MÁTYÁS KIRÁLY FORRÁSA.
Hajh, azok a faragott kövek, a gyűrüs hollót viselő czimerrel, a melyekből fényes palotája épült, rég szét vannak már hányva, hanem azok a faragott kövek, a melyek a forrásviz sziklagádorához lettek egymás fölé rakva, még most is őrzik a nevét.
Ott van az a forrás az Abaujmegyéből Tornába vezető út mellett, épen a nagy kőhid előtt, melyen az országút átvezet, nem messze Telkibányától. Ez a helység is híres volt hajdan arany, ezüst kincstermése felől, de a mai praktikus kor már ezt is konvertálta: aranybánya helyett fürészmalom, kőedénygyár adja a kenyeret.
A szomszéd falvakból, minden pünkösd hétfőn ide gyülnek népek, uraságok, a Mátyás király kútjához, s víg áldomásozás közt elmondják annak, a ki még nem tudná, a Mátyás király forrásával együtt csergedező regét.
Mikoriban Giskra kalandor hadainak bodonvárait törette a király, sokat időzött maga is e tájon: hol rablócsordát, hol rőtvadat zaklatva az erdős völgyben.
Ez a hűs forrás ugyanazon sziklanyiláson zuhogott keresztül, a melyen most, s nem messze a mostani hidon túl egy patak malmot hajtott. Kérdezzétek meg a partról belehajló kéiks repkényt, ő is itt volt már akkor; ha ő nem, hát az ősanyja: attól hallotta ő is ezt a történetet.
Világszép leánya volt a vén molnárnak: nem olyan vaklincz, mint a többi parasztlányok, hanem olyan, mint a harmatba fürdött rózsa; az is a vadrózsa. Csakhogy olyan tüskés is volt, mint az; nem hagyott magával senkit legyeskedni, s nagyon válogatott benne, hogy kinek a kedveért tűzze fel a langos hajára a sámi fejkendőt, a levengős tűvel. Minden vödröntytyel még csak szóba sem állt.
Egy bekeleti délután, mikor nagyon öblözött a nap, Mátyás király a kiséretét messze elhagyva, egyedül vetődött a forráshoz. Ott találta mesemagában a szép leányt. Kezében tartotta ez a korsóját, s búnak hajtotta a fejét.
– Isten jó nap, te erdők rózsája! – szólítá meg a király. Mit vesztettél el, hogy úgy földnek adtad a szemedet?
Fölrezzent erre a leány, s lejebb huzva a szemére a homloktakarót, azt felelé:
– Bizony elvesztettem valamit, a mi ételt is ád, italt is ád, meg is éltet, meg is öl; – füvet éleszt fát kitör.
A király mindjárt kitalálta, hogy ez a forrásviz; malmot ez hajt, kenyeret ez ad, italul ez szolgál, szomjat ez olt, de halálos beteggé is ez tesz; táplálja a füvet a partján, de kitöri a szálfát, ha megárad.
Holmi csamangók azt a mókát követték el, hogy éjszaka nagy kolonczköveket hengerítettek a forrás czikója elé s azokkal úgy elzárták a sziklaoduból kijövő pataknak az útját, hogy az most csak vékony vizsugarakban lövelt ki a nyilás között, s nem szaporított annyit a sziklamedenczében, hogy meg lehetett volna benne meríteni a füles korsót.
– Ha csak ez a baj, – mondá a király, – majd segítünk rajta. S kis baltájával, a mit vadászszokás szerint hátul az öve mellé dugva hordott, kivágott egy erős fiatal szálfát, s annak a dorongját neki feszíté a legnagyobb szikladarabnak, hogy majd elhengerítse onnan. De ezuttal is az ostobább volt az, a ki nem engedett, a szikla mindig vissza esett a czikóba.
– Várj csak! majd egy másik czelőkét is vágok: azzal meg te feszíted.
Mikor aztán a leány is segített, a koloncz csakugyan félreguvadt a helyéből s nagyot gördült alá felé.
– Lásd, hogy egyesült erővel milyen nagy sziklát elemeltünk ketten! – mondá erre a király. Hej, talán még ennél nagyobb követ is elguríthatnánk – egyesült erővel.
A király épen akkor özvegyen maradt és gyermektelenül. Kitalálhatja a vak is könnyen, hogy mi lehetett ez a nagy kő.
Csak a szép leány nem találta ki sehogy.
A félregurult szikla után azonban egyszerre neki zúdult a viztartó odúban meggyült patak árja; úgy hogy a leány nem tudott átmenni a patakon, ha nyilány ruháját össze nem akarta csatakolni. Pedig az atyja már ugyan kiabált rá a malomgátról, hogy mért nem siet?
A király segített rajta, felvette a leányt a karjára, úgy vitte át a patakon; még akkor is vitte, a mikor már semmi patak nem volt.
A molnár nem ismert rá a királyra: vadász urnak nézte, oly egyszerű volt. Kérdezte tőle, hogy nem éhes-e? Leültette az asztalához, s eléje rakott mindenféle ennivalót, a mi becsületes házától kitelt.
De a királynak csak a szeme volt éhes.
A nagy kinálgatásra azt felelte:
– Én nem szeretem a csukának csak a máját,2) vadkannak csak a nyelvét, szarvasnak csak a veséjét, szép leánynak csak a szivét.
– Az is a java annak! helyeslé a molnár.
– De hát van-e a leánynak szive? kérdezé a király a szép molnárleánytól.
– Van, de nem lehet rátalálni.
– Pedig én aranyat tudnék érte adni, ha megkerülne; arany koronát.
– Korona, borona, felelt rá a leány. Nehéz főkötő az! Jobb annál a fátyolkendő.
S a leányszív csak nem került meg.
A király tovább ment.
Ezután következett az oppelni polgárleánynyal való ismeretség, Corvin János történetének kezdete.
Néhány év mulva visszakerült Mátyás király Telkibánya környékére.
Már akkor a cseh kalandorokkal szent volt a béke. Giskra, a maga vitézeivel, beállt mameluknak a legvaskezübb magyarhoz, s Mátyás király a hajdani szélsőbaloldali ellenzékből alkotta meg a győzhetetlen hatalmas «fekete sereget».
Mikor ujra meglátta a forrást, eszébe jutott a szép molnárleány.
Belátogatott az ismeretes malomba.
A vén molnár nem élt már; a malomgazdaságot vezette a hajdani első legény. Egy rücskös, ripacsos, kancsal, ragyabunkó.
Ez volt a szép molnárleánynak a férje.
– Ugyan hogy tudtál ehez férjhez menni, a mikor engemet, a királyt, visszautasítál? kérdé Hollós Mátyás a világszépségtől.
– Hát úgy, hogy a király akkor kérdezett, a mikor rossz napom volt, a rücskös molnárlegény pedig akkor kérdezett, a mikor jó napom volt.
Törjék e mondás fölött a fejüket, a kik értenek hozzá. Én följegyeztem, mint régi emléket a múltból, mely mindig ifju marad.
*
Szótár. «Két-iks repkény»: glecoma hederacea, «vaklincz»: barnapiros, «langos haj»: hosszú, göndör, hullámos haj, «sámi»: főkötő, «levengős tű»: rezgő tű, «vörönty»: suhancz legény, «bekelet»: ősz (kikelet: tavasz), «öblöz»: a nap erősen süt, «mese magában»: egyes-egyedül, «czikó»: fülke, «nyilány» ruha: vékony patyolat.
A KIS KIRÁLY BESZÉLŐ BABÁJA.
Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király volt. Össze-vissza nem volt több három esztendősnél.
Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bibor palástból, s a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta emelni a királyi pálczát s helyeslő fejbólintással intett a miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy ő felsége megnyitotta az országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.
A kis király azt kiáltotta «mama! hol a mama?» Erre az országház elnöke kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kivánságára az özvegy királyné regensnőül rendeltessék a király mellé.
Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert, főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A miniszterek mindennap megjelentek előtte és referáltak neki az ország állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a koloniákról és a marokkoi ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megirta a hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap számára; csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy elfogadja-e a király?
S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat s ha rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy czukedlivel, a miért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél rövidebb lenni az előadásában.
Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje szaladt, a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta s aztán játszottak egymással bujósdit.
Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy teketóriába került a kis fiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy még a királynénál is hatalmasabb asszony, a ki nem kérdezte a főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?
Ez az a bizonyos «fekete asszony».
Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt van a fekete asszony!
Az előtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az útját az alabárdos őrök. Be tudott az jutni a kis királyhoz is kéretlenül.
A kis király nagy beteg lett. Oda hívták az ágyához az ország leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket; felhordták a templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet, mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország jövendő békessége, boldogsága.
De a királyné most már nem hagyta magát a czeremóniák által visszatartani. A mint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta, itatta enyhitő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé s imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.
Közeledett a karácsony.
Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska.
A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz majd a kis Jézuska egy olyan babát, a mely beszélni tud, elmondja magától az egész miatyánkot.
Ezzel a kecsegtetéssel birta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.
És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, a ki villanyossággal csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják; ez kitalált egy olyan furfangot, hogy a mi beszédet ember elmond, a mi zenét hangszer kiád, azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arravaló gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis király számára, a mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki megkapni.
Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az orvosok kifogytak minden tudományukból; erdőn, mezőn nem termett már olyan gyógyerejű fű, a mi őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész ország. A főváros népe egész éjjel az utczán sereglett a királyi palota kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.
Ilyen volt a karácsony estéje.
Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda a beteg fiának; a kezébe tette: itt van a beszélő baba.
Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben», végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a miatyánkot hallotta elmondatni, mindjárt összetette a kezét s utána mondta; most meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az arczán semmi öröm a csodás baba láttára; lehunyta a szemeit és kiejté a játékot a kezéből.
Az orvosok összedugták a fejeiket s diákul kezdtek el beszélni. Rossz jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs segítség a földön.
Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A sírás a külső termekből jött.
Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos zajjal megháborítani!
– Ne bántsátok! mondá a királyné. Az árvaház apró szentei vannak odakünn. Minden karácsonyestén ajándékot szoktam közöttük kiosztani. Ma is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik.
A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint fel volt állítva a pompás karácsonyfa az árvagyermekek számára.
Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonfa mellett, a két öklével törülve a könnyező szemeit.
– Miért sírsz kicsikém? kérdezé tőle a királyné.
– Hát mikor nekem nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát.
Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék; a legkisebbnek nem maradt semmi.
– No ne sírj! Majd neked is hoz a Jézuska valamit.
Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, a mit a beteg kiejtett a kezéből, felvette és kivitte a hoppon maradt árvácska számára.
És aztán elnézte, hogy ugrál, tánczol, kaczag és kiabál a boldoggá tett kicsike örömében; mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi:
«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» akkor egyszerre térdre esik a kis fiú s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan mormogják utána az imádságot.
Odakünn a palota kápolna tornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló kis király lelkiüdvéért.
A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.
Már akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apácza. Az orvosok lemondtak a betegről s elosontak a hátulsó ajtón.
A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már. Az anyja a nevét susogta, azt sem hallotta már többé.
S a mint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma beszürődött a szines ablaküveg karimáján keresztűl, odavilágítva a kis király arczára, a királynénak úgy tetszett, mintha ez arcz egyszerre kipirulna.
– Gyermekem! Fiacskám! suttogá a királyné.
S erre a hangra egyszerre felnyította a szemeit a kis király. Nem halál volt az, hanem álom, életadó édes álom, a mi őt elringatta. Felugrott magától fektéből s azt kérdé nagy vidám fenhangon:
– Hát hol van az a beszélő baba, a mit a Jézuska hozott? Hadd játszszam vele!
– Itt van, itt van! Te magad vagy az! Kiáltá zokogó örömmel a királyné, csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.
A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult.
És az egész nép azt beszéli, hogy a miért a királyné odaajándékozta az árvagyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját.
S a mit a nép mond: az igaz.
A LEAOTUNGI EMBERKÉK.
Csia Csingi császár tizenhét esztendős volt, a mikor atyja halálával a nagy khinai birodalom trónjára lépett.
Az a szokás Khinában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is adnak az új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné választja ki a számára a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, a kiket Pekingbe minden tartományból felküldenek.
Csia Csingi azt mondá: «Soha se fáraszszátok azokat a leánykákat, majd választok én magamnak feleséget a magam tetszésére.»
Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész udvarnál. Szokatlan az, hogy a khinai császárnak saját akarata legyen, hogy az a saját szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni s a saját kezével utána nyulni valaminek: ha mindjárt egy szép lánynak a keze legyen is az a valami.
Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak: «rá kell hagyni! Meglássuk, hogyan kezd hozzá, hogy ő maga válaszszon magának feleséget.»
Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt – khinai császár létére.
Azt mondá: «A hónap huszonharmadik napján van a birodalom második fővárosában Nangkingban a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le fogok menni».
A Nioma a khinai birodalomnak a védistennője, asszonyi alak, a kit minden hajó orrára kifaragnak, s a kinek legfényesebb pagodákat építenek. A nankingi porczellántorony is az ő tiszteletére lett emelve.
Ennek az ünnepére a khinai birodalom valamennyi szépsége össze szokott seregleni Nankingban.
A császár elhatározásának semmikép nem lehetett ellentmondani. Neki kötelessége trónraléptekor Nankingot meglátogatni.
A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kisérte Csia Csingi császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték a három rangosztályba sorozott hölgyek, a kik között a legelső rangfokozatot képezik a Csiámkáják, azaz «okosak», a másodikat a Tatájunák, vagyis «gondosak», a harmadikat a Siáták, vagyis «szorgalmasak.» Az elsők arra valók, hogy a császárnak a szavait a közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak élő szóval elmondják, a mit az alattvalók ő hozzá írásban intéztek; a második osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségeiről, ruházatáról; a harmadik osztálybeliek pedig látnak a konyha után. – Férfinak a császárral közvetlenűl beszélni nem szokás.
