útjaira.
A bölcsek üstökösnek nevezték el a csillagot, de ők sem tudják, hogy miért hordja ott azt a nyilat szívébe lőve? honnét jön, hová lesz? s miért jelenik meg mindig emberek romlása előtt?
Ha egyszer az a nyilas csillag le talál esni a földre…
CSABA ÍRE.
Milyen mulandó a világ! milyen mulandó az ember!
Még ma reggel fényes diadalmas férfiak vagytok, holnap csendes, hallgatag emberek lesztek: még ma azt kérditek merész arczczal az égtől, hol van az idő, mely túl akarja élni a hun népet, hol az Isten, a ki megingassa örök birodalmát? s holnap az esti szellő fogja azt kérdeni: hol vannak azok a férfiak, a kik tegnap a csillagokkal beszéltek?
Oh milyen könnyű elmúlni!
Ha annyi csillag le akarna esni az égről, a hányan el fognak esni a földön, olyan feketén maradna az ég, mint a bezárt sír.
Nézzétek ezeket a fényes hadakat! Nincs olyan magas hegy, a honnan végüket lehetne látni, ha a föld meghasadna alattuk, nem volna elég mély őket elnyelni, ha az ég leszakadna rájuk, nem volna elég magas őket eltemetni, oly erősek, oly hatalmasok. Nem a vihar az, a mi hangzik: az ő csataordításuk az; nem a földrengés az, mitől a föld reszket: az ő lovaik robogása az; nem az erdők rengetege az, a mi köröskörül befogja a láthatárt: az ő lándzsáik zúgó erdeje az; nem a felhő az, a mi elsötétíti a napot: az ő nyílaik zápora az!
Oh mi hatalmas nemzet Attila népe!
Mennyi örökséget hagyott fiaira a hun király! egyiknek a föld egyik fele, másiknak a másik fele, – a harmadiknak jutott az ég.
És még az sem volt nekik elég.
Egy kard és egy korona maradt Attila után; a kardot választá Elmanzár, a koronát Uzindur, és azután megbánták mind a ketten, hogy mind a kettőt meg nem tartották maguknak.
Ejh, milyen kár ennyi szép országot kétfelé osztani, gondolák magukban. Minek volna ketté szakasztani a szép hun nemzetet? Gondoljunk egyet testvér.
Szálljunk le a síkra ketten; ide mellém, a ki engem szeret; oda melléd, a ki téged szeret, harczoljunk meg a világ birodalmáért! Öljük egymás népét, míg benne tart, a melyik fenmarad, uralkodjék egyedül egymaga.
Tetszett a tanács Uzindurnak, tetszett Elmanzárnak is; csak a legifjabb, Csaba, szomorodott el felette, s sokáig könyörgött nekik, hogy ne pusztítsák egymás drága rokonvérét, forduljanak inkább háttal egymásnak s menjenek, ki jobbra, ki balra.
Nem hallgattak reá azok. Az egész hun nemzet leszállt a Duna melletti nagy síkra, ott két roppant táborra oszlott, mely egymással szembe állott; csak kevesen, alig tizenötezernyi had vonult fel Csaba vezérrel egy hegyre, onnan nézett alá sírva az egymás halálát készítő népre.
A keleti szolganépek mind Elmanzárral tartottak, a nyugatiak Uzindurral és sem egyiknek, sem másiknak neve nem maradt fel máig.
Volt egy ravasz fejedelem az idegen népek között, a kit Alariknak hívtak. Midőn Attila fiai felszólíták a nagy rengeteg tábort, hogy ki kit szeret, álljon a mellé s a melyik legyőzetik, az szolgálja a másikat: akkor ez idegen király összeszólalkozott a többi jövevény fejedelmekkel, kik mind Attila fegyverhordozói voltak s ilyen dolgot főztek ki egymás között:
A beállandó csatában az idegen harczosok arra vigyázzanak, hogy egymást ne irtsák a harczban, hanem ha Elmanzár keleti góthjai találkoznak Uzindur seregével, vágják közerővel a hunokat, s Uzindur nyugati góthjai Elmanzár hunjait, egymást pedig megkimélje a góth és a markomány, hadd fogyjon maga a hun egymás kardcsapásaitól, s mikor mindkét testvér jól megírtá egymás rokonnépét, akkor az idegen fajok meg nem fogyott erővel támadjanak mind rájok, és veszítsék el mind a kettőt.
Jól volt kifőzve, jól volt végrehajtva.
Korán reggel megkezdődött a harcz, hajnalhasadtára megszólaltak a kűrtök, a vezérek kiálltak seregeik elejére s a zászlókat kibontották; a nap is reszketett ennyi kard láttára.
Megindultak egymás ellen a seregek, pedig semmi jó jel sem mutatkozott a harczra. A míg még veszteg állottak szemben, sánta vaddisznó jött elő az erdőből, kilencz koczájával, s nagy röfögve, sántikálva végig baktatott a két sereg között. Ez nem jó jel! dörmögék a harczi jósok. – Midőn pedig megindultak, olyan nagy forgószél támadt a két tábor között, hogy egymást nem láthaták tőle, s az összerontó két sereg szemét elvakítá porral.
– Csak előre! ordítá a két királyfi, daczolva éggel és viharral s a tánczoló szélörvény közepébe vágtatának paripáikkal, kivont karddal vágva utat a zivatarban. Bibor palást volt Uzindur nyakában, tarka párduczbőr Elmanzár vállain.
De a szélisten nem engedé megcsufolni magát. Ott megfordult haragosan egy álló helyében tízszer, huszszor s a két egymásra rohanó királyfit úgy vetette le lováról, hogy az egyik balra esett, a másik jobbra fordult le, a zászlóvivők kezéből kitekerte a zászlókat s midőn bömbölve odább vonult, meglátszott ott a magasban, hogy ragadja, hogy csóválja felhős üstökében Uzindur biborpalástját s Elmanzár párduczkaczagányát, ringy-rongy foszlánynyá szaggatva.
A hun íjászok nyílat lőttek a forgószélbe, belékiáltva a vad káromlást:
«Vidd ezt fiadnak ebhozta! kutya áldotta!»
Azzal rohantak egymásra. A szél bömbölve ment tova.
Percz mulva túl dörgé távozó üvöltését a harczi lárma, a buzogányok döngése a paizsokon, a harczi bárd öldöklő zuhanása, a nyílsűvöltés, a kardcsattogás, s a hosszú góth lángpallosok csattogása.
Nap ne lássa ezt a képet! föld ne álljon meg alatta! Hogy gyilkolta testvér a testvért eszeveszett indulatban! hogy tompult el a hun fegyvere a hun vérben! hogy küzdöttek egymással még a földre leesve is, késdöféssel, fojtogatással.
Egy órában két csapat küzdött egymással, a másikban egy sem volt ott, lefeküdtek, elhullottak.
Mint két vérengző oroszlán kereste egymást a harcz dühében Elmanzár és Uzindur. Uzindurt meg lehetett ismerni a fejére tett tízágú koronáról, mely tízfelé lövelte sugarát, a mint a nap gyémántos szarvaira sütött; Elmanzárt is megismerték hosszú egyenes kardjáról, a mit Isten hajított alá az égből, s melynek minden csapása azt mondta: «meghalsz».
Délig tartott már a harcz; a két királyfi keresztül-kasul gázolt ellenfelének táborán, úgy, hogy mind a két tábor megfordult egészen, egyik a másik helyét foglalta el. Csak hogy felényi helyen elfért most mind a kettő, mint hajnalban.
Csak ekkor vevék észre Attila fiai, hogy az egész csatatéren egyedül küzd a hun egymással; a góth, alán, az idegen lassan különvált a harcz alatt s mig a keleti hősök egymás erejét fogyaszták, addig ők megpihentek, s nagy erős zárt tömegben fogták körül a megfogyott hun sereget.
– Ne bántsd egymást, ne öld a testvért, hun vitéz! ordíta mind a két testvér az összegomolyult hadakra s kétségbeesve futottak, szétválasztani küzdő vitézeiket. Késő volt már. Az idegen hadak zászlói már köröskörül lobogtak a halmokon, s a hun csak felényi volt, mint elébb.
Hol legtöbb halott feküdt egy rakáson, ott találkozott össze a két testvér. Egész nap egymást keresték véres kardokkal kezeikben, most megtalálták végre; megtalálták, de csak azért, hogy összeölelkezzenek, s búcsút vegyenek egymástól.
– Elrontottuk a hun népet! szólt Uzindur, bátyja vállára omolva.
– Csak három napja Attila halálának! hörgé Elmanzár és alig tudta a szót kimondani.
Az idegen hadseregek már megfútták trombitáikat s a délczeg Alarik kiáltása hangzott fennen:
– Eljött a nap Gógnak és Mágógnak hadai, hogy eltörültessetek a földnek színéről; hajolj meg a te uradnak, a halálnak arcza előtt.
– Nem úgy rabszolga! ordítá Elmanzár, felemelve irtózatos fejét s hátravetve vérázott fürtjeit. Engem küldött az Isten te reád, nem téged én reám. Te vagy a bűn, én a büntetés. Ismered-e még e kard villogását? Fordulj vissza Uzindur: én jobbra, te balra! Vágj bele, a hol sürűjét látod. Te pedig Csaba oda fenn a hegytetőn, fuss e hegyről, fuss hazáig, a hét hegyen hét erdőn túl, vidd hírül az apáknak, hogy a hun nemzetet nem űzte el senki e földről, mert itt hagyta magát eltemetni.
Csaba vezér hallá a hegytetőn bátyja kiáltását, de nem fogadta szavát, hanem a mint meglátta a hun veszedelmét, rendbe állítá kis tizenötezernyi hadát s midőn ott alant százezrek omlottak egymásba, ő elszántan lerontott közéjük s hátulról ütve a támadó markományokra, véres utczát vágott magának rajtok keresztül testvérei seregéig, Elmanzárt és Uzindurt kiáltozva végtül végig.
Mentül tovább haladt az ellenség közepébe, annál többen-többen jöttek mind egyre ellene, a sok meredő dárdától nem láthatta a hun lobogókat, a három testvért úgy szétterelték egymástól, hogy a kietlen nagy síkságon egymásra nem birtak akadni s csak úgy bolyongtak előre hátra.
Össze volt már keveredve minden tábor. Örömest elhagyta volna a harczot egy is, más is, de nem tudhatta, merre van előre, merre hátra? akár merre vágta keresztül magát, mindenütt új ellenséget látott szemközt jőni, és az ellenség is ment volna már a csatatérről, de mindenütt hun csapatot talált s ölték egymást, míg benne tartott.
Csak a késő holdatlan éjszaka vetett véget az őrült harcznak, eltakarva árnyaival élőket és halottakat.
Minden tábor ottan ült meg, a hol az alkony meglepte, s a neszező éjszakában a haldokló százezerek nyögése fölött hallatszott a távol kürtök hívogatása, mint gyűjté mindenik sereg szétszórt harczosait ismét össze.
Kürtöltetett Csaba vezér is, éjfélig fuvatta a kürtöket. A jó harczos hadseregből nem jött vissza több ötezernél, tizezer ott feküdt halva, haldokolva a vérrel tiport mezőn.
Csaba vezér szeméből megeredt a köny, mind igazi fejenként kiválogatott hősök voltak azok, szine java a hun népnek, a kik őt mindnyájan úgy szerették, miként édes testvérüket. Most olyan halaványan feküsznek a földön. Kezeikben a fényes kelevéz, fejeik alatt a délczeg paripa.
A királyfi addig búsult ennyi jó vitéz elmultán, míg egyszer azt gondolta magában, hogy elővette bűvös tegzét s a második nyílat ráfektetve mondá:
– Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla; keresd fel azt a jó füvet, mitől minden seb beheged, mitől az élet visszajön, találd meg nekem azt a mezőn.
És a nyíl elrepült süvöltve, sokáig repült a föld felett, egyszerre lecsapott a fű közé.
Csaba vezér futott utána. A fű között meglelte a nyílat s ime az egy mezei virág közepén volt keresztüllőve, melynek nagy széles ernyője volt felül, tömjén szaga s a hol e nyíl megsértette, ott kék tej folyott belőle.
A királyfi rögtön meghagyá a táltosoknak, hogy a hol olyan növényt lelnek, szedjék össze a mezőkön s facsarják ki valamennyiből azt a kékes fehér tejet.
Akkor vevé Csaba a tömlőt, melybe a virágtejet facsarták s végig járva a holtak mezejét, egyenkint felkeresé ottan minden elhullott harczosát, s újját a bűvös írbe mártva, megkené azzal tátongó sebeiket, s ime a merre csak járt, mindenütt felkeltek utána a már meghidegült tetemek, helyre igazíták sisakjaikat, pánczélaikat nyiladozó sebeik felett, felnyergelték holt paripáikat, összekeresték elhullott fegyvereiket, szépen csatarendbe álltak, mindezt egy szó beszéd nélkül, úgy, hogy midőn szürkületkor Csaba vezér hátratekintett, egy halavány tábort látott csatarendben háta mögött, kiknek sápadt arcza mind ő felé volt fordítva, merev, mozdulatlan szemei egyedül ő reá néztek. Mindenik ezred derekán ott álltak a zászlótartók, kezeikben a kibontott lobogó, de a szél, bár erősen fútt, nem lobogtatá azokat, sem a lovagok kócsagjait, darutollát; vítézkötés és párduczbőr mozdulatlan csüggött rajtok.
Már szóltak a támadók kürtjei korán reggel, a félbehagyott harczi munka újra elkezdődött. Előjöttek újra a vad, félmeztelen hadak, kik lovaik hátán háltak, és a fényes pánczélos légiók és összecsaptak egymással. Háromszor kivágta magát Elmanzár a tömkelegből néhány ezered magával, háromszor visszatért újra, hogy az ott maradtakat kiszabadítsa, az elhulltakat megboszúlja; harmadszor már csak huszonnégy jó lovag tért vissza vele a csatatérre. Most már csak azért küzdött, hogy meghaljon, odaveté magát, hol legdühösebben folyt még a harcz, megölte az alán vezért testőrei közepett, s letépték a góthok zászlóját az elrabolt kopjanyélről; vitézei egyenként elhullottak mellőle, ő maga paizstalan, puszta fővel nyargalt a vérmezőkön keresztül; és nem tudott meghalni sehol. Jó vitézek, híres hősök állták útját, mind elhulltak; kardja áthatott vérten, sisakon, őt nem tudta senki megölni. Pedig már csak egyedül volt. Betántorogta az elvesztett csatamezőt, keresve halálát, s mint a dühödött fenevad, ijedelme volt egymaga az egész csordának, mely kétfelé nyílt előtte. Hogy nem tud meghalni sehol! Végre eszébe jutott az, hogy kezében a hadisten kardja van, az nem engedi, hogy meghaljon, midőn már nincs kedve élni. S fogta a kardot, beleszúrta azt a földbe markolatig, elhányta magáról királyi öltözetét, úgy ődöngött ki fáradtan a tomboló seregek közé, buzogányát forgatva feje fölött; messziről egy nyíl eltalálta, keresztül járta szivét, lerogyott, a rohanó hadak keresztülgázoltak rajta. Senki sem tudta meg, hol esett el?
Csak Uzindur harczolt még a hunok valamennyi ellenségeivel népe maradványai közt. Utolsó erőfeszítés volt az minden részről. Ide tartott góth és alán, ki még mozdulni birt, ki még torkig nem lakott a vérrel.
A legelkeseredettebb harcz közepén váratlanul, zajtalanul egy új sereg lepte meg a küzködőket: Csaba vezér harczosai.
Ötezer megmaradt vitézét hátrahagyva, hogy őrízzék a szekérvárban maradt nőket és gyermekeket, ő maga a feltámasztott tízezernyi sereg élén megindult az ütközetbe; kezében csóválta a hétágu csatacsillagot, mely hét sebet üt minden lecsapásra, s keresztül jár pánczélt, paizst.
Szótlanul követték a halvány férfiak, még a kardnak is alig volt hangja; s a hátrahagyott testvérek bámulva nézték, hogy a lovak lábai alig látszanak a földet érni, s az induló sereg robogása nem hallik a mezőn.
– Rajta! előre! sírból kelt vitézeim! kiálta a királyfi a küzdő tömegek közé érve; a néma bajnokok sarkantyúba kapták paripáikat s repültek utána, mint a szél.
Az ellenség hadsorai megrettentek a halvány sereg láttára, mely villogó karddal közeledett rájuk: nem egy a tegnap győzők közől ismert rá a már egyszer megölt ellenség alakjára, ki most tátongó sebével újra felült paripájára s újra csóválja a kardot. És kard, kopja hiába fárad ellenük, a vett sebet nem érzik ők, a vas éle nem fáj nekik, a nyíl megáll testökben s még csak ki sem rántják onnan, így haladnak harczolva előre.
A győzelmes Alarik messziről látva seregei bomlását, szembeszállt az új ellenséggel, ő maga vezette győzelemittas harczosait ellenük.
A mint megpillantá Csabát, egyenesen neki vágtatott. Egy magas bajnok alakja állta útját. A hős Tusa alakja volt az, kit tegnap egy góth nyílával szíven keresztül lőtt, a nyíl tolla most is ott állt ki melléből; Alarik hozzávágott hosszú lángpallosával, a rémvitéz nem kerülte ki a csapást, végig hasította testét a kard. És akkor látta Alarik elborzadva, hogy a sebből egy csepp vér sem jött ki, az arczon nem látszott fájdalom. A rémvitéz most visszavágott; Alarik kardját tartá a kard elé, s a mint hozzáért ama vas, mintha a villám ütötte volna meg, úgy elzsibbadt egyszerre karja s a lángpallos messze kirepült kezéből, süvöltő ívet képezve az alán sereg zászlói fölött.
Előre Csaba! előre sírból kelt vitézek!
Fel Krimhild! Fel Nibelung hősei! Erre a csatatér; ne arra tartsatok!…
Mindenki menekül…
Ki nyugat, ki kelet, ki meg északfelé fut, merre az ijedelem viszi. Barát és ellenség, győztes és legyőzött, szerteszét riadva, lehült harczi vágygyal száguld el a csatatérről; megrettent a legbátrabb férfi is e tömegben közeledő hullahősök sápadt alakjától, kiket kard meg nem öl, kiken dárda, nyíl vért nem ereszt, kik szótlanul, haragtalanul nyomulnak előre, lábaik dobogása csak alig hallatszik, a lesújtó kard is csak villámlik, de nem cseng kezeikben. Előttük két csodás alak járul: az egyik Csaba vezér, pánczéltalan, sisaktalan ifju, kezében a hétcsillagu lánczos buzogány; mikor lecsap vele, mintha annyi csillag sújtana alá az égből. Őt pedig senki sem sértheti, akár jobbról, akár balról, akár elől támadja őt az ellenség, mindenütt egy fehér árnyat lát maga és Csaba között, mintha valami női alak repkedne a vezér körül, ki félre csap nyilat, kardot, a mely felé van intézve. A másik alak Tusa vezér, szívén keresztűlütve a nyíl, teteme nyílt sebekkel rakva; lovának csak három lába van, a negyediket góth alabárd vágta el csülökben, és a ló három lábbal is oly gyorsan fut, a szél alig ér nyomába.
Mindenki eltakarodott már. Uzindur zászlói délnek tünedeznek el, a góth, a szláv északnak, nyugatnak rohant csörtető táborával, a vérmezőn nem maradt más, csak a halottak: a halottak ott a földön, s a halottak ott a lovon.
Egy sem hiányzott a hullahősök közől, csupán kéz, láb s egyes tagok hiányoztak róluk, miket a harcz itt-amott leszabdalt fagyos tetemeikről.
Végzett munka után hadi rendbe álltak Csaba vezér előtt, mintha kivánnák, hogy mustrát tartson fölöttük. A ifjú vezér végig ment a hadsor előtt; itt-ott régi ismerős bajnokát pillantá meg; annak megszorítá kezét, olyan hideg volt ez a kézszorítás.
– Jó hőseim, szól a vezér, halott vitézeihez, figyeljetek szavaimra.
Meg sem mozdultak azok, úgy figyeltek.
– Ti eljöttetek az én hívásomra az örök nyugodalomból, hogy a hun nemzetért megvíjjátok a harczot. Dicsőség érte az Élőnek, az Örökkön-élőnek!
E szóra a hullahősök mind felemelék kőmerev szemeiket az égre, s ajkaik mind nagy kiáltásra nyiltak meg, mintha diadalordítást hangoztatnának: de hang nem hallatszott ez ajkakról; csak nagy sokára, midőn ajkaik ismét csukva voltak, hallatszott onnan magasból, mintha az égboltozat verné vissza, a néma kiáltás messziről jövő visszhangja, oly hosszan, oly kisértetiesen…
– Ti jó hősök, kik a hun nemzetért elhagytátok a sírt, im jutalmul fogadom tinektek, hogy én elviszlek benneteket azon földre, honnan apáink egykoron kijöttek, s a holott ősapánk, az ősz Bendeguz uralkodik most is, oda viszlek vissza, tűzön vízen által, s ottan temetlek el, mint jó igaz vitézt, egyenkint titeket, ősi hon földjébe, szent vizek partjára, választott fák alá.
E mondásra ismét fölemelék hideg szemeiket a hősök az ég tájai felé s kétszer kiáltottak néma szájnyitással, kétszer verte vissza az ég boltozatja az itt alant nem hallható kiáltást.
– Valahányszor pedig veszély fenyegeti a jó hun nemzetet, melynek maradványa itt-amott elődöng, századok, ezredek mulva, meghalljátok ti azt az élő föld alatt, s felköltsetek engem, ki én is ott alszom majdan közöttetek, lábtól a paripa, kéztől az éles kard, s kirohanunk onnan, keresztül égen, földön, s újra megharczolunk Attila népeért!…
Itt ezeknél a szóknál a halavány hősök mind kardot emeltek, s vérteiket verték döngő buzogánynyal, hármas három rivallásra nyitva ajkaikat s pillanatok mulva oly zaj visszhangjait verte vissza az ég, mintha százezer kard csattogna odafenn, vészes fenyegetve, s hármas három ordítás zengne a magasból mennydörgésként alá.
Ti örök vitézek!
A FEHÉR SAS.
Csak ötezer férfi maradt és az asszonyok és a gyermekek Csaba vezér táborában.
Mint örültek valamennyien, midőn messziről meglátták, hogy jön a vezér egész seregével; ifjak, nők, gyermekek oda futottak eléjök koszorúkkal, lobogókkal s édes öröm mosolyaival.
Ölelő karokkal siettek a hunok Csaba vitézei elé.
De hogy döbbentek meg, midőn közel értek e halvány alakokhoz, kik nem szólnak, nem felelnek, kik nem ölelik vissza a szerető testvért, nőt, anyát, gyermeket, csak néztek reájok könytelen szemekkel; egész testök olyan hideg. Maga a vén vezér Tusa, háromlábu paripáján hogy lovagol oly szótalan, hogy horkolnak tőle az élő paripák szörnyen.
