Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések

Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és caesurákkal s midőn odaért Kutorai, haragosan inté le.

– Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!

De Kutorai meg nem állhatta, hogy elő ne villogtasson egy szarvas-agancsot.

– Nini, tekintetes uram, mit találtam.

– Hol?

– A szakadékban.

– Hm, – veté oda boszúsan, – magának nagy szerencséje van a szarvakhoz, Kutorai.

Kutorai elszontyolodott e szavakra s oly mély töprengésbe merült a fához támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idő, hogy egyszerre csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy kövesse.

A mérnök bevezette a deszkabódéba, a mit irodának neveznek; egy hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerűen kiküldte a hivatalnokot.

– Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.

Bihács úr eltávozott a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így szólt Druzsbához:

– Minden rendben van, uram, hanem mindenek előtt üljön le ide a székre és egy szelet papírkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok, lehetőleg nyomtatáshoz hasonló betűkkel.

Druzsba leült s az ifjú báró azt diktálta:

– „Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a kertet“.

– Megvan.

Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely vidoran mereszté apró, serétszerű szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta Druzsbának, mondván:

– Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki sem látja, eressze el.

– És aztán? – csodálkozék Druzsba úr.

– Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta. Délután aztán ön odamegy és ő mindent megmutogat.

– Nem értem.

– Pedig egyszerű. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán levelet. Ezt a galambok teljesítik.

– De hisz ezzel az állam van megkárosítva.

– Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.

Druzsba úr még mindig habozott.

– De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit tudom én…

– Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket, vagyis…

– A galambjának galambja – segítette ki Druzsba úr.

Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínű kabátja alá, elsietett s mint egy hős, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott, ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegőbe.

A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön helyreigazodék fölborzolt, összegyürt tollazata s gyorsan emelkedett föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha tájékoztatná magát, aztán mint a kilőtt nyíl, mint a szent lélek szállt, szállt a kastély felé…

Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart. Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd előtt tollat és tintát kért:

– Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!

Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott érte a Druzsba úr nagy tenyerére.

– Nem tud röfögni? – kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.

– Nem, aranyoskám, nem tud, – mondta Druzsba úr jóságosan.

– Hát mit tud?

– Semmit se tud, – felelte röstelkedve, mintha ő lenne annak az oka. – Hanem azt mondják, szerencsét hoz.

– Hogy hoz, ha nem tud járni? – faggatta a gyermek.

De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan hangulatban. Remegő kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal írtak) s a következőket vetette papírra:

„Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok értem, Isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból tanártársaim válaszszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó ametiszt gyűrűmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat hagyom Jahodovska Józsefné asszonynak, a „Páva“ vendéglősnőjének, azon föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az általában feltalálható lészen s személyesen tegyen rá egy szekfű virágot. Ez végakaratom. Amen.

Druzsba Tivadar.

U. i. Növényeimet hagyom a nemzeti múzeumnak, ruháimat Kutorai pedellusnak, jegyzeteimet a tudományos akadémiának, hatágú penecilusomat a házmesterném kis fiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor faragok vele.“

Egy könycsepp esett le a papirra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik szót, de Druzsba úr már meg se nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt pecsétgyűrűvel.

Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a fekete kávét már nem várta be, intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idősb Wildungen gúnyolódva, hogy úgy is hiába való fáradság, csak az ördögnek tartozik egy úttal.

Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szelén egyszerre így szólt, nem minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:

– Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek magammal, mert úgy se merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal, hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai, de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a főispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha megszabadítanak, jó, ha pedig már későn érkeznek (s most megint egy könycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben Isten önnel Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári kar iránt és akkor… vigye el ezt az írást, a mit adok, a budai járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy Druzsba Tivadar ember volt a talpán, előre tudta a halált és mindent elrendezett. Nota-béne, minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.

– Köszönöm, – mondta a pedellus a helyzethez illő sóhajjal és elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár úrnak, aztán kis vártatva hozzátette:

– A bundát is?

– Azt is.

Ezzel kiszedte zsebéből tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot s átadta Kutorainak és megindult a kastély kapujához vezető páfránynyal, cickóróval fölvert gyalogúton.

Kutorai visszatartotta.

– Tekintetes tanár úr, – szólt merészen eleibe lépvén – tessék nekem megmondani, mert nincs azóta nyugtom tőle, és ha vissza nem térne, holtomig kínozna, mire értette délelőtt, hogy nagy szerencsém van a szarvakhoz?

Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:

– Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen lappáliákkal áll elő. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam? És ha tudom is, mért akarja tőlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze meg az ember.

Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen, miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s így szólt reszkető, tompa hangon:

– Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell egy párszor rázogatni napközben, az a természete.

Kutorainak feltünt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.

Végre fölemelte esernyője nyelét, mely egy réz kacsafejben végződött és megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját, mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élőlény és megfordult sarkaiban.

– Tessék belépni! – szólt valaki belülről, németül.

Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.

A kapu bezáródott utána s ő szemben találta magát egy medvével, aki fölágaskodott, fölemelte a két első lábát, mintha parolázni nyújtaná az egyiket.

Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.

– No, no, ne tessék félni, – szólalt meg, de nem a medve, hanem egy oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öreg úr, kit eddig Druzsba úr nem vett észre.

– Bligi jó állat, szelid állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai és Istenhez tért, meg van szelidülve. Bligi, eredj be az odúdba! (Bligi morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És most térjünk a dologra, uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek. Tessék engem követni. Nem kíván előbb valami frissítőt?

– Köszönöm, – nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott izgalomtól.

Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a verőfényben. Egy csöpp szellő se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent terjengett, a mozdulatlan levegő föl nem verte, szét nem vitte, valami holt dolognak látszott az egész, mintha festve, vagy elátkozva lenne.

Csak a méhek és a darazsak éltek döngtek, keringtek, játszottak és szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.

Druzsba urat végig vezette a kert egy részén, melyben ritka növények egész serege volt látható, egy lépcsőzethez, mely a verandára szolgált. Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék s rettentő morgással vicsorították fogaikat az idegenre.

– Láncon vannak – szólt az öreg úr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén – csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék kérem felsétálni. Ez a feljárat. Másutt két kőoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk fenevadakat, vagy két kaktusz. De ők szebbek, nem igaz? Nézze a kinyujtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegő virág, hahaha!

Druzsba úr, kikerülendő az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett, nem látott senkit.

– Mi volt ez? – hebegte összerázkódva – ki köhintett?

– A növény – felelte a major domus, akinek a kiejtésén meglehetett ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a kiszolgált katonatisztet. – Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni, a klima. Hahaha a klíma. Köhögnek a növényeink.

Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági kísértetre, de olyan jóízű bonhomia ült annak a barázdás arcán, a tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztőnek mondani, csak furcsának.

– Ah, igen! – kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. – Olvastam erről a növényről valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögő sás.

És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytől. Ő, a nagy botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós alul.

A major domust (mert annak kellett lennie) lehetőleg meglepte, sőt boszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek s fürkésző tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a márványlépcsőkön a verandára.

– No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, úgyebár? És kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes.

A verandáról egy nagy salon nyílt XIV. Lajos korabeli selyem bútorokkal, rozsdavörös, vastag brokát függönyökkel. A mennyezeten gazdag színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon viszik ki férjeiket.

A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le.

– Ki festette ezt? – kérdé.

– Ohó! – szólt a major domus. – Elfelejtettem megmondani, hogy semmi kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg. Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetnék. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir következik.

S ezzel szeretetreméltó meghajlással elől ereszté vendégét.

Druzsba úr rátette kezét az ajtó-kilincsre, mire egy fájdalmas sziszszenéssel hátra ugrott.

– Az ördögbe is, mi baja van? – csodálkozott a major domus, rettentő komoly arcot erőltetve.

– Egy villámáram ütött meg. – dadogta Druzsba.

– Bohóság, bohóság, képzelődés.

S ezzel ő maga sietett az ajtót kinyitni s előre indulván, keresztül mentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe félhomálylyá tompítva a nap szemvakító ragyogását.

Innen egy ebédlőterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvő oszlopos tornácra. Az ebédlő ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények, góthstilű székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott egy percig ezeket olvasni, midőn egyszerre csak megszólal, mintha a falból jönne, egy síri hang:

„Ne menj tovább, ha az életed kedves!“

Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött lelke vonaglott.

– Ön szólt? – kérdé bárgyúan kidülledt szemekkel.

– Én? Dehogy.

– Hogyan, ön nem hallotta?

– Természetesen nem, hisz nincs itt senki – felelte a majordomus csodálkozva, – ön hallucinál uram, nincs másképp.

Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetőjét még egy csomó szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott élő lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a karszékben a tükör előtt egy csimpanz majom és borotválkozott.

A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda hadonászva a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve, rút fejével a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki.

Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyűködés is hozzájárult, a major domust azonban mindez felette mulattatta.

– Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok! Hol keríthette azt a borotvát? Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes egyéniség, mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se szabad kérdezősködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez az empire berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Úgy-e, hogy nagyon kedélyes? Hát még a következő benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék aztán megnézni!

Egy picinyke szoba tárúlt ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour asszony híres toilette-szobája, hű utánzatban, üvegfalak jégcsapszerű fogakkal, melyekre százféle színű illatszerekkel telt kristályos üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a fogakba. Ide csak a poéta lépjen be, aki a velencei tükörhöz és a rózsaszín selyemmel bevont pipere-asztalhoz hozzá tudja képzelni azt is, aki itt fésülködik. A szoba egyik falán le voltak szedve a golyók, minélfogva olyan lett, mintha egy óriási sündisznónak üveggé változtatott bőrével volna behúzva.

Druzsba úr az előbbi undorból a legnagyobb extasisba esett.

– Valami remek! – kiálta fel.

– No, úgy-e, kecses kis zúg, mi? Megenni való bolondság, mi? És az van benne, hogy az ezer meg ezer kristálygolyóban mindben más és más színű folyadék van. Itt egy grupp smaragdzöld, amott közbül a hét fehérnek egy sárga (gondolom mandola-olaj), mintha a hét együtt egy margaretha virág volna. Az ember denique mégis okos lény. Nos ez a tapetaajtó egy intim szobához vezet, de oda nem szabad belépni, reménylem, meg fogja ön érteni…

– Ah, igen, értem, a fenség hálószobája…

– Mi? Hogy? Kié? – kapkodta a fejét ide-oda a major domus, kivicsorítva a két árván maradt fekete szemfogát felső állkapcsán, miközben mélyen bent ülő mogyorószínű szemeiből mefisztói gúny villogott ki.

– A szobát dícsértem, hogy fenséges – javította ki magát Druzsba úr, megszeppenve észrevevén, hogy olyasmit mondott, amiről nem szabad tudnia.

– Úgy? No jó, – fecsegett tovább a major domus – hát menjünk át a folyosóra és fussunk át az épület másik szárnyán, ott is csak éppen ennyi szoba van, de legkevésbbé se érdekesek, a komornák lakószobái, az én barlangom is arra van, meg a billiárdozó szoba is.

A folyosóra jutván, ott mérges diskurzus folyt három papagály közt. Mindenik külön bronzállványon gubbaszkodott, finom vékony láncon. Egy szürke jako papagály egyre azt kiabálta „Egy korty whiskyt, egy korty whiskyt“, a zöld amazon-papagály ráfelelte: „Te lump, te lump“, a harmadik, egy kékbe játszó ara papagály idétlen hangon rikácsolta „Kikiriki, kikiriki“. Ami azonfelül, hogy kellemetlenül érintette Druzsba úr idegeit, kivel immár túlságosan sok történt a mai napon, egyszersmind mélyebb bepillantást engedett a papagályok multjába. A jákó nyilván angol hajón jött Európába s a matróz, aki gondozta, sokszor emlegethette a whiskyt, a zöld amazon valami áspis természetű asszonyé lehetett, aki férje ellen oktatta kedvencét, míg a kék szárnyú ara egy tyúkól közelében, annak jóvoltából nyerte magasabb kiképzését.

Hogy még nagyobb legyen a zaj és csatara, a majom is ott száguldozott nyitott borotvájával a folyosón, mint aki halálra keres valakit. A folyosó egyik kiugrójában állt egy négyszögű rácsos alkotmány, minő az állatkertekben szokott lenni s abban egy körülbelül öt éves parasztfiú üldögélt, tökmagot ropogtatva. Csinos pitykés mellénykét viselt s tarka szoknyát, pufók arcán a legnagyobb elégedettség honolt, mert alkalmasint úgy áll a dolog, hogy incselkedett a majommal, mire az megkergette a borotvával s ő a majom elől nagy szorultságában éppen a majom házába menekült s magára reteszelvén a házikó ajtaját belülről, a teljes immunitást élvezte, ami borzasztón kihozta Brokot a sodrából, de méltán. Mert mégis szemtelenség, hogy az ő tulajdon házából hány neki fittyet a fiú.

Talán így volt, talán máskép volt, de bizonyos, hogy Druzsba úr a megkonfundált fejével, mely úgyis kóválygott, zúgott és lüktetett, mintha kalapácscsal ütnék, nem gondolt az előzményekre, hanem egyszerűen csak észrevette a kalitkába zárt gyereket.

– Nini, egy gyermek – figyelmezteté a major domust. – Istenem, hogy jutott ide?

– Hízlaljuk – felelte kurtán a major domus.

– Mi végből? – kérdé Druzsba sajátszerű komorsággal.

– Hogy megegyük – szólt amaz természetes egyszerűséggel. – A kisasszony igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is. (És étvágygerjesztően csettentett a szájával.)

– Ön tréfál – mondá Druzsba úr csendesen, de amellett gyanakvó és borzalmas kifejező pillantást vetett a major domusra, ki a neheztelés bizonyos árnyalatával felelt, mint az olyan megsértett ember, akinek szavában kételkednek:

– Higyje azt, ami önnek tetszik. Én azzal a nyíltsággal beszélek, ami kötelességem egy úrral szemben, kit urunk ide küld, a többi az ön dolga. Menjünk uram!

A gyermek rájuk bámult és egyre hasogatta a tökmagokat, a fehér héjaikat kihajigálván a rácsozaton.

A major domus sietve ment elől a folyosó keleti végébe, ahol egy ajtót nyitott ki:

– Ime, ez a billiárd-terem. Parancsol talán egy karambolt?

Druzsba úr balsejtelmekkel, bizonytalan kínos benyomásokkal megterhelt és lehorgasztott fejét gépiesen emelte föl s egy önkénytelen szórakozott pillantást vetett be.

Rémülten tántorgott az ajtófélfának, arcát halotti sápadtság borítá el.

Ez már sok volt idegzetének. A billiárdteremben, szemben az ajtóval, megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskyt.

Ő volt. Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszínű batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendő a gránát tűvel leszorítva, a kackiás főkötő a fején, éppen ahogy vasárnap volt.

Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka lüktetett s egyszerre csak kezdett a Jahodovsky körüle forogni őrült sebességgel úgy, hogy húsz Jahodovskát látott egyszerre.

Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszkető kezét, mohón, mint a vízbe fúló.

– Rosszul vagyok, szédülök. Kérem… vezessen ki a szabadba… levegőre.

A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a részébe, hol a tó volt.

Két ős platán állt a kijáratnál egymás mellett összeboruló lombokkal; hűs árnyékot vetettek az alattuk levő fonott székre, melyen egy angora macska ült.

– Üljön le ide – mondá a major domus és elkergette a macskát. – Én majd elszaladok egy pohár borért.

Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se ment el, leguggolt egy verbena bokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már ezt se tűrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz, tűrhetlenül nehezedett kedélyére.

Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben másik padot talál; vagy tíz lépést ment előre s kitárult előtte a tó, mint egy nagy ezüst karika. Jobbról a versaillesi park mintájára szépen nyesett magas gyertyán-falak fedték el a kilátást, balról érdekes faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsítos területet.

A tó csendes volt, sima volt, mint egy politúrozott asztal, rá aranysávot hintett az izzó verőfény. Meneteles partjain tulipánok, liliomok, irisek, narcisok lógatták be harangjaikat, turbánjaikat, akiknek mije van.

A tó egy hegyi patakból nyerte vizét, mely kacskaringós pályafutásra kényszeríttetett a parkban, csak azért, hogy sokáig ott csatangoljon. Pisztráng-tenyésztés céljából kisebb tavakra alakították át, míg végre befolyt a ház melletti nagyobb tóba, melynek fölöslegét levezették a kastélyt kerítő bástyafal alatti csatornán a szabadba. A kis pisztrángok a kisebb tavakban növekedtek fel s mint diákok, klasszisból klasszisba, ezek is fokozatosan jutottak a kicsi vízből egyre tovább, míg végre a nagy tóban találták magukat (ámbár iszen az se volt nagy) és itt ért a pálya véget. Innen már csak egy stáció van: a rost, vagy a pecsenyés tál.

A tó partján elég pad kínálkozott. Druzsba úr leült az egyikre, elbódult fejét tenyerébe hajtva, midőn megkondult a kastély tornyában a harang. Kongott, bongott a néma csöndben, mélyen, szűziesen, kísértetiesen, mintha a túlvilág szózata lenne.

E hangra közel és távol egyszerre elevenedni kezdett minden. Léptek hallatszottak, galyak zörrentek, emberi beszéd nesze rezgett a levegőben. A kastély felől egy öreg huszárféle alak jött elő, egy fadeszkán húshulladékokat hozva. A gyertyánfalak mögül pedig mint egy őzike, kilépett egy szép fiatal leány és egy pirosbársony vánkost hozott a hóna alatt.

Követte egy másik leány, ki zsámolyszéket lógatott a kezében.

Utána ismét két leány bukkant ki, egy zöld selyemmel bélelt óriási japánernyőt emelve, melynek két nyele volt.

Mind olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr. Egyik szebb, mint a másik. Járásuk, tartásuk mintha zene volna. Valahol messze a fák közt harkály kalapácsolt. Az ördög vinné, mit zavarja az embert – a nézésben.

Az egyik ernyőt vivő leány megfordult és hátrakiáltott, – alkalmasint a visszamaradottakhoz:

– Hölgyeim és képzelt uraim, siessenek! A pisztrángok szépen kérik, mert éhesek. Matykó már itt van az uzsonájukkal.

Erre tánclépésben, szoknyáját féloldalt felfogva, szép karcsú derekát negédesen mórikálva, előkeringőzött a gyertyánfák mögül az ötödik leány, kinek a nyakában hosszan leeresztett, sáfrányszínű selyemszalagon egy legyező lógott. Amint ide ugrott, oda ugrott, a csintalan legyező a bokáit verdeste.

Az első leány letért az útról s végig lépdelve a pázsíton, egyenesen a tónak tartott. Nem messze a padtól, ahol Druzsba úr ült, egy másik hasonló padhoz ment és bársony vánkosát rátette.

Azután a másik érkezett meg és a pad alá helyezte a zsámolyt.

Az ernyőt vivő leányok leszúrták a pad mögé az ernyő két ágú nyelét.

Az ötödik megnézte magát a tóban, megigazította ruháját és levette nyakáról a legyezőt.

– Én vagyok a szellő, – mondá nevetve.

– Mi vagyunk az árnyék, – felelték az ernyő vivők.

– Én vagyok a kényelem, – szólt a zsámolyos és meghajtotta magát tréfásan.

– Hát én mi vagyok? – kiáltá most egy hatodik kis fruska, nyilván a felolvasónő, fitos orrú, pikáns arcú, aki csak most toppant oda valamely más úton, egy félig felvágott könyvvel hadonászva nagy szelesen. – Én ülök a Minerva lábainál a könyvvel. Én a bagoly vagyok.

– Látjuk, – bizonyítá a zsámolyhordozó csípősen – mert jön is már nyomodban a fekete éjszaka.

Nevettek mind a hatan. Ha hat leány nevet, mintha hat nap sütne az égről, minden nevet akkor s a hetedik nap talán nem is süt.

A fekete éjszaka jött is, azaz csak csoszogott egy deszkamellű, öreg, pápaszemes német gouvernante képében.

Druzsba úr nézte, nézte, de félig-meddig azt hitte, hogy ez is csak vizió. Tehetetlenül, tompa közönybe merülve várta, mi fog történni. Hisz csak az történik vele, ami más álomlátóval, hogy nem tud fölébredni.