A Nioma-ünnep kezdődött az istennő pagodájának látogatásával. A Nioma egy bronczból készűlt óriási termetű hölgyalak, a kinek tizenhat karja van; mindenik kezében tart valami jelvényt: kardot, evezőt, horgonyt, könyvet, virágot, kalászt stb. Csak egy keze nem markol semmit.
Ez a tizenhat kar képviseli a khinai birodalom tizenhat tartományát.
Csia Csingi császárnak feltünt az a dolog, hogy a Nioma bálványnak az egyik keze nem fog semmit. Azt kérdezé a főpaptól, hogy miért nincs az istennő kezében semmi jelvény?
A főpap arczra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására közvetlenűl felelni nem szabad. Az első csiamkája aztán felirta selyempapirra a császár kérdését, azt átadta a főpapnak: ez viszont felirta a válaszát egy darab halhártyára; arról aztán a csiamkája leolvasta a császárnak, a mit tudni kivánt.
«A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung tartományát képviseli.»
– Jól van, mondá Csia Csingi császár. Olyan okos vagyok, mint eddig voltam. Gyerünk tovább.
A Nioma pagodájából a császár egész kíséretével átvonult a Bao-Lin-Xi pagodába, a hol tizezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike egy-egy népfaj fiát vagy leányát képviseli, a melyek a mennyei birodalmat lakják. Valamennyi szobor hű mintaképe volt az élő alakoknak, élethíven kifestve színekkel.
A császár végignézte valamennyit.
Egyszerre megragadta figyelmét egy női szobor, mely a többiektől feltünően külömbözött az által, hogy hosszan leomló aranyszínbe játszó szőke haja volt, nagy kék szemei, karcsú délczeg termete, s a mint a feje fölé emelt kezében egy granátalma-ágat tartott, a bő ruhaújj végig omlott a karján, egész vállig engedve azt láttatni.
– Kinek a szobra ez itten? – kérdezé a császár a főpaptól.
Ismét a tolmácsoló Csiamkája utján kapta meg a választ.
«Ez itten a hires Xelenhoa képmása, a ki Leaotung tartománybeli asszony volt, a hol a legszebb nők laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a napát megmérgezé. Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó granátalmáról s azt mondá: «ha én bűnös vagyok, hervadjon el azonnal eme granátalmának a virága a kezemben; de ha ártatlan vagyok, legyen azonnal gyümölcscsé ez a virág!» S ime a granátalmának az ága a birák szemeláttára gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.»
– Ez nagyon szép mese: mondá Csia-Csingi. De hol van hát az a Leaotung tartomány, a hol ilyen szép nők teremnek, mint ez a Xelenhoa?
Az ide-oda irás után ezt a választ nyerte a főpaptól a császár.
– Azt én voltaképen meg nem mondhatom, mert semmineműképen nem tudom; de a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója a Jeo-Hui mandarin mindent tud, talán ezt is tudja.
– No ezt bizony sok irka-firka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát menjünk a nagy csillagvizsgálóba.
A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idők óta: ott állt az a város közepén egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy rézsárkány: azoknak a hátán nyugodott az aranyozott rézből készült két öles átmérőjű óriási gömb, mely a csillagos eget ábrázolta; azonkivül is tele volt a torony mindenféle csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcső előtt a napnak és éjszakának minden perczében kellett egy tudósnak állni, a kinek az örökös kukucskálástól a szája szeglete egészen félre volt huzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolt a fő-főcsillagvizsgáló mandarin: Jeo-Hui.
A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt s készen tartották a horoskopot, hogy uralkodásának jövendőjét megállapítsák.
– Hagyjátok el, mondá Csia Csingi, nem akarom én azt tudni, hogy mi történik a csillagokban? hanem inkább azt, hogy mi történik itt a földön? Beszélj nekem arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom felől, a melynek a jelvényét nem tartja a kezében Nioma istennő?
A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s előhozatta a tudós bojtáraival a könyvesházból azt az összegöngyölitett nagy papirtekercset, mely Leaotung tartomány nevezetességeit foglalta magában. – Minden kérdés és válasz a Csiamkáják kezén ment keresztül.
– A Leaotung tartomány óriási hegyektől körülvett vidék, a mely hegység neve Kiang-Szi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit kőharangoknak nevezik; mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat paskolják, azok olyan hangokat adnak, mint a harangszó s figyelmeztetik a hajósokat a veszélyes helyre.
– Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú sziklahasadékon, mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a neve Tien-Muen, vagyis «Az ég kapuja.»
– Vannak e tartományban olyan hegyek, a melyeknek a csúcsa éjszaka világít. Ez némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint azon kövektől van, melyek a napsugarakat magukba szivják s éjjel kibocsátják.
– Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási ember-lábnyomok, melyek két singnél hosszabbak.
– A Jai-Muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik lyukából jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elő.
– Vannak ott tűzforrások, a melyek folyvást lobognak, s azokat a lakósok kohóknak használják.
– Van egy másik forrás, a melyből kész olaj buzog fel.
– És ismét egy olyan forrás, a melynek jó szaga van, mint a levendulának. A ki abból iszik, egész nap nevet tőle, mintha jó kedve volna.
– De legnevezetesebb az a forrás, a melyben, a kit megfürösztenek, s a ki annak vizéből iszik, olyan fiatal marad holtig, a milyen volt, mikor a vizet használta. Azért is Ani Lui császár idejében azt a forrást beboltoztatták s a vizét bambuszcsöveken át a tengerbe elvezették, hogy senki se használhassa: mivelhogy a fiatalság és a bolondság egy úton jár, szintúgy az öregség és a bölcseség is egy úton járnak, s az országnak több szüksége van a bölcseségre, mint a bolondságra. –
Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegből a mandarin a madártermő virágról, a repülő majmokról, a Huen tó halairól, a melyeknek őszre szárnyuk nő s madárrá változnak, meg a szelid tigrisekről, a mik házőrző kutyáúl szolgálnak, a tehenekről, melyek finom gyapjút adnak s a szarvasokról, a miket lovaglásra használnak, a föld alatt termő gyümölcsökről, faggyútermő fákról, a miknek a lombja vérpiros, meg az ezer éves fűről.
Csia Csingi elveszté a türelmét.
– Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a leaotungi szép leányokról.
Azoknak is volt szentelve egy fejezet.
