MIRE KELL A FŰMAG.
– Kérek ezért a piczuláért fűmagot, – mondja egy gyászruhába öltözött asszony, a boltba belépve.
– Minek magának az a fűmag? – kérdi a boltos.
– Elvetem, hogy kikeljen.
– Hová veti el? Van magának kertje?
– Igenis: nincs kertem. Zsellérházban lakom; annak az udvarán pedig magától is nő fű elég; de még laboda is, aztán meg kutyakapor.
– Hát akkor minek magának egy piczula ára fűmag?
– Hát tetszik tudni, szegény özvegyasszony vagyok. Mult héten halt meg az uram, Isten nyugtassa meg szegényt.
– Ismertem. Kalapos volt.
– Nagyon jó ember volt: szerette a krumplit.
– Mikor már pálinkának volt kifőzve.
– Igenis, úgy szerette. Még most is szeretné, ha meg nem halt volna. De hát meg kellett neki kóstolni a keserű halált s engemet itt hagyni szomorú özvegységre. Már most ki csinál kalapot az egész falunak?
– Jó az Isten, majd gondoskodik róla.
– Már gondoskodott is. Itt van egy kalapos legény a városból, a ki a megboldogultamnak a hátrahagyott szerszámait megvenné; mert hát sok szerszám kell a kalapossághoz; – de hát nincs szegénykének pénze; – hát aztán azt gondolta ki, hogy elvesz engem feleségül; akkor aztán a szerszámot is megkapja.
– No hát csak fel kell neki csapni izibe.
– A bizony! De a szegény megboldogultam (most is könybe lábad a szemem, mikor rágondolok) a halálos órájában esküszavamat vette, hogy ha ő meghalálozik, én addig férjhez nem megyek, a míg az ő sirján ki nem zöldül a fű.
– Ahá! Értem. Hát arra kell a fűmag? Hát csak azért kérdtem, mert oda négy krajczár ára is elég lesz.
– No lám, milyen jó, ha az ember a baját elmondja valami jó embernek. Már most megmarad hat krajczár s ez épen jó lesz.
– Egy kis papramorgóra a vőlegénynek.
– Igenis. Azt akartam mondani. Köszönöm a jó tanácsot. Az Isten áldja meg jártában-keltében, még az unokáinak az unokáit is: a miért a szegény özvegy asszonyok sorsát ilyen igazán szivén hordozza.
A MUMIA ÉS A GÓLYA.
Seconchis király volt a leghírhedettebb hadvezető az egyptomi Faraók között. Ő győzte le Juda királyát Rehabeámot, s Jeruzsálemet is bevette ostrommal. E diadalmas hadjáratának emléke meg van örökítve a karnaki templom déli oldalán levő képes feliratban.
A hatalmas király minden módon gondoskodott a halhatatlanságáról, a mi csak emberi tudománynak és hatalomnak megadatott.
Volt egy nagy bölcseségű főpapja, a kinek a tudománya mindenre kiterjedt, a mi csak a földön és a föld alatt, a vizekben és a csillagokban lakik. Damastes volt a nagy mágusz neve.
Ez építteté a nagy Faraó parancsára a fölséges karnaki mauzeolumot, mely Seconchis síremlékének volt szánva.
Mikor elkészült a nagy remekmű, Seconchis király körül vezetteté magát a főmáguszszal jövendő sírpalotájában. Magához a sírbolthoz a templomból egy útvesztő vezetett, melyben csak egy aranylapra vésett tervrajz nyomán lehetett magának a tudósnak is eligazodni. A labyrinth közepén volt maga a sziklába vágott krypta, s annak a fenekén a kő sarcophag, mely négy sphinx hátán nyugodott; s azokhoz három lépcső vezetett föl, egyik rézből, másik ónból, harmadik tömör ezüstből.
A sarcophag fejénél pedig ült egy óriásvitéz, aranyozott bronzból készítve, a ki egy titkos gépezet által mozgásba hozatott, ha valaki a három lépcsőfokon fölhágott a sarcophágig.
A sarcophag tetejére volt írva hieroglyphokban e nagy mondás:
«A halhatatlan Seconchis király itt él, míg a világ tart.»
– Magyarázd meg, bölcs, mondá a király, hogyan él az, a ki meghalt?
– Közönséges ember él az állatokban, madarakban, a mikbe lelke átköltözik, miután a teste porrá lett. De a királyok teste nem változik porrá, azt bebalzsamozzák, kősírba elrejtik: és így a lelkük is ott marad velük: s ott virraszt fölöttük, míg letelik három ezer év s akkor lélek és test ismét egyesül.
– De akkor az én lelkem nagyon szomorú lesz ebben az örök sötétségben.
– Gondoskodtam róla, hogy holta után is királyi dicsőség legyen a lelkeddel. Koporsód fejénél fog állni az örök lámpa: a soha ki nem alvó fény, s ennek a világosságánál szemlélheti a lelked a sírbolt falára felirt szakaszait dicső uralkodásodnak. Egy holdnegyed telik bele, míg egy oldalt végig olvas. Eként számlálhatja még a sír örök éjszakájában is a századokat és az ezredeket a saját dicsősége korszakainak klepsidráján.
Seconchis királynak fölöttébb tetszett ez a kilátás az örök életre. Ez igazán királynak való másvilág!
– Ismeri valaki rajtad kívül az örök lámpának titkát?
– Senki. Meggyújtani is egyedül én tudom.
– Bizonyos vagy-e arról, hogy engemet itt e sírteremben nem fognak háborgatni?
– Gondoskodtam róla. Az idevezető labyrinthok bejárata a te eltakarításod után úgy be lesz falazva, hogy azt semmi jel el nem árulja. De jobban, mint a titok, megőrzi nyugalmadat az igazság, a mi templomod homlokzatára lesz felirva: «Itt él örökké a halhatatlan Seconchis király, ki minden kincseit kiosztá a szegények között, magával nem vitt a sírba egyéb kincset, mint tetteinek ragyogását.»
– Nagyon jól van, mondá a Faraó. Hát saját magadról hogyan gondoskodtál, a túlvilágot illetőleg, bölcs Damastes?
– Az én testem meg fog térni a porhoz, melyből vétetett; a lelkem pedig átköltözik egy gólyába s annak ivadékain keresztül fog élni, a míg a földön vizek és mocsarak lesznek.
– S te megnyugszol ebben a sorsban?
– Nem kívánhatok Izistől jobbat. A gólya szentelt állat, melyet minden nép megbecsül. A gólyát soha vadász nyíla, aethíop parittyája el nem ejti: sem keselyü meg nem öli. Barátja az emberi nemnek. Fészkét a házak tetejére rakja. Bejárja az egész világot a gyöngytermő Hyperboraeoktól az Atlas hegyen túl levő Boldog-szigetekig. A gólyában lélek lakik, mely az időket előre látja és a multakra visszaemlékezik. A gólya a madárrá vált bölcsesség.
– S mikor következik el az én halálom? kérdezé Faraó a bölcstől.
– Kérdezted. Megmondom. Megkérdezém felőle a csillagokat. Azt mondják, Seconchis király meghal, még ez évben, midőn a nap a rákfordulóba lép s elsötétedik.
– Tehát a legközelebbi napfogyatkozáskor.
– Annak is pedig a kezdetén. A teljes elsötétedést már nem fogod megérni.
Ez a jóslat sehogysem tetszett a Faraónak.
Megrázta a fejét, hogy csakúgy csilingelt a koronájáról lecsüggő sok aranyláncz s bosszúsan ütött a földre királyi pálczájával, mely épen olyan hosszú volt, mint ő maga s fejül egy nap volt rajta. Hiszen még egészen jó erőben, élte virágában volt. Semmi baját sem érezte.
– S mikor fogsz te meghalni, bölcs Damastes?
– Én pedig a csillagok beszéde szerint, elvégzem e testben való életemet annak a napnak az estéjén, a midőn tégedet eltemetnek, midőn feljön a hold: de annak is csak a felső szarvát fogom meglátni, az egész sarlóját már nem ezekkel a szemekkel.
Ez a jóslat nagyon elkomorítá a Faraót. Még senkinek sem mondta szóval, sem írásban ki nem adta, de már a lelkében el volt határozva, hogy halála után, a mint a sír-templom bejárata be lesz falazva, mindazokat a kőmüveseket leöljék, a kik azt a munkát elvégezték, s utoljára magát a főmáguszt is megfojtsák, a ki egyedül tudja a labirinth titkát.
És ezt a gondolatokban rejtegetett titkot leolvasta a mágusz a csillagokból.
E naptól fogva még gyanakodóbb lett a király a környezetére, mint addig volt. A végzetes napon, midőn a nap a rák fordítóba ér, s melyet valamennyi csillagjós napfogyatkozással jelzett előre, a király felhágott a palotája tetejére – egyedül. Senkit, még egy feleséget sem engedett magához közelíteni. Azon a napon sem ételt, sem italt meg nem ízlelt: nehogy megmérgezzék.
És aztán nehogy úgy járjon, mint az a király, a ki úgy halt meg, hogy egy halászsas a magasból egy tekenős békát ejtett a fejére: egy ércz mennyezet alá vette be magát. Igy aztán kellőképen meg lévén védelmezve az égiek és földiek ellen, azt hivé, hogy fittyet hányhat a halálnak és a csillagoknak.
E nagy egyedűllétben, a palota magasán ülve, hallgatá az utczákra felgyült nép moraját. A napsötétedés kezdetén jajgatással, dobveréssel igyekezett a nép segítségére jönni a sötét ellenséggel küzdő «Ptah» napistennek. Fújták a tülköket minden templom tetején a papok, s a harczosok nyílzáport lövöldöztek az ég felé. A nap azért csak folytatta az elsötétülést. Már a féltányérja elfogyott.
Seconchis király egy nagy zöld üvegdarabon keresztül nézte e félelmetidéző tüneményt; s az járt az eszében, hogy a csillagjóslat szerint neki csak az elejét szabad ennek élve meglátni. Pedig már a közepén is túl járt. Vagy a csillagok hazudtak, vagy a bölcs!
A mint így bámul a magasba, a félszemét összehunyorítva s annál fogva a száját eltátva, egyszer csak berepül a száján egy scarabaeus, az egyptomiak szent bogara s a torkába tévedve, nehány percz alatt megfojtja a királyt.
Mire a nap teljesen elsötétült, Seconchis király szemére is ráborult az örök sötétség.
És azután a bölcs Damastest is utolérte az a végzet, a mit magának a csillagok áspektusaiból megjósolt. Hét napig tartottak a temetési szertartások: azokban ő volt a főfő rendező. Midőn pedig a király teste be volt balzsamozva, s nagy parádéval a sírtemplom üregében elhelyezve, Damastes még sajátkezűleg pingálta a sírüreg falára felrajzolt élettörténethez a király halálának történetét is: azután meggyújtá az örök lámpát, s elhagyva a sírboltot, az építőkkel úgy elrejteté a labyrinth bejáratát, hogy azt megtalálni nem lehetett. Épen este lett, mikor elkészültek vele. A hold szarva épen akkor merült fel a Nilus-ár kék tükréből. Ekkor a katonák egy jeladásra megrohanták a templomból kijövő kőmüveseket, s azokat mind egy lábig lekaszabolták; Damastest pedig, a kinek papi rangjánál fogva nem volt szabad vérét ontani, megfojták a templom küszöbén.
Ez történt, Krisztus születése előtt 883 esztendővel.
És ettől az időtől fogva ült vala a dicső Seconchis királynak a lelke az ő múmiaképen fentartott teste mellett a karnaki fényes templom rejtett sírboltjában, várva a harmadik ezer évnek a beteltét, a mikor ismét minden megdicsőült lélek visszanyeri e földi alakját, és az azzal együtt járt világi méltóságát. S ugyan ilyen rendeltetéssel vándorolt a bölcs Damastesnek a lelke egyik gólya nemzedékből a másikba, számítva az évszázadok lefolyását az óegyptomi kanikulai év nyomán, mely tudvalevőleg 1460 esztendő alatt tesz 1459 esztendőt a mi mostani kalendáriumunk szerint.
Seconchis Faraó lelkének egészen rangjához illő élvezet volt a sírbolt négy faláról leolvasni a világi életében elkövetett nagy tetteinek leirását.
Hogy hódította meg Judeát, hogy rombolta le Jeruzsálem falait.
Hogy tisztította meg Mizráim földét a Hikszoszok hadától.
Hogy vezetett hajóhadat Tyrus és Szidon ellen: – hogy törte össze a pogányok bálványait.
Ellenben hogy építé fel Hathor templomát, a szerelem istenasszonyáét, s hogyan nyert ezért jutalmul háromszázhatvanöt feleséget.
Hogyan rendelé el a csillagok járásának szabályozását.
Hány szűzet áldoztatott meg a Nilusnak.
Miként szabadítá ki ősapjának Necherochisnak a lelkét a rossz isten Typhon bilincsei közül.
Hogy ásatott új tavat a sivatag közepén, melyet a Nilus vizével töltetett meg.
Hogy épített új várost az új tó partján.
Hogy írtotta ki az eretnekeket, a kik az egyptomi istenek helyébe az egyetlen Napistent akarták felemelni.
Hogy kényszerítette a Gózen földén lakó zsidó népet a nagy csatorna ásására, melynek a veres tengerig kellett volna menni.
Hogy találták ki ő alatta a máguszok az örökké égő lámpát: a kovácsolható üveget, a kék színű ezüstöt és a korinthi érczet.
Hanem aztán mikor végére ért az élettörténetnek a lélek, a mit Seconchis halála után rajzolt a falra a bölcs Damastes, akkor mindig elfutotta a méreg. Kénytelen volt összeveszni a múmiájával.
«Ez már gyalázat! Ilyen nevetségesen végezni! Hát nem tudtad befogni a szádat, mikor a napba bámultál? Megöletni egy cserebogár által! egy Faraónak!»
A múmia védte magát.
«Te voltál a hibás. Én aludtam szépen ebéd után. Te költöttél fel: te biztattál, hogy menjek fel a palotám tetejére s onnan nézzem a napfogyatkozást. Hát kellett ez nekem?»
A lélek még jobban lamentált.
«Oh, micsoda nagy hiba volt! Otthagyni háromszázhatvanöt feleséget!»
A múmia dörmögött.
«Az én bajom az, nem a tied! Te ugyan keveset bajlódtál velük. Már most a mi megvan, megvan. Azon a pap sem segít. Hány az óra? Kétezer esztendő? Akkor még messze a hajnal. Hagyj alunnom; s ne költs fel minden százesztendős pillanatban!»
«Te könnyen beszélsz, mert átaluszod az éjszakát; de én nekem itt kell olvasnom a te nagy tetteid leírását ezer esztendőkig. Serapis úgy segéljen, úgy meguntam már ezt a dicsőséget, hogy nem bánnám, ha kidobálnának innen.»
… No ha csak ez a kivánsága volt Seconchis Faraó lelkének, akkor ezt nagyon hamar beteljesíté – Serapis.
Történt pedig egy napon, hogy holmi pákosztos fellah gyermekek a Nilus partján egy jámbor békászó gólyát kőhajításokkal megsebesítének, úgy, hogy az ártatlan állat, a félszárnyán megbénítva, nem tudott az üldöző kölykek elől megmenekülni. Meglátta ezt egy, a rizsföldön dolgozó fellah, s védelmére kelt a zaklatott szárnyasnak, a ficzkókat szétkergetve, s a megsebhedt madarat hazavitte a kunyhójába; ott bekente a zúzott szárnyát agyaggal; a mitől az meggyógyult.
A pártul fogott gólya ettől fogva hűséges követője maradt a fellahnak, eljárt vele a rizsföldre gyomlálni. Összeszedte a kártékony bogarakat és csigákat, a mik a rizst pusztítják, s nem egy mérges kigyót kapott el futtában, mely készülőben volt a fellah bokáját megharapni.
A jámbor fellah egészen a családjához tartozónak tekinté már a gólyát.
Nagyon szegény ördög volt pedig a fellah: alig volt neki betevő falatja, a mit a magzatjaival megoszszon. A rizsföld egy gazdag mameluké volt, a kinek robotban dolgozott. Az egész öltözete állt egy darab gyapotkendőből, a mit a csípője körül csavart. Még azt is levetette, mikor odakünn a mezőn dolgozott, hogy ne kopjék.
Egyszer a gólya, a mint a fellah gazdája a rizs közűl szedegeté a vizi-borsot, felkapta az orrába ezt a ledobott utolsó testtakaró leplet s kezdett vele világgá repülni.
A szegény fellah megijedt. Ez volt az utolsó jelmeze, a melyben emberek előtt megjelenhetett. Elkezdett utána szaladni a hütlen rabló madárnak.
Az pedig egyre csalogatta őt maga után, le-leszállva és bevárva, mig útóléri, mig végre eljutott a karnaki királytemplomig.
Hajh bizony a pompás templomot azóta nagyon megrongálták a pogány hódítók s a földindulások. Csak egy homlokzata áll még. A falai össze-vissza düledezve: egyik nagy koczkakő a másik fölött.
A gólya leszállt e romokra s a fellah takaróját bedugta egy ilyen nagy kő alá.
A fellah megjegyezte magának a követ s rátalálva, a magával hozott doronggal addig emelgeté, mig kimozdította a helyéből.
Ott azonban nemcsak az elhozott nyakravalóját találta meg, hanem azonkivül a kőkoczka alá elrejtve egy arany táblát is, mely tele volt karczolva mindenféle ákombákommal.
Nagyon megörült ennek a fellah, s az arany táblát eldugva a kötényébe, hazavitte a kunyhójába.
Ott azután várt addig, a mig egyszer megérkezének teveháton azok a vereshajú idegenek, a kik a hires romokat látogatni szokták.
Azok közül kiszemelve a legokosabbnak látszót, megmutatá neki a fellah a talált arany táblát, azt kérdezve, hogy mit ád érte?
A vereshajú idegen nem mutatott semmi különös örömet; csak annyit mondott a fellahnak, hogy ád neki annyi pénzt, a mennyiért azt az egész rizsföldet, a mit eddig robotban mívelt, örökáron megveheti: azonfelül még négy tevét, meg száz birkát.
Ekként a szegény fellaht egészen boldoggá tette a pártul fogott gólyamadár.
Ez a tábla volt a Seconchis király sírjához vezető labirinthnak az útmutatója.
A vereshajú idegen aztán engedelmet kért az egyptomi alkirálytól, hogy a karnaki templomot felkutathassa, Seconchis király sírját keresve. Ez meg lett neki adatva, azzal a kikötéssel, hogy a mi kincseket fel fog fedezni, azoknak a súly szerinti becsét a kormánynak ki fogja fizetni. Az idegen régiségbúvár elfogadta a föltételt s aztán hozzáfogott a környék lakosságának segítségével a karnaki romok széttakarításához. Kitartó munka után rátalálának a labyrinth bejáratára. Innen aztán eligazítá a kutatókat az arany lapra felvésett tervrajza az útvesztőnek.
Az idegen tudós maga bandukolt elől a tekervényes alvilági úton. Egyszer csak derengő fény támadt előtte. Ott találta magát a nagy Faraó sírüregében. A derengő fény az örök lámpából sugárzott elő. Az már épen kétezer év óta világít ottan.
Rejtélyes tünemény! melyhez hasonlót a mi víllanyvilágításos korunk sem bír felmutatni. Mi lehet az a világító anyag, mely kétezer éven át magát fel nem emésztette?
A régiségbúvár mohó tudnivágyással rohant a sarcophag fejénél pislogó lámpa felé. Azonban, a mint az első lépcsőre tevé a lábát, a bronz óriás alakja egyszerre fölegyenesült ülő helyzetéből.
A tudós a második lépcsőre is föllépett.
Akkor a bronz alak a feje fölé emelte a jobbját, az öklében szorított pallossal.
A tudóst ez sem ijeszté meg. Rálépett a harmadik lépcsőre is. Ekkor a réz lovag a pallossal lesújtott a sarcophag fejénél lobogó örök szövétnekre s azt darabokra törte. És ezzel az évezredek titka örökre el lett temetve.
Azonban, ha az örök lámpa elveszett is, (a mi külömben is nagy csapás lett volna minden lámpagyárosra és az egész petroleum termelésre nézve: jó, hogy a rézlovag semmivé tette!) megmaradtak a nagybecsű felfedezések: a Seconchis sarcophagja, benne a bebalzsamozott királyi hullával és a bronz lovag mechanikai alakja.
Ez utóbbiért az egyptomi kormány képviselője a felfedező angol tudóstól százezer piaszter egyenértéket követelt. Később azonban, midőn a bronz szobron észlelhető zöld rozsdafoltokból meggyőződött, hogy ez nem aranyból, hanem rézből készült: leszállt a követelésével tízezer piaszterig.
Az angol tudós ezt is sokalta, s le akart alkudni belőle.
Az egyptomi aztán egyet fordított a dolgon.
– Tudja mit? Adja meg a bronz vitézért a tízezer piasztert s én aztán ráadásul átengedem ezt a mumiát!
Az angol kezet adott rá.
Ez tőrdöfés volt Seconchis király mumiájának.
Ráadásul adatni egy bronz androidára! Egy gépemberre egy Faraót! Ez halálos sérelem.
Az alkú megköttetett. Seconchis király mumiáját kiemelték a sarcophagból; felvitték a napvilágra, s aztán felkötötték egy teve púpjára. A lelkének is vele kellett költözni.
A templom szegletkövén kelepelt egy gólyamadár, féllábán pihenve. A lélek ráismert: «Óh, Damastes, mért tetted ezt velem?»
Most már nem fogja többé olvasni hőstetteinek krónikáit.
Ez még csak kis baj volt. Jött a nagyobb.
Mikor a karaván megérkezett a nilusi tó csatornájához, ott megállították a vámnál, azt kérdezve, hogy mit visznek? Mondták, hogy egy halottnak a mumiáját.
Azok pedig vakbuzgó æthiopiak valának, a kik már felvették a keresztyén hitet.
– Akkor mi keresztül nem eresztünk benneteket a hidon, mert ha egy halottat átvisznek a határunkon, minket abban az esztendőben mind elpusztít a sáskajárás.
Az angol tudós azonban ismerte jól a maga embereit. Azt mondá nekik:
– Halljátok, atyámfiai az Úrban! Ez nem holmi közönséges halott, hanem a megdicsőült Szent Habakuk prófétának a reliquiája. A hol azt keresztül viszik, ott két aratás lesz egy esztendőben.
Ezzel aztán meg volt véve a szíve a zúgolódóknak; mind leborulának a földre a szállított mumia előtt, s egyhangúan rebegék: «óh Szent Habakuk, könyörögj érettünk!»
De annál dűhösebb lett Seconchis király lelke e szóra. A haját tépte haragjában.
«Engem Habakuk prófétának adni ki! A ki a Juda népét rabigába hajtám, a ki Jeruzsálemet elpusztítottam, s a foglyaival vályogot vettettem! S most én legyek az ő Habakuk prófétájuk! Oh, Damastes, mért tetted ezt velem?»
A gólyamadár ott állt a hid párkányán s a hosszú orrát eldugta a szárnya alá. Ráért pihenni. A királyt ellenben vitték odább. És aztán szállították úttalan pusztákon keresztűl, a nép üdvkiáltásai mellett: «Hosanna a nagy Habakuknak!»
Seconchis majd megpukkadt mérgében: «Én! Habakuk!»
Dehát ez még mind hagyján.
A mint azonban az angol tudósok a karnaki sírlelet kincseivel megérkezének az alexandriai kikötőbe, s ott azokat hajóra készültek szállítani, előbb az egyptomi révhatóság előtt be kellett mutatniok a szállítmányukat, szabályszerinti megvámoltatás végett.
A rézlovag könnyen átment. Azt beirták az ócska réz rovatba.
A midőn azonban a Seconchis mumiájára került a sor: a vámhivatalnok azt kérdezé, hát ez mi a csoda?
Mondták neki, hogy «mumia».
Kereste a vámlajstromban: «mumia? mumia?» Ilyen nem fordul elő sehol.
– No hát «aszalt király!»
Annak sem volt semmi száma a hosszú katalogusban.
Pedig vámot kell érte fizetni okvetetlen! A nélkül bé nem eresztik a hajóba.
Végre a vámhivatal főnöke, az angol tudós erszényének segítségével kisütött valamit. Beirták Seconchis király mumiáját a «szárított halak» rovatába.
Seconchis lelke a fogait csikorgatta dühében! Hogy ő, a hatalmas Faraója a 24-ik dynastiának: Palæstina meghódítója, Abessinia leverője, három világrész hőse, a karnaki templom s a philæi pyramis építője, a kinek szavától Judea reszketett, a kinek Tyrus adót fizetett, a kinek halálára a nap is elfeketült, most mint «szárított hal» utazik a tengereken keresztül, a világon kivül eső, a Ptolomæusok mappáin fel nem található krétapartú ködös szigetig! s ott fogják mutogatni a szájtátó kelta nemzetnek, tubákos orrú rokkant harczosok, indus bálványok társaságában: fél drachma belépti díj mellett.
Óh, Damastes, mért tetted ezt velem!
A gólya épen akkor repült el az indulni kész hajó felett, egy tekergő kigyót czepelve a hosszú csörrében, a mit a fiainak vitt haza.
Hát melyiknek volt jobb dolga?
ARAB TRÉFA.
Gazellát lőtt egy arab vadász s azzal megajándékozta a molláht.
A mollah pompás tokányt csínáltatott a gazellából, s annak a lakomájára meghivta az ajándékozó vadászt.
Másnap odajön hozzá egy másik arab.
– Én vagyok az öcscse annak a vadásznak, a ki neked azt a gazellát küldte.
A mollah azt is ott marasztá, s megvendégelé a gazellahúsból.
Harmadnap megint jön egy arab.
– Én vagyok a sógora ama vadász öcscsének, a ki te neked azt a gazellát küldte.
Még annak is jutott a maradékból.
Negyednap megint beállít a mollah sátorába egy arab ezzel a szóval:
– Én vagyok a pajtása ama vadász öcscse sógorának, a ki neked azt a gazellát küldte.
Már ekkor nem volt a gazellából más, csak a csontja. A mollah abból főzetett a vendégének levest.
– Hallod-e te mollah! mond a vendég, a mint belekóstol a lélöttybe: «ez átkozott rossz leves!»
– Rossz e? Pedig látod, ez a jó barátja annak a gazellatokány sógora öcscsének, a mivel én a vadászt jól tartottam.
A KIRÁLYLEÁNY BABÁI.
Volt egyszer egy kis királyleány, a ki már olyan nagy volt, hogy babákkal játszott.
A papája is, a mamája is nagyon szerette a kis királyleányt, azután meg a nagybátyák és a nagynénék is. Jöttek oda látogatóba királyok, herczegek, s azok mind hoztak a kis királyleánynak szebbnél szebb babákat.
Volt azok között szőkehajú, feketehajú tündérleány drága öltözetekben; tyroli parasztleány, sarkantyus nyalka huszár, tarka bohócz, doboló nyul és a nélkülözhetetlen hosszú őszszakállú Mikulás s mindenféle népies alakok.
De mind ez a sok szép baba nem volt képes a kis királyleány tetszését megnyerni. Miért, hogy ezek olyan ostobák? csak úgy néznek egymás szemébe s azt sem mondják egymásnak, hogy «jó reggelt!»
Sokkal jobban tetszettek a kis királyleánynak a tyukok odakinn a nyári palota majorságában; voltak ottan hófehérek, gatyás lábbal s akkora tollbóbítával a fejükön, mint egy udvari csendőr sisakja; azután meg tiszta feketék, vérpiros taréjjal a fejükön; s azok mind olyan kecsesen tudtak mozogni, lépegetni, a szárnyukat rázni; közben egymással beszélgettek, s a mit az egyik mondott, azt a másik megértette; ha egyszer a kakas valami gyanus madarat meglátott fenn a magas levegőben, elkiáltotta magát, s arra valamennyi csirke futott az anyja szárnyai alá, a ki azokat szépen betakarta.
A kis királyleánynak volt dajkája is, meg nevelőnője is, a kik őt mindenüvé kisérték.
– Miért van az, kérdezé a kis királyleány, hogy a tyukok beszélnek és mozognak, a babák pedig se nem beszélnek, se nem mozognak?
A dajka nem tudott rá mit felelni.
Azután megkérdezte a nevelőnőtől. A frajla épen annyit tudott erről a dologról, mint a dajka.
Végre aztán a mamájától kérdezte meg a kis királyleány.
Miért tudnak a tyúkok mozogni és beszélni, a babák pedig nem tudnak?
A mamája aztán meg tudott neki erre felelni.
– Azért, mert az istenke úgy rendelte, hogy a tyúkoknak legyen élete, a babáknak pedig ne legyen.
A kis királyleány megértette ezt a magyarázatot, mert igen eszes gyermek volt; már a negyedik évében járt; de azért, hogy megértette, épen nem nyugodott meg benne.
Egyszer, mikor ép a tyúkok udvarában járt a kis királyleány a dajkájával meg a nevelőnőjével, megfigyelte, hogy a majorosné egy kosárba tojásokat helyez el s azokra egy tyúkot ráültet.
– Miért ül ez a tyúk a tojásokra? kérdezé a kis királyleány a dajkájától.
A dajka tudott volna rá felelni, de nem mert.
Azután a nevelőnőhöz intézte a kérdést.
Az mert volna rá felelni, de nem tudott.
A majorosné meghallotta a kis királyleány kérdezősködését s hiába integettek neki a dajka meg a frajla, nagy hirtelen felfedezte a nagy titkot.
– Hát most ez a tyúk kikölti a tojásokat s lesz belőlük kis csibe.
Azonnal ki is hozott a tyúkketreczből egy másik kosarat, a rajta ülő kotlóval, a melyben már épen kikelő félben voltak a kis csirkék; egy ártatlanka épen akkor bújt ki az anyja szárnya alól, a fél tojáshéj még a hátán volt, másik felében meg benne ült, a szája pedig már mondta, hogy «pip, pip». Olyan kedveske volt.