De elméje mégis működött, habár arról számot adni nem tudna. Egy percig azt hitte, hogy a mithologia tündérei gyűlnek ide, vízi nymphák, najádok. Emellett az is megvillant eszében, hogy az öreg Wildungen hat kis komornát emlegetett, de abban a rendkívüli lelkiállapotban, melybe a különben is ideges professzor úr került, csodálatos khaosba folyt össze a valóság túlfeszített képzelődése szörnyszülötteivel. A túlvilági hang, a hízlalásban levő gyermek, a Jahodovsky megjelent arcképe nem lehet mind igaz dolog s ha csak egyik nem igaz, mert mindet egyformán látta, tapasztalta, akkor aztán mit tudja ő, hogy mi hát az igaz? Akkor minden problematikus, talán az se igaz, hogy ő Wildungennel beszélt és az se, hogy ő Druzsba.

Elméjének feszereje mellett tesz azonban tanúságot az a körülmény, hogy Druzsba úr azonnal letett arról a gondolatról, mintha nymphákat látna, mihelyt az érkező „piszkafa“ megszólalt hamisítatlan porosz németséggel:

– Mein Gott! Mily spektákulum! A dogg elszabadult a kisasszony kezéből s most utána szaladgál, fogdossa. Mért nem maguk vezetik a kutyát? Menjenek legalább, segítsenek elfogni.

Alig hogy kimondta, már tárgytalan lett a parancsa.

Mintha hűs szellő támadna, pedig csak szoknyasuhogás, mintha új illatot lehelnének a virágok, pedig csak egy leány közeleg, lihegve fut a doggal, mert nem akarja elereszteni a zsinórját, követi hát bokron, kaktuszon, violaágyon keresztül, hosszú szöszke haja leoldózott, az egyik fonatba beleakadt egy vadgesztenyegaly, azt is hozza, a fehér pettyes batiszt szoknyája kiszakadt ráncaiból, az orgonavirágos szalmakalapja pedig lecsúszott a szemére, le éppen az orrocskájára.

– Mein Gott, hogy néz ki a kisasszony! Szörnyűség! – nyafogott a piszkafa. – És milyen vörös, mint a rák. Hát érdemes ezért a dögért! No, Mathias, – intett azután a huszárnak – meg lehet kezdeni.

Az újonjött leány leül a vánkosra a padon, fölteszi lábacskáit a zsámolyra (de milyen csodálatos parányiak a topánkái). A rab dogg lefekszik lábaihoz, a legyezős leány kipirult arcára szellőt kezd hajtani s emiatt nem látható. (Pedig, ha már látta a hatot Druzsba úr, a hetediktől se ijedne meg.) Mathias most egy-két maroknyi pépszerű húst hajít be a tóba. (A dogg boszankodva nézi a pazarlást és morog, hogy okosabb helyen is elférne a hús.) Ahova a habarcs beesett, a csendes víz élni kezd, ezüst, nyúlánk haltestek jelennek meg közel a felszínhez és egy pár virgonc kopoltyús fejecske künn is megvillan, de csakhamar eltünik ismét.

A dogg eközben azon gondolkozik, hogy kin töltse boszúságát. Nini, ott ül nem is nagyon messze egy idegen ember. Nosza, feszíti a kötelet s ugatni kezd Druzsba úr felé.

– Az az úr ül amott, – jegyzé meg az öreg piszkafa – ki a kastélyt jött megnézni. Mein Gott, milyen szomorú ember! (És megtörülgette a pápaszemét.)

A dogg célt ért. A leány, kinek lábainál ült, önkénytelenül az idegenre vetette tekintetét, aztán felugrott, eleresztette a dogg zsinórját és egyenesen odaszaladt az ismeretlen úrhoz.

– Mit látok? – kiáltott fel vidáman. – Hiszen az maga keresztapám?

Druzsba úr hirtelen felkapta fejét az ismerős hangra és a csodálkozástól tágra nyitott szemkarikákkal, némán nézte egy másodpercig, majd egyszerre zajosan tört ki belőle az ijedelemmel vegyes öröm.

– Sipsirica! Lehetséges-e? Te vagy?

– Én vagyok, ragyogok. De hol veszi itt magát, keresztapám, ahol a madár se jár? No ez pompás, de milyen pompás! (És tapsolt kis kezeivel.) Csak nem a mama küldte?

– Nem, nem. De mit is akartam mondani? Olyan konfuzus vagyok. Megállj. Igaz, tudom. Érteni kezdem. Az anyádnak, úgy-e, egy arcképe van a billiárd-szobában?

– Persze; fotografiáról van festve.

– De hisz akkor én nem vagyok megbolondulva?

– Hát ki mondta, hogy meg van bolondulva?

– Magam gondoltam, fiacskám, mert olyanfélék történtek velem, hogy ki sem mondhatom. Anyád arcképét láttam a falon, túlvilági hangokat hallottam mögöttem…

Sipsirica elnevette magát.

– Persze, a bolondos Weszelny kapitány. Az ilyen tréfákban leli kedvét. Nagy kópé és ügyes hasbeszélő a vén gyerkőc. Minket is így ijesztgetett. S milyen komolyan tudja adni! Csakhogy már nem hiszünk neki.

Druzsba úr fölélénkült, arcán a boldogabb napok derűje ömlött el.

– De el is felejtettem mondani, szívecském, milyen szép vagy. Istenem, de nagyon szép vagy. Fordulj meg csak egy kicsit, hadd lássalak jól minden oldalról.

Sipsirica nem rest, mint egy megperdített orsó, kétszer is megfordult, miközben a szoknyái alul harang alakra kitágulva repkedtek.

Édesen mosolygott, mire még szebb lett és leült Druzsba úr mellé.

– Hanem hát hogy jutsz te ide Krakkóból? – folytatá Druzsba úr. – Micsoda új csoda ez megint?

– Krakkóból? Mit keresnék én Krakkóban?

– Édes anyád azt hiszi, hogy ott vagy.

– Eh, bohóság, dehogy hiszi. Hiszen ő maga vett rá, hogy ide jöjjek.

Druzsba úr arca kellemetlenül rángatózott s idegesen babrált újjaival a gombjain.

– Mit beszélsz? Ő hát tudja? Nem értem. Nyilván azt restellte bevallani, hogy szolgálatba adott a hercegkisasszonyhoz.

– Miféle hercegkisasszonyhoz? – kérdezte Sipsirica, szép álmatag szemeit keresztapjára emelve.

– Hát ki máshoz, mint ehhez, akinek ezt a kastélyt berendezték? Mert tudod-e, Sipsirica, hogy ez a mi kastélyunk?

– Ehhez? – nevetett fel Sipsirica. – Ehhez a hercegnőhöz, tra la? (Felugrott helyéről és meghajtotta magát.) Az a hercegkisasszony én vagyok tra la la la.

Druzsba úr szemöldjei egész a homloka tetejére szaladtak fel.

– Ne beszélj, kérlek, a világba! Ne légy olyan szeles „napsugárka“! Nem vagyok én gyerek, hogy te is bolonddá tégy.

– Ejnye keresztapám, – fakadt ki Sipsirica, – hát nem látta az imént, hogy én vagyok itt az úrnő, hogy én ültem a baldachin alatt, hogy az én arcomat legyezik a komornáim?

