Nous étions bien là…
S a Zurita korcsmájára gondoltam, mikor harmadszor is elmondtam magamban:
(Ugy-e, a legelső levele igy fog kezdődni: »Kedves Masám, egy idő óta nagyon sok vers van a leveleiben…«?!)
Végre is, nem tudom. Bolond vagyok.
Hazamenet…
Tudja, nem mintha lángoltam volna, s kéz-kézben mentünk volna le a hegyoldalban. Ó, nagyon illedelmesen mentünk egymás mellett, s inkább valami boldog, nagyon boldog nyugalmat éreztem, mint azt, a miről a költők mesélnek. A szivem nem kalapált vadul, és ha a szemébe néztem, nem gondoltam, hogy a menyországot látom benne.
Csak azt gondoltam, hogy ha ez a két becsületes, okos szem virrasztana fölöttem: akkor nagyon, nagyon édesen tudnék aludni.
Remélem, meg van elégedve a nyiltságommal.
Ezért nem megyek.
Ön, a ki szent, mert megérti és megbocsátja azt is, a mi öntől idegen, nem fog nagyon megijedni, ugy-e?
XXX.
Napló-jegyzetek.
… Milyen különös! Nem történt velem semmi, de semmi. Még csak egy rózsát se tűzhetek ide, erre a tiszta lapra…
És mégis érzem, hogy soha, soha se volt ilyen szép napom!
Ó, vannak fényes emlékeim!
Mikor Spaaban, egy gyönyörü este, az egész Casino oda gyűlt az ablakom alá, hogy meghallgassa az énekemet, s a mint kiléptem az erkélyre, riadó brávók dobogtatták meg a szivemet.
Aztán meg, mikor először jöttem ki a római operából, s meglepetve vettem észre, hogy a száz meg száz férfi, a ki ott sorfalat állt, mind, mind egy szálig, engem néz, mintha királynő volnék. Az a temérdek égő szempár… mintha égő gyémántok között gázoltam volna, mint egy mesebeli szépség.
A hogy előre lapozok ebben a kapcsos könyvben, találok még sok efféle szép napot. Bolondság.
Soha se volt ilyen szép napom, mint ez a mai. Ez volt az első szép napom.
Mindjárt három óra, s még most se vagyok álmos. Egy dallam jár a fejemben, az nem hágy aludni.
Mintha most is hallanám: