HARMADIK RÉSZ.
I.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonyhoz.
Trouville.
Kedves, imádott Helén kisasszony!
Ime, itt vagyok, jelentkezem. A lustaság ördöge le van küzdve. Az erény diadalmaskodott. Remélem, meg van elégedve velem?
Először is, köszönöm a könyveket. A Zord időket hamarjában mindjárt el is nyeltem. Volt rá időm. Tegnapelőtt egész nap nem csináltam egyebet, csak olvastam, mert itt is átkozott zord idők járnak.
Mondja, kérem, de tegye a kezét a szivére, nem bolondság-e Trouvilleba jönni, csak azért, hogy az ember Kemény Zsigmondot olvassa?
Kegyed azt fogja mondani, hogy én nem is azért jöttem ide, hanem a miatt, mert hőn szeretett Alisz néném beteg.
Erre én azt válaszolom, hogy hőn szeretett Alisz néném nem beteg, hanem ellenkezőleg: igen jeles szinésznő. Szinleli, esküszöm kegyednek, hogy csak szinleli a betegséget. Az egész kirándulás csak arra való, hogy megpuhitson, és a fejembe verje, hogy drága Viktor fia egy gondviselésszerü lény, a ki egyesegyedül arra van hivatva, hogy engem boldogitson. (Mennyi »hogy«!… Ne haragudjék, kedves aranyos Helén kisasszony!…)
Mondhatom, hogy ha hőn szeretett Gina néném látná ezt a ravasz mesterkedést, a mit itt hőn szeretett Alisz néném kifejt, tüstént lefeküdnék és menten meghalna (már t. i. a vén Gina, mert Alisz néném sem meg nem hal, sem meg nem adja magát, semmi áron).
Persze, óvakodom elárulni az öreg Alisz előtt, hogy átláttam a szitán. Kitelnék tőle, hogy összeesküdnék ellenem a többiekkel, s egyszerre csak mindnyájan a faképnél hagynának, legalább egyelőre, a mig úgy nem tánczolok, a hogy ők fütyülnek. Egyedül pedig csak nem csavaroghatok a világban! Mit mondana hozzá ünnepélyes nagybátyám, az érsek?!
De térjünk okosabb dolgokra. Érdemes nagynéném már bele találta magát a trouvillei életbe, s olyankor, ha nincsenek zord idők, mindig csak azt miveljük, a mit előtte való nap cselekedtünk.
Alázatos szolgálójának életrendje a következő:
Reggeli 9 óra. Kornyikálás. Hát nem borzasztó az, kedves, draga Helén kisasszony, hogy egy huszonegy esztendős duenna még kornyikálni tanuljon?! És még hozzá, Miss Harriettől! Ó, milyen boldog ön, hogy nem ismeri Miss Hariett-et! Brrr! Nem szeretnék a férje lenni!
10 óra. Fürdés. Tenger mormogása, tenger habja fölött futó szél zúgása. És az én sóhajaim.
11 óra. Lawn-tennis. Társaság kritikán alul. Csupa majmok. Nincs itt senki, de senki, Helén kisasszony, senki, még a kis Birulov se, imádnivaló parasztvicczeivel! Ó, milyen sivár is ez az élet!
12½ óra. Villásreggeli. A betegnek mesés étvágya van.
Aztán rövid szabadság. Szabadság, szerelem!… (Lásd Petőfit.) Ebben a boldog időben firkálom önnek ezeket a sorokat.
2½ óra. Megint kornyikálás. Elégikus sóhajok. Lemondás.
Aztán: ki az estacade-ra. Hatkor ebéd, néha még egy kis séta, rendesen a szobában csücsülés és pont.
Szóval: végtelenül, kimondhatatlanul unatkozom.
Alisz néném kiállhatatlanabb, mint valaha. Ugy-e, el se tudja képzelni, hogy még kiállhatatlanabb is lehet, mint a minőnek már akárhányszor mutatta magát?! Igen, de kegyed nem látta olyankor, mikor nagyon, de nagyon szeretetreméltó akar lenni. Nos, mondhatom, ilyenkor szenvedhetetlen.
De jaj, már hallom a Miss galambhangját!
Isten önnel, drága, aranyos Helén kisasszony!
Billiószor csókolja
öreg Masája.
U. i. Henrik unokatestvéremtől egy tréfás levelet kaptam, melyben arra kér, hogy fizessem ki az adósságait. Azt mondja, csak úgy lehet jövője a közélet terén, hogy ha rendbe hozom. Adjon jó tanácsot, kedves Helén kisasszony, megtegyem-e neki? Az adósság hétszáznegyvenezer forint. A kutyafáját! Nem loptam a pénzemet, hogy igy dobáljam! Nem igaz?
Még egy u. i. De megvallom, nem tudok haragudni erre a szegény Henrikre, mióta kijelentette, hogy ne hallgassak az anyjára, mert ő bizony nem pályázik a kezemre; nem pályázik pedig már csak azért se, mert ujjal mutatnának rá, hogy a feleségéből él. Szeretem az őszinteségét. A büszkesége ugyan kissé ingadozó, de a nyiltsága mégis szép, ugy-e?
Csókok, s a többi.
II.
Ugyanaz ugyanannak.
Szerda (vagy csütörtök?)
Ó, maga… legkedvesebb, legjobb, legaranyosabb minden zsémbes vénkisasszony közül! Úgy, úgy, dorgáljon csak meg! Húzza össze a szemöldökét, csináljon szigorú, rettenetesen szigorú arczot, és pirongasson, pirongasson! Mintha bizony nem tudnám, hogy minden nagy zsörtölődéseinek kiáltó daczára, mennyire szereti ezt a lelketlen, illetlen, és mindenképpen »atlan«, »etlen«, rossz kis teremtést!
Szivem teknőjének legfenekéből köszönöm kedves, haragos prédikáczióit!
A mi a szegény Henriket illeti, azt hiszem, kissé szigorú iránta. De minek vitatkoznánk róla?!… Oly kevéssé érdemli meg a szót!…
Képzelje, van egy nagy ujságom! Már nem vagyok olyan elhagyatott, mint panaszoltam, s a jókedvem kezd visszatérni. Mindezt egy inczi-finczi kis személy okozta, a kiről tavaly sokat beszéltem önnek.
A mint tegnap az estacade-on őgyelgek, árván, mint egy gólyamadár, a távolba mélázó szemem egyszerre csak egy ismerős ábrázatot fedez föl a látóhatáron. De hisz ez Pimprenelle márkiné, saját személyében!… mint a hogy a szindarabokban mondják.
Persze, hogy ő volt. Oda rohanok hozzá, s balul sikerült kisérletet teszek, hogy majd megfojtom az ölelésemmel. Ő tűri, (úgy látszik, szokva van az ilyen jelenetekhez), végre, nagynehezen, lefejt magáról, megnéz, rám ismer és felkiált:
– Nini, az én kis művésznőm!
Elmondom neki, hogy azóta felhagytam a fazekassággal.
– Azt ugyan nagyon rosszul tette – feleli ő. Aztán igy simogatja meg a hiúságomat:
– Mondhatom, édesem, soha sem láttam tehetségesebb szobrásznőt, mint maga.
Az jutott eszembe, hogy már maga ez a szó is: »szobrász-nő« – milyen ostobául hangzik! De bölcsebbnek találtam megkérdezni tőle:
– Becsületszavára?
Egy kicsit meghőköl, aztán igy vágja ki magát:
– Azért habozom, kedvesem, mert ebben a pillanatban nem vagyok tisztában vele, hogy tulajdonképpen van-e nekem becsületszavam, vagy nincs?
Én bámuló arczot vágok, ő folytatja:
– Tudja, olyan régen nem gondoltam a becsületemre, s mikor utóljára foglalkoztam vele, olyan kényes helyzetben volt szegény, hogy hamarjában igazán nem tudok visszaemlékezni, hogy mi történt vele?!… Ah, igen, igen, emlékszem már!…
Megmenekült, ismét megmenekült, de őszintén szólva, ha nagyobb baj nem történt vele, az nem az ő vitézségén, hanem a támadó ügyetlenségén mult.
S mindezt csak úgy, az első lélekzetre!… Ha még kétségeim lettek volna, erről ráismerhettem.
Mert nem változott egy cseppet sem. Épp olyan szeleburdi, meggondolatlan kis személy, s épp olyan nagy szájhős, a milyen volt.
Természetesen, nagyon megörültünk egymásnak. Annyival inkább, mert ebben a közönséges, hogy ne mondjam: ronda fészekben egyikünk se várta a másikat.
– De hát hogy kerül ön ide? – álmélkodtam. – Hisz én önt St. Mauriceban képzeltem.
– Takarékosságból, édesem, hitvány, nemtelen takarékosságból!… Nekem voltakép Scheveningenbe kellett volna mennem, de a férjem igy gazdaságosabbnak találta a dolgot. A mint tudja, Pimprenelle itt van egy kőhajitásnyira; Trouvilleban gubbaszkodnom tehát éppen annyi, mintha otthon ülnék… Ó, az én férjem nagyon sötét jellem, édesem! Isten óvja önt hasonló veszedelemtől! De hát ön, ön mit csinál itt?!…
– Mi sorra járjuk a nagy állomásokat, mintha vándorló komédiások volnánk. Igazán nem tudom, miért. Kérdezze Alisz nénémet. De nem, ne kérdezze. Miért szerezne magának egy nagyon rossz napot?!…
Elpanaszoltam neki, hogy az idén még lóversenyek sincsenek Trouvilleban. Harmadéve legalább érdekes lovakat láthattunk, ha már érdekes embereket nem is. De most!… Ó, nyomorúság!…
Majdnem sírva borultunk egymás nyakába. Megigérte, hogy egy pár napra elvisz magával Pimprenellebe. Ott legalább nem untatnak bennünket hamburgi szivargyárosok, sem kedves csemetéik. Pimprenelleben magunkra leszünk és nagyokat fogunk nevetni.
Legközelebbi levelemet már alkalmasint Pimprenelleből fogom világgá röpiteni, az én szép Budapestemre, az én kedves, veszekedő öregemnek,
a kit egyszerüen imád
a különböző nagynénik szerencsétlen áldozata (Ó, XIX. század!):
III.
Ugyanaz ugyanannak.
Trouville.
Igenis, Trouvilleból küldöm ezeket a szarkalábakat. Nem megyünk Pimprenellebe.
Mit mondtam önnek? Hogy Trouville unalmas? Szó sincs róla. Ellenkezőleg; hisz ez roppant kedves hely! És a mi fő, rendkivül mulatságos.
Nézeteim ilyetén gyökeres átalakulásában kiváló része van egy kisded, de érdemekben máris gazdag kolóniának, mely csak az imént telepedett le a Montjoliban. De akár hiszi, akár nem, meg kell vallanom, Helén kisasszony, hogy Trouville, mely kilenczezer fürdővendéggel még rettentő fészek volt, most, hogy kilenczezernégyen vagyunk, igen helyes, és érdekességekben bővelkedő várossá változott át. (Ugy-e, szép mondat?)
Hallgasson meg és igazat fog adni.
Nekem határozott szerencsém van. A véletlen úgy akarta, hogy Trouville ujjáalakitóinak a bevonulásán jelen lehettem. Kár, hogy virágot nem szórtam eléjük.
Összebeszéltünk a márkinéval, hogy az öreg Aliszt elviszszük ebédelni a Casinoba. Az ebéd ugyan a Casinoban is elég gyászos volt, de legalább nem olyan dermesztő, mint otthon.
Már éppen indulni készültünk, mikor egyszerre csak elléptet előttünk a díszes társaság.
Nagy feltünés. Mindenki az uj ábrákat nézi. Én vigyorgok. Hogyne! Egy lengő vörös szakállt látok, s ennek vidám ficzánkolásából egyszerre megjóslom Trouville szép napjait. A szakáll epikus. De a társaság sem jelentéktelen.
Azt mondanám, hogy: Guy, Gontran és Gaston. (Remélem, emlékszik a Journal Amusant gavallérjaira?!) Csakhogy négyen vannak.
Az első – látnivaló, hogy ez a társaság feje – egy huszonnyolcz-harmincz éves, jóképü fiatal ember, kaczkiás szőke bajuszszal, melyet minduntalan elégedetten pödörget. Csinos gyerek; de az arcza valamivel több észt is sugározhatna. Ugy rémlik, mintha ezt a figurát már láttam volna valami képes ujságban. De hol?
A második a vörös szakáll viselője. Hosszú, hórihorgas ember, szüntelen mosolygó, apró, vig szemmel. Semmi kiválóságot vagy nevezetességet nem sejtet. Minden egyéb jelentéktelen rajta, de a szakáll, az igazán tüneményes. Ilyen nevető, vidám szakállat nem láttam még soha. Negyven-negyvenöt éves lehet (nem a szakáll, hanem az ember.)
A harmadikat nem mondhatom sem öregnek, sem fiatalnak, sem csinosnak, sem rútnak, se szőkének, se barnának. De egy kis könnyelmüséggel rá lehet fogni ezeknek a tulajdonságoknak mindegyikét. A mi a leghatározottabb rajta, az, hogy egy kicsit kopasz. Roppant érdekes. Minden vonása, minden mozdulata kiáltja a párisit, a ki megfordul »minden világokban«, a ki nem csinál semmit, a kinek soha sem volt semmi foglalkozása, még csak szenvedélye sem. Csak »él« és jár a világban. Esküszöm, hogy ez a jellemzés találó. A pofa nem szellemtelen.
A legfurcsább alak a negyedik. Nagyon szép fiú; fekete haj, érdekes, okos, veszedelmes szem. Komoly, mint egy bank; soha még csak el se mosolyodik. Mintha fogadásból mulatna. Vagy ez a komolyság csak rendszer?
Alig foglalnak helyet, megerednek a találgatások. A szőke arczképét a márkiné is látta valami képes lapban; de ennyi az egész, a mit tudunk. Különben nincs ember a teremben, a ki nem töri a fejét. Végre egy ismerőstől, a ki több értesülést szerzett, mint mi, meghallunk annyit, hogy a szőke ezt a nevet irta a vendégkönyvbe: »M. d’Alicante.« De ez a név csak valami inkognitót takar. A többi név nem mond semmit; egyik is, másik is teljesen ismeretlen. Pedig annyi bizonyos, hogy a négy ember közül egyik sem »akárki«. Kik az ördögök lehetnek tehát?
Persze, a mig a Casinóban együtt volt a társaság, kifogástalanul viselkedtek. Hanem azután a következők történtek:
1. (Egész bün-lajstrom ez, rövid két nap alatt.) Van Trouvilleban egy auvergne-i czigány, a ki vörös nadrágban jár, és Miczkievicz Ádámnak nevezi magát. Tehát: mikor a jeles társaság magára maradt, a szőke elhozatta Miczkievicz Ádámot és a bandáját, aztán zeneszó mellett dőzsölt reggelig a czimboráival. Reggel nyolcz órakor a szőke és a vörös az asztal alatt feküdtek, katalepsziában. Mikor a párisi is hanyatlani kezdett, a fekete felállt, frissen, »mintha esküvőre menne«, s azt mondta, hogy: »Most már talán mehetünk haza«. Megszámlálták; huszonegy üveg volt körülötte. A pinczérek kocsiba rakták a három gentlemant; s a fekete szépen haza vitte őket. Azt mondják, azután sétálni ment a tengerpartra.
2. Másnap őrült szerenádot csaptak Micaëla urhölgynek, a ki a spanyol követ Micaëlája. Egész sereg párbajra van kilátás.
3. Ugyanakkor este a vörös kifosztott egy játékbankot, mely a Hôtel de Bagdadban tartja titkos üléseit.
4. Végre tegnap bált rendeztek a Montjoliban, a melyre a tánczosnőket egy külön vonat hozta Rouenból. Azt beszélik, ki volt adva a rendelet, hogy ezen a bálon faubourg-saint-germain-i hangnak kell uralkodnia. A hölgyek aztán szörnyen igyekeztek előkelők lenni, s ez pokolian mulatságos volt.
Elég két napra, ugy-e?
Persze, mindezt, magában véve, még nem találnám tulságosan mulatságosnak. Az, hogy ők megiszszák a huszonegy üveg bort, engem még nem tesz jókedvüvé. Hanem annál jobban mulattat az a rendkivüli hatás, melylyel ezek a csinos botrányok már is dicsekedhetnek.
Ha látná, édes Szép Helénám, a többieket! Hogyan tüszkölnek, berzenkednek, s mily rettentően fel vannak háborodva! Az általános elszörnyedés leirásához Jeremiás próféta sötét szineit kellene használnom. Azóta, hogy megérkeztek, egész Trouville forrongásban van. A szivargyárosok eddig már két bizalmas értekezletet tartottak, melyeken csak arról folyt a tanácskozás: hogy mi módon lehetne tőlük szép szerével megszabadulni?! Nyiltan azonban aligha fognak fellépni, mert úgy látszik, ezek az urak, ha maguk tréfás emberek is, a mások tréfáit nem igen kedvelik.
Egyébként pedig, a négy kiváló fürdővendég rá se hederit a többi kilenczezerre. Sőt, úgy tetszik, a fekete nem igen törődik sem a kilenczezerrel, sem a maradék hárommal. Mert olyan fagyasztó komolysággal vesz részt a czimborái kirugásaiban, mintha mélyen megvetné ezt a mulatságot. Mondhatom, nincsen jó izlése.
Alisz néném a szerenád óta magán kivül van. Ma délelőtt azzal állott elém, hogy egy pár hétre menjünk át Cabourgba. Tiltakoztam. Neki jutott eszébe, hogy ide jöjjünk, hát most már csak maradjunk itt.
Én és a márkiné, el vagyunk ragadtatva. Titokban megvallottuk egymásnak, hogy hideg szemlélőnek maradni a botránkoztatók és a botránkozók között, királyi élvezet.
A márkiné azt inditványozta, hogy öltözzünk fehérbe, kössünk a derekunkra háromszinü övet, s vigyünk Trouville felszabaditóinak két-két babérkoszorút.
Az ajánlatot helyénvalónak találtam, s állottam elébe. De a márkiné az utolsó perczben visszarettent.
Mondom, hogy szájhős.
Különben pedig, levelemet ezennel bezárva, maradok hűséges és jó kis tanitványa:
Masa.
IV.
Ugyanaz ugyanannak.
Trouville, egy péntek este.
Micsoda őrült meglepetés, Helén kisasszony! Tudom már, kik a botrányhősök; legalább háromról tudom, hogy kicsoda.
Botrányhősöket mondtam? Bocsánat, visszavonom. Sokkal előkelőbb (vagy előbbkelő?!… Nem, nem kelnek valami korán. Tehát:) sokkal előkelőbb személyek, semhogy ilyen diákos hangon lehetne beszélni róluk.
Legalább Trouvilleban azt tartják, hogy az ilyen »magas« vendégeket nagyon meg kell becsülnünk, ha oly kegyesek voltak, s leereszkedtek közénk, közönséges halandók közé.
Tudniillik, tegnap óta szörnyen süvegeljük őket, a min kegyed sem fog csudálkozni, ha megtudja, hogy:
a szőke ő királyi fensége Dom… Bizony isten, elfelejtettem a neveit. Csak arra emlékszem, hogy hét férfi- és két leány-neve van. Tekintettel arra, hogy a bajusza elég tömött, a leány-nevei bizonyára feleslegesek voltak.
Szóval: princz, s hazája egy szép kis, exotikus ország, a hol a »Dom«-ról itélve, nagyon meleg lehet.
Ez az exotikus kis ország különben közönbös nemcsak rám nézve, de a princzre nézve is. Azt mondják, nagyon gyéren látogatja. Esztendők óta Párisban lakik, a hol meglehetősen éli világát, s közönségesen csak a Gardenia-herczeg néven ismeretes.
A félig csúfolódó, félig kedveskedő elnevezés eredete költői. A princz ugyanis hölgy-ismerőseinek, különösen a ballerináknak – mert inkább abban a világban forog, a hol az előkelők vigadnak, mint abban, a hol az előkelők unatkoznak – gardéniát szokott osztogatni, a hányszor csak találkozik velük. A gardénia tudniillik a legkedvesebb virága. Költői princz; kár, hogy nem birja az italt.
A másik, a ki birja, még hiresebb ember, mint a princz.
Nem, soha se találnád el, kedves, ártatlan öregem, hogy ki az a gavallér, a kit eddig csak a párisinak neveztem.
(Ugy-e, nem haragszik meg érte, hogy forró szeretetemnek egyszerre csak a második személyü megszólitásban kellett kitörnie?!)
A párisi, kedves Helén kisasszony, maga a hires Monplaisir.
Persze, magától kitelik, hogy még most se tudja, kiről van szó.
De hát, igazán, soha se kukkantott bele abba az elátkozott Gil Blasba, a mikor egynéhányszor elkobozta tőlem?!
Ha vagy kétszer belenézett volna, tudná, hogy a Gil Blas mindennap tele van Monplaisir-rel. Monplaisir itt, Monplaisir ott, Monplaisir mindenütt, akár Figaro.
De belátom, hogy bővebb magyarázatokkal kell szolgálnom, mert maga oly kétségbeejtően romlatlan, hogy mindezekről a dolgokról még csak sejtelme sincs.
Tehát: Monplaisir a királya, a feje, a hadvezére azoknak a fiatalságukat élő, tomboló, vidám, gondtalan fiatalembereknek – vannak köztük igen régóta fiatalok is – »a kik mulatnak«, a kik Párisban a legnagyobb pazarlást űző könnyüvérü hölgyecskék világában élnek.
Ez a rettentő gárda rendezi mindazokat a meglehetősen érdekes mulatságokat, melyekről a Gil Blas annyi kényes dolgot tud pletykálni.
Fájdalom, orcza-pirulással kell megvallanom, hogy a különböző napihirekből én már meglehetősen ismerem a gárda minden nevesebb tagját. Monplaisirről meg éppen egy kötetre való mindenféle apró történetet tudok.
Maga nem gondolja, édes Szentem, hogy micsoda tekintély ez a Monplaisir!
A félvilágnak ama bizonyos negyedében a Monplaisir izlése szab törvényt és határt. Ő rendezi a szépségversenyeket, ő röpiti világgá a félvilág csillagait, ő nevezi ki az uralkodó planétákat. (Példának okáért, a Smilis-lányokat, a kik Pesten, már nem tudom melyik nagy mulatóban énekeltek, Párisban ő »hozta divatba.«) Sőt Monplaisirnek befolyása van a toalett-politikára is. Worth, Laferrière, Paquin rettegnek tőle s megkérdezik a véleményét. Ő küszöbölte ki a világból az utálatos alguazil-kalapokat, s neki köszönhető, hogy a vörös frakk réme nem jutott el a táncztermekig.
A Monplaisir név különben, a melyet a hölgyek adtak neki, és a melyen nemcsak mulatság közben emlegetik, hanem akkor is, a mikor a Gil Blas közönségének jelentéseket irnak róla – csak afféle komázó elnevezés. Az igazi neve Fervacques. Egy anjoui kurtanemes fia; soha életében nem csinált semmi okosat.
Most jön a nagy meglepetés.
Képzelje, a vörös szakállas!
Ez az ember, a kire nem lehet nevetés nélkül ránézni, ez az ember, a ki arra született, hogy egy czirkuszi némajáték első előadásán restauráczió-korbeli esti öltözékben négyest tánczoljon, ez az ember nem más, mint: Lord Fitzroy, a három királyság és a kontinens első Don Juanja!
Mikor ezt megtudtam, azt hittem, hogy álmodom. De hát őrültek az asszonyok?!
Ugy látszik, igen. Mert akármilyen hihetetlenül hangzik, minden kétségen kivül ez a Lord Fitzroy az, a ki a szegény Mullem grófnét megszöktette. Tudja, a szép, szőke Mullem grófnét, a kit kegyed is ismert Ostendeban, s a kiről mindnyájan azt hittük, hogy tizig se tud olvasni.
Igen, az én vörös szakállasom az, a ki Mullem grófnét megszöktette, a ki Lavergne bárónét elválasztotta az urától, a ki mint Mefisztó szerepelt Mac Gregor urnak Mrs. Mac Gregor ellen inditott pörében, s a kiért a szegény kis Davril megmérgezte magát. (Hisz emlékszik? A ki Belcolort játszotta a Françaisban.)
Képzelheti, mióta kitudódott, hogy a vörös szakállas kicsoda, nagyban foglalkozunk azzal a mondakörrel, mely a nevéhez füződik. Rettentő dolgokat beszélnek róla. De mindezeknek a koronája az, hogy ennek a vörös Don Juannak nem kevesebb, mint nyolcz élő gyermeke van, a kik mind törvényesek, mind igen jól érzik magukat, s mind el vannak készülve rá, hogy egykor tizenketten lesznek. Azt mondják, Lady Fitzroy bolondul a vörös ura után, a ki otthon úgy bánik vele, mint egy cseléddel, s koronkint, patriarkálisan, meg is veri. De lehet, ez csak tulzás.
Ó, sziv örvényei! Ki láthatna mélységeitekbe?! Hinné ezek után, kedves Helén kisasszony, hogy Lady Fitzroy, mióta a férje nem térhet vissza Angliába, Rosny gróffal való párbaja miatt, Brüsszelbe költözött, csakhogy közelebb legyen az urához. Mondja, Helén kisasszony, milyen odds-ot ad a tizenkettedik gyermekre? Másfélszeres pénz ellenében sokat tennék rá.
Hanem, úgy látszik, a vörösnek van egy kiengesztelő tulajdonsága, a mi némiképpen megmagyarázza a sikereit. Ugy vív, mint Gomard, és úgy lő, mint Carver. Csak nemrég ünnepelte meg az ötvenedik párbaját. A mint mondják, e párbajoknak volt annyi eredménye, hogy az orvosok elvesztettek, az ördög pedig nyert vagy tiz páczienst.
A negyedikről, a feketéről, még most se tudom, hogy kicsoda. Ha kiderül, azonnal megirom. Képzelem, mennyire kiváncsi rá.
Őszintén szólva, gyanakszom, hogy untatom. De, istenem, csak nem irhatok folyton Alisz nénémről?!
Végre, megverni nem fog érte, hogy ha untatom is, mint egyszer, kicsi koromban, mikor nagyon rossz voltam. Emlékszik-e még rá? Én ugy emlékszem, mintha ma történt volna. Tulajdonképpen, az, hogy megvert, már rég kiment volna a fejemből, de soha se felejtem el, hogy aztán mindjárt hogy megsiratott! Soha, soha se felejtem el, mint hullottak a könnyei, és most is hallom azt a pár szót, a mit akkor mondott: »Ó, te szegény kis árva, még én is, én is bántalak!«
Igen, emlékszem rá, hogy én már rég elhagytam a sírást, s az én kedves kis öregem még mindig sírva csókolta az arczomat. Még nekem kellett helyre vigasztalnom!
Be jó is volt hozzám mindig, mindig! Áldja meg érte az isten!
Ugy-e, most is eszébe jut néha, hogy mikor elválasztanak öntől, mennyire, de mennyire elhagyatott vagyok?!
És ilyenkor nem haragszik meg nagyon, hogy ha rosszalkodom is?!
Csókolom azt a jóságos kis kezét.
Masa.
V.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.
De, kedves Masa, micsoda rémségeket ir maga nekem össze?! Egy hölgy, a ki úgy keresi a becsületét, mint a keztyüjét, és attól tart, hogy elhagyta valahol!… Egy herczeg, a ki szereti a ballerinákat, de nem szereti a hazáját!… Meg az a lord, az a borzasztó lord, nyolcz gyermek apja, a kinek nincs egyéb gondja, mint hogy elbolonditson, sőt halálba kergessen egy egész sereg szánandó, szerencsétlen asszonyi teremtést! Ki hallott már ilyen szörnyüségeket?!
Igazán, a gyönge és véges emberi elme néha elámul és képtelen megérteni az Isteni Gondviselés titokzatos, magas czélzatú rendelkezéseit. Nyolcz gyermek nevelése, rábizva egy romlott s minden kötelességről megfeledkező férfira, a ki dézsaszámra ontja a vért, s megmételyezi a hitükben megrendült asszonyok lelkét!… De az Ő szándékai kifürkészhetetlenek. És meglehet, a Gondviselés csak azért adott ilyen apát ezeknek a boldogtalan, s minden részvétre méltó, kedves gyermekeknek, hogy maguk előtt látva a bűnt, lelkükben szent irtózat ébredjen, s annál inkább őrizkedjenek a jó utról letérni.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen lordok, ilyen főnemesek is vannak a világon!
S maga még úgy tesz, mintha mulatna rajta! De édes Masa, édes Masa!…
Pedig még nem is ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb az, hogy maga érdekesnek talál egy fiatal embert, a ki sohase kel fel az asztaltól a nélkül, hogy huszonegy üveg ne legyen körülötte!
És még azt mondja, hogy Henrik gróf iránt tulságosan szigorú vagyok! Ne csodálkozzék rajta, kedves Masa, hogy nem tudok neki könnyü szivvel megbocsátani. Örömest elismerem, hogy Henrik gróf igen szép tehetségü s kellemes fiatal ember, de nem tagadhatom, hogy meggondolatlanságai aggodalmakat keltenek bennem jövője iránt. Igy nem kárhoztathatom eléggé önnel szemben elkövetett könnyelmüségeit. Maga az az egy, hogy nem gondolva önre, olyan szégyenletes ujságokat járatott a házhoz, a milyet multkori levelében ön is emlitett, elég volna rá, hogy megrenditse személyébe helyezett bizalmamat. Csakhogy, fájdalom, ezt a bizalmat már régen elvesztettem; akkor, mikor fogadása ellenére ismét kártyához nyúlt.
Különben, ha már arról a bizonyos ujságról van szó, a melynek a nevét se akarom leirni, engedjen meg, kedves Masa, de nem olvasta maga azt olyan gyakran, mint dicsekszik vele. Maga engem csak rémitgetni akar. Azt mondta magában, hogy: »Majd megijesztem egy kicsit azt a zsémbes vénkisasszonyt. Előbb megijesztem, aztán elérzékenyitem«.
Mondhatom, sikerült is mind a kettő. Azaz, hogy bizony csak az utóbbi sikerült, mert ha egy kicsit megijesztett is, az ijedtség nem tartott sokáig, s mindjárt átláttam a szitán. Engem ugyan nem tart bolonddá. Ismerem én az én Mikulásomat.
A mi azonban Pimprenelle márkinét illeti, ha még egyszer szerencsém lesz hozzá, bizony lesz neki egy kis mondanivalóm. Hát illik az, igy beszélgetni gyermekleányokkal!
Addig is adja át neki szives üdvözletemet.
Ennek a szeleburdi asszonykának egy dologban nagyon igaza van. Igen helyesen emlitette, hogy végtelen kár volna, ha az én kis tanitványom csakugyan abbahagyná szobrászati tanulmányait. De hogy is gondolhat erre, édes Masám, mikor már oly szép sikerei voltak! Bizonynyal magam sem vagyok barátja annak a szemérmetlenségnek, a melyet még nálunk is látni a múzeumban, tudniillik, hogy fiatal, sőt serdületlen lányok teljesen öltözetlen női szobor-alakokat mintáznak, de hát hol van megirva, hogy e nélkül nem válhatik valaki művésznővé? A művészet oly szép, oly fenséges, oly magasztos!… nem hihetem el, hogy össze kell lennie kötve a szemérmetlenséggel. Mintha e nélkül nem lehetne szép dolgokat alkotni! A Psychét, megvallom, nem szerettem; de lássa, édes Masám, az imazsámolynál térdeplő leánynyal oly jeleset alkotott, hogy mindenki, a ki látta, el volt ragadtatva.
(Nem szeretném, hogy ha valami nagyon elbizakodottá válnék, de magának éppen az ellenkezőre van hajlandósága.)
Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Masám, a szives sorokat, melyekben annyi szeretettel szól rólam! Hisz maga mindig… de nem, mert megint elérzékenyedem.
A grófné ő méltóságát mély tisztelettel üdvözlöm.
Magát pedig számtalanszor csókolja
szerető öreg tanitónője:
Szoláry Helén.
U. i. Nem irja, kedves Masám, forgatta-e már Krisztus követésének ama gyönyörű kiadását, melylyel születésnapjára az érsek úr ő nagyméltósága volt kegyes meglepni. Ne felejtse el megirni.
Felbontom ezt a levelet, mert fontos dolgot kell közölnöm Önnel.
Az imént – nagy meglepetésemre – igen előkelő vendég járt nálam. Az érsek úr ő nagyméltósága kegyes volt meglátogatni.
Eleinte nem tudtam elgondolni, mire magyarázzam ezt a példátlan kitüntetést.
Semmiségeken… – mit mondok?! – szeretetreméltóságokon kezdte, a melyekkel igen megtisztelte csekélységemet.
Aztán más tárgyra tért át.
– Elégedetten értesültem – szólt elismerő hangon – hogy Mária hugom önként, csak szive sugallatát követve, ötvenezer forintot ajándékozott a tarjáni templom épitésére.
Ez egyszersmind alkalmul szolgált neki, hogy megelégedéssel nyilatkozzék arról a tántorithatatlan vallásos érzületről, melyet maga, kedves Masám, mindnyájunk örömére, oly gyakorta tanusit. Elismeréssel emlitette azt is, hogy ha szent czélokról, ha az egyház érdekéről vagy a szegényekről van szó, az én kis tanitványom bőkezüsége nem ismer gazdasági tekinteteket.
Még ekkor se tudtam elképzelni, hogy vajjon mit akarhat?! Azért, hogy ezt nyilvánitsa, csak nem ereszkedik le az egyház egy hivséges, de igen szerény szolgálójához?!
Hanem egy pár pillanat mulva már tájékozhattam magamat.
– Csakhogy sajnos – folytatta ő nagyméltósága – ez a bőkezüség nem csupán szent czélokat ismer, s tartok tőle, hogy a családi vagyon, melynek Mária hugom a Gondviselés kegyelméből egyedüli és korlátlan ura, nagyon meg fogja szenvedni az ő leányos tapasztalatlanságát.
Azután előadta, hogy az, a mit ő »leánygazdálkodás«-nak nevezett, mekkora anyagi veszteségekkel s mi mindenféle veszedelmekkel jár. Végül oda nyilatkozott, hogy nagyon kivánatosnak tartaná, ha a kegyed uradalmai erős karú vezetőt kapnának, ha a családi vagyon ismét férfi gazda kormányzása alatt állana.
Tudom, kedves Masám, hogy a mit irok, kegyednek nem kellemes; de kötelességem megirni.
Igenis, ezután lecsapott a bomba, mint kegyed szokta mondani.
Ő nagyméltósága kijelentette, hogy ebből a zavaros helyzetből csak egy kijáró van. Az, ha maga, édes Masám, úgy a maga, mint a család érdekében lemond »kisleányos függetlenségi ábrándjairól« (az érsek úr szavai), s nőül megy Viktor grófhoz.
– Kegyednek – szólt hozzám ő nagyméltósága – jelentékeny befolyása van Máriára, a mit én természetesnek találok. Remélem, ezt a befolyást érvényesiteni fogja, Mária és a család közös érdekében.
Ijedtemben, zavaromban, meglepetésemben azt az őrültséget szalasztottam ki a szájamon, hogy az én tudomásom szerint maga, édes Masám, a Jóistenen kivül, nem hallgat a világon senkire. S rám kevésbbé, mint bárki másra.
Magam is megijedtem a szavaimtól s mentségképpen megjegyeztem, hogy ezt persze én sem találom örvendetesnek.
Ő nagyméltósága kissé szigorúan felelt, s megvallom, majdnem rosszúl esett, a mit mondott.
Azután a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnek a szivére, s tegyek meg minden lehetőt a Viktor gróf érdekében, a mely egyszersmind az ön érdeke is. Továbbá meghagyta, fejezzem ki ön előtt határozottan, hogy az, a mit irok, az egész család óhajtása.
Valóban, most is zavarban vagyok egy kissé, mikor ezt a kötelességet teljesitenem kell.
De azért nem mulaszthatom el emlékeztetni, kedves Masám, hogy Viktor gróf igen komoly férfi, a kire bizonyára nagy politikai jövő várakozik. Komolysága, meggondoltsága s jellembeli egyéb jeles tulajdonságai pedig arra nézve is kezességet nyujtanak, hogy mint férj a példás kivételek közé fog tartozni. Az élet nem tréfa, kedves Masám; bizonyára bátorságosabb egy erős akaratú, komoly férfi karján járni be, mint egyedül, dísztelen magánosságban.
Szerető
VI.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.
Nem ért maga, kedves kis öregem, a házasságszerzéshez! Soha se is erőlködjék; úgy is hiába minden. Hagyja abba ezt a csunya mesterséget.
Mondhatom, a szegény Viktor kilátásai átkozottul rosszak. Oly mélységesen nem törődöm én szegény fejével, mint azzal a fényképészszel, a ki az itt küldött arczképet csinálta (csinos pofácska, ugy-e?), s a ki szintén igen komoly ember.
De lehetne tőlem a szerencsétlen Viktor a világ legszeretetreméltóbb gavallérja (a mitől távol áll, annyit mondhatok); akkor se gondolnék vele valami sokat.
Mert van valami más, a mi elfoglal, de nagyon.
Igen érdeklődöm egy úr iránt, a kinek nem tudom a nevét.
Tudja, a fekete. A huszonegy üveges.
Ki lehet ez az ember?!
Tegnap kirándultunk; meglátogattuk a saint-arnould-i apátságot. Az elhagyott kert, a romok, a pusztuló templomhajó, mind, mind nagy hatást tettek rám. De ez nem tartozik ide. Ha érdekelni fogják saint-arnould-i benyomásaim: a naplómban majd megtalálja őket.
Most nem erről van szó.
Csak azért emlitem a dolgot, mert éppen a romoknál történt, a mit el akarok beszélni.
A hogy keresztülbúvok egy ajtónak nem nevezhető, veszedelmes kő-hasadékon: egyszerre csak, a másik teremben, a hová beléptem, magam előtt látom az én négy gavalléromat.
Éppen szembe jöttek velem. Át akartak menni abba a szobába, a honnan mi jöttünk. A hogy megpillantottak, természetesen félreálltak, s helyet engedtek nekünk.
Alisz nénémmel voltam, s első meglepetésemben nem állhattam meg, hogy – rá se nézve a gavallérokra, a mi magától értődik – oda ne szóljak az öreg Aliszhoz, persze magyarul:
– Nini, az én lovagjaim!
A fekete állott hozzám a legközelebb. S a hogy ezt a pár szót kimondtam, ez a gentleman, a ki soha, semmi iránt nem érdeklődik, hirtelen rám nézett, s egy másodperczig úgy tett, mint a ki meg van lepetve.
Csak nem tud magyarul?!
A dolog már azért se valószinü, mert a következő pillanatban hidegen elfordult. Talán előbb azt hitte, hogy ismerős szókat hall, és csak aztán vette észre, hogy rá nézve érthetetlen, s furcsa nyelven szóltam.
De az se lehetetlen, hogy magyar és megértett. Mert a mozdulata ezt is jelenthette:
– Hát aztán?!… Hogyha magyar is?!… Mi közöm hozzá?!… S mit érdekel engem?!…
Ki lehet ez az ember?!…
Szép gyerek, annyi bizonyos. Az én izlésem. Igen csodálnám, ha utazó ügynök volna.
És ha már maga, édes Helénám, házasságról, férjhezmenetelről beszél nekem, hát én is mondok magának valamit.
Eszem ágában sincs férjhez menni. De nem tartom kizártnak a lehetőséget, hogy egyszer felesége leszek ennek az úrnak, a kinek nem tudom a nevét.
Szinte látom, milyen kis ijedt arczot vág az én jó Lenkám ehhez az ujsághoz! Tessék, egy második bomba!
No, ne ijedjen meg! Még nincs nagyobb veszedelem.
Kezét csókolja hálás
U. i. Még egyszer elolvastam a levelét, és feltünt benne valami, a mit először, a fuzsitus fejemmel, nem vettem észre.
Ha bátyám, az érsek, ismét kegyes lesz Önt meglátogatni, kérem, mondja meg neki, hogy sem én nem vagyok olyan nagy frajla, sem ő nem olyan rettentő Dalai Láma, mint elhitetni szeretné.
Emlékeztesse őt, hogy az én érdemes szépmamám, s az ő fölöttébb tisztelt nagymamája, egy császár szeretője volt, és azt a nagy vagyont, melyet ő bizonyos megelégedéssel emleget, ennek a gyöngéd és nyereséges érzelemnek köszönhetjük.
Mondja meg, hogy ezt én üzenem neki; vagy talán legjobb lesz, ha egyszerüen megmutatja neki a levelemet.
Ha ő nagyméltóságát ez a kis családi emlék sem inditaná több alázatosságra, minden esetre jó lesz figyelmeztetni, hogy az egész világ tisztában van vele, minek köszönheti ő nagyméltósága díszes állását, meg a többi földi jót, a mik, úgy látszik, egy kissé elvakitották.
Az, hogy valaki egy félszázadig görbült, hajlongott és csúszott-mászott, teljességgel nem ok arra, hogy azután olyan peczkesen járjon, mintha nyársat nyelt volna, és úgy beszéljen, mintha ő volna a magasságbeli kinyilatkoztatás.
Azért talán nem ártana, ha ő nagyméltósága egy olyan szent leánynyal szemben, mint az én tanitónőm, valamivel kevésbbé magas hangot használna, ha már olyan szerencsés, hogy szóba állnak vele.
Ne haragudjék, édes szép Helénám, ezekért a sorokért, s ne mondjon mindjárt szabadkőművesnek. Imádom a derék, egyszerű, jólelkű plébánosokat; de ki nem állhatom az érsekeket.
II-ik utóirat. Igaz, a komoly Viktor! A komoly Viktor, a kire oly szép politikai jövő vár, egy nagyképü szamár, a kit gyűlölök, mint a bűnömet. De hogy ha ez a szép törekvésü ifjú mindjárt maga a Tói Lancelot volna is, akkor is lehetetlen kérő volna az én szememben. Van tudniillik ennek az igyekvő politikai tehetségnek egy olyan tulajdonsága, a mit soha, semmi szin alatt nem tudok neki megbocsátani: és pedig az, hogy tulajdon édes fia az én hőn szeretett Alisz nénémnek. S mi több, a szerencsétlen még rettentően hasonlit is kedves mamájához!
Nagyon értem, hogy ez a komoly ifjú szives volt észrevenni az én millióimat, a melyek nem volnának éppen ártalmára a politikai küzdő-téren. Én is azt hiszem, hogy ezek a milliók valamivel simábbá tennék az útját s megkönnyitenék joggal várható diadalait. De kissé merésznek találom azt a kivánságot, hogy a hozományomhoz adjam oda ráadásul a személyemet is, mivel az illendőség ezt igy hozná magával. Sajnálom, de ezt a kivánságot nem teljesithetem, még akkor se, ha a dolog nem csupán »az egész család óhajtása«., hanem egyszersmind Magyarország összes úri családjaié. Nem, kedves Helénám, szó se lehet a komoly Viktorról; soha, de soha se leszek a felesége.
Ellenben, ha a komoly Viktor nem volna érzéketlen egy-kétszázezer forintnyi végkielégités iránt, hajlandó volnék ez ügyben a családi tanácscsal komolyan értekezni.
Hanem, tudja mit, aranyosom? Máskor ne beszéljünk efféle nyomorúságokról.
Mind a két kezét számtalanszor csókolja
engedelmes tanitványa:
VII.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.
Kedves Masám!
Ha talán megbánta, a mit irt, sietek megnyugtatni, hogy a két utóiratot kivágtam leveléből és rögtön elégettem. Kedves sorainak csak első részét tettem el az emlékeim közé.
Nagyon szereti, öleli, csókolja az öreg
Helén.
VIII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.
Péntek, 13-ika, kritikus nap.
Kedves Helén kisasszony!
Bolondságot cselekedtem, még pedig háromemeletes, tornyos és kupolás bolondságot. Sietek meggyónni, valahogy ne a kedves rokonaim előadásából tudja meg a dolgot.
Ime a tényállás, a maga ridegségében és szárazságában.
Caudebec-ben kigyullad egy viskó, s leég az egész utcza. Szegény nép; jó öreg plébános; gyüjtések; szivargyáros fiúk jótékony czélú ünnepet rendeznek. Délután korzó, este álarczos-mulatság. (A szerencsétlen hamburgiak azt képzelik, hogy helyreállitják az álarcz becsületét húsz fok Réaumur mellett.) Szivargyáros fiúk küldöttsége, meghivó. Márkiné, Masa vigyorognak. Kijelentjük, hogy nem őrültünk meg.
Második fejezet. Délután két órakor vihar kerekedik, korzó fucscs. Borzasztó hideg, brrr, nehéz órák. A tenger utálatos, az élet unalmas, mint egy litánia. Kis Daranda térdre hull (elfelejtettem megirni, hogy Bécstől kezdve mindenütt a nyomomban van), megváltozott hangulatok, Márkiné, Masa összesúgnak.
Közjáték. Ellengőz, Alisz, vén boszorkány.
(Ballábbal kelt föl? Vagy azt nem tudta megbocsátani, hogy megint kidobtam tizezer frankot abból, a mit már a Viktor vagyonának tart?! Rejtély.)
Harmadik fejezet: a vétek gondolatban. Ingerlő akadályok, kis Daranda laposakat pislant, készülődések mindenfelé. Börtönőr hajlithatatlan. Márkiné, Masa összeesküsznek. Kijelentjük, hogy megőrültünk.
(Ez előtt a kis márkiné előtt csak meg kell penditeni valami eszeveszettséget, már lángol. Vajjon jó emésztése van-e a férjének?!)
Negyedik fejezet: vétkezés cselekedettel. Eugénie, a márkiné szobalánya. Ügyes leányzó, dominó, minden. Szélcsend, képmutatás. Márkiné, Masa álmosságot tettetnek. Öreg boszorkány be van csapva.
Nagy jelenet. Éjszaka, 10½ óra. Némaság, sötétség. Márkiné értem jön. Elhagyott folyosók, három árnyék (elvittük Eugéniet is) szökés. Ill a berek, nád a kerek.
Közjáték. Kalandok a bálban, melyekről később. 12-kor szépecskén haza.
Finále: óriási botrány. Másnap reggel gyónás. Öreg boszorkány magán kivül.
Szóval: ott voltam a bálban, Alisz nénémnek a tudtán kivül.
Tudom, kedves Helén kisasszony, mit fog mondani. Igen, ez menthetetlen őrültség volt. Magam is elrémültem másnap, mikor eszembe jutott, hogy mi mindennek tettem ki magam; egy ostobaságért, semmiért.
De, legyen nyugodt, megbünhödtem érte.
Persze, a botrányos csinyt itt senki se sejti, kivéve Alisz nénémet, a bűntársakat, meg még egy embert, a ki felismert.
De ez az ember nem számit.
Azt akarom, hogy ez a levél még a déli postával elmenjen. Nem szeretném, ha például a paptól értesülne erről a diákos cselekedetemről. (NB. Az utóiratokat nem bántam meg; különben is, minek az a nagy elővigyázat?!)
Kezét csókolja bünbánó
Masája.
IX.
Ugyanaz, ugyanannak.
Vasárnap.
Tanácsot kérek, kedves, drága Helén kisasszony, komoly és szives tanácsot, a minőt csak kegyedtől remélhetek. Főbenjáró dologról van szó; meglehet, életkérdésről. (A mi attól függ, hogy kegyed miképpen fogja fel a dolgot).
Előre kijelentem ugyanis, hogy vakon fogom követni a tanácsát.
Tehát: hozzá menjek-e a kis Darandához, igen vagy nem?
A szegény fiú most talán már negyedszer kért meg. A kitartása és hűsége igazán tiszteletreméltó.
Mondhatom kegyednek, hogy tegnap, mikor ujra előállt örök fohászával, s mint egy ágról szakadt kis troubadour, ujra elzengte előttem a tökéletes szerelem dalát, igazán meghatott.
Borús nap, ólomszürke ég; unalmas, végetlen, kacczenjammeres délután. És ez a szegény kis lantpengető!
Elmondta, hogy miattam kilépett a diplomácziai szolgálatból. Athénba küldték követségi titkárnak; nem láthatott volna soha. Aztán elkezdett rimánkodni, igen, rimánkodni, ez az igazi szó. És mialatt beszélt, mintha két könnycsepp ragyogott volna a szemében.
Látnivaló, hogy a szegény fiú tökéletesen elvesztette az eszét, és most kétségbe van esve. Istenem, én nem tehetek róla; miért nincsen valamivel több akaratereje?!
Persze, kegyed azt fogja kérdezni, hogy hát én, én elvesztettem-e az eszemet?! Nem, ezt nem mondhatnám. És ha már erről van szó, kénytelen vagyok megvallani, hogy bár a kis Darandát igen kedvesnek találom, szeretni nem szeretem egy cseppet se. Ha az ő szeme véletlenül nem akad meg rajtam, azt hiszem, egy örökkévalóságig élhetne mellettem, s azt se tudnám, hogy létezik.
Különben, a mi a szerelmet illeti, úgy számitom, hogy eddig mindössze három-négy férfit szerettem. Az első ideálom Baradlay gróf volt, huszár-kapitányi egyenruhájában. Kegyed persze ezt nem is gyanitotta; pedig, mondhatom, tizenhárom éves koromban nagyon bele voltam habarodva. Őszintén szólva, olyan régen nem láttam, hogy már nem is emlékszem rá.
Aztán, pár évvel később, vagy két órán át szerelmes voltam egy lányosan rózsás arczú, ismeretlen fiatal emberbe, a ki az Opéra Comiqueban az egész előadás alatt le nem vette rólam a szemét, és a kinek a csillogó tekintete olyan gyermekes nyiltsággal árulta el a lelkesedését, hogy engem a Beaumarchais apródjára emlékeztetett.
A harmadik lángom Wolf ezredes volt, de csak gálában, ha föltette az összes rendjeleit és vitézségi érmeit. Czivilben nem szerettem; czivilben egyszerüen csinos fiúnak tünt fel előttem.
Végre, nemrég, megismertem azt a szerelmet is, melyről Shakspere azt a bizonyos, ismert s könnyelmü nyilatkozatot tette, hogy: »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?!«
A Bois-de Boulogne-ban történt; visszatérőben voltunk. A lovaink már lépésben mentek. Gina néném egy kissé szundikált mellettem; én éppen ábrándos kedvemben voltam.
Ő ott állt a gyalogjárón, egy nagyobb társasággal. S mialatt elhaladtunk mellettük, egyszerre csak belébolondultam, a mint hosszan nézett rám, mialatt a kocsi lassan ment tova. Azóta viszontláttam, a nélkül, hogy ez a találkozás nagyobb hatást tett volna rám. Nem éreztem egyebet, csak annak a különös megrázkodásnak az emlékét. Ő maga nem tett rám többé semmi hatást, de eszembe jutott az a sajátságos felindulás, melyet a Boisban éreztem, s ennek puszta emlékére ujra átéltem azt a megérthetetlen érzést majdnem olyan erősen, mint az első alkalommal.
Ime, ez szerelmeimnek a története. A kis Daranda nevét, fájdalom, nem vehetem fel a lajstromba.
Hanem azért hozzá megyek, ha ön úgy tanácsolja. Végre is, nagyon jó fiú, és igen tiszteletreméltó tulajdonságai vannak.
Aztán meg szőke, és én imádom a szőkéket.
Egy heti gondolkozási időt kértem tőle; ha akkorra megkapom a kegyed válaszát, boldoggá tehetjük szegényt.
Kezét csókolja
nagyon, de nagyon unatkozó tanitványa:
Masa.
U. i. Nem küldhetne még egy pár Kemény Zsigmondot? Nagyon megköszönném.
N. B. Talán meglepi, hogy a feketéről nem beszélek többet. A fekete nem létezik.
M.
X.
Ugyanaz, ugyanannak.
Kedves, kedves, drága kis öregem!
… És még hozzá expressz, ajánlott, retour-reczepisszes levélben siet válaszolni, hogy valahogy bolondulod a ne igérjem magamat egy kis szőkének, a kit nem szeretek!
Nagyon hálás vagyok érte. Őszintén szólva, azóta egy kissé el is ment a kedvem a dologtól. Észrevettem, hogy a kis Daranda nem származik a legagyafurtabb fejü bölcsészektől. Aztán meg, nem hasonlit a belvederi Apollóhoz sem. Pisze, édesem, határozottan pisze.
Meg vagyok győződve, aranyosom, hogy vannak az életben helyzetek, melyekben egy asszonyt öngyilkosságba kergethet a férje piszesége.
Éppen nálunk volt szegény, mikor a kegyed levele megérkezett. Kint ültünk a terasszon. Nem állithatom, mintha nagyon meleg lett volna, de a kis Darand a olvadt.
– Ime, itt van az ön halálitélete vagy boldogsága – szóltam, rámutatva a levélre. – Sajnos, az expressz nem jelent semmi jót.
– Várjon egy pár perczig, még nem bontom fel. Hogy meggyőzzem a jó hajlandóságaimról, előbb egy alkut ajánlok önnek.
Rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy kételkedik bennem. És én még tizezerszer lássam ugyanezt a tekintetet! Nem állhattam meg, elnevettem magamat.
– Azt ajánlom, hogy döntsük el a dolgot sorshúzás útján. Tegyünk be a kalapjába két czédulát: egy igen-t és egy nem-et. És aztán válaszszon.
A kis Daranda búsan rázta a fejét.
– Mi baja? Azt hiszi, hogy csalni fogok? Hát mondok mást. Bizzuk a döntést a baden-badeni nagy versenyre. Nézze, Quadalquivir és Dunsinan a győzelemnek meglehetősen egyforma eshetőségével indulnak. Ha Quadalquivir győz, az öné leszek, ha Dunsinan, nem látjuk egymást többé soha. No, és ha outsider jön be, akkor – ujra kezdjük. Megegyeztünk? Igen, nem?
– Ön csak játszik velem! – szólt a kis Daranda szomoruan.
Aztán fölállt, kezet nyujtott, és el akart menni.
– Hová megy? – kérdeztem.
– Mit tudom én?! – felelt ő. – Elmegyek, mintha már bejött volna Dunsinan.
– Ej, ez nem lovagias – szóltam én. – Hisz ön meg sem várja a válaszomat.
Megvárta. Olyan siralmas képet vágott szegény, hogy sajnáltam a határozott nemmel elkeseriteni.
– Tudja mit? – szóltam, mikor elolvastam a kegyed levelét – adjon még egy negyed évi haladékot. Várjunk a Cambridgeshireig.
– Nem. Adjon már egyszer határozott választ, az isten áldja meg. Hadd legyen vége ennek a vergődésnek.
– De hát mi ütközött önhöz? Honnan egyszerre ez a nagy határozottság? Hisz én nem ismerek rá önre?!
– Ön tudja, hogy mennyire szeretem!… S ha az, a kit szeretünk – kisasszony, a vers vége csak kétféle lehet. Vagy-vagy. Nem igaz? Nekem tehát nincs más választásom, mint hogy elutazzam, örökre.
– És ugyan mért utaznék el?
– Mert nagyon szenvedek.
Hanem azért még sem utazott el »örökre«. Abban egyeztünk meg, hogy csak egy év mulva adok határozott feleletet.
Ne mondjon üresszivünek, kedves Helenám. Vagy ha annak mond is, higyje el, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok. Ez a kis Daranda csak egy szegény kis pincsi, a kit meg kellett vernem, mert rosszul bántak velem.
Masa.
XI.
Ugyanaz ugyanannak.
Vasárnap éjjel.
Rejtély? Micsoda rejtély? Nincs rejtély.
Ha nem emlitem többet azt az urat, ennek oka egyszerüen a következő. Az az úr nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele.
Ime, ez történt azon a híres bálon:
Mikor beléptünk a terembe, egyszerre elhagyott minden bátorságom. Belekapaszkodtam a márkinéba, s könyörögve kértem:
– Valahogy meg ne szökjék tőlem, kedvesem! Mintha hirtelen megvakultam volna, nem látok semmit, csak egy sötét tömeget, és szédülök, rettentőn szédülök.
A márkiné egy cseppet se volt elragadtatva. Észrevettem, hogy terhére vagyok. Mit volt mit tennem? Teljes szabadságot adtam neki, kikötve, hogy Eugénie, a szobaleány, egy pillanatra se tágit mellőlem.
Lassankint aztán magamhoz tértem.
Kegyed már régen kitalálta, hogy mi vitt engem ebbe a szerencsétlen bálba. A kiváncsiság. A gyerekes, ostoba kiváncsiság. Szánom-bánom, de úgy van.
Tudtam, hogy a szőke és czimborái nem fogják elmulasztani ezt a kitünő alkalmat, s előkerülnek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy egy kicsit zavarják a vizet. Bizonyosra vettem tehát, hogy ott lesz a fekete, az ismeretlen is.
Ne itéljen el mindjárt, aranyosom. Tudom, hogy a kegyed élete tisztább, mint a Szentek életének legszebb fejezete. De mondja, soha, soha se jutott eszébe, milyen érdekes lehet: beszélgetni egy ismeretlen úrral, a ki meg fog halni a nélkül, hogy csak sejtené is: kivel beszélgetett?!…
Ugy-e, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli este?! Csakhogy ön elűzte magától a csábitó gondolatot, mert ön szent; én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok. (Ó, csunya szó, ó, csunya fogalom!)