Druzsba úr ijedten és mohón fordítá tekintetét a vidáman nevetgélő leánycsoport felé s látta, hogy üres a díszhely az ernyő alatt.

– Szent Isten! ha nem vagy komorna vagy társalkodónő, hát milyen címen uraskodol itt?

Sipsirica lesütötte szemeit, gondolkozott egy kicsit, elbámészkodni látszott a tavon túlra és olyan felhőféle suhant el arcán, mint mikor a rózsabimbó valami keshedt, elszáradt falevél, melyet a szél visz, röptében ráveti az árnyékát.

– Másnak nem mondanám, – szólt aztán halkan, töredezetten, tekintetével a földet keresve – de maga a keresztapám, magának megmondom az igazat. Ösmerte azt az urat, aki hozzánk járt néha délután, kocsi várta mindig a kapu előtt?

Druzsba úr a fejével intett, szepegve, hogy mit fog hallani.

– Az egy dúsgazdag, nagyhatalmú excellenciás úr, innen nem messze van egy uradalma is, más vármegyében, de ott meg a neje lakik. Ösmeri, tudom, a nevét is, de nem szabad megmondani. Eh mit, mégis megsúgom, tartsa no ide a fülét, keresztapa.

Sipsirica bele súgta a nevet s még hozzákiáltotta pajkosan: huhuhu! Szinte várta, hogy fog ezen elmosolyodni a keresztapa. Olyan természetes, gyerekes volt, olyan igéző, hogy sírni lehetett volna a kedvességén.

De Druzsba úr se nem nevetett, se nem sírt, hanem ismét csak bólintott szomorúan a név hallatára.

– No hát ennyi az egész – fejezte be a gyónást Sipsirica. – Ennek az öreg úrnak vagyok a barátnéja.

Druzsba úr fölszisszent és felugrott, mint akit mérges kígyó mart meg. Mindent megértett egy pillanat alatt.

– Iszonyú! – hörgé dúlt arccal. – Az az asszony, az a gyalázatos asszony adott el neki… (Szemeiből a gyűlölet zöldes lángja csapott ki.) Pedig micsoda szent anyát játszik!… Úgy-e, ő adott el?

Sipsirica hallgatott.

Druzsba úr megragadta a kezét.

– Gyere innen, itt hallgatnak ránk, van hozzád egy komoly szavam, – szólt elvonszolva őt a gyertyánfalak között, hol aztán kitört belőle a keserűség, mint a Vezuvból a láva:

– Mondhatom, szép mákvirág vagy, Sipsirica. Hát nem tudtál ellenszegülni? Hát ez az a finom nevelés, amit kaptál? Hát te is csak olyan álnok fajzat vagy, mint ő? Tettetés, hazugság volt tehát, mikor olyan ártatlan és tudatlan báránykának mutatkoztál? Felelj nekem!

Sipsirica hallgatott.

– Nem védekezel? Jó. Mindegy. Én azért mégse hiszem, hogy teljesen romlott volnál; még abból a korból ösmerlek, mikor a térdeimen üldögéltél, olyan őszinte, okos kis gyermek voltál, Sipsirica. Te bizonyosan jó vagy, csak szerencsétlen. És én fogadalmat tettem a keresztségnél, megígértem szegény apádnak a halálos ágynál, hogy gyámolítani foglak, tehát neked ebből a fertőből ki kell jönnöd.

– Lehetetlen, – szólt közbe a leány, kezeit mellén összetéve – lehetetlen.

– Ne szólj közbe, semmi se lehetetlen. Tudok mindent. Anyádat megfizették, az Isten verje meg a hitvány pénzét, ő vele együtt. Tízezer forintot tett a takarékpénztárba. De az semmi. Ami megtörtént, megtörtént. Rab nem vagy azért. És én kiviszlek innen, ha az ördöggel kell is megviaskodnom, ha a poklot kell is letepernem.

A máskor gyáva ember arca kigyúlt, alakja kiegyenesedett, ökleit fölemelte, hangja a menydörgéshez lett hasonlatos s valami olyan hatalom és erő sugárzott ki egész lényéből, hogy a föld is nyögni látszott a talpa alatt, amint a leány mellett lépegetett.

Sipsirica bizonyos áhitatos félelemmel és tisztelettel nézett fel rá, aztán elfordította a fejét és halkan, tompán mondá:

– Csak hagyjon engem, keresztapa! Hasztalan volna az ilyesmi, nincs arra mód, hogy innen kieresszenek, vigyáznak rám, éjjel és nappal, az én cselédeim egyszersmind az én őreim. Beláthatja, hogy lehetetlen.

– Hát a földalatti úton, a bányán keresztül? – súgta Druzsba.

Sipsirica elpirult.

– No, mit szólsz ehhez? – Ugyebár, ravasz keresztapád van? – S fájdalmasan mosolygott.

A leány letépett egy gyertyánfa levelet és azt harapdálta fehér, rizskása fogaival zavartan.

– Bolondság az egész, kedves keresztapa, tessék elhinni. Hagyja csak úgy a dolgot, ahogy van. Megmondom az igazat, hiszen maga jót akar nekem: én még akkor se mennék innen el, ha mehetnék, mert én itt boldog vagyok, keresztapa.

– Persze a mérnökkel? – vágott közbe Druzsba úr indulatosan.

Hátravetette a fejét és a lábacskájával, a cipője lakkos orrával, a kavicsokat lökdöste szerte.

– Ne firtassa, hogy miért, de én maradok, punktum.

– Utolsó szavad ez, Sipsirica?

– Ne haragudjék, keresztapuska, de a leges-legutolsó.

– Úgy? – szólt Druzsba úr jéghidegen és élesen. – Látom, hogy a kisasszony még szeretőnek se tisztességes.

S ezzel egy megvető pillantással ott hagyta, szilárd léptekkel elsietvén a kastély felé.

Sipsirica utána kiáltott rekedten.

– Keresztapa, keresztapa, ne hagyjon el így!

De Druzsba úr úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment, mint a golyó, nem nézett se jobbra, se balra, míg végre szemben találta a major domust. Mellette a pitykés mellényű fiúcska poroszkált, egy pohár tokaji bort hozva egy kis ezüst tálcán és ropogtatva a tökmagokat.

– Mindenütt keressük a borral, – szólt nyájasan a major domus. – De teringette, mi történt önnel? Hisz ön egészen megfiatalodott. Tessék uram a borocska!

A düh, a szívén ejtett seb láza, az emberi hitványság kihívó fenhéjázása költötte fel benne a dacot, korbácsolta fel ereiben a vért, azért volt olyan ruganyos és fiatalos.

Méltóságteljes mozdulattal utasítá vissza a nyújtott italt, aztán majdnem parancsoló hangon mondá:

– Vezessen ki azonnal ebből a gyehennából!

És csakis addig tartott ez a fölajzott erő, míg elhagyhatta a helyet, míg becsukódott utána a nehéz kapu s míg föl nem rezzenté a sívár valóra a bokrok mögül kilépő Kutorai, ki némi kedvetlenséggel kiáltott fel:

– A tekintetes úr tehát él még?