– A leaotungi leányok szépségre fölülmulnak minden más nemzetbelieket; különösen azok, a kik Jang-Csen-Fui vidékén születnek. Ezeknek olyan csoda hosszú és sűrű hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé huzza, a mi a járásukat annál kecsesebbé teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik kicsinyek, arczuk színe fehér és piros, ajkaik gömbölyűek és szemeik kékek, mint az azurkő. Énekelni és tánczolni csábítóan tudnak, azért is messze vidékről jönnek értük a kalmárok s ezüsttel-aranynyal mérik fel őket: a mázsáló egyik serpenyőjébe állítják a leányt, a másikba fele ezüstöt, fele aranyat raknak, a mennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen hölgynek a képmását mutatja a Pao-Lin-Xi pagoda, a kinek a neve volt Xelenhoa. Ezek közűl választottak a császárok számára feleséget.
Csia Csinginek az arcza lángolni kezdett erre a leirásra.
– Hát mért nem látni most ilyen alakot sehol?
A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett legombolyitani. Ott állt ez a tudósítás:
«A mennyei birodalom fennállásának hatezerhétszázötvenkettedik esztendejében, ezelőtt nyolczvan évvel egy nagy földindulás összedönté a Tien Muen szakadékot: a mennyei kapu bezáródott s azóta a leaotungi tartományból se ginzeng gyökérben, se sáraranyban, se szép leányokban nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a tizenhatodik kezét üresen a Nioma istennő.
Csia Csinginek ez nem volt inyére.
– De ha ez a földindulás ezelőtt nyolczvan esztendővel történt, akkor az apám, meg a nagyapám, a kik császárok voltak, miért nem törettek útat a hegyen keresztűl?
Arra is megfelelt a tudós mandarin.
– A nagyapád Ani Lui császár azon időben nagyon el volt foglalva a tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy elbúsulta magát, hogy kőből faragtatott magának tizezer harczost. Ezzel a kőhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok. Mikor pedig az apád Xio császár uralkodásra került, ő rögtön elrendelé, hogy keresztűl kell furni a Kiangzi hegyet s útat nyitni az eltemetett Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték, hogy merre volt a Tien Muen sziklakapu s tévedésből a Fang Muen hegyet furták keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományban lyukadtak ki, a hol szarvas emberek laknak, a kik rettenetes emberevők. Siettek is az alagútat betömetni.
– Hát azóta nem történt semmi? Kérdé az ifjú császár haraggal. Hát a mandarinok, a helytartók elhagynak veszni egy egész tartományt a mennyei birodalomból? Hát nincsenek vén emberek, a kiktől tudakozódhatnának, hogy mire emlékeznek a mult időkből?
Erre a szemrehányásra Jeo-Hui a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét a császár előtt, s tenyerét a mellére himzett kakasra téve, így szólt:
– Napnak fia, holdnak öcscse, dicsőséges császár! A ki egy szavaddal ölhetsz és eleveníthetsz. Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy tudós az ostoba parasztokkal szóba álljon és azoktól kérdezősködjék. Az én hivatalom a csillagok járását kísérni, s a mi a könyvekben meg van írva, azt kitanulni; de a mit nem a tudósok irtak: azt én se meg nem hallhatom, se le nem irhatom. Ha haragod ellenem fordul, holt ember vagyok. Miként nagyapád Ani-Lui császár egy szavára ötszáz tudós végezte ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök, éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni olyan halandóval, a kinek az egész tudománya az, a mit maga látott és hallott: akkor látogasd meg Luzut, a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre felelni; de kendőt köss az orczádra előbb, mert az az ember büdös.
– No hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet s ő vele fogok beszélni. Te neked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni s egyikünk sem fogja az arczát betakarni, mikor embertársával beszél.
Szokatlan mondás volt ez egy khinai császár ajkáról; de engedelmeskedni kellett a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát hordszékekben a Luzu barlangjához.
A Nantos-hegyen van egy nagyszerű kolostor, a melyben száz budhapapnak s ezer búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta össze a hozzávaló költséget. Messze földről jár oda a népség ájtatoskodni s kincseket hord össze a Buddha barátoknak.
Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalában tátongó barlangban s él a hulladékokból, a miket a barátok konyhájából kidobálnak.
Száz esztendőn túl van már a szent ember, a ki arról nevezetes, hogy soha semmiféle öltözetet nem viselt. Hanem ékszerei vannak: két vasbékó a lábán, vaskarikák a karjain s egy vasláncz a derekán. Ezektől sebes a teste. S ez az ő világi gyönyörűsége.
Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi hölgy sikoltozva takarta el a szemét s aztán futott szerteszélylyel. A női szemérmesség erősebb volt, mint a kötelesség. A leányok elfeledték, hogy ők Csiam-Káják, a császár tolmácsai s ott hagyták Csia Csingit magára a százesztendős szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.
– Jobb is, ha elszaladtok, mondá Csia Csingi. Legalább nem lesz az a sok irka-firka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a százéves szent?
– Én vagyok Luzu, a száztiz éves ember, ifjú császár.
– Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?
– Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van irva.
– Ha te száztiz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy földindulásra, a mely a Tien Muen sziklaútat összerázta.
– Sőt láttam is, a mint egyik sziklafal a másikkal összeborult.
– Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?
– Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.
– Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?
– Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak között nem maradt akkora nyílás, a melyen egy ember, habár hasmánt csúszva, keresztül hatolhasson. De most már ki tudnak azon a szűk folyosón jönni.
– Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?
– Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a szűk csatorna is.
– Kitől tudod te ezt?
– Az arany menyétektől.
– Szólj világosabban.
– Láthatod, hogy a kik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle prémeket viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az arany menyét préme. Ennek az állatnak a hazája a Leaotung-tartomány. Régenten a császárnak fizették ezt a prémet adóban. A mióta a Tien Muen bezáródott, arany menyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak. Ez az állat nem jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, a hol otthon van. E szerint olyan széles útnak kellett az összedült sziklavágány közt maradni, a mennyin egy arany menyét keresztül jöhet. – De miért jön az ide egy egész hegylánczon keresztül? egész hosszú utat téve a föld alatt? – Azért, mert üldözi valaki. – A vadászok, a kik egy-egy ilyen aranymenyétet elfognak, többnyire a «Vu»-völgyben, mikor annak az irháját lerántják, rendesen találnak benne egy vagy két nyilacskát. A nyíl finom aczélvégű, a vesszeje pedig tövisszár. Azok az emberek, a kik ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál. Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra nézve a tigris és mándrucz, a melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.
– De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolczvan év alatt egy tartomány lakossága így eltörpüljön?
– Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bűvészeknél apró kertecskéket, a mikben a tölgyfák, fenyőszálak nem magasabbak egy könyöknél. Vannak olyan bűvészek is, a kik olyan apró kutyácskákat mutogatnak, a minők egy evetkénél nem nagyobbak. Ennek az a mestersége, hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is olyan források vizével öntözik, az ujon ellett állatokat pedig abba mártogatják, a minő a leaotungi csodaforrás, a melyről azt hiszik, hogy örök fiatalságot ád. Nem ád. Csak a növénynek, meg a testnek a kifejlődését akadályozza meg a benne levő nafta. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett zárva a világtól, a helytartó így okoskodott: Ha ez a nép ki nem mehet innen, s a mellett folyvást szaporodik: ez a föld nem lesz képes annak elég táplálékot adni. Kénytelenek lesznek, mint más körülzárt völgyek lakói, mint a szigeti vademberek, egymást felfalni; emberevőkké lesznek. – Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket, ivadékról-ivadékra, míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra az ország, s még a szűk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.
– No ez bölcs gondolat volt tőle, mondá Csia Csingi.
A vén szent pedig folytatá:
– Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött gyermeket a csodaforrásban fürösztetett meg s ezáltal már az új ivadék magassága leszállt öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlődtek, tíz éves korukban már nősülhettek. Ezeknek a gyermekeit ismét a Nanheui-forrás vizében füröszték, s ezek ismét apróbbakká lettek; úgy hogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket, a mikor aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a testi erőnek folyvást tömörülni kellett; úgy, hogy az izmaik képessége hasonlíthat a szarvas bogáréhoz, mely magánál húszszorta nehezebb terhet elbir. S a mit ezenkívül látok magam előtt, az, hogy a bölcs helytartó nemcsak az emberek ivadékait szállította ilyen módon lejebb, hanem a tartományában élő állatokét is, hogy azoknak hasznát vehessék; úgy, hogy ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házi nyulak, a tigrisek, mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült le az emberivadékkal, csak a vaderdőket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a fiait ellés után megfüröszteni naftavizben, maradt meg a maga nagyságában: s az most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, a melyre tigrisekkel és elefántokkal vadásznak.
A khinai sohasem nevet, – a mandarin még sohább; – de épen a császár jelenlétében legeslegsohább! De azért a bölcs Jeo Hui még sem állhatta meg, hogy erre a furcsa beszédre akkorát ne kaczagjon, hogy majd kétfelé esett a feje.
– No te Luzu; ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem találtál. Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?
– Te is látnál ilyeneket, mondá a szent, ha azt a sötétséget néznéd évről-évre, a mit én nézek s nem bámulnál annyit a könyvekbe, meg a csillagokba.
A császár pedig szigoruan mondá a mandarinnak:
– Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, a miket te bolondságnak neveztél, felird és megőrizd. Te pedig, mezitelen szent, a kinek én semmit nem adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a leaotungi nép manapság ilyen apró már, miért nem jönnek ők ki ide mi közénk az általuk járható alaguton át?
– Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e el te magad is, ha egy náladnál nyolczszorta nagyobb emberalakkal találkoznál? Azok onnan többször előjöhettek már, de a mint egy vadászt, egy parasztot megpillantottak maguk előtt, elijedve rohantak a bokrok közé, s a vadász azt gondolta, béka volt, a mely elugrott előle.
– Igazad van. Tehát tudatni kellene ez emberekkel, hogy én, Csia Csingi császár kivánom őket palotámban elfogadni s mindennemű óltalomról gondoskodom rájuk nézve útjukban és szállásukon.
– De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a vakondokok számára való folyosón keresztül? veté közbe gonoszkodó alázattal a mandarin.
– Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te tanácsodat, tudós csillagvizsgáló, mondá Csia Csingi. Fogjanak a vadászok egy aranymenyétet. Annak a nyakára erősítsenek meg egy érczörvet, a mire apró betükben legyen felvésve az én parancsolatom a leaotungi előljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek a farkára kössenek rá egy csörgetyűt s ereszszék vissza a sziklaoduba, a honnan kijött. A farkán hordott csörgő az arany menyétet folyvást kergetni fogja, a míg csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el fogják ejteni. Meglelik a nyakán az én izenetemet vivő örvöt s attól okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan várjon rájuk a «vui»-völgyben az én megbizottaim csapatja, s a midőn elő fognak jönni, rakja őket elefánt hátára s hozza fel a császári palotába Nankingba. Ennek a végrehajtásával tégedet bízlak meg Jeo Hui mandarin.
A mandarin térdig hajtá meg a fejét.
Luzu, a mezitelen szent pedig így szólt:
– Óh Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei birodalomban a legbölcsebb férfiú.
A mire Jeo Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verő varkocsa, méltó elszörnyedésében magasra meredt fel az ég felé.
A mit a khinai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni. Még tartott a Nioma-ünnep Nankingban, a mi egy egész hónapot szokott betölteni, a midőn a kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo Hui mandarin, a csillagász, útban van a leaotungi tartomány küldöttségével. Vannak harminczheten, a kik mindannyian elférnek egy elefánt hátán. Maga a kormányzó a három fiával, a leányával, négy tánczoló és énekelő bayadérrel, négy vadászszal és három kürtfuvóval, egy szövőleánynyal, négy palankin-hordóval, két napernyőtartó és két lámpásvivővel s azonkívül tizenkét testőrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy lovat, egy tehenet, egy tevét, egy szarvast, meg egy elefántot; azonkívül egy kalitkába zárt aranymenyétet. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges, jól kihízott mandarin súlyánál.
Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a nankingi császári palotába hozzák. Azért nem kivánta azokat a rendes császári rezidencziájában. Pekingben elfogadni, mert ott az idegenek is tudomást vettek volna róluk s ha a világba kimenne a hír, hogy a khinai nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket arra buzdítaná, hogy a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában ellenben nem lehet az idegenek szemfülességétől tartani. Ez az egész rengeteg kiterjedésű palota romokban fekszik már. A mióta a császári udvar Pekingbe költözött, a tizezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek, csak magát a császár pagodáját tartották épségben cinober-vörösre festett falaival, sárga mázos tetőjével, mely úgy ragyog, mikor a nap rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarán őrzik azt a nagy harangot is, melynek üregében ötven ember elfér.
Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt régibb időkben is berendezve. Itt mulattaták a bűvészek, patkányharczoltatók, kakasviaskodások a hajdani császárok udvarát. A szinpad kertté volt átalakítva s a talaja finom fekete homokkal behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.
A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállíták a palota belsejébe s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint a nankingi kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.
A császár intésére megnyilt a szinpad hátulsó ajtaja s bevonult rajta az első csoport.
Ez állt a három kürtfuvóból, hat testőrvitézből, a kik közül az egyik a zászlót hozta.
Az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál; fejük, kezük, lábuk mind egymással egybetaláló idomú; arczszinük a sárgarézhez hasonló, szakáll és bajusz nélkül; a hajuk mint egy hosszú patkányfark lógott alá a süvegük tetején keresztül húzva; a kürtösök ruhája tarkára festett gyapotból volt; a testőröknek pánczél volt a derekukon, öltözetük valami bőrféle, de nagyon vékony; dárda a kezükben, olyan nagy, mint egy plajbász s annak a hegyében fényes alabárd; a hátukon puzdra nyilakkal s a vállukon tegez két összerótt ökörszarvból. Az a két összetett ökörszarv sem volt hosszabb egy arasznál. A kürtök szava olyanforma volt, mint a rigófütty és a szajkóhang összevegyítve. Erős tüdő adta belé a hangot.