Különben van egy mentségem, a mit kérek a javamra betudni. Az ördög, márkiné-képben, szives volt értem eljönni, személyesen.
Szóval, már benne voltunk. És – ó szégyen! – egy lámpalázas negyedóra multán, bele is találtam magamat a nem éppen nekem való, furcsa mulatságba.
A dominó igen kényelmes viselet. Lassankint visszaszerezte a bátorságomat. Sőt, mintha a kölcsönzött ruhával kikölcsönöztem volna más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is. A mi talán sok is volt egyszerre.
Elég az hozzá, a mennyire féltem az első pillanatban, olyan elbizakodottá váltam valamivel később. Alig birtam a kikölcsönzött énnel.
Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más néven: Robin pajtás. De nem részletezem az apróságokat.
Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét. Egy oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszinü dominót, meg a velök elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket. Úgy nézte őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon vagytok, látom; de istenucscse nem tudom kitalálni, hogy miért?!«
Karjába csusztattam a karomat, s ezt sugtam a fülébe, persze francziául:
– Éhes vagyok.
Rám nézett.
– Vacsorálni akarsz? – kérdezte.
– Igen.
– Jó. Nem bánom.
– De ez nem minden – szóltam, s rámutattam Eugéniere, a ki mellettem állott. – Ő is éhes.
– Ő is vacsorálni akar?
– Ő is.
– Jó. Nem bánom. Vagytok még többen is?
– Nem, csak ketten vagyunk – feleltem – de mind a ketten olyan éhesek, hogy négy helyett fogunk enni.
– Jó. Nem bánom. Gyertek.
S azzal megindult velünk az étterem felé.
Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián hölgyet, a kik sétára kivánkoztak.
Megkimélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, a miket a nagy folyosó mentén összebeszéltem. Nem az ön fülének való dolgok ezek… Azt kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, a miket önnek nem jó hallania, mikép csúszhattak ki az én szájamon?!… Nem tudom. Elég az hozzá, hogy a sok összeolvasott illetlenség csakúgy dült belőlem; egyik a másik után surrant le nemes metszésü ajkaimról, mint megannyi gyik a tisztes kőfalak közül. (Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel!) Szóval: kegyed nem ismert volna rám, s én nem ismertem magamra.
A látvány ujsága annyira megrészegitett s a dominó olyan elbizakodottá tett, hogy igazán elhagyott az eszem. Valósággal boldog voltam abban a tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet egy olyan úr előtt, a kit nem ismertem, s a kiről azt hittem, hogy soha sem fog megismerni.
Gondoljon rólam, édes angyalom, a mit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy istenigazában. Önnek szabad. Ön az egyetlen lény a világon, a kinek szabad. De nem tagadhatom le a dolgot. Igy volt, én vétkem, én legnagyobb vétkem.
A kisérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott. A derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy agyonrekedt tenor, a ki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy észre ne vegyék, hogy nem énekel. Valószinüleg ez volt a vesztem; ez kelthette fel a lovagom gyanúját.
Akárhogy történt, ime, igy lett vége szegény Vig Andrásnak.
A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi rakétámat – nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyudalom a léhaság mezején – hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha álarczom hasadékán át a szemem közé akarna nézni. Ugyanaz az érdeklődő, szokott közönbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a saint-arnould-i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha igy beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, a mi majdnem meglep?!«…
Hanem ez csak egy pillanatig tartott. A következő másodperczben már szórakozottan nézte az útunkat megszakitó veres dominókat, hidegvérrel vontatott tovább, s méltó rémületemre, igy szólitott meg, szépen, magyarúl:
– Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül forgatta a Goncourt Henriette Maréchalját, s ebben a munkában igen megragadta a figyelmét az álarczosbáli jelenet. Szerencsét kellene kivánnom, emlékezete elevenségéhez, ha azt, a mit emlékezete olyan jól megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve. De – mit gondol? – ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz: vajjon sikerültnek tartaná-e ezt a tréfát akkor is, úgy öt-tiz-tizenöt év mulva?!…
A szemtelen!
Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba kapaszkodtam bele. Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem értettem volna, ha tovább is francziául szólok hozzá s a régi hangon kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? – talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy csalódott. Fájdalom, úgy látszik, nem születtem szinésznőnek.
– Mért folytatná a tréfát, grófnő?! – fujta szét a fekete reményeimnek a pókhálóját; s kétségbeejtő nyugodtsága és közönbössége felháboritott. – A szinjátszás ebben a perczben már nehezére esik önnek; és czélja sincs, mert, a mint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy talán csalódhatom. Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt elhitesse velem; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától. Hogy felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség. Kegyed igen tökéletesen beszél francziául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is van valami, a mi elárulja a nemzetiségét. Kegyed is ráismer az angolra, a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél francziául; ráismer a szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, a melyek a fül figyelmét nem kerülik el, s a melyek a beszélő szerv minden szinészi képességén kifognak… Ráismer a magyarra is… Aztán meg a kegyed tréfái nagyon is irodalmiak voltak… azok, a kiknek a hangját utánozta, sokkal kevésbbé emlékeztetnek Goncourtra… S minthogy Trouvilleban ma kegyed az egyetlen, a ki… De bocsánat az értekezésért. Csak most veszem észre, hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közönbös. Nekem azonban nem igen van érzékem az érdekes dolgok iránt… a mi kegyedet szintén nem érdekli.
Magam sem értem, hogy végig hallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a faképnél, hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot. De inkább félholt voltam, mint eleven.
Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, a mi az első pillanatra megkapja az embert. Mintha csak azt mondta volna:
– Tudom, hogy mindezt nem érdemes elmondani, de semmit sem érdemes elmondani. Azért engem mégis végig szoktak hallgatni… a mi különben engem nem tesz boldoggá, mert nekem minden és mindenki mindegy.
Szóval, talán még most is gépiesen koczognék az oldalán, ha el nem követi azt az ostobaságot, hogy egy kissé tüntetett is az udvariatlanságával. Ez az utolsó izléstelenség azonban visszaszerezte a lélekjelenlétemet.
Megszólaltam most már magyarul. Nem méltóztattam a játékot folytatni.
– Köszönöm az őszinteségét. Igaza van: nagyon rossz ötlet volt, hogy megszólitottam. Föl kellett volna ismernem önön a Childe-Harold-vonást.
Egy kicsit mosolygott.
– Tegyük fel, hogy tanár, vagy afféle vagyok; hisz az mellékes, ugy-e? Akármi, mindenesetre nagyon megtisztelő rám nézve, hogy kegyes volt megszólitani. De, a mint láthatja, nem érdemes velem megismerkedni.
– Ha úgy gondolja – szóltam – akkor nem illenék, ha tovább tartóztatnám.
S kivontam a karomat a karjából.
Már közel voltunk az étteremhez. A szegény Eugénie nem tudta, mit csináljon. Annyit gyanitott, hogy a tréfa csak az étterem ajtajáig tart, de nem mert megállapodni addig, a mig jelt nem adok neki.
Mint utóbb megvallotta, egy kő esett le a szivéről, mikor intettem, hogy várjon. S a következő kis jelenet alatt, lelkében örvendezve, de külsőleg sötéten, és némán állott mellettem, mint egy kisérőnő a klasszikus szomorújátékokban.
Igy illett az eseményekhez. Mert drámai jelenet következett.
Nem, soha se képzelné el, kedves Helén kisasszony, mire vetemedett az alávaló!
– Ha már elég balszerencséje volt – szólt mosolyogva – hogy egy pedánsra kellett bukkannia, némi kárpótlásul fogadja el tőlem azt a semmiséget, a mi egy pedánstól kitelik: a kéretlen jó tanácsot. Óvakodjék, grófnő, az apró őrültségektől. Kis patakokból lesznek a nagy folyók.
Arczom lángolt a maskara alatt; s reszkettem a felindulástól. De türtőztettem magamat, s csak ennyit mondtam neki:
– Ön már is nagyon megbánatta velem a tévedésemet; az utolsó sértés teljesen felesleges volt. Adieu.
Nem mondhatnám, mintha valami nagyon meg lett volna illetődve. A balkezét még most sem méltóztatott kihúzni a zsebéből. Egyszerüen annyit mondott, hogy:
– Kár volna haragudnia. De ha úgy tetszik, isten önnel.