Druzsba úr erőtlenül, bágyadtan roskadt a pedellus vállára.

– Oh, Kutorai, bár látna engem inkább halva.

Kutorai (későbbi vallomása szerint) nagyon rossz karban látta viszont a tanár urat; arca dúlt és halovány volt, ajkai rángatóztak, szemgolyóiban téveteg fény szaladgált.

Epilog,

melyben a szerző részint ujságokból, részint a Ház naplójából és egyéb összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet.

A „Tyúk-ketrec“-ben, a fiatal festő óriások tanyáján, még ma is tartja magát a rege, hogy volt egyszer egy kép, mely lefőzte volna Európát, ha egy őrületes kéznek nem esik áldozatul. Valami Topánfalvy Győző műve volt, aki kedvét vesztve, ezután soha többé nem festett semmit. Ilyen tönkrement remekművek gyakran előfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az épségben megmaradt művek nem remekek.

A dolog pedig úgy történt, hogy Druzsba Tivadar tanár úron egy idő óta búskomorság jelei mutatkoztak. Mióta felvidéki utazásából hazatért, emberkerülő lett és minden szokását megváltoztatta. Nem ment sehová, régi barátjait az utcán elkerülte, napokon át bolyongott egyedül a Gellérthegyen, vagy a budai erdőkben. Gyakran beszélgetett magában, de másokkal éppen nem beszélt, még a gazdasszonyával is többnyire jelekben nyilvánítá akaratát.

De hát ez fel se tűnt. „Valami nagy bánata lehet szegénynek, – mondogatta a gazdasszony – de hiszen azelőtt is mindig különös úr volt.“

Egy reggel, éppen mikor mosakodott, benyitott hozzá Topánfalvy Győző fiatal festő, a szokásos hosszú hajjal, a meghagyott „légy“-gyel az ajka alatt, bársony zekében s utána egy hordár hozta a Jahodovsky arcképét, vászonnal letakarva.

– Kész a kép uram, – szólt a piktor a leplet lehúzva. – Reménylem, meg lesz ön elégedve.

Druzsba úr megfordult és amint megpillantá Jahodovskyt, kinek homlokáról dics-sugarak ragyogtak, arca elvörösödött és eltorzult, szemei vérbe borultak, odarohant a képhez, felrúgta azt s cipője sarkával beszakítá, aztán ráugrott, taposta, gyúrta, tombolt rajta.

– Pusztulj hazugság, pusztulj, pusztulj! – kiáltozá. – Ördög ő, nem anya. Veszszen a papirra vetett árnyéka is.

A megrettent művész ellenkezni próbált:

– Az Isten szerelméért, mit tesz ön? Tudja-e, hogy ez több mint gyilkosság? Ha száz embert megöl, nem árt annyit az emberiségnek.

Szerette volna tettleg megakadályozni a rombolást, de nem merte; a dühöngő ember szemei oly félelemgerjesztően forogtak üregeikben, hogy tanácsosabbnak vélte elrohanni és lármát csapni lefelé menet a grádicsokon:

– Megőrült a tanár, fogják meg; jaj, oda van nagy alkotásom.

De miután maga a művész látszott olyannak, mint aki megőrült, a garádicson és az udvaron járókelők egyszerűen vállat vontak. A művész azonban futkosott a panaszával Pontiustól Pilátusig, úgy, hogy a tanár urak is értesültek a festmény szomorú sorsáról és Druzsba úr abnormis viselkedéséről. Különbözők voltak a nézetek. – Megbolondult, – szóltak ellenségei, – mindig is ideges volt szegény. – Ejh, talán megharagudott a piktorra, – állították a jó barátok. – Vagy talán az asszonyra, akit a festmény ábrázol. Lermer tanár úr votum seperatumot adott, hogy azt mondta, nyilván szerelmes abba az asszonyba, mert csak a szerelmes gurulhat ilyen éktelen dühbe. Ez ellenében Krug tanár úr a paralysis progressiva tüneteit látta fenforogni a búskomorságban és az apathiában, melybe egy idő óta sülyedt.

Augusztus vége lévén, minthogy a diligentia még nem kezdődött meg, Lermer és Csetneki tanár urak bízattak meg, hogy látogassák meg Druzsba urat valamely gyengéd ürügy alatt, személyesen győződjenek meg hogylétéről. Kik is eleget tévén e feladatnak, megnyugtató híreket hoztak:

– A kolléga feltűnően mélabús ugyan, de aggodalomra nincsen ok. Csendesen dolgozik otthon a jelentésén, melyet a tanári karnak nyújt át a zsámi birtok állapotáról. Velünk igen szépen és értelmesen elbeszélgetett. A kényes thémát a képről természetesen nem hoztuk elő, minélfogva erre nézve nem is nyilatkozhatott.

Tényleg szorgalmasan dolgozott ez iraton, melynek terjedelme ívekre ment. Nem egyszerű gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetői. Beleöntötte egész háborgó lelkét, lefestette eleven színekkel a fölfedezett bűnt. Megnevezte a piperkőc nagy urat, ki a király és a nemzet tiszteletét bírja, de Isten előtt alább jön a koldusnál, ki tízezer forinton vásárolta meg özvegy Jahodovsky Józsefnétől annak hajadon gyermekét s akit a kastélyban hermetice elzárva tart, még több hasonló szépségű, és korú ártatlan leányka társaságában, szóval leírta a jelentésben elbeszélésünknek kis kivitellel majdnem egész második részét.

Mikor a rendkívüli tartalmú memorandumot szeptember 3-án délután, a vakáció utáni első tanári konferencián (melyre Druzsba úr nem jelent meg) felolvasták, nagyon vegyesen nyilvánultak a vélemények.

– Most már csakugyan félek, hogy valami baja van – vélte az igazgató. – Per amorem dei, ez csak még se lehet mind igaz.

– Én meg most már nem félek, – ellenveté Lermer tanár úr, a zwikkerjével játszadozva – mert megvan a kép megsemmisítésének a magyarázata. A kép ugyanazt a Jahodovskynét ábrázolta, ki a jelentés szerint leányát az öreg grófnak adta el. A legnemesebb rúgó, az erkölcsi felháborodás dolgozott a kollégában.

– De lehet-e ilyen tekintélyes, hófehér jellemű főúrról olyasmit föltenni? – szörnyűködött Krug tanár.

– Lári-fári – pattant fel az öreg Tóth Gedeon, a fizika tanára. – Sötétben minden tehén fekete és minden excellenciás úr fehér. Világosságnál azonban másképp is lehet.