A zászlótartó meghajtá némán a zászlaját a császár előtt s aztán félreállt az egész csapat.
Most következett a vadászok csoportja.
Ezt a vadásztigrisek bömbölése és a kopók ugatása hirdeté előre.
Azokat párjával összeczorkázva bocsátá maga előtt egy-egy vadászlegény.
A tigris akkora volt, mint egy kéthetes kis macska, gyönyörű karcsú, nyulánk testén a fekete sávok narancssárga alapon; a kopók pedig jókora patkánynyal vetekedtek nagyság dolgában, csak a felkunkorodott farkuk mutatta, hogy valóságos kutyák.
A vadászlegények öltözete állt egy pár pillangószárnyból, mely a derekukra volt szorítva övvel s a vállukról lelógó kaczagányból, mely változatosság kedvéért az egyiknél egy veres mókusnak a bőréből volt, másiknál egy darab vakandnak az irhájából, a harmadiknál egy pettyegetett ürge bőréből, mely hasonlított kicsinyben a párduczbőrhöz. Ezeknek is tegzeik voltak, puzdrával kezeikben rövid, hegyes nyilú kelevézek.
A tigris bömbölése nem volt külömb, mint a pulykakakas öblögető hangja, a kutyák ellenben adtak olyan erős hangot, mint a lúd-gágogás.
Ez a csoport is félrevonult a másik mellé, a kutyák szokás szerint leheveredtek s el kezdtek vakarózni. (Még ezeket is bántja valami? Az már nem lehet bolha, hanem fillokszera.)
Ezután jött elő négy leány, apró szamarakon ülve.
Ezek még a legényeknél félhüvelyekkel kisebbek voltak. Szőke mind a négy, de más-más forma színben; az arczuk is inkább fehér, mint sárgaszinű, selyemhajuk hosszan leeresztve s homlokukon arany abroncscsal átszorítva. Öltözetük valami oly finom selyemből volt, mely mindenütt hozzátapadt a testükhöz, gyöngéd halvány szinre festve. Legyezőjük egy egész pávatoll, melylyel igen kecsesen tudtak bánni.
A négy leánynyal együtt jött be egy miniatür teve, vezetve két csatlós által, a teve púpján ült egy ötödik leány s a két oldalán volt egy szövőszék.
A mint a leányok leugráltak a szamaraikról, ezek elkezdték magukat azonnal szamarak módjára viselni. Csakhogy ilyen kicsiny alakban már az mind nem tünt fel szamárságnak. Ha az ember egy kis tengeri malacznak hosszú lábakat és nagy füleket képzel, ahhoz lehettek ezek hasonlók. Olyan kedvesek voltak, mikor elkezdtek egymással szemben ágaskodni, harapdálózni. Volt közöttük egy tiszta fehér, az egyre felrugdalt, hogy a többit magától távoltartsa, míg a fekete szamárcsődör ostoba kis pofáját a császár felé fordítva, elkezdett ordítani, csakhogy «iá» helyett azt mondá, hogy «ié». A négy leány elnevette magát, olyan volt az, mint ötven verébcsiripelés.
Maga Csia Csingi elmosolyodott az apró furcsaságon.
Most nagyobb toporzékolás hangzott a szinpad külső terében s bevágtatott a nyitott ajtón egyszerre három nyeregben ülő vitéz; ezek voltak az alkirály fiai.
Az egyik ült egy tehénen, a másik egy szarvason, a harmadik egy paripán.
Ezek az állatok is az emberi alakokkal voltak arányos nagyságban. A tehén harcziasabb kinézésű, mint ősei: előre szegzett szarvakkal és hosszú gyapjuval. A szarvas nyaka bozontos sörénynyel körülvéve, mely büszkén felemelt fejének kihivó tekintetet adott, de legbámulatraméltóbb volt maga a szénfekete paripa, melynek minden lába úgy toporzékolt egyre, mintha nyolcz lába volna; a fejét felhányta, a két hátulsó lábára ágaskodott s nagyokat szökött oldalvást. Ámde a lovasa is hozzátermett dalia volt; az alkirály legidősebb fia, ki a szilaj mént erős kézzel tartá zabolán s odafordítva a császár felé, kényszeríté a paripát üdvözlő térdhajtással bókolni a császár előtt.
Akkor aztán leszökött a lováról s átadta azt a csatlósnak.
Ő maga pedig büszkén megállt a császár előtt.
Volt neki oka büszkének lenni! Teljes egylábnyi magas alak volt; nemzete között valódi óriás. Arczszine barnább, mint a többié, állán szakáll, ajka fölött bajusz, szemei kerekre felnyitva. Termetét fényes bőrpánczél fedi, mely a fáczánfej bőréből készült, fejéről egész sarkáig egy egész aranymenyét bundája omlik alá, a fejbőr a dalia fejére húzva; mig a lompos fark messze huzódik utána. De karjai, vállai és lábszárai szabadon vannak s izmokat engednek láttatni, a minőkről embernek fogalma nincs; s ez izmok játéka minden mozdulatánál kitűnik. Fegyvere egy hosszú dárda, melynek nyele vasfából van, ezt baljában hordja. Azonkívül egy arasznyi kard csügg az oldalán; haránt fekve a markolatával hátrafelé, ez azért van így, hogy azt hátulról hirtelen kiránthassa a jobbjával, a nélkül, hogy a kardhüvelyt a baljával megfogná.
A dalia, dárdáját meghajtva, üdvözlé a császárt s azután hátrament, az utána jövő csoport elé.
Négy palankinhordó jött, egy remek filigrán munka zsellyeszéket czepelve, mely mellett a két napernyőhordó és lámpavivő járult. A szin közepére érve, a dalia megállítá a palankint s annak a selyem függönyeit szétvonva, kiemelte a benne ülő hölgyet.
Annak se arczát, se termetét nem lehetett a sok drága öltözettől látni. Csak félénk mozdulatai bizonyíták fiatal létét, a midőn a császár előtt meghajtá magát. Ez volt a dalia huga.
A szinpad hátterében volt felállítva egy mennyezetes trón, annak a szomszédságában volt egy kisebb aranyos karszék. A dalia arra ültette le a hugát, s azzal ismét eléje ment az érkező csoportnak.
Tizenkét aranypánczélos testőrtől környezve jött maga a leaotungi alkirály elefánt-háton.
Az az elefánt akkora volt, mint egy kéthónapos süldő. Ámbár hatalmas felgörbülő agyarai tanusíták, hogy teljesen ki van fejlődve. A hátán volt egy elefántcsontból faragott remekművű torony, abban ült maga az alkirály.
Ő még egy fejjel, (azaz, hogy egy hüvelykkel) magasabb volt a fiánál. Ő még a hatodik ivadékhoz tartozott a leaotungiak közőtt.
Öreg ember volt már, túl a huszadik esztendőn, a mi a leaotungi emberkéknél az életkor végső határa. Hanem azért egész erejét birta.
Fiának a kezére támaszkodva, könnyedén szökött le az elefánt hátáról s azzal csendes, méltóságteljes léptekkel járult Csia Csingi császár elé, követve a két kisebb fiától, kik egy nagy hártyatekercset czepeltek utána.
Az alkirály arcza nagyban külömbözött az alattvalóiétól. Ezek már a hetedik ivadékhoz tartoztak. Neki még egyenesen felfelé álló üstöke volt, mely kibujt a korona alól s szakálla, bajusza hasonlított a macskabajuszhoz, kevés, vastag szállakból álló. Meglehet, hogy vén korukban a fiainak is ilyen lesz. Hasonló szőrszálak meredtek elő a szemöldökeiből is.
Mikor a császárral szemben megállt, megszólalt. – Ez volt az első emberi hang, melyet az emberkék társasága hallatott.
Olyan hang volt az, mint mikor a szólni tanított seregély beszél. De meg lehetett érteni. Khinai nyelven beszélt. Üdvözölte a császárt s hódolatát fejezte ki iránta. Elmondta röviden, hogy hét emberöltőn keresztül el volt temetve Leaotung tartomány népe sziklái mögé, mig sikerült olyan kicsinynyé átalakulnia, hogy az alacsony sziklaüregen át ismét megjelenhet az anyaországban. A mit rövid mondatokban előadott, tökéletesen megfelelt annak a találgatásnak, a mit Luzu, a furcsa szent barlangja sötétjében kimorfondérozott. A test növését megállító forrásban fürösztött újszülöttek; az ivadékról-ivadékra törpébbé tett emberalakok és állatok; a férfiaknak tíz éves korukban házasodása, a húsz éven túl a halál. E hét ivadék történetét tartalmazza ama tekercs, melyet ezennel a császárnak átnyujt.
Az a tekercs a legvékonyabb halhólyagból volt összetákolva, de a betük, melyek rá voltak írva, nem voltak olvashatók a legerősebb nagyító üveg nélkül. Csia Csingi átadta azt Jeo Hui mandarinnak, hogy a csillagvizsgáló bojtárjai által irassa le olvasható írásban.
Ekkor aztán az alkirály elfoglalta a számára emelt trónust a leánya oldalán s jelt adott, hogy kezdődjenek meg a népies mutatványok.
Egyik szögletében a nagy szinpadnak felállították a selyemszövő osztovátát, a melyhez a leányok egyike leült s elkezdett egy szövetet vetélni rajta. A fonál, a mit ehez használt, maga volt az a selyempókszál, a mit a selyembogár szokott a szájából ereszteni. Rendes emberkéz azt soha meg nem tudná szőni: e parányi kéz alatt gyorsan támadt abból elő a sávolyos, virágos selyemgyolcs, mely olyan sűrűn van szőve, hogy keresztül nem látni rajta, s azért mégis olyan vékony, hogy mindent keresztül látni rajta.
Azalatt, a mig az ötödik leány szőtt, a másik négy leány tündértánczhoz kezdett. Olyan gyorsan tudtak pörögni lábujjhegyen, mint az orsó: hogy az arczuk alig látszott, s hosszú hajuk körben repült a fejük körül.
Mikor a táncznak vége volt, akkor a csatlósok egy vékony deszkafalat hoztak elő s azt a szinpad egyik szögletében megtámasztották.
Az alkirály legkisebb fia odaállt e fal elé s a két kezét a feje fölé emelte.
Ekkor a tizenkét testőr s a három vadász elővette a tegzeit s a szinpad másik szegletébe állva, a mi ő szerintök tehetett hatvan lépést: elkezdett egyszerre nyílazni az alkirályfi felé. Az állt mozdulatlanul a fehér deszkafal előtt. Mikor az ijászok felét ellőtték a nyílaiknak, akkor az alkirályfi előlépett a deszkafaltól, s ime valamennyi kilőtt nyíl mind ott maradt a deszkafalba furódva, s az ő alakjának a körvonalait tüzködte körül. Így tudnak nyíllal lőni a leaotungi emberkék.
Csia Csingi tapsolt a derék ijászoknak. A mandarinoknak azonban tiltja az udvari etikett a császár jelenlétében a tetszésnyilvánitást. Nekik mozdulatlanul kell maradniok, ha a kerék kiesik is.
Pedig Jeo Hui mandarinnak egy nagy dongó ült az orrára, s az ott nagyon boszantóan viselte magát. Ámde a dongót elhajtani az orr hegyéről a császár jelenlétében tiltják a szigorú udvari szabályok.
Észrevette azonban a kisebbik alkirályfi éles szeme azt a szörnyeteget a mandarin orrán: nem kérdé szabad-e? hirtelen kezébe kapta a kézíját a nyílvesszővel s egy pillanat alatt lelőtte a dongót a mandarin orráról s akkor aztán a nyílvesszőnél fogva felvéve a lelőtt nagy vérszopót, felmutatá azt a császárnak.
Csia Csinginek úgy megtetszett ez a tréfa, hogy hahotával kaczagta el magát, s aztán a környezetének is jelt adott a kaczagásra: az udvari etikett szabályai szerint ekkor bizony mindenkinek kötelessége lett tehetsége szerint egyik fülétől a másikig terjedő röhejre buzdulni; a miben magának Jeo Hui mandarinnak is részt kellett venni.
E tréfás jelenetre azonban ismét egy komolyabb, mondhatni tragikai előadás következett.
Az alkirály egy jeladására a peczérek felvonták a kerekeken ide tolt kalitkának a csapó rácsát s abból azonnal előszökött egy óriási fenevad.
Óriási fenevad a leaotungi emberkéknek, a neve aranymenyét, mivelhogy az egy láb és két hüvelyk hosszú, elől négy éles foga van, a mivel egy tyukot egy percz alatt meg tud ölni s ha a két hátulsó lábára feláll, egy leaotungi emberkén annyira túlmagaslik, mint egy jegesmedve a kamcsadál vadászon.
Ez a főfő ellenségük a leaotungiaknak. Az egyedül megszelidíthetetlen fenevad. A mint azt a tigrisek és kopók megpillanták, egyszerre elszabadultak a porázaikról s neki rohantak a félelmes szörnyetegnek vakmerően.
Az aranymenyét azonban mancsainak egy-egy legyintésével jobbra-balra dobálta az alkalmatlan állatokat. Az egyik tigrisnek olyan pofont adott, hogy az vonítva kotródott a bokrok közé.
Ekkor aztán szembeszállt a fenevaddal hozzá méltó ellenfél, az alkirály daliás utódja. Egyedül toppant eléje s dárdáját a dühös vadállat torkába ütve balkézzel, jobbjával kirántá, háta mögött átnyulva, a kardját, s azzal a jó éles pengével egy rendkívül ügyes csapást kanyarítva a szörnyeteg alteste felé, azt a hasán elkezdve a torkáig végig hasítá, s azután végkép legyűrve a vadállatot maga alá, a sarkával a nyakára taposott s úgy ölte meg.
Csia Csingi jelt adott a környezetének a tapsolásra.
Részt vettek a tetszésnyilvánításban maguk a leaotungi népségek is: az ijászok kiabáltak, a tánczosnők sikoltoztak, tigris, kutya üvöltött, szamár ordított, ló nyerített, elefánt bömbölt, a kürtösök trombitáltak.
Az alkirály azonban egyet intett a nagy botjával s arra elhallgatott mindenki.
Hátra volt a koronája az előadásnak.
Az alkirály trónja mellől alászállt a királyleány s illendőség szerint egész a szinpad elejéig lépdelt.
Ott a cselédei levették a fejéről a fátyolt s a válláról a palástot s ekkor ott állt a leaotungi herczegnő egész tündéri bűbájában.
Soha festő ilyen arczot nem álmodott! melynek zománczát a rózsaszirmok utol nem érik; szemeinél a zafirok tűze elenyészik, szőke, aranycsillogású haja, mint egy palást omlik végig rajta. Termete olyan mint a «milling»-eké: a kik ép ilyen parányiak, ilyen finomak, éjjel a füben tánczolnak s karéjuk után zöldebb lesz a pázsit, a mit a lábuk hegye megérintett.
A kis tündér énekelni kezdett. De az sem emberi dal volt, hanem fülemüle ének, pacsirta csicsergés, aeol hárfa zendülése; olyan ábrándos, olyan túlvilági, hogy a ki azt hallja, a szive megfájdul bele.
Csia Csingi elfelejtkezett császár voltáról s trónjáról leszökve, odarohant a szinpadhoz, s térdre omolt, hogy az énekes tündérnek egyenesen a szemébe nézhessen.
– Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy engem így el tudsz bájolni? Álmodtam én már te felőled sokszor. Mindég ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem, távol vagy. A messzeség tesz kicsinynyé. Hát nem tudsz közel jönni hozzám? Szeress engem! S e szóval odadobta eléje császári pálczáját.
A parányi tündér pihegve állt a nagy hatalmas császár előtt, ki térden csúszott eléje; s kezeit arcza elé takarta.
A daliás alkirályfi pedig délczegen lépett oda a huga mellé s érczhangon, minő egy órának az ütése, mondá Csia Csinginek:
– Császár, te legnagyobb vagy a nagyok között; de a leaotungi leányok csak magukhoz hasonlót szeretnek.
– Ettől én megbolondulok, – mondá Csia Csingi.
Jeo Hui mandarin látva, hogy ez a tréfa nagyon megzavarja az ifjú császár kedélyét, sietett a saját maga által kigondolt végjelenetet szinre hozni. Hirtelen előhuzott egy eldugva tartott kosárból egy nagy, hatalmas kakast, s azt odadobta a szinpadra a leaotungi emberkék csoportja közé.
A harczias természetű szárnyas állat, mely több kakas viadalból pályadíjnyertesűl jött már elő, a szinpadra dobatva, megcsapkodta a szárnyaival az oldalait, egyet rázott a veres taraján, szakállán s azzal kinyújtva a nyakát, elkiáltá a félelmetes harczi riadót: «kukurikú!»
Erre a rémordításra nosza kereket oldott az egész hadsereg. Ijászok, vadászok egymás hegyin hátán szaladtak a szinfalak közé. Az elefánt megrökönyödve hátrált a trón felé s feldönté az öreg alkirályt karszékestül; a szép királyleány pedig akkorát sikoltva, mint egy feketerigó, egy szökéssel leugrott a szinpadról, a császárnak az ölébe s ott elbujt annak a palástja ujjába.
Jeo Hui mandarin gonosz mosolygással mutatott a szétriadt hadra, a melyet egy kakas így megfutamított.
Ámde még korán volt az ármánynak diadalhahotát kezdeni.
A dalia nem futott el, miként a többiek. Az ott maradt. S a mint a berzenkedő kakast közelítni látta maga felé, hirtelen felkapta a Csia Csingi eldobott pálczáját két kézzel (olyan az, mintha magunk forma ember egy fenyőszálat emelne kezébe) s ezzel a pálczával olyat húzott a szemtelen kakasnak a fejére, hogy az azt kiáltotta: «ugrik az okosabb!» s azzal hátat adott.
Erre pedig az elefánt is vérszemet kapott s felemelt ormánynyal rohant neki a kakasnak s mielőtt az a szinpadról elmenekülhetett volna, megkapta az orrmányával a farkát, kitépett belőle egy tollat s azt hozta vissza nagy diadallal. Gyönyörű egy látvány! Egy elefánt egy kakastollal az orrmányában!
A diadalmas hős pedig visszanyujtá a császárnak a pálczáját, melylyel a kakast elkergette.
– Ez felségsértés! – hebegé Jeo Hui. Kakast ütni a császári pálczával.
– Ne szólj, – mondá Csia Csingi; bár ilyen katonáim volnának, mint ez a máknyi makk ember!
Az az apró tündér pedig ott ült a császár tenyerében, két karjával a kézcsuklóját átölelve. Úgy elfért abban a császári tenyérben, mint Brahma isten a lótuszvirág kelyhében. Érezte a szivét dobogni, a hogy érzi az ember egy elfogott madárnál, a mit a kezébe szorít, annak a parányi szivlüktetését. A másik kezével egészen eltakarhatta. Az övé volt egészen. És még sem volt az övé. Ő egy óriás, az meg egy parány.
Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, azzal a szivárványszóró drágakővel a közepén. Jegygyűrűnek nem húzhatta a szép ara ujjára, de a fejére tehette – koronának.
Aztán megcsókolta a fejét, a hogy megcsókolunk egy fülemülét, mikor szabadon akarjuk ereszteni s visszatette daliás bátyja karjai közé.
Ekkorra a többiek is odasereglettek az öreg alkirálylyal együtt.
– Mi jót adhatok nektek? – kérdé a császár az alkirálytól.
– Semmit, – mondá az öreg. A mi nekünk van, az neked nem jó; a mi neked van, az nekünk nem való. Vitess bennünket a mi szép világunkba vissza. Ott van a mi boldogságunk.
– És így az én Leaotung tartományom számomra örökre elveszett?
– Nem veszett el, mert élni fog nálad abban a tudatban, hogy van a nagy «mennyei bírodalomban» egy darab föld, a melyen boldog emberek laknak. S ilyen emberek fognak lakni az egész földön tízezer esztendő mulva.
A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Vu-völgyébe, a honnan hegyalatti alagútjukon előjöttek. Mandarinjainak pedig megparancsolá, hogy a leaotungi emberkékről senkinek se szóljanak, a felirt történetet a császáron kívül senkinek meg ne mutassák. A mit láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.
Csak ő maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot, a kit megálmodott, a kit aztán kezében tartott s a ki mikor igaz volt, akkor is csak álom volt.
Csia Csingi császár soha sem vett feleséget.