A nők elvivék magukkal visszatért szeretteiket, leültették tűzhelyükhöz, ételt, italt adtak nekik, arczaikra csókot, ölükbe csevegő gyermeket. Mind hiába, tűz nem melegíti fel őket, sem bor nedve, sem asszony-csók, sem gyermek-hízelgés. Álom le nem csukta szemeiket soha.
– Menjünk az elveszett helyről, mondá Csaba népeinek; – ti, kikben még a szív dobog, menjetek el azon helyre, hol anyám sírját hagytátok; települjetek meg ottan. A mennyire azon helyről beláthatni, örökké megmarad ott a hun. Mi többiek visszamegyünk őseinkhez, s eltemetjük egymást ottan.
Nagy sirva útnak indultak az élők, nagy hallgatva a halottak! Ezek közrefogták amazokat s a mint haladt szép csendesen előre a hun nép maradványa, a körüllovagló hősök csapatjai úgy látszottak közelből is, mintha a távol ködei feküdnének rajtok, s arczok és vértek homályos kék színben olvadnának össze, mintha nem is a földön járnának, hasonlók a légi tüneményekhez, miknek teste nem vet árnyat, miknek lába nem hagy nyomot, miknek szava érzik inkább, mintsem hallik.
Első reggel, mikor Csaba vezér fölébredt, egy fehér sas ült sátora fölött, a kitűzött zászló gombján pihenve meg, hosszú fehér szárnyát alá csüggeszté két felől, nagy sötét fekete szemeivel az alá s fel járók közé nézett s a kik felnéztek rá, mindnyájának úgy tetszett, mintha e szemeket látta volna már máskor, mintha emlékeznék e sötét bűbájos pillantásra…
A mint a vezér kilépett sátorából, a fehér saskesely megvillantá fényverő szárnyait, felborzolá testén minden tollát, s elszállt e kopjanyélről, háromszor kiáltva emberihez hasonlatos hangon, mintha mondaná a népnek: «utánam jőjjetek».
A sas kelet felé repült, a nép követte repülését, ha elfáradtak, ő is leszállt s este, midőn elpihentek, ismét elfoglalá helyét a vezér sátora fölött, ott töltötte az éjszakát; reggel ismét tovarepült, vezetve a hun maradványt erdőkön, puszta rónákon, vizeken keresztül.
Ellenséges földi népek, hallva a hun nemzet esetét, feltámadtak mindenütt Csaba futó népe előtt, hogy a maroknyi menekvő sereget elpusztítsák. Ezek csak a zajt hallották meg útjokban, az előttük vonuló halavány csapat előtt elmult az ellen, mint a kaszált fű, hozzájuk csak a távoli zivatar hangja hallatszott, s mire odaértek, csak a véres mezőt s az úton elhullt testeket találták.
Végre a délibábos pusztákon túl magas hegyek emelkedtek a menekvő sereg elé, nagy erdőkkel, vad folyókkal; ott elveszett Attila népmaradványának útja, erdők, hegyek eltakarták őket; mindig mélyebben hatoltak a vad rengeteg közé, soha nem lakott vidékbe, hol az emberhangot csak az ő ajkairól ismerte a visszhang.
Hét napig utaztak a rengeteg között a fehér sas röpte után. A hetedik napon leszállt a szent turul egy magas hegy ormán, s a hun maradvány is leszállt ott lováról, mert az a hegy volt Rikának sírja és az a hely az örök haza, melyen erős jóslat után világ végeig kell tartani Attila népének.
Itt elpihent a fehér turul örökre, s soha azóta meg nem jelent az a hunok maradványai előtt, jeléül annak, hogy e földről nincsen hova menni.
A BIZANCZIG LŐTT NYÍL.
A mint Csaba a Rikahegy mellékén megtelepíté népeit, ime dél felől egy rongyos vitéz közeledik felé; összehasogatott pánczélja, csonka kardja, maga is ágtól tépett, fegyvertől darabolt.
– Ki vagy? honnan jösz? kérdezék a hun vitézek.
– Én vagyok az utolsó Uzindur bajnokai közől, felelt az ágrólszakadt, túl az Isteren menekültünk vezérünkkel; a görög császár jól fogadott bennünket, este itallal elaltatának s éjjel leölte a görög nép az alvó hősöket mind, magam szabadultam meg, elrejtőzve a hullák között.
– Hát Uzindurral mi történt? kérdé aggó szívvel Csaba.
– Bátyádat is legyilkolták, fejét kitették a hyppodromban a népség bámulatára. Görög császár maga ül a trónon, mely előtt Uzindur feje áll, s lábát annak homlokán nyugtatja.
Csaba csak felsóhajtott erre, nem szólt senkinek egy szót is: felhágott Budvár ormára, a holott még tornyok álltak, erős kőből megépítve, vevé legutolsó nyílát, ráfektette a tegezre, s hosszan meghúzva az ideget, elátkozá a bűv mondást:
– Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla, találd meg görög császár szívét, ott a hol ül trónja magasán, lábát Uzindur fején nyugtatva.
S mérgesen ellőtte a nyílat; repült az messze süvöltve, hogy a ki meghallotta a légben zúgását, megborzadt belé szívében.
Görög császár ült pedig a hyppodromban magas bibor trónban, aranyos palástját gyémánttal kapcsolva, kösöntyűs lába egy szőke fejen nyugvott, a szép szőke fürtök körül elomlottak a biborzsámolyon.
– Ime görög népek! szólt magas királyi botján fölemelkedve görög császár. E fő ama világot ostorozó Attila fiának feje, ki egykor mindenki fölött volt, most ime lábaim alatt van. Reszkessenek a barbarok ivadékai!
Azzal megrugta a fejet s legördült az a lépcsők aljáig, a szolgák lábáig, az asszonyok hímes palástjáig.
Azon pillanatban éles nyíl-süvöltés hasítá át a léget, görög császár szívéhez kapott legottan, egy szót sem vala ideje kimondani, egyenesen a hogy felemelkedve állt, végig bukott a lépcsőkön, koronája leesett fejéről messze és a lélek még messzebb repült ajkáról, mely lecsukódott örökre…
Ez volt Csaba harmadik nyila, az utolsó nyíl.
