Mesék

Egy felvidéki kis bányavárosban, közel a lengyel határhoz, élt egy Mihálka nevü ember. Mihálka irnok volt a városházán. Szorgalmas és rendes életü tisztviselőnek ismerte mindenki. Magányos ember volt, nem volt sem felesége, sem hozzátartozója és ha elvégezte a hivatalos dolgát, akkor hazament, elővette a lombfűrészét és dolgozott. Vékony fából szép képkereteket, kosárkákat, óratartókat fűrészelt ki. A szobája már teli volt ilyenféle holmival.

Történt egyszer, hogy egy öreg asszonyság halt meg a városban. Az asszonyság keresztanyja volt Mihálkának. Élete utolsó éveiben süket volt szegény és nem érintkezett senkivel; a halála után azonban Mihálkának hagyta a házát, meg a megtakarított pénzét. Az irnok egyszerre vagyonos ember és háziúr lett.

A ház, melyet Mihálka örökölt, olyan volt, mint a város legtöbb háza. Csupa kicsi, egyemeletes, ódon házikó áll ott a piacon, a templom körül. Némelyik háromszáz esztendővel ezelőtt épült, némelyik még régebben. Az ablakukon cifra vasrács van, a faluk fekete a vénségtől, a bolthajtásos folyosóik olyan homályosak, mint a pincegádor, a nyirkos, zegzúgos udvarukba soha sem süt a napfény.

Első éjszakán, melyet Mihálka a házban töltött, nem igen tudott aludni. Itt minden olyan ünnepélyes és komor volt. Keresztanyjának öblös szekrénye és nagy karosszéke szinte haragosan nézett reá, az oszlopos óra pedig mérgesen ketyegett, mintha azt akarta volna mondani:

– Mit keres itt ez a kopott irnok?

Másnap reggel alaposan végignézte az egész házat, hogy megbarátkozzék vele. Fölmászott a padlásra is és lámpással a kezében lement a pincébe is. A pince teli volt régi hordókkal, azokat Mihálka sorra kopogtatta, de bizony egyikben sem volt bor.

Mialatt a pincében ődöngött, valami távoli neszt hallott. Fülelni kezdett és valahonnan a vastag bolthajtások mögül muzsikaszó meg rekedt ének szűrődött a fülébe.

– Úgy látszik, a szomszéd pincéjében mulatság van, – mondta magában az irnok.

Egypár nappal később Mihálka megint lement a pincéjébe. Úgy emlékezett, hogy egy dézsát látott lenn, azt akarta fölhozni. Ekkor megint muzsikát hallott odalenn. Este véletlenül összetalálkozott a szomszédjával és szóba hozta előtte a dolgot.

– Szomszéduram pincéjében ugyancsak vígan vannak! – mondta.

Nagy meglepetésére a szomszéd így válaszolt:

– Az én házam alatt nincs is pince. Az egész utcában csak egyetlen pince van, az öné.

Mihálka nagyon elcsodálkozott ezen. Akkor hát hol szól a zene meg az ének? Mert mindig szól. Éjjel, nappal, reggel és este, valahányszor csak lemegy a pincébe, mindig hallja a távoli mulatság zaját. Különös a dologban az, hogy egyre ugyanazt a nótát húzzák az ismeretlen mulatozók.

Az irnokot nagyon fölizgatta ez a tapasztalás. Egy nap fölkereste az öreg plébánost, akivel jó barátságban élt és elmondta neki a dolgot. A pap nem igen akart hinni a szavainak. Hogy meggyőződjék az igazságról, azonnal fölkerekedett Mihálkával és lement vele a pincébe. Most már ő is hallotta a földalatti muzsikát és éneket. Persze, ő sem tudta magyarázatát adni a dolognak.

Közbe egy hónap is eltelt. Az öreg plébános, akinek kíváncsiságát ugyancsak fölizgatta a titokzatos eset, sűrűn látogatott el Mihálkához. Valahányszor együtt lementek a pincébe, mindig hallották a zenét. Legtisztábban akkor hallották, ha a pince legvégére mentek és fülüket a falhoz szorították. Akkor kivehették, hogy a falon túl egy síp meg egy hegedü játszik. Egy vastaghangu ember szakadatlanul énekel a zenéhez. Olykor, szabályos időközökben, belevág egy vékonyabb férfihang is.

Lámpafény mellett megvizsgálták a fekete falat és egy régi ajtó kőkeretét fedezték föl rajta. Az ajtó el volt falazva. Nagyon régen falazhatták el, mert a téglák már megfeketedtek a kortól és a réseik között penész meg pincegomba sarjadzott.

– Ha ezt az elfalazott ajtót kibontanók, akkor megismernők a titok nyitját, – mondta a plébános.

A két férfi elhatározta, hogy áttörik a téglafalat. Abban állapodtak meg, hogy nem avatnak be a dologba idegen embert, hanem maguk végzik a munkát. Egy nap le is mentek a pincébe, csákánnyal és feszítővassal fölszerelve. A pap az óvatosság kedvéért egy szent könyvet és szentelt vizet is hozott magával. Magukra zárták a pinceajtót, a plébános a lámpást tartotta, Mihálka pedig kezébe vette a csákányt.

Hosszu és fárasztó munka után az irnoknak sikerült néhány téglát kifeszítenie a falból. Nagy, fekete lyuk támadt a falon és mikor odatartották a fülüket, most már sokkal tisztábban hallhatták a titokzatos mulatók duhaj lármáját. Mihálka a feszítővassal kezdte mélyíteni a lyukat. Jóideig dolgozott. A vasrúd egyszerre keresztülszaladt a falon. Keskeny rés támadt a téglák között. Ugyanakkor a lámpás hirtelen elaludt a pap kezében és a két férfi sötétségben maradt.

Eleintén nagyon megijedtek, de aztán megfogták egymás kezét és a falhoz közeledvén, benéztek a résen, melyből piros tűzfény csapott a szemükbe és hangos lárma hangzott feléjük. Különös dolgot láttak. A falon túl még egy pince volt. A pincét égő fáklya világította meg. Két éneklő férfi ült egy kupákkal megrakott, fölborított hordó mellett és két szál cigány hegedült nekik. A férfiak fölváltva énekeltek és ittak, a cigány pedig mindig ugyanazt a nótát húzta, melyet Mihálka egy hónap óta már annyiszor hallott.

A mulató férfiak közül az egyik ősz volt, a másik javakorabeli férfinak látszott. Mind a kettő félelmetes külsejü ember volt. Katonáknak látszottak, de olyan egyenruha volt rajtuk, aminőt ma már nem viselnek semmiféle hadseregben. Sastollas, prémes süveget viseltek, hosszu hajuk a vállukra hullott, piros dolmányuk fölé farkasbőrt kapcsoltak. Az öregebbik, akinek hosszu, ősz bajusza a füléig ért, ordítozva énekelt és a csákányával hadonázott. A másik füstölő pipát tartott a kezében. Különös volt, hogy úgy a mulatozó katonák, mint a muzsikáló cigányok arca viaszfehér volt, mint a halotté. A plébános és Mihálka később egy ötödik embert is láttak a pincében. Szakasztott olyan egyenruhát viselt, mint a másik kettő, de jóval fiatalabbnak látszott náluk. Szép, sápadt arcu ifju volt. Ő nem ivott, nem is énekelt, hanem haragos türelmetlenséggel járt föl-alá a hordók között. Olykor meg-megállott a mulatók előtt és rájuk szólt:

– Gyerünk már, hajnalra Munkácsban kell lennünk.

A másik kettő ilyenkor összekoccintotta a boros kupáját és ordítozva énekelt. A sápadt ifju pedig szomoruan és türelmetlenül folytatta sétáját a hordók között.

– Miféle emberek lehetnek ezek? – kérdezte a falon túl suttogó hangon Mihálka.

– Nem tudom, de úgy látom, hogy nem jó emberek, – válaszolt ugyancsak suttogva a pap.

– Mit csináljunk most már? – kérdezte tovább az irnok.

– Majd szólunk hozzájuk…

A plébános átkiáltott a pincébe:

– Jó napot kívánok, tisztelt és kedves uraim!

Azok odaát ügyet sem vetettek rá, hanem folytatták a mulatságot.

– Hahó, katona uraim! – kurjantotta most már nekibátorodván Mihálka is.

Ő sem kapott választ. Fölváltva, majd együttesen kiáltoztak a lyukba, de a mulatók nem vettek róluk tudomást. Végül már be is rekedtek mind a ketten.

– Ez nem igaz dolog, – mondta a plébános.

– Mit csináljunk most már? – kérdezte újból az irnok.

– Kitágítjuk a rést annyira, hogy átmászhassunk rajta, – mondta a plébános.

Mihálka nagyon megszeppent.

– Azok gonosz lelkek, – suttogta. – Hátha széttépnek dühükben, hogy megzavarjuk istentelen mulatságukat?

– Attól ne féljünk, – válaszolt a plébános. – Az Ur nevével köszöntjük őket és akkor nincs fölöttünk hatalmuk.

Az irnok kénytelen-kelletlen dolognak látott. Most már gyorsabban haladt a munka. Egy rövid óra mulva akkora volt a lyuk, hogy egy ember átbujhatott rajta.

A plébános kezébe vette a szent könyvet és a szenteltvíz-tartót és átmászott a résen.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondta.

A mulatók nem válaszoltak, rá sem pillantottak, hanem tovább ordítoztak, a cigány pedig dühösen fújta a nótájukat. Az ifju katona azonban, aki egész idő alatt a hordók között barangolt, most odalépett a pap elé. Hófehér arcából két végtelenül szomoru és ködös tekintetü szem tekintett a plébánosra.

A pap bátor aggastyán volt, de ettől a tekintettől mégis megborzongott.

– Gyerünk már, hajnalra Munkácson kell lennünk! – mondta panaszos és rimánkodó hangon az ifju.

A pap összeszedte minden bátorságát.

– Az élő Istenre kérdem, vitéz uram, mondja meg, mi dolga Munkácson?

Az ifju katona mereven és értelmetlenül bámult rá. Szép, halvány arca fájdalmasan eltorzult, mintha szenvedést okozna neki a gondolkodás.

– A fejedelem parancsolta… A fejedelem vár… – hebegte szomoruan.

– Isten nevében kérdem, miféle fejedelemről beszél, vitéz uram? – kérdezte fölemelt hangon a pap.

Az ifju gyötrelmes erőlködés közepett mozgatta a száját. Végül mégis megszólalt:

– A mi urunk, a mi fejedelmünk… Rákóczi…

Azzal hátat fordított a plébánosnak és támolygó léptekkel folytatta nyugtalan bolyongását. A pap ekkor elővette szent könyvét és hangos szóval egy imádságot kezdett olvasni, mely alkalmas a gonosz szellemek megfékezésére. Az imádságnak azonban nem lett foganatja. És bár szentelt vizet is hintett a mulatókra, azok azért csak tovább ittak és üvöltöztek. Éppen csak az arcuk torzult el egy kissé, mikor rájuk hullott a szenteltvíz.

A pap végül belátta, hogy nem bír a duhaj kísértetekkel és visszamászott Mihálkához. Barátját a földön elnyúlva találta. Az irnok elájult nagy félelmében. Miután a főtisztelendő nagynehezen magához térítette barátját, kivezette a friss levegőre. Ott leültek a csöndes ház udvarán és beszélgetni kezdtek:

– Én most már sejtem, hogy mifélék azok a boldogtalanok odalenn, – mondta halkan a plébános. – Kétszáz esztendővel ezelőtt Rákóczi katonái voltak… Mikor a fejedelem már belefáradt a harcba, melyet a balszerencse ellen viselt, Lengyelországba vonult… Akkor valami fontos paranccsal Munkács várába küldte három katonáját… Azok azonban, mint afféle kuruc korhelyek, megfeledkeztek a kötelességükről és ivásnak adták magukat… Nagy bűnt követhettek el a fejedelem ellen, mert a büntetésük is nagy… Közel kétszáz esztendeje, hogy szakadatlanul folytatniok kell korhelykedésüket…

– De hogyan kerültek a pincébe? – kérdezte az irnok.

– Nem tudom, de úgy sejtem, hogy az kétszáz esztendővel ezelőtt valami csapszék pincéje lehetett… Valószínünek tartom, hogy egyik kuruc vezér büntetésül falaztatta be őket… Azokban a vad időkben sok ilyen dolog esett…

Az irnok és a pap abban állapodtak meg, hogy tovább is titokban tartják a dolgot. Nem tanácsos az ilyet a piacra vinni. Majd keresnek rá módot, hogy fölszabadítsák a boldogtalanokat a szörnyü átok alól.

A plébános meg is próbált sok mindenfélét. Imákat mondott a pincében, megáldotta és megfüstölte a kurucokat, csodatevő szent ereklyéket vitt le nekik. De bizony azok tovább ittak és ordítoztak. Most, hogy a fal át volt törve, csöndes éjszakákon a házba is fölhallatszott duhaj lármájuk és az irnok nem is mert többet a lakásban aludni, hanem a plébánián töltötte az éjjeleket.

Végül egy szerencsés gondolata támadt a papnak. Bűnbocsánatot csak ő tudna adni a katonáknak, aki ellen oly nagyot vétkeztek: Rákóczi fejedelem. A fejedelem hamvait akkor már hazahozták Törökországból és a kassai nagy templom kriptájában tették nyugalomra. A plébános tehát vett egy fekete selyemkendőt, azt az oltárra tette és misét mondott fölötte. Másnap elküldte a kendőt Kassára egy pap barátjának. A kendő huszonnégy óráig feküdt a fejedelem koporsóján, azután visszaküldték a plébánosnak.

Az öreg pap ezzel a kendővel a kezében lement a pincébe. A kísérteties kurucok akkor is ittak és daloltak. A plébános bátran hozzájuk lépett és meglobogtatta a kendőt. Ekkor hirtelen elhallgatott az ének és a zene, a fáklya elaludt és a pincében mély sötétség támadt. A vak sötétségben valami kínos sóhajtozás hallatszott, majd mély csöndesség lett.

A plébános hívására elősietett Mihálka, égő lámpással a kezében. A két jóbarát meglepetve tekintett körül. Kurucoknak, cigányoknak sehol semmi nyomuk. A hordók is eltüntek. Egy dohosszagu, düledező pincében találták magukat, melynek talaját korhadt fadarabok, rongyok és megsárgult csontok borították. Néhány rozsdás kardpengét is találtak a hulladék között.

E naptól fogva Mihálka nyugodtan élhetett a régi házában. Senki sem zavarta többé álmát.