Befejezés.
A Hunnia tehát megbukott és Kolosy Ferenc nem volt többé semmi. Hanem az olyan semmi, akinek az egyik sógora báró Luzsénszky, a másik főispán, az mindig lehet valami.
Korán örült Apró; lefelé lépett ugyan, de a völgy túlsó oldalára, azért tehát megint nem találkoztak. Kataszter lett valahol Felsőmagyarországon.
De nem sokáig. Az ördög nem hagyja el a maga embereit. Mikor az országgyülési ciklus négy év mulva véget ért, a főispán megválasztatta képviselőnek. És hát most már ott fönt ült és működött ő is, küzködve azzal a rettenetes frázissal, melylyel a közbenjárásért alkalmatlankodó választók jönnek tarka-barka kívánságaikkal.
– Hiszen csak egy szavába kerül nagyságodnak!
Milyen ostobák, hogy nem ismerik a minisztereket! Azaz milyen boldogok!
Életrevaló politikusnak bizonyúlt, mert jól tudja szóval tartani a választókat és minisztereket. Ami magát a törvényhozatalt illeti, ahhoz talán nem értett, de ez nem lényeges. A törvény hozatala végre is nem nehéz. Azt úgy hozzák, hogy talán nem is hozzák. Valami olyan a „törvényhozó“, mint a tollkés. Tollkésnek hívják és mindent faragnak vele a világon, csak tollat nem. A tollat gyárilag csinálják.
Hát Kolosy is tekintélyes képviselő lett és egyszer évek múlva meglátogatta a kerületet, azaz meglátogatta máskor is, hanem én csak erről az egy látogatásról beszélek. A kereskedelmi miniszter ő excellenciáját kisérte le, aki valami kosárfonó iskolát akart a városban létesíteni.
Nagy fogadtatás volt, roppant parádé, fehér ruhás leányok, diadalkapu, taracklövések és örömtüzek. Ez az utóbbi ért a legtöbbet, legalább melegedni lehetett mellettük, mert zimankos téli nap történt a bevonulás. A lakosság nagy része kivonult az indóházhoz: ifjak, öregek, asszonyok, gyerekek, ami nem csoda, mert először járt eleven miniszter e városban.
Megvolt minden, ami ilyenkor szokásos: üdvözlő beszéd és válasz, nagy éljenzés. A miniszter fölült a fölpántlikázott négyesre, majd a képviselő ismerős alakja bontakozott ki a kíséretből, (de mennyire összetört, megöregedett a derék úr). Egy pár hang kiáltozni kezdte: „Éljen Kolosy Ferenc“.
A rendezők a másik kocsi után szaladgáltak, amelyen a képviselő foglal majd helyet – úgy látszik, valami konfuzió történt. Eközben a kordonból, melyet a rendőrség tartott fenn, – egy pillanat műve volt – kilépett egy kis fiú, lehetett vagy hét éves, szép, bátor arcú, barna gyerek, nagy, villogó fekete szemekkel, fején félrecsapott báránybőr sipkában. Kilépett a tisztásra, ahol a képviselő állt és egy hógomolylyal mellbe hajítá ő nagyságát.
Nosza, egyszerre hárman is nyakon csípték a merényletért. Ejnye, ilyen, olyan porontya! Nini, mire nem vetemedik! Némelyek nevettek a jeleneten, ami boszantani látszott a honatyát. De hogy ne láthassák kicsinyesnek, kedélyes nevetést színlelve, maga szabadította ki a gyereket a megdühödt rendezők karmaiból, ámbár a gyerek is rugdosta őket.
– Ne bántsák, kérem – szólt vidáman. – Szabad országban élünk. Mindenki kifejezheti a rokonszenvét, ellenszenvét. Nos, fickó, mért haragszol rám? Mondd meg bátran!
– Azért haragszom rád, – szólt a fiú vakmerően – mert rosszúl bántál az anyámmal.
Éljen! Éljen! – a tömeg éljenezni kezdte a rokonszenves fiút.
Kolosy mosolygott, úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, pedig érezte, hogy még jobban belémászott s nem tanácsos tovább kérdezősködni, mert nem lehetetlen, hogy bankigazgató korában valami igazságtalanság történt a fiú anyjával és a gyerek most kikottyantja.
– Teringette, fickója – szólt a szép piros orcáját megcsipkedve, – kinek a fia vagy?
– A tied – szólt a gyerek, kevélyen kidüllesztve a mellét.
Leírhatatlan jelenet következett. Öreg asszonyok kilenc nemzedéken át fogják mesélni. Kolosy elsápadt, majd piros lett, mint a paprika. Valami sajátságos kéjjel vegyes szédület fogta el. A közönségben orkánszerű tetszés-zaj tört ki. Minden ember beszélt, lármázott, ujjongott, ágaskodott, asszonyok a csipkés kendőiket lobogtatták. Csak egyes kifejezéseket lehetett kivenni: „Fölséges gyerek!“ „Az öreg Apró unokája.“ E percben előállott a kocsi is. Minden szem oda tapadt, mi fog történni. Valami csodálatos, idegfeszítő csönd támadt a zaj után. Még a szívek is szinte megszüntek dobogni. Vajjon eltalálja-e, mit kell tenni?
És ekkor lehajolt a képviselő, megcsókolta a gyermeket és beemelte a hintajába:
– Elviszlek, kópé, az anyádhoz, tudom, hogy majd kikapsz.
Ezzel maga is fölült melléje. A négy prüszkölő paripa megindult a miniszter fogata után, a lelkesedés pedig, mely mintegy láncaitól szabadult meg, oly egetrázó erővel tört ki, hogy megreszkettek bele a szomszédos épületek és a levegő rezegve hömpölygette a város felé.
Kolosy csakugyan az anyjához vitte a gyereket, aki éppen az utcaajtóban állt és gyönyörűbb volt, mint valaha, a bánatos szelíd arcával, finom törékeny termetével. Bementek egy kicsinyég a szobába, de miről beszéltek, hogy beszéltek, arra nem volt tanu.
Csak Apró uram említette aztán este a „Polgári kör“-ben nagy dicsekedve, hogy ma nála volt a képviselő és megkérte a leánya kezét, de az esetre nézve még csak annyit mondott rejtélyesen:
– Mindnyájan léptünk egyet, én is, ő is, de a gyerek, a Pali lépte a legnagyobbat. Ebadta kölyke!
FILI.
Még állanak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dőltek. Azokon bizony már csak a meredező kémény kormos lyuka beszél értelmesen, mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csűr felőli kapun bejött. Hja, a trakták… a trakták!
Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint azelőtt. A fényűzés nagyobb hódító Napoleonnál. Amit az emberiség célszerűt, szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan valamicske mindenüvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az újjaival cselekedte. A falusi jegyző olyan pamlagon heverész, aminőről Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval a pompa növekszik, egyre növekszik.
A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körül üli a szépen megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég, mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika kandalló terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az asztalnál, minden elegáns és egyöntetű. A bútorok, a ruhák, a porcellánok, a kristályok. Minden az előkelő jólétet leheli. A férfiak frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régi módi összeröffenés, hanem diner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és félmelle csupasz és a suhogó selyem derék csak ott kezdődik, ahol már muszáj neki. Ez az egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.
Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezőleg. Ha az elődök föltámadván egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a kezeiket: „Oh, milyen fény, – mondanák – mennyi ízlés, mennyi gyönyörű, hangulatot ébresztő dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse hiányoznék az asztalnál.“