HADAK ÚTJA.
A Rikahegy környékén megtelepíté életben maradt népét a királyfi, kimérte határaikat, a meddig bűvös bájos anyja megjósolá, megtanítá őket hová építsenek várakat, falvakat, mozgó sátorok helyett kőből és faderekakból állandó lakhelyeket, mert ő nekik itten kell ezután élni.
– Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig jó népem itt székelj.
És lett e nép neve Székely.
Csaba odagyűjté őket maga körül, s nagy áldást mondott reájuk.
– Töltsétek be ezt a földet, s legyen boldog, ki itt lakik: hős a férfi, hű az asszony; otthon béke, künn dicsőség: Isten lelke minden házon, Úr áldása minden földön. Soha el ne muljatok innen.
S lám azóta hány év elmult! ezernyi ezer esztendő! s a jó székely nép szivében még most is él Csaba jós beszéde. El nem hagyja saját földét, él munkával, szegénységben, s ha elmegy is, ha úr lesz is, meg csak vissza kivánkozik, elhagyott hegyei közé.
– Mi pedig elmegyünk tova, mondá Csaba, az egyre halványuló hullahősöknek. Vissza oda, hol a tengerparton szittya testvérek legeltetik méneiket, hol a vad hun íjász, tegze idegét pengetve, dalol álmodott csatákról. Otthon jó lesz majd aludni tenger mormogása mellett, paripák dobogása alatt. Oda jöttök velem vissza.
Az elmaradók búsan sóhajtottak fel erre:
– Hajh, ne hagyjatok itten bennünket. Hova leszünk ennyi idegen nép között? még gyökeret sem verhetünk a földben, máris kitépnek bennünket iziglen.
Csaba felemelé kivont pallosát az égre és szólt a hun vezérekhez:
– Ime lássátok, hogy e kard bűverő legyen kezetekben. Vegyétek át azt én tőlem s hogyha nagy veszély fenyeget, hívjatok bennünket általa. Ha a légbe vágtok azzal, szél megállít bennünket utunkban, s visszatérünk, megsegítünk; ha a folyót megütitek vele, kiárad az és utunkat állja, s visszajövünk, csatát verünk; s ha leszúrjátok a földbe nagy veszedelem idején, megrázkódik az alattunk s jelen leszünk, nem hagyunk el.
Azzal bucsút véve tőlök, a hidegen holt bajnokok megölelték elmaradó társaikat, középre vették a királyfit s mint zúgó szél, mint tengermoraj, elenyésztek a láthatáron.
Mentek, mentek: alig értek a szomszéd ország határáig, midőn vad szél kerekedett ellenük, mely majd lehányta őket lovaikról, az ősz úr, a vén Nemere zuzmarás szakálla havat, deret rázott szemeik közé.
Álljatok meg.
Már ekkor a székely népet megtámadták vad szomszédok; el kellett volna veszniök a túlnyomó ellen miatt.
A holt hősök gyorsan visszafordulának, megjelentek a harcztéren, sebesebben a viharnál, mint a pozdorja omlott szét előttök a táborozó ellen; kitisztult a székely határ.
Csaba és holt vitézei másodszor is útra keltek.
Mentek, mentek három nap és három éjjel; harmadik nap reggelére egy nagy folyóvízhez értek, mely úgy kiáradt előttük, mintha tengerré vált volna.
Vissza ismét! Veszély van Székelyországban! dákok, kvádok, marahánok barom csoportja tört rájok. Oh szegény nép!
Ujra visszatért robogva az eltávozott halott had, zászlóik megjelentek újra a láthatár felhői közt, mintha magok is a felhők közt járnának immár, s a fénytelen kopja, dárda lekaszálta, learatta a felcsődült ellenséget; elfutott, a ki megmaradt.
Békével mehetett tova harmadszor a hullatábor! hetek múlva, havak mulva elért a tenger partjára, hol az ősz Bendeguz vezér százötven esztendőt élt már, s uralkodott a honn maradt hun nemzeten.
Csaba vitéz elbeszélte Attila viselt dolgait az ősz fejedelem előtt. Az búsan hallgatott reá; nem jobb lett volna-e Attilának nem születni, annyi vitéznek meg nem halni?
A hazatért halottakat azután eltemették szépen, zúgó tenger zöld partjára, lengő kopjás sírok alá, egymás mellé valamennyit.
Még tán első álmukat aludták ottan, egyszerre megrázkódott alattuk a föld, felköltve őket koporsóikban.
– Fel a földből; fel a sírból! Nincs még idő az alvásra! Előre örök vitézek, veszélyben van Csaba népe.
S előtámadtak a sírból mindannyian, lerázták magukról a port, megemelték rozsdavette kardjaikat, felnyergelték csontvázzá vált méneiket; s még egyszer rajtahajtottak a hun testvérek elleneire, s meggázolák, megtiporták azt úgy, hogy az otthon maradt csecsemő is megsiratta harczaikat.
Ugy feküdtek ismét vissza sírjaikba, úgy aludtak el csendesen.
– – – – – – – – – – – –
Fű benőtte már a partot, innen is tovább ment a hun nép, ott feküdt Bendeguz és Csaba vezér is a többi között, őket is elfeledték már.
Csak az elmaradt székelyek várták vissza még sokáig eltávozott hőseiket, szájról-szájra, ivadékról-ivadékra szállt a monda, hogy elment tova Csaba vezér, de majd visszajő derék táborral, mikor a székelynek már legrosszabbul foly a sorsa.
Folyt pedig sorsa elég rosszul; de nem jött el segíteni Csaba vezér, s a kik még vártak utána, azokat ki is csúfolták, s ha valamire azt akarták mondani, hogy sohasem történik az meg, a gunyolók azt mondták helyette:
«Akkor lesz meg, mikor Csaba vezér eljön».