A kis királyleánynak ez nagyon megnyerte a tetszését, kivált mikor a kezébe vehetett egyet azok közül a maszületett, sárga selyemtollú állatkák közül, a mik még tegnap egy fehér tojáshéjban laktak.
– Most tudok már mindent, mondá magában; de el tudta hallgatni, a mit gondolt. Nem kell mindent az orrára kötni a dajkának.
Hanem aztán este, mikor lefeküdt, odahozatta az ágyához valamennyi babáját; azokat odarakta a vánkosa alá és úgy tette a vánkosra a fejét. Meg volt győződve felőle, hogy a babák is életre fognak kelni ily módon.
És hát csakugyan beteljesült a számítása. A mint a babák átmelegedtek, elkezdték a fejüket kidugni a vánkos alól, majd meg kibujkáltak egymás után.
Legelőször a feketehajú kelt életre, azzal a piros bolero ruhával; megrázta magát, hogy csak úgy csilingelt az a sok csengetyű a rokolyáján. Azután a szőke hajú támadt elő a hosszú uszályos égszínkék selyem ruhában. A míg egymást meg nem látták, addig nagyon tetszelgők voltak, hanem a mint összetalálkoztak, egyszerre mind a kettő sírva fakadt s szaladt a mamájához.
Az természetesen a kis királykisasszony volt.
– Nekem olyan szőke haj kell, mint a másiknak! mondá a barna.
– Nekem olyan fekete haj kell, mint ennek itt! sipogott a szőke.
– Én is olyan kék ruhát akarok, a milyen a nénémnek van.
– Nekem meg olyan piros kell, mint a nénémen van.
– Micsoda néném? Te vagy a néném! Én a fiatalabb. Ezen aztán majd hajba kaptak.
«Jaj de rossz gyermekeim vannak nekem!» sóhajta fel a kis királyleány. «Ugyan hogy tegyek igazságot közöttük!»
Ezalatt előjött a bohócz: kezében volt a csattogó fakardja, azon elkezdett guitározni s románczot énekelt hozzá.
Erre mind a két tündérbaba félbehagyta a czivakodást s odafutott az ablakhoz: egyszerre dugták ki rajta mind a ketten a fejeiket.
– Ez a szerenade én nekem szól.
– De bizony nekem énekel a troubadour.
Hát erre előjött a huszárhadnagy. Nagyot pödrött a bajuszán, összeütötte a sarkantyúját. Aztán odament az éneklő pojáczához, belecsapta a fejébe a csörgősapkáját. Erre a bohócz is megharagudott, kihítta párbajra a huszárt. Kirántották a kardjaikat s mensurába álltak.
«Jaj nekem, ha összekaszabolják egymást!» aggóskodék a kis királyleány. «De nagy veszedelem az, mikor az embernek ilyen szeleburdi gyerekei vannak!»
Ekkor feltámadt a házinyúl s elkezdett dobolni.
Erre a dobszóra mind a két vitéz úgy megijedt, hogy szétszaladt s elbujt az ágyfüggöny mögé.
«No ti ugyan derék katonák vagytok!» pironkodék a kis királyleány. «Érdemes volt a világra jönnötök! Mit csináljon az ember az ilyen pipogya gyerekekkel? Meg kell őket házasítani! Akkor megjön az eszük».
S mint okos mamához illik, jól összeválogatta őket. A bohócz kapja a barnát, a bolerotánczost, a huszáré lesz a szőke herczegkisasszony. Semmi ellenmondás! Csitt! én így akarom!
Itt jön a páter Mikulás. Ez mindjárt összeadja őket.
Jönne ám, ha a lábai bírnák. Ejnye, vén Nikoló! Hát illik az öreg emberhez, így tántorogni? Bizonyosan mélyen beletekintett a kancsóba. Szedje össze magát! Itt van két pár.
Jaj de azok, mikor a Nikoló elé kellett volna járulniok, mindannyiszor össze-vissza cserélték egymást: a bohócz a herczegasszonynyal, a huszár a tánczosnéval; utoljára a Mikulás méregbe jött, fogta a seprővirgácsát, szerteszét verte mind a négyet. A huszár meg a bohócz azután megint visszakerültek s ketten kétfelől karjaikra fűzve hozták a tyroli leányt, a szép szakácsnét.
«De már ez nem megy, fiacskáim!» kiáltá a kis királyleány. «Majd adok én nektek! Marsch az iskolába! Te huszár mégy az akadémiába; te diák az univerzitásba!»
S azzal a Mikulás fülön fogta az egyiket is, a másikat is s vitte őket, kit a tiszti akadémiába, kit az univerzitásba németül, görögül tanulni, hogy csak úgy csikorgatták a fogaikat!
De nemsokára előjött ám két új baba, a kiket ugyan kár volt életre költeni, az egyik egy hosszú hajú, hosszú szakállú, hosszú palástú zsidó, a másik egy potrohos korcsmáros, piros mellényben, zöld sipkában. Mind a kettő rengeteg adósságokról beszélt, a miket a huszár meg a studio csináltak s követelte a fizetést. Ezer, kétezer, háromezer forintokat!
A kis királyleány egész haragba jött.
«Nem fizetek a rossz suhanczokért! Nem bánom, csukják be őket! Egy krajczárt sem fizetek! Majd bizony! Magam is koldusbotra jutnék! Nekem az öreg napjaimra kell gondolnom. Hiába mutatjátok az irástokat. Még nem tanultam olvasni.»
Alig tudta ezeket lerázni a nyakáról, már jött az újabb veszedelem. Volt nagy patália a két tündérkisasszony meg a tyroli leány között. A szakácsné felmondott, összepakolt, elment. Akkor aztán a két babakisasszonynak kellett hozzálátni, hogy maga főzze meg az ebédet. No az szép kis főzés volt! Összeaprítottak húst, halat, sárgarépát, fokhagymát; az egyik olajat, a másik eczetet öntött a levesbe, a rántást megégették, a tejet kifuttatták, csupa kozma lett minden étel. Mikor feltálalták, a kis királyleány a csupa látásától rosszúl lett egyszerre.
Jó szerencse, hogy a válságos pillanatban felébresztette az édes mamának a csókja. A kis királyleány megkönnyebbülten rebegé, a mama nyakát átölelve:
«Mégis nagyon jól rendelte azt az istenke, hogy a tyúkoknak van élete, a babáknak pedig nincsen».
A GUTA, HERKÓ PÁTER, MEG A KIS BORBÉLY.
A «Guta» hirhedett rabló volt hajdanában. Nem tudni, hogy ő vette-e kölcsön a nevét attól a hirtelen kezű nyavalyától, a mi az embert egy percz alatt halottá tudja tenni, vagy pedig az vette ő tőle? annyi bizonyos, hogy a kit ez a gonosztevő a parittyájával főbe hajított, annak soha sem fájt többet a feje.
Lesből szokott az emberekre vadászni, meghuzódva egy árokban; innen maradt fenn a közmondás: «meglapult, mint Komoró végén a Guta». Gazdag kalmárokra szokott leskelődni, a kik drága selyem- és posztókelméket szállítottak Lengyelország felől, azoknak az elrabolt kincseit aztán magával hurczolta az erdőbe, s ha szegény vándor-diák került az útjába, annak osztogatott a drága posztóból köpenyegre valót, sing helyett egyik fától a másikig mérve a kelme hosszát.
Rettegett tőle az egész vidék. Mesemondással volt határos, a mit a testi erejéről beszéltek. Félmázsányi buzogányt czepelt a markában, mikor sétálni járt s azt száz lépésnyire el tudta hajítani félkézzel; a tűszőjébe dugva pedig egy kurta nyelű éles fejszét hordott, a mit balkézzel olyan ügyesen tudott hajigálni, hogy az mindig az élével talált, s oda talált, a hová ő küldte.