Disputa támadt pro és contra, és nem lett volna baj, ha inter muros marad, de a tanár urak a konferencia után szétszéledtek, kiki a maga kávéházába, ott elbeszélték a zsámi dolgot s reggelre már két lap közölte, garmond ritkítva: „Egy felvidéki kastély rejtelmei“ és „Hárem a hegyekben“ címek alatt. Mint ahogy a méh éppen a mézanyagot szedi ki a virágból, a lapok is csak a pikáns részt szippantották ki, a kocsánt, a szárat és a gyököt ott hagyva, gyönyörűen kiszínezték a zsámi kastély paradicsomát, közölve a főúr nevének kezdőbetűit is, afféle diskrét körülirásokkal, amiket a bolond olvasó spanyolfalaknak néz, de amelyek voltaképen tükrök, hogy azokban az elfedett alak a maga legteljesebb meztelenségében látszassék. A közlemények nagy port vertek fel. Az egész városban erről beszéltek. A kaszinóban, ahol az öreg excellenciást fiatalabb éveiben kaszinói jargonban félig magyarul, félig németül „Zupajkos“-nak nevezték, megnőtt a renoméja, hanem, hm, mit szól majd az excellentiás asszony? És mit szólnak az udvarnál, ahol grata persona? Sapristi, ez nem olyan egyszerű eset!

Várták, hogy majd csak történik valami, cáfolat, párbaj, tovább való bepillantás a dolog meritumába, de hetek múltak el és semmi se történt, mindössze a miniszter bekérte a gymnasiumtól az ominózus jelentést.

S az erre következő napon este nyolc órakor egy kétlovas bérkocsi állt meg a „Puttony-utca“ amaz egyemeletes háza előtt, ahol Druzsba úr lakott.

Egy finom öltözékű úr ment fel a lépcsőkön s minthogy Druzsba tanár urat lakásán találta, illően meghajolva bemutatta magát, hogy ő a miniszter nevében jön, aki olvasván az ő zsámi jelentését, érdeklődik a további részletek iránt, minélfogva sürgősen magához kéreti. A kocsi lent vár a kapu alatt.

Druzsba úr csodálkozott és valami balsejtelem mardosta, mindenféle kifogásokat hozott fel, hogy most este illetlen, hogy nincs a frakkja kivasalva, hogy nagyon gyengének és kábultnak érzi magát, de az erőszakos úri ember mindenben sarokba szorította; izzadt a homloka, erei kidagadtak, egész arca kínlódást, gondolkozást fejezett ki. Izgatottan csavarta le a lámpát, mivelhogy füstölt, azután megint felcsavarta, mert nem eléggé világított, ötölt-hatolt, érthetetlen félszavakat morgott, végre nagy szorultságában megragadta az utolsó szalmaszálat:

– Tetszik-e tudni, hogy ma péntek van és nem volna tanácsos pénteken… Még valami szerencsétlenséget hozna ő excellentiájára, ha engem pénteken fogadna.

Az idegen mosolygott.

– Ön áldott jó ember, Druzsba úr, de ne féltse ő excellentiáját, mert régen elvitte volna az ördög, ha azok a felek mind szerencsétlenséget hoznának rá, akikkel ő pénteki napokon tárgyal, he, he, he. És végre is, ami fő, ő excellentiája kívánságának nem lehet ellenszegülni.

– Hát ez igaz, no, ez igaz, – hagyta rá Druzsba úr gyámoltalanságba esve és minden ellenszegülést abba hagyva – akkor hát megyek is.

Lement s hagyta magát beültetni a kocsiba, mely legott megindult. Robogott, robogott, érezni lehetett, amint befordul utcáról-utcára, vagy valamely másik fogatnak kitér. Odakünn piszkos sárgásfehér őszi köd gomolygott, csak a gázlámpák fénye hatolt át rajta s az is csak olyannak tűnt fel a kocsi ablakain, mintha egy gyertyának a fénye tojáson át világítana. A kocsi ment-ment, Druzsba úr behúzódott a jobb szögletbe és egy szót se szólt, elhagyta magát, mintha nem is élne s ahogy a kocsi kátyúba zökkent vagy félredőlt valamely kiálló kövön, az ő teste is a szerint dőlt, hajlott jobbra-balra. Innen is, onnan is sajátságos hosszú árnyak jöttek elő, melyek hangtalanul osontak tova. Hova-tovább rejtélyes zúgás keletkezett, aminő az erdőkben van. S valóban az ablakon kitekintve, különös alakú száz csápú szörnyek látszottak úszni a ködben, mint bogarak a tejben.

Végre megállt a kocsi egy pillanatra, egy vaskapu megnyilt előtte és begördül egy udvarra: a kapu ismét becsukódott.

– Itt vagyunk – mondá az idegen úr. – Ah, ön elaludt?

– Nem, csak elgondolkoztam, – szólalt meg Druzsba úr lethargiájából fölrázatva.

Aztán ő is lekászmálódott és egy nagy kastély parkjában találta magát, éppen a bejáratnál.

– Ez nem a miniszterium, – mondá sötéten.

– Ő excellenciája nyaraló villája, – felelte az idegen.

A lépcsőzetnél nyájas öreg úr mutatkozott bojtos házisapkában, körülötte néhány szolga lámpással.

Barátságosan kezet fogott a jöttel, aztán a karjára fűzte.

– A miniszter már várja önt. Cudar időnk van, uram.

Druzsba úr nem felelt semmit, szeliden hajtotta le a fejét és hagyta magát vezettetni, ment, ment, egyik lábát a másik után emelgetve lépcsőről-lépcsőre fölfelé a nagy eleven sírba, melynek a neve tébolyda.

Néhány nap múlva kommüniké jelent meg a lapokban, hogy a zsámi kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek, vagyis ennek jelentéséből szivárogtak ki s természetesen minden alapot nélkülöznek. Az illető tanár jelenleg a lipótmezei tébolydában van gyógykezelés alatt.

Ezzel aztán végkép el is aludt volna a „zsámi ügy“, ha a vánkosokat ki nem rángatja alóla az ellenzék. Ezek az urak mindent megtudnak, mindent megértenek és olyan jó szakácsok, hogy még a csontot is kitünő mártással tudják körülönteni és delicia azt a közönségnek szopogatni.

A zsámi ügy emellett nem is volt puszta csont; sokan suttogták, hogy a szegény Druzsba tanár olyan jó eszű, mint akárki, de igazat mondott, tehát be kell törni a fejét. Még pedig az övét belülről volt a legkényelmesebb betörni. A hosszúkezű főurat csak nem is lehetett kiszolgáltatni a rossz nyelveknek. Hisz azért vette fel a kormány programmjába a jogállam kiépítését, hogy még nincs kiépítve. Ha a főurat elesni hagynák s Druzsbát szabadon járni a leleplezéseivel, akkor már megvolna a jogállam. A kormány tehát csak következetes. A képviselőházi folyosó tele volt ilyen diskurzussal; maguk a zólyommegyei követek is titokzatosan húzogatták fel a szemöldjeiket:

– Hja, ha mi szólhatnánk, szólnánk. De ha szólnánk, bolondok volnánk.

Így kujtorgott és settenkedett a zsámi ügy hetekig, hónapokig, uzsonna-asztaloknál, kocsmákban, klubokban, folyosókon, míg végre egy nap kipattant a Ház plenumában, mint interpelláció.

Mély csöndben hallgatta a jobboldal, a szélsőbal nyugtalanul fészkelődött, különösen annál a passzusnál, hogy a tébolydába hurcolt tanár a kormány ellen szavazott a múlt választásoknál. (Zajos közbeszólások: Mindjárt gondoltuk.)

A zsámi ügy tehát fel lett bolygatva, bár az interpelláció magában csak annyi, mint mikor az alvó medve a másik oldalára fordul aludni.

Így feküdt a zsámi ügy a másik oldalán sokáig, elfelejtkeztek róla. Közbe jöttek más nagyobb dolgok, a husvéti szünnapok is, úgy hogy a miniszter csak május egyik szerdáján válaszolt.

Nagy, zsúfolt karzat jött össze, öreg, előkelő dámák, structollas kalapokkal, (csak úgy sustorgott a tömérdek selyem) kaszinótagok, főrendek (csak úgy villogtak a monoklik), a „Páva“ törzsvendégeiből is kivillant néhány ismerős fej. Nini, Mliniczky úr. Nini Kovik úr. Amott meg az éneklő kanonok úr.

Nem lehet feladatunk kiszínezni az ülést, egyszerűen közöljük a Ház naplójából a miniszter beszédének elbeszélésünkhöz szükséges részét.

… „A t. képviselő úr interpellációja két részből áll, t. Ház, egyik, mely a zsámi kastély rejtelmeire vonatkozik, a másik, mely a Druzsba Tivadar tanárral szemben tanusított eljárást érinti. (Halljuk, halljuk.) Úgy a főispántól, mint egyéb közegeimtől beszerzett hivatalos adatok alapján a következőket hozhatom a t. Ház tudomására.

A zsámi kastélyt, az előttem fekvő eredeti szerződés szerint néhai Kopál ügyvéd zólyomi lakostól bizonyos Chaterina Maylingen nevű poroszországi illetőségű koros úrhölgy bérelte ki több évre, ki is rendes személyzetével a múlt nyáron késő őszig orvosai rendeletére ott tartózkodott. November elején azonban visszament hazájába s azóta a zsámi kastély üresen áll. (Egy hang balról: Ne erről beszéljen, hanem a grófról!) Hiszen ő róla is beszélek, mikor konstatálom, hogy nem ő bérelte a kastélyt, hogy neki ahhoz semmi köze, ha csak azt nem vesszük, hogy egyszer-kétszer, de tudomásom szerint csak egyszer, látogatást tett a tiszteletreméltó koros úrhölgynél, ki berlini attaché korából ismerőse. (Nyugtalanság balról.) De ez nem olyan eset, t. Ház, mely egy miniszterre bárminemű intézkedés és közbelépés szükségét hárítaná. (Derültség és helyeslés a jobboldalon.)

Ami már most az interpelláció másik részét illeti, a Druzsba tanárra vonatkozó részt, az első részre adott felelet egyszersmind indokolása az eljárásnak, mely irányában követtetett. Eltekintve az orvosi megfigyelésekről tett jelentésektől, melyek elmekór fenforgását plausibilissé teszik, maga az a jelentés, amit a szerencsétlen tanár a zsámi kastélyból tett tapasztalatairól szerkesztett, nagyban és egészben nem lehet más, mint egy kóros elme túlfeszített működésének fantasztikus szüleménye. (Úgy van, úgy, a jobboldalon.) Annyival inkább, tisztelt Ház, mert abból semmi sem bizonyult valónak, sem a hírbe került főúrnak szereplése, aki nekem is igen tisztelt barátom, s akitől távol áll minden ilyen inkorrektnek nevezhető üzelemnek még árnyéka is, sem pedig ama budai polgárleánynak – hogy is mondjam csak – kényes kalandja, ki azon idő alatt krakkói rokonainál tartózkodott, most pedig csöndben és szeplőtlen hírnévben özvegy anyja házában él. Világos tehát, hogy mind ez a légből, sőt nem is a légből, de egy lázas, megbomlott szerkezetű agyból kikerült vizió szükségessé tette, hogy a nevezett tanár, mint elmebeteg a megfelelő ápolásban ott, azon a helyen, ahol van, részesüljön.

Kérem válaszomat tudomásul venni. (Általános, zajos helyeslés.)

A Ház a választ felállással tudomásul vette.

Mikor az ülés végén mint köpüből a méhek kifelé tódultak a képviselők a korridoron, a karzatról levezető lépcsőn egy erős, rekedtes hang verte ki magát a formátlan zsivajból:

– Meg mernék rá esküdni, hogy egy szóig igaz, amit Druzsba állít.

Többen fölnéztek a hang irányában. Egy kifent bajuszú robusztus alak jött le, köpcös hölgyet vezetve karon. Senki se ösmerte, csak a „Páva“ törzsvendégei. Manusek Vince volt, aki, úgy látszik, új özvegyasszonyra akadt azóta.

Nem tudni azonban, a miniszter szavaiban való kételkedésnek vegyük-e, vagy csak túlságos lelkiismeretességnek, a megszavazott dolgok fölötti meditálásnak, hogy egy csomó képviselő, kivált a fiatalja, összebeszélt, hogy a „Pává“-ba megy vacsorálni és megtekinti az interpelláció egyik tárgyát.

Szép csöndes májusi este volt, hát el is mentek és lett nagy sürgés-forgás a „Pává“-ban erre a megrohanásra. A sok előkelő úr a fényes cilinderekben valami ünnepies pompát kölcsönzött a Pávának.

Lótott-futott Jahodovsky, majd hogy százfelé nem szakadt. A sipsirica is segített. Nagyon csinos volt, jaj, de megenni való volt a tarka perkál szoknyájában, csak az a kár, hogy olyan szomorúnak látszott, mint egy apáca.

A képviselők próbálkoztak vele incselkedni, de nem is igen felelt, csak éppen mosolygott bágyadtan, betegesen.

– Nem csoda – magyarázta Mliniczky, aki átült egy kis trics-tracsra a képviselők asztalához. (Az efféle imponál a többi törzsvendégeknek.) – A leányka sokat szenvedte lelkileg, mióta került haza Krakkóból, e miatt a szerencsétlen pletyka miatt. Az ilyen fiatalka jobban érzi dolgokat. Hogy ne, hogy ne? Ma is kerülte ház pokrócára, akarok mondani szőnyegre. Fáj az neki. Szégyenli.

– Hát nem igaz, úgy-e, hogy az anyja eladta volna?

– No, persze, hogy nem igaz, – kiáltott fel Mliniczky megbotránkozva s hevesen hadonászva a kezével. – Óh, hogy is ne? Csak őrült ilyet kitalálhatta. Az anyja? a Jahodovsky? Hiszen imádja, hiszen reszket érte. Milyen anya! Remek egy anya! Több. Egy szent. És annak tartotta Druzsba is. Hanem hát elveszett az esze és nem is érdemes megkeresni többé, mert ha megtalálná őtet, jobban megbolondulna, a mint megtudna vele, hogy milyen galyibát csinálta nélküle… Hej, sipsirica, lelkecském, hozza nekem is egy fröcscset!