Lőn pedig, hogy minden oldalról megtolult a vész a kis székely nemzet fölött; hatalmas szomszédok szövetkeztek ellene, hogy eltöröljék. Tíz embernél is több jutott egy székelyre, s ha minddel megküzdöttek volna is, azoknak sok atyjafia van, nekik sehol a világon. Bizony, bizony, el kell veszni!
– Most ha jönnél, most kellenél Csaba vezér, jó vitézek! sóhajtának a szorongatottak. Halljátok-e, tudjátok-e mennyi halál közelg reánk?
Régen alusznak azok már, régen is porrá váltak már, még a föld sem ismerné, ki melyik volt az ő porhamvok? Olyan mély a holtak álma.
S már lángban ég a határ köröskörül, már hallik a kürtök szava; nagy elsötétlő táborok szállnak a hegyekről alá; tenger a kis sziget ellen.
Sírnak a nép asszonyai, halálra készülnek a férfiak, s ha gyermekeikre tekintenek, szomorúan kérdezik magukban: miért kellett ezeknek születni?
Csaba vezér, hős vitézek magas égben, mély föld alatt, halljátok-e ezt a hívást?
Már kezdődik a kétségbeesésnek harcza, midőn ime holdvilágtalan éjszakán nagy zaj támad az ég boltján, zörög a dárda, csattog a kard, robog a paripa, tárogató rival, égrendítő zajjal ezernyi ezer fényes alak rohan végig a remegő csillagok között; halvány arczaik ragyognak, fegyverök tüzet villámlik, paripáik patkói alatt szikrázik az égboltozat.
Csatára! Csatára! Csaba jön és halott vitézei. Nézd, hogy csillog, nézd, hogy villog kezében a csatacsillag! hogy forgatják kardjaikat, hogy meresztik szemeiket! Hogy nyulnak kezeikkel feléd a magasból!
Nem sujt már a kard, csak ijeszt, de rémület állja el a harczosok szíve mélyét. Ki csatázna szellemekkel?
Az ellenség futva fut a csatatérről, zászlóit is odahagyta, utána mindenütt a fénylő szellemtábor, fehér zászlóival, fehér lovaival, villám fegyverével; üldözve mindenütt a futó ellent, míg az ég tulsó felén, hol az égboltozat ismét a földre ér, el nem tünnek újra.
A székely nép áhítattal emelé kezeit az égi segítők után s a mint végig rohant a fényes tábor az égen, bámulva szemlélték, hogy egész hosszában, a merre elhaladt, egy fényes út támadt az ég kárpitján, melyet szikrázó patkóik tapostak ottan!
Ezért hívják hadak útjának máig is székely földön a tejutat.
Ez volt utolsó csatája Csabának és vitéz hőseinek.
Azóta pihennek!
Hogy alusztok olyan mélyen, ti örök vitézek!
(Iratott ez 1858-ban, a magyar nemzet legnehezebb napjaiban.)
A TENGERSZEM TÜNDÉRE.
Van a Székely-földnek egy csendes, emberlaktalan völgye, hol semmi hang a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kivül, nem zavarja a napvilágos éjfélt.
Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász soha sem hajszolta az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem is látható multig szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt.
Az időtlen idők óta egymásra dültek a vén fák, ott korhadtak, földdé váltak s a rohából új fa nőtt ki; az is száz meg száz évig nőtt a szép csillagocskák felé törve, azután azt is megrágta az idő és a féreg, az is ledült és senki sem vette azt számba. A rothadt fák egészen tele temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérczi patak zuhog oly vígan, s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág, úgy tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bujna s másutt ismét előjönne.
Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy téres rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontu fűvel, mely mély sötétzöld moha közől sarjadzott fel, rátekergőznek apró fehér indáju halavány virágok, a minők másutt nem nőnek.
A ki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közől leszakítani, érzi, mint sülyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem csak egy vastag szövevény, mely a víz szinén ingadoz. Ha tovább merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyilik alatta a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reá nézve, mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban lehuzzák lefelé; a csalóka mező rongy moha- és gyökérszövedékké válik menekvés után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállu hinárrojtok és lehuzzák oda az ismeretlen mélységbe a feneketlen vizek alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.
E nagy veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók, némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a tulsó hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz meg száz ragyogó kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé.
Jobb azt csak messziről nézni.
Túl az erdőn, túl a hegyen egy mélyebb völgy teknőjében fekszik, óriás hegyektől körülvéve a Szent-Anna tó: csendes, mély tengerszem, körülszegve sötétzöld fenyőkkel.
Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most merült volna fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt itten!
Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett volna! pedig messze-messze mult már és csak emléke is alig van többé.
Mikor ez a tó is, meg az a másik is oda fenn, mely most fűvel van benőve, a kis vízi tündérek országa volt s a zöld vízi király térdig érő zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényen, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harczias kinézésű bogarakkal s hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s ingerkedtek a csúf fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s azokból szőttek-fontak vékony hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a termetükre.
A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott elüldögélt, nem bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a moha, képén ezer ráncz volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák voltak.
De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak. Fehér testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb az ég, s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna.
Ott fésülték fényes arany-fürteiket fényes csigahéjfésűkkel, fontak koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly bűbájosan daloltak, hogy fű fa megállt hallására s a zengő madarak elhallgattak, hogy tanuljanak tőlök.
Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s megtetszett nekik a szép csendes magányos hely; «jó lesz ez Isten tiszteletére», mondának s oda a tengerszem partjára, a mély völgybe építettek egy kápolnát Szent-Anna tiszteletére, azt nagy ünnepélylyel felszentelték, tornyába csengő harangocskát szereztek, s attól fogva évről-évre nagy bucsújárások történtek a székely földről a bájos Szent-Anna tóhoz. A bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos kápolna küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s megenyhűlve, megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet.
Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap háromszor megcsendíté a harangot, s az ősrengetenben szerteszálló hangok hullámos ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő bucsújárónak.
De nem szerette e hangokat a zöld vízi király, a tündérek nem állhatják a harangszót; elbujnak, elrepülnek előle; a vízi tündérek sohasem mertek már kiszállani a Szent-Anna tó partján, fehér testüket melegítni, arany hajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés elkergette őket onnan. Mind felhuzódtak a felső tengerszembe, mely a hegy alatt össze van kötve az alsóval.
Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést, elkezdtek a kis lidérkék apró vízi gyökerekből, hinárrojtokból, vízi folyondárból ingó bürűt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre fonták: évről-évre vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte, egészen hasonlított a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe ágaztak le.
Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy gömbölyű ablakokat a csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a tündérek feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék soha sem nőttek be fűvel.
A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízi király mérgében tépte szakállát s a bűbájos vízi tündérkék kínjokban sírtak éjszaka, hogy a pásztor-legények nem merték ott legeltetni marháikat, félve a csodás hangoktól.
Egyszer oláh gulyás legényt fogadott egy székely gazda s bár előre jól megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a tulkokat, az agyafurt csak azért is oda terelte azokat, s a mint ráesteledett az idő, tüzet gyújtott s mellé hasalt.
Alig hogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza felől nagy bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen kivert bika akar csordájára törni s kapva furkós botját, arra szaladt, a honnan a bömbölés jött.
Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig sülyedt bele valamibe, s csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva.
A bika hangja egy vízi madártól jött, mely most megint távolabb zúgott, hogy maga után csalja a legényt.
Ez azonban nem követte őt, hanem visszavánszorgott elhagyott tüzéhez, s minthogy meg volt ijedve nagyon, csunyául káromkodott odáig.
A mint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor látja, hogy abba egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember, földig érő penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejjel, reves halavány kezeit ott mellengetve a tűznél.
Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidérczekről s nagyon megörült, hogy most egygyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott neki?
– Véka aranyat, zsák ezüstöt; mondá neki a vízi király, szakállából a vizet csavarva.
– Mit adjak érte? kérdé a pásztor.
– Hozd el nekem a Szent-Anna kápolnából a harangot, s vesd bele a tengerszembe, ott a hol a nagy veres fenyő kilátszik a kokojszából. Arra van felakasztva bőr tarisznyákban arany, ezüst. Más nem viheti el azt onnan, csak a kit én vezetek oda.
A legény megörült a szónak; kezet adott a tündérnek; csupa víz lett a marka attól, mintha reves gilvát szorított volna bele, s megigérte, hogy elhozza neki a harangot.
A vízi király ismét visszaballagott. Minden lépten csak úgy tocsogott a lába, mintha vízben, sárban járna, s reggel meglátszott a nyoma, hogy ott a fű mind kisárgult.
Másnap este nagy, mennyköves zivatar volt; a pásztorlegény elindult a harangot elorozni. A villám hullott előtte, utána, belecsapott a tóba is sistergő istennyilával: a szentségtörő nem tért vissza. A jámbor remete aludt az Ur oltalmában, nem vette észre a rablást. A harang háromszor megkondult, míg a tolvaj levette állványáról s olyan nehéz volt ez neki, hogy szinte megszakadt bele, a míg a kokojszáig emelte, pedig egy gyermek is elvihette volna máskor.
A vén tündér már várt reá a parton. A mint meglátta a harangot, gyilkos örömmel futott oda, s legelső dolga az volt, hogy kitépte a harang nyelvét s mint hatalmas királyi pálczát vitte azt magával előre. Utána lépkedett a juhász, be a kokojsza közepéig. A hajló bürű sülyedt, ingott lába alatt. «Ne félj semmit», szólt a tündér, mindjárt a fenyőnél leszünk.
A zivatar is elmult addig, a hold is kisütött szépen mire a fenyőhöz értek, melynek töve mélyen a víz fenekén volt.
A juhász itt belehajítá a vízbe a harangot; nagyot szólt az a vízbe esve, s még a víz alatt is zúgott. A tündér pedig leemelé a fenyő ágairól a két tarisznyát, egyben arany volt, másikban ezüst szinültig; a juhászlegény kétfelől nyakába akasztá azokat s kérdezé, hogy merre menjen már most vissza.
A tündér megmagyarázta neki:
«A hol eme sárga virágokat látod a fű között, oda bátran léphetsz mindig, mert annak erős gyökere van, mint a kötél, összefogja jól a bürűt, s nem szakad le az ember alatt.»
A juhász jól vigyázott rá s szép óvatosan lépkedve, kijutott a száraz partra; de az a két tarisznya olyan nehéz volt a vállán; úgy húzták lefelé a földre, végre lerogyott alattuk, s azután nem birt fölkelni többet, mert ott rögtön bikává változott.
A székely gazda másnap este nagy csodálkozva látta, hogy hazatérő csordája egy nagy fekete bikával megszaporodott, s csak arról lehete megtudni, honnan támadt e csoda-állat, hogy a juhászlegény tüszője azon módon ott maradt a derekán által fűzve s két szarván két felől ott csüggöttek a pénzes tarisznyák. A vad állat úgy sóhajtott, úgy könnyezett, mint egy ember.
A jámbor székely nem tudta mire vélni a csodát, de nemsokára meghallá, hogy éjszaka ellopták a kápolna csengetyűjét s azonnal sietett ama pénzen, mit rejtelmes bikája haza hozott, új harangot vásárolni, szebbet, nagyobbat, mint az előbbi, ennek a fele is ezüstből volt öntve.
Fel is tették az új csengetyűt, beszentelték, de a mint meg akarták húzni, nem hallatszott annak semmi hangja, tompán ütődött hozzá a nyelv, nemkülömben, mintha bőrből lett volna varrva a harang.
Éjszaka pedig odajártak a vérszemet vett tündérek a kápolna elé s csufondárosan kötekedtek a jó öreg remetével, úgy énekeltek a víz szinén gúnyosan utánozva a harang hangját: