A vas-tyúk.
Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat.
Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját.
– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta!
Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiucska a piros fényes bádogtojást.
A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, – ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes kezü vaskos ember, – falusi kovács.
– Haj, haj! – hallatszik olykor a festékes kezü sóhajtása.
A kovács csak hümmög reá.
Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!
Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt le érte. Zsiros megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.
De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát.
– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok én mán egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg nem is tanálok én olyan dógos kezü asszonyt többet.
– Dehonnem, – brummogta vigasztalóan a kovács.
A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát, szemét.
– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat:
– Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen.
Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy egy kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.
– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem föstenek.
A kalapos legyintett:
– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva nézett és hümmögött.
A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm. Beszélgetünk.
Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:
– Látod azt a kalapost?
– Látom. Mi van rajta nézni való?
– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik itt utazunk az első osztályon.
– Lehetetlen!
– Tudom.
– Dehiszen fölszedi a szivarvéget.
– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy százezer koronája.
Cigarettát vont elő a zsebéből.
A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri kis vadászkalap.
– Nézd, – mondottam, – de kedves arcu gyermek!
Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy szinehagyott angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt…
– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves arcu, mert a másvilág szine van már rajta.
– Beteg? Gondolhattam volna.
– Szivbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.
– Szegényke!
– Nem éri meg a tavaszt.
S megszólitotta a fiut.
– Hogy vagy Bandika?
A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét.
– Jól, – felelte mosolyogva.
De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!
Folytattuk a sétánkat a tornácon.
– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. Mondtad a kalaposnak?
– Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt.
Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az orvos elhallgatott.
A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:
– Apám! Szeretnék egy vastojást… egy vastojást…
A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói hidegsége, ajka vékonysága.
– Apám, – esengett ujra a fiucska, – az a tyúk tojik… ott la…
– Elhallgass! – mordult rá a kalapos.
– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!
Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy percet áll azon az állomáson.
A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot. Az idő borús volt, a perron kőszénszagu.
A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az arca. A fiucskát nem látom vele.
A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami elfakult régi fajta zsák-táska. Egy percre se teszi le, pedig látszik, hogy nehéz.
A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől.
– Én teszem belé! – kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan kell.
Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelöki:
– Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere!
És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik.
Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak.
Egy hatéveske kis szeplős-képü parasztgyerek álldogáll az anyja kezén lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a csodatyúkot.
Aztán az anyjához fordul:
– Anyó! Hadd tojassak én is!
– Hallgass! – feleli kedvetlenül az asszony, – drága az!
És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek orrán.
– Csak egyszer, – rimánkodik ujból a gyermek.
– Hallgass!
– Oh Istenem…
– Hallgass!
A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszercsak leereszti a lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy piszkos bugyellárist von onnan elő. Kiválaszt egy huszfillérest.
– Nesze, – mondja komolyan, – tojasd meg a tyúkot.
És könnyes szemmel nézett a gyermekre.