Még nagyobb volt a híre kegyetlenségének. Azt beszélték róla, hegy a kit megölt, annak a bőrét is lehúzta, s aztán felvette magára, s hogy ezért nem lehetett őt soha elfogni, mert mindig más embernek a bőrét vette fel, nem lehetett soha ráismerni. Ez azonban nem lesz igaz.
Nem ismertek bizony a Gutára, mert senkinek sem volt kedve ujjat húzni vele. Végig járt az Nagy-Bánya utczáin fényes nappal, a legnépesebb vásárban, s kotródott előle a sokaság, mikor már a buzogányának a döngését meghallotta, mivel a hányat lépett, annyit kommantott. Azután meg, a milyen vakmerően rabolta a pénzt, olyan tele marokkal szórta is azt; mikor beült a Laczi-konyhába, valamennyi vendégnek mind ő fizette ki a lakomáját, s a dudásnak tallérokkal töltötte meg az iszákját, a mért az ő nótáját fujta.
Egyszer aztán a nádorispán kétszáz arany díjat tűzött ki a félelmes rabló fejére s ezt kihirdették dob- és trombitaszó mellett minden falu, város piaczán; de az emberek fejet csóváltak rá: «kétszáz arany szép pénz! annyi egy grófnak sincs! De ki a guta meri a Gutát megfogdosni?»
Azt kérdezheti valaki, hogy mért nem lőtték hát meg messziről, ha közel nem mertek belekötni? Nem olyan volt ám hajdanában a puska, mint a milyennel manapság hadakoznak. Akkor három ember kellett a puskának az elsütéséhez: egy tartotta a vállán a lyukas végét, a másik az állához szorította a puska agyát, czélzás közben behunyta félszemét, felhuzta a félszáját, míg megtalálta a czélt, akkor a harmadiknak kiáltott: «no most!» arra ez az égő kanóczczal ellobbantotta a serpenyőben a puskaport; akkor aztán a puska nagyot szólt, nagyot rúgott s a czélzó ugyan áldhatta a sorsát, ha a puskaagya csak úgy ütötte pofon, hogy csak egy foga esett ki, nem kettő. Azalatt pedig a Guta mind a hármat agyonparittyázhatta bátran.
Egyszer még is akadt egy medveszívű ember, a ki erősen köpte a markát, hogy nohát elfogja ő a Gutát, ha senki más, még pedig eleventen.
Ez a derék ember volt a «Herkó Páter». Barát volt, a javából, a ki még az ördögöt is ki tudta űzni holmi elátkozott kastélyból, a hol az már egészen otthonossá tette magát. Volt neki egy hatalmas olvasója, a mi a derekán lógott; annak minden szeme vasból volt; lehetett félmázsa; a kit azzal meg talált legyinteni, nem kellett annak több áldás. Derék barát volt: többet prédikált a csatatéren, mint a kathedrában.
Elindula a Gutát felkeresni.
Könnyű volt arra rátalálni. Ott szokott az tanyázni rendesen a nagy patakmalomban, a hol az a szép özvegy molnárné lakott, a kibe a rabló fülig szerelmes volt. A szép molnárné pinczéje soha sem fogyott ki a jó borból, pedig nem őrölnek bort a malomban. Azt a Guta harácsolta el szekérszámra a kupeczektől, a kik azt vitték volna Lengyelországba, ha útjokat nem állta volna.
Csak betoppan ám egy este a Herkó páter a malom pitvarába; mikor épen ott dőzsölt a híres rabló.
– Benedicat! köszönté a Herkó páter.
– «Farkas mondja: borjuláb!» felelt rá a rabló, s még csak fel sem emelte a pofáját a tenyeréből, a hogy az asztalra könyökölt.
A Herkó páter leült az asztal innenső végére.
– Te vagy az a híres Guta?
– Kérdezd meg a buzogányomtól, az majd megmondja, szólt a Guta, végig nyújtva az asztalon a félmázsás czelőkéjét.
– No hát én meg a Herkó páter vagyok: bizonyítja az olvasóm, mondá a barát s azzal ő is odaveté az asztalra az olvasóját nagy csörömpöléssel, mintha összefűzött ágyúgolyók lettek volna.
– Hát mi szél hord erre, a hol még a madár sem jár? kérdé Guta.
– Nem árulok zsákban macskát, felelt rá a Herkó páter. Azért jöttem ide, hogy tégedet, istentelen gonosz rabló, az igaz útra térítselek.
Olyant nevetett erre a Guta, hogy a malomkerék is megállt ijedtében.
– Engem térítesz az igaz útra? No de már ennek a csodának megiszszuk az áldomását. Héj, legények! Azt az ünneplő kupámat.
Két molnárlegény rögtön ugrott a parancsszóra s előhengerített a pinczéből egy gönczi hordót, a minőben a jó hegyaljait szokták szállítani a polgároknak: harmadfél akó fér bele.
Guta kihúzta a fogával a hordóból a dugót, s azzal a két kezével megragadva a hordó párkányát, fölemelé azt a levegőbe, s úgy ívott az akona lyukon át, egy hosszú lélekzetvételig; akkor aztán odatette a hordót Herkó páter elé.
– Hát ez az én ünnepi kupám. Így szoktam én áldomást inni, mikor tulipiros kedvem van.
– Jajh! Ez semmi, monda a Herkó páter. Ez nem is ivás, ez csak borszopogatás.
S azzal olyat ütött a rettenetes öklével a hordó fenekére, hogy az rögtön beszakadt: akkor aztán a két tenyere közé fogta a hordó hasát, s a hogy a gyerekek szoktak inni a köcsögből, úgy nyakalt egy hatalmasat a hordó karimájából.
– Hát én meg így szoktam inni!
Nagyot bámult erre a Guta. «No még ilyen ficzkóra nem akadtam, a mióta két lábon járok. De hát már most a borhoz sült is kell. Megyek, hozom».
Azzal fölkelt, kiment s nemsokára visszatért, egy eleven tulkot hozva a vállán.
– Itt van a tokánynak való! Ne mondd, hogy nem láttalak szivesen, mikor beállítottál hozzám.
– Ez is csak valami. Mordult rá a Herkó páter; de hát hogy én se jöttem légyen üres kézzel: várj egy kicsit. Itt hagytam az erdőn. Megyek, hozom.
Azzal kiment az erdőre a Herkó páter, s nemsokára visszatért, egy nagy három mázsás vaddisznóval a vállain, a mit az összekötött négy lábánál fogva úgy akasztott a nyakába, a hogy szokta hozni a juhász a husvéti bárányt.
A Gutának át kellett látni, hogy a Herkó páternak a tudománya legalább is olyan nagy, mint az övé.
A két pecsenyét aztán nyársra húzták, ott kinn az erdő tisztásán nagy tüzet raktak, megsütötték s nagy lakomát csaptak; eltartott kivilágos kivirradtig, a gönczi hordóban maradt is, nem is valami. Hanem azért se a Gutának, se a Herkó páternak még csak a szeme sem állt keresztbe.
– No hát komám, mondá a rabló. Ettünk, ittunk, jól mulattunk. Egyikünk sem tántorodott meg. Már most gyerünk játszadozni.
– Ugyan mi játékot tennénk?
– Hát kugliznánk egy kicsit.
– Ugyan mivel?
– Hát vagy te az én fejemmel, vagy én a tieddel.
– Az nem jó lesz. Én a magam fejét nem adom oda, a tiedet meg nem veszem el. Az emberölést nekem tiltja a csuhám.
– No hát játszszunk baltahajigálósdit.
– Nekem nincs baltám.
– Van nekem. Egy is elég. Elébb én hajítom el a baltámat, te állsz ki a czélnak. Én fogadok abba a kétszáz aranyba, a mi fejemre van kitüzve, hogy a jobb karodat találom el a baltámmal: úgy levágom, mintha ott sem volna. Azután te veszed a baltát a másik kezedbe, én állok czélba, oda vághatod belém, a hová neked tetszik.
– Áll a fogadás. Mondá rá a Herkó páter. Hát hová álljak?
– Oda a közé a két árva tölgy közé.
A Herkó páter kiállt czélnak. Azonban, a midőn a rabló felé hajítá a baltáját, előkapta az olvasóját, s olyan sebesen pergette azt maga körül, mintha kerekes rokka szélkelepje volna, s a hatalmas olvasó félrecsapta a süvöltő fejszét veszedelmes röptéből: a Herkó páter karja helyett az egyik árvatölgyet vágta az ketté derékban.
– Elvesztettem a fogadást, hörgé a Guta; – most rajtad a hajítás sora.
– Mondtam már, hogy én meg nem öllek; hanem viszem a fejedet eleventen a nádor ispánhoz.
– Hát megadom magam, monda a Guta. – Gavallér ember fizet, ha vesztett. Megkötözhetsz. Mivel kötöd össze a kezemet?
– Majd akad valami, – szólt a Herkó páter, s azzal széttekintve, meglátá a háta mögött a ketté vágott árva tölgyet: azt felvette, odatartotta a tűz fölé, mig jól megpörkölődött; akkor aztán rátette a lábát a megparáholt nyersfa egyik végére, a másikat pedig a két kezébe fogta s guzst csavart belőle, a hogy más ember szokott bánni a fűzfa-rekettyével.
A rabló engedelmesen odanyujtá eléje a két kezét, s a Herkó páter rácsavarintotta a gúzst. Fogva volt már.
– Hát csak jól megkötöztél? – kérdé a Guta jámbor szóval; no hát szépen köszönöm a jó voltodat.
Azzal egyet rántott a két kezén, s a hatalmas gúzs úgy szakadt le arról, mintha csak fűzfa-rekettyéből lett volna.
– De már látom, hogy nem vagy magadban! – kiálta fel a Herkó páter, elszörnyedve. Nem próbálgatlak tovább. Itt hagylak in nomine Domini.
S azzal a kezét nyujtá neki bucsuzásra.
A kézszorításnál azonban úgy összesajtolá irtoztató vasmarkával a rabló kezét, hogy annak a körmeiből mind kifrecscsent a vér.
– Deo Gratias! – kiálta a rabló, s a mint a véres kezét kiszabadíthatá, odanyomta azt a Herkó páter koponyájára, s ettől a nyomástól az rögtön térdre roskadt.
Ebből aztán megtanulhatta mindenki, hogy a Guta olyan ördöngős egy ficzkó, a kivel még a «Herkó páter sem bir».
Azonban még is csak volt valaki, a ki birt a Gutával: ha akarta, úgy megkötötte egy szál fonállal az asztal lábához, hogy el nem tudott onnan mozdulni; ha akarta, az újja körül csavarhatta; ha akarta, madarat fogdoshatott vele.
Ki lett volna ez a vitéz más, mint a szép özvegy molnárné! Délczeg, sugár termetü menyecske, a kinek a tüzes két szeméért a poklokon is keresztül ment volna a rabló. De a milyen tüzesek voltak a szép molnárné szemei, épen olyan hideg volt a szive: legalább a rabló iránt az volt.
S ez a vasgyuró, kinek férfi ellent nem tudott állni, olyan volt mint egy nyaviga beteg gyermek, mikor ezzel az asszonynyal szemtől-szembe került.
Herkulesnek, Sámsonnak, Toldi Miklósnak hires nagy erejét így tudta megbénítani egy asszony: ez a gyöngesége egy erős embernek.
Hiába hordta a szép menyecskének végszámra a selymet, bársonyt, tarisznyával az aranyat, ezüstöt, csak azért, hogy egy csókot kapjon tőle: a szép, csalfa nő mindig csak igéretekkel tartotta jól s a jövőre utalta.
– Nem csókolhatlak meg addig, a mig valami van kettőnk között, a mi bennünket éjjel-nappal elválaszt.
Mi az a valami? Ezen törte a nagy bolond fejét a Guta; de nem tudta kitalálni. Dult-fult, féltékeny volt még a macskára is, a mely a szép asszonyhoz törleszkedett: hátha ez az a valami, a mi közöttük áll? Ha valami legény? Az a halál fia.
De hát nem volt az semmiféle dali legény, a mi őket egymástól elválasztotta, s a Guta nem talált semmit, a mit izzé-porrá tépjen, hogy ne válaszsza el többé szerelme tárgyától.
Volt pedig abban az időben egy nyalka borbély legény Nagy-Bánya városában, a kit úgy hittak, hogy Bertus.
A borbélyoknak nagy kelete volt a bányavárosokban, mivelhogy a bányászoknak meg volt tiltva a szakállviselés, nehogy az aranypor a szakállukra ragadjon.
Azonkivül is mindenféle mesterséget értett a Bertus, a mi csak együtt jár a borbélysággal; köpölyt felrakni, eret vágni, fogat húzni, tört lábat összeilleszteni, puska nélkül lőni. Azért is nagy kedvességben állt az egész lakosságnál, s minthogy minden órában el volt látva a frissen pergő nyelve ujdonatúj pletykákkal és mende-mondákkal, annálfogva az asszonynép is kedvelte a Bertust.
De különösen a szivébe vette a princzipálisának a szép szőke leánya, a Katicza. Az másról álmodni sem akart, mint a fürgencz Bertusról.
A princzipálisát meg úgy hitták, hogy Barnus.
Egy napon megerősítette a szivét Bertus, s a végzett körjárat után, melyet a városbeli férfiak állai körül megszokott tenni mindennap, megszólította a princzipálisát, hátulról, a mint az az officina ablakán kinézett az utczára.
– Magister úr!
– Ki beszél odahátul?
– Magam, a Bertus.
– Úgy? A famulus? No hát servus!
– Mutatok magának valamit.
– Maga? Nekem? Ugyan mit?
– Ezt a gyürüt.
Azzal odatartotta a Barnus orra elé a balkezét, melynek növendékújjára egy lószőr gyürü volt felhúzva s azon ez a név volt olvasható szép szitaszemkötő munkával: «Katicza».
– Hát e mit jelentsen?
– Azt, hogy én eljegyeztem a Katicza leányasszonyt, s elveszem feleségül.
De már erre a szóra csak kibujt az ablakból a Barnus.
– Annak köszönje, hogy csak ketten vagyunk az officinában; mert külömben úgy csapnám pofon, hogy hét csillagot látna a szemével; de nem teszem, mert ha meghallanák oda kint az utczán a csattanást, maga azt beszélné mindenütt, hogy maga ütött engem pofon, nem én magát.
– Minek ez a nemes harag? Ha én szeretem a Katicza leányasszonyt, s az is szeret engem.
– Van magának pénze?
– Van.
Erre a Bertus kivette az oldalzsebéből a tarkazsebkendőjét, annak a csűcskéjébe volt bekötve egy valóságos körmöczi.
– Hol vette maga ezt az arany csikót?
– Kaptam a bányakapitánytól, a miért három zápfogától megszabadítottam; kettő ép volt.
– Akkor hát ez az arany az enyim, – mondá a Barnus s nyugodt lélekkel a saját zsebébe csusztatta a körmöczit.
– No akkor hát ez is a magáé, mert ezt is kaptam a bányakapitánytól, – mondá a Bertus s hirtelen nyakon teremtette a princzipálisát.
Hanem aztán ugrott is ki gyors lábbal az officina ajtón át az utczára.
Az pedig utána kiáltott az ablakból:
– Megálljon maga pernahájder! Ha visszajön, még egy másik pofont is kap tőlem.
A Bertus pedig egy kis idő mulva visszafordult s azt kérdé az ablakon kikönyökölő Barnustól:
– Magister úr! Hát nem adja nekem a Katiczát?
Erre a Barnus a kezébe vette a borotválkozásnál használatos réztányért, azt odanyujtá a leánykérő elé.
– Ha nekem megtölti maga ezt a réztányért aranynyal, akkor megkaphatja az aranyos leányomat; addig pedig «orrod tőle fokhagymás!» Tudja maga!
A szegény Bertusra nézve ez nagyon kegyetlen sententia volt. Elkeseredésében mit tudott tenni: kiment a szőlőbe. Épen Orbán napja volt. Ilyenkor nagy processiót tartanak.
Az Orbán derék, nevezetes egy szent. Ő vigyáz a szőlőtermésre. Azért is ott áll a szépen felékesített szobra a szőlők között, árnyékos fák alatt. Szép, hosszu haju, piros ábrázatu szent. A nevenapján rengeteg nagy süveget tesznek a fejébe, s ugyanakkor a lábai előtti asztalt megrakják boros kancsókkal és kalácsokkal. Ezt azért teszik, hogy el ne fagyaszsza a szőlőket a nevenapján. Innen támadhatott a példabeszéd, a midőn valaki nagyon jó lakomáról tér haza, hogy «ugyan feltette az Orbán süvegét». Ekkor aztán búcsút járnak hozzá s el van fogadva, hogy ki mit kér ezen a napon magának, azt Orbán vagy teljesíti, vagy nem teljesíti. Ha reggelre elfagynak a szőlők, akkor az extra kivánságokat sem teljesíti; de ha szép borongós idővel baj nélkül elmult az Orbán nap, akkor a többi kivánság is várhatja betöltetését.
A jámbor Bertus mit kérhetett volna Orbántól egyebet, mint hogy segítse őt a Katiczája kezének elnyeréséhez.
Éjjel aztán álmában megjelent a Bertusnak a jóltevő szent. Ugyanazzal a piros ábrázattal, a nagy süveggel a fején, a panyókára vetett zöld palásttal a vállán.
– Hát igazán szereted a Katiczádat? kérdezé Bertustól.
– Dühösen, – felelt az rá.
– Hát aztán van-e annyi bátorságod, mint egy szunyognak?
– Van annyi, mint egy oroszlánnak.
– Csak annyi legyen, mint egy szunyognak: akkor megkapod a Katiczádat.
De még ez nem volt elég szent Orbántól. Bertustól elment a Gutához, azt is felkereste álmában.
Az is ráismert a szentre.
– No Orbán! Hát lesz-e lakodalomra való bor az idén?
– Lesz; ha eltávolítod azt, a mi közted és a szép özvegy között van éjjel-nappal.
– Csak tudnám, hogy mi az?
– Hát az a te nagy bolond szakállad, a mi a tüsződig ér. Addig nem kapsz csókot a szép asszonytól, a mig ezt le nem vágod.
Itt is elvégezve a dolgát a becsületes Orbán, visszament a helyére, a szőlők közé s megparancsolta a thermometrumnak, hogy le ne szálljon a zérus fokra: reggel szép langyos eső permetezett, a szőlők nem fagytak el.
– Ujjuju! kiálta Bertus, a mint hajnalban fölébredt, s látta, hogy eső esik. Hála neked szent Orbán: nem fagyott el a szőlő!
Elbámult ezen a princzipális:
– Meg van maga gárgyulva? Hát van magának szőlője?
– Van hát! mondá Bertus, s a mellénye zsebéből kivett egy összehajtogatott papirost; abban volt egy szem mazsola szőlő. Ezt én a Katiczától kaptam, kuglófba sütve; de nem ettem meg: eltettem örök emlékül.
A principális már dühös akart lenni, azonban abban a pillanatban elkezdett valaki nagy gorombán dörömbözni a még zárva levő borbélyműhely ajtón.
Barnus, Bertus, egymás lábát taposva rohant az ajtót kinyitni. Ez valami nagy úr lehet, mert nagyon goromba.
Szemük-szájuk elállt, mikor a belépőt meglátták. A rettenetes Guta volt előttük, a félmázsás buzogányával.
– Ki köztetek a mester? – dörgé bivaly hangon a rabló.
– Én vagyok, méltóságos úr, én vagyok! sietett felelni a Barnus s a kezeit mosta szárazon.
– No hát idefülelj. Azt akarom, hogy vágd le ezt az én hosszu nagy szakállamat ollóval; azután pedig simára borotváld le a pofámat borotvával: mert egy szép asszony így kivánja; ez a csókjának az ára. Ha szépen elvégzed: tiz arany üti a markodat. Itt van, előre leszámlálom az asztalra.
A Barnusnak már görbültek az ujjai a tiz arany leszámlálásához.
– Ha azonban a borotválásnál megtalálod a késsel vágni a pofámat, hát akkor látod ezt a szék mellé támasztott buzogányt? Ezzel én olyan laposra ütlek, mint egy lengyel garas!
Ettől a szótól aztán olyan reszketés állt a Barnusnak az inaiba, mintha a harmadnapos hideg lelné. Egyszerre kiejtett kezéből ollót, borotvát s hebegve mentegetődzött:
– Kérem, méltóságos Guta úr. Nem én vagyok a magister. Ez a másik az. Én csak a legénye vagyok.
– No hát gyere te másik! – mondá a Guta; két székre telepedett le, mert egy meg nem birta volna. De aztán úgy járjon a nyavalyás kezed, hogy ha megvérzed a pofámat, kásává törlek; s ha csak annyi vért eresztesz is rajtam, a mennyit egy szunyog kiszíhat az emberből.
«Szunyog!»
Ez a szó világosságot gyujtott egyszerre a Bertus agyában.
Mit is mondott csak szent Orbán?
«Ha van annyi bátorságod, mint egy szunyognak.»
Hisz a szunyog bátorsága a legnagyobb a világon! Mert az, vékony kis állat létére, meg meri támadni a legnagyobb óriást is s vérét szíja.
Ez szent Orbán intése!
– Csak te ülj csendesen, méltóságos zsivány úr, nem lesz rám panaszod.
Azzal hozzá fogott, levágta az ollóval a hosszu szakállt, azután behabozta a tarlóját szappannal, s szépen learatta a két orczájáról a tüskés borostát simára. Nem reszketett a keze.
Ekkor a tokájára került a sor a Gutának.
– No most vigyázz! inté a rabló.
– Ugyan vigyázok. Szent Orbán segíts! – fohászkodék fel Bertus.
S azzal egy kanyarítással úgy levágta a rettenetes rablónak a fejét, hogy a fej ott maradt a balkezében, szájával tátogva, szemeivel pillogatva, mig a fej nélkül maradt nagy tetem a kezével kapkodott s meg akart markolni valamit; de már nem tudta mit.
Így mentette meg a világot egy hirhedett gonosztevőtől egy borbély legény, a kit a szerelme hőssé tett: szent Orbán ujjmutatása mellett.
Meg is töltötte aztán aranynyal azt a bizonyos réztányért, s megkapta a maga Katiczáját, a kivel sokáig boldogul élt, s volt neki holtig tartó dicsekedni valója az elkövetett vitéz hőstettével s annak áldásos következményeivel.
Ebből az a tanulság, hogy a szunyog még bátrabb állat mint az oroszlán, s a borotva még hatalmasabb fegyver, mint a pallos: csak attól függ, hogy ki fogja a kezében?