A mult velünk él!
Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya! Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból, tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád, talicska, s másefféle szükséges hitványságok.
A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe. Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.
Nini! – mondok Répa Pál atyámfia!
Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb, fakóbb, de a szem ugyanaz marad.
Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak. Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarositó pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.
Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült, szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek. Én csak falusi tanitó.
Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:
– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!
Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig végre megszólalt:
– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!
És beszélgettünk.
– Hát milyen az élet Pali?
– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea?
– Nem vagy tán beteg?
– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg?
S kérdőn forditotta rám a szemét.
– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy talán gyomorbajos vagy?
– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.
Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu, felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló ostor.
Rábámultunk.
– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve.
– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg.
– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.
És fanyaran mosolygott.
A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert látni!
– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól.
– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni.
Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.
Oda tértünk be.
Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.
A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem:
– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan választottad.
– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.
– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed.
– Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet…
– Nincs társaságod?
– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te nem unatkozol?
– Soha.
– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát mindenki tud.
A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett. Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették a sört boldogan.
– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily egyformák!
– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a jóegészség!
Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven tekintetüek.
A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:
– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.
– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt akarsz pihenni, adok még egy ezrest.
– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia.
Akkor még mondanom se kell, forint járta.
A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is.
Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.
Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa, kiesik a kezéből.
A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a szemének: az ő kedves Lukács fia.
Poros volt a fiu nyakig.
Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.
– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak?
A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az ebédlőbe.
Az apja még mindig azt hitte, álmodik.
– Hát te…
– Hazaérkeztem.
– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü…
– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem. Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?
– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.
Ilyen tulok.
De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is elmondom:
Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)
Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az iskolát.
Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni. Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami görög fordítás kellett neki.
Körülpillant a szobában, és azt mondja:
– Hogy lehet ilyen lyukban lakni?
Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét.
– Hogy lehet ilyen lyukba lakni?
Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott négy éven át?
Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka, meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.
És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás.
De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye, Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.
Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony. Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett, rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni. Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a házban tanulnom.
Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek. Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt. Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor gondolkodott marokba fogva simogatta.
A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett, és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:
– Óh te nagy furfangos!
Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott, és a fejét rázta:
– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve. Minek bántják őket? Hadd éljenek.
Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.
– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc.
De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani.
Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.
Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.
Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög fordítás diktálásába.
Egyszercsak Lukács visszaszól:
– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés?
Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a leányát.
Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a lányok iránt. Ki ez? Vagy: De csinos! – Aztán a következő percben elfelejtjük.
Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.
A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az: húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem, hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.
A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt gereblyézte.
Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.
Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy tanuljak.
Cili megjelenik a kertben.
Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?
Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt. Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze, lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú, közönséges, mint a gyári kanál.
A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a tulsó felét tartotta meg a kertnek.
Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké szokott lenni.
A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is, – egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és ott aludt.
Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az imént ültetett pelargóniáit.
Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:
– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni.
Lukácsnak a szava.
Cili ránéz. Elpirul.
Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.
– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás!
– Nagy gondolat?
– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy gondolat ez? nem jó ötlet?
Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem is gondoltam abban a percben.
Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.
– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam. Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.
Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan drága, mint az enyém.
– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn.
– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg neki.
– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket.
– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám minden kívánságomat teljesíti most már.
– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít.
E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott.
– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt?
– Cilinek.
– A fináncnak a lánya?
– Nem. Egy özvegy asszonyé.
– Aki a másik házban lakik?
– Azé.
– Nincs vele valami… izéd… barátságod?
És nevetett.
Megvetőn legyintettem.
Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:
– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem!
Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről.
Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát.
– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács.
– ?
– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon a padon tanuljunk. Jó?
– Nem bánom.
– És mutass be engem annak a leánynak.
Vállat vontam:
– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.
Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.
Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk kezében könyv.
A leány megint elpirúlt.
Lukács meglökött.
– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács a neve, Horváth Lukács.
A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.
Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:
– Sáros…
– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden levél.
Cili hitetlenűl nézett reá:
– Igazán?
– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?
– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.
(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan beszélnek!)
– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike, milyen virágai vannak még?
– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk van. De azt csak később tesszük ki.
– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor eljövök Palihoz.
– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a mama megengedi-e, hogy elfogadjam?
– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?
Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés.
A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.
– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem…
És kacérkásan mosolygott. No lám!
Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leűltem.
– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. Vagy ha nem akarsz, hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.
Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét. Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen elkészültünk.
Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják. Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte.
– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után.
És megölelt.
– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig elkészülsz.
Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították, ritkán birt kiverejtékezni egy-egy elégségest. Akkor meg az kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.
A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.
Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni.
Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az ígéretének.
– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, – meglátod mennyire javadra válik.
Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.
Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába. Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én Lukácsom nem jelentkezett.
A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili kis szalmaszéken az anyja mellé.
– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül: maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.
S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják. Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.
A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.
Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:
– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához járogat?
– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a neve.
– Miféle családból való?
– Gazdálkodó az apja.
Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám:
– Vagyonosak?
– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől.
– Hány holdjuk lehet?
– Nem tudom. Lehet ezer is.
– Hm. És sokan vannak testvérek?
– Nem, csak ketten: ő meg egy leány.
Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.
Erre már elmosolyodtam.
– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét, hanem zsákban.
Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.
Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta az igért tajtékpípát. Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki.
Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz, deazért jó fiu.
A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s ki-kipillantott az ablakon.
– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén elnyujtózkodva.
Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott lenni.
Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható. Bizonyosan bent járt a városban.
Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent. Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.
A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat, otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.
Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.
Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra.
Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és alá.
Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni se.
Hát mondom csak néztem őket.
Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.
Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa.
No lám: pípázik a kedvemért!
Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett.
Erre én is csatlakoztam hozzájok.
Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony mellé.
Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre összekelhettek. Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek. Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…
Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett. Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte, hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától elmérgedt a sebe, s belehalt.
Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.
Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony… erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.
– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, – mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili örökölte…
– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban. Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat, vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.
A leányára nézett.
Cili mosolyogva bólintott.
– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta, csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:
– Ki!
Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie.
Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is fáradt.
– No én bemegyek, – mondotta a végén.
S a leányára nézett:
– Te még kint maradsz?
– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács.
És a leánynyal sétáltunk tovább.
Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában forgott volna.
Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott Lukácsnak:
– Jóéjszakát.
– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.
– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.
S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.
Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk végéig, s barátságosan elváltunk.
Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt. És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a természeti oka.
Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal foglalkoztam.
Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes. Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány! Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.
És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami finomabb matéria ez, mint a többi leány…
Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.
De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes gondok, csak mézes kenyér…
Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony, akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk, reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal, álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a kávédarálót.
Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.
Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg.
– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk.
Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.
De Lukács nem akart bejönni.
– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk barlangba?
Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról éltető fuvallat járta az útcákat.
Fel és alá sétáltunk a ház előtt.
Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép:
– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.
A leány válaszát nem hallottam.
Lukács folytatta:
– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.
Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány ezrediket.
Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott:
– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok.
Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.
Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.
Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta, hogy szívesen van velünk.
Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:
– Micsoda édes kis állat!
Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta: féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az arcához szoritotta:
– Kis gyönyörűm!
– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon!
Aztán sétálgattunk tovább.
Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán csak magunkban beszélgettünk.
– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna mondani ez a leány a szemével!
És elgondolkozva nézett a kapura.
Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké.
Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi után?
– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség. Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.
– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem.
– És a birtok?
– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a földdel való eggyütt-élés.
És sohajtott.
– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek társasága…
– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik. Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást, érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi irodaférgek.
Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta:
– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az apámmal csak nem ellenkezhetek.
Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot meglátta, meglassúdott és szalutált.
– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács.
S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett:
– Hallám, hány a csillagod?
– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát félrevonva.
Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta, hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.
Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.
A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján, mintha mondaná:
– Mily bölcs vagy anyácskám!
S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott.
Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke a homlokán!
Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök.
– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom vele!
De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad, mikor már a szemünk elaludt.
Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek.
– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség, mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset, tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.
A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az őrmesterről meg Lukács.
Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz?
Ez a kérdés nyugtalanitott.
Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom, nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.
Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára gondoltam.
A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog reánk.
Mennyi szeretet van a női szívben!
De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe: „Ezt kellene hímezni paravánra!“
Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:
– Sétáljunk Cilike.
És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom neki:
– Cilike, édes Cilike…
Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.
De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.
Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.
– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás!
Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy selyemruhás bestia miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés, az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista leányról. Lopás miatt elzárták.
Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az életemet egy szoknyáért!
Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen köszöntem neki, s rá se néztem.
Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el. Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!
És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a professzoraimat.
Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal árnyalt fehér rózsa.
Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.
A rózsát bizonyára Lukács adta!
… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán azért is jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt?
Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel?
És mégis rágta a belsőmet!
Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, szabadúlnom!
S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:
Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!
Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam. A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott homlokkal folytattam a tanulást.
Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró gondolatok:
… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek? Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már meg is kezdte? Talán épp ebben a percben…
Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok még csapatosabban tértek vissza.
Végre is azt mondtam:
– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem, hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.
Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.
Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal.
A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan… Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?
A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:
– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül.
Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam iránta?
Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak, ami nekünk a bor. Részegek tőle.
De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.
– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács.
– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány.
– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri.
A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe is, s beillant az ajtón.
Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.
– Furcsa leány!
– Mért?
– Csak. Furcsa.
Gondoltam: a levegőbe beszél.
Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.
Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik. Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.
De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.
Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb egy könnyen ejtett szóval.
Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy húsz évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.
Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is. Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is mozgékonyabbá vált.
Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál. Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy forintért nem is lehetett többet várnom.
Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.
Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között. Segitett sütni-főzni a fináncnénak.
– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud?
– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a főző-iskolába?
Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.
A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették.
No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a fejemben!
Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja. Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az ő kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja, hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból, pirosan mosolygóból.
Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is mondottam:
– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat… példás férj… a magyar humor képviselője, stb.
A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult.
– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember! Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!
Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát méltóságosan simogatta.
A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és fölemelte az ujját:
– Ezt hallgassák meg…
Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva röhögött.
– Hát mikor egyszer ihihi… paraszt lakodalomba voltam mihahahihi… egy mosonyi faluba ahhahahahuhuhu…
S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle:
– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk…
De nem bírt a röhögéstől beszélni.
Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott, Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.
Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.
– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba.
– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát szorongatva.
– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is.
Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte. Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és gyémántos hajtűzők tartották össze.
Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt.
Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi lakadalmon?
Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez:
– Nohát most a hölgyek egészségére!
Persze én is siettem kocintani Cilivel:
– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia.
Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed fintorodás futott át.
Nekem még az is tetszett.
Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca átlátszó.
– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten.
– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan.
De azért boldogan pillantott.
És magunkban beszélgettünk tovább:
– A költészet is valóság Cilike.
– De nem a tárgya.
– A tárgya is lehet valóság.
– Szépitett valóság. Irt már maga verset?
– Eddig nem.
– És eztán?
– Minden nap írok egyet.
Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:
– Miről ír?
– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?
– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva.
Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.
– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen.
A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak:
– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.
S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:
– Igazán kedves fiu.
Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte követelőn.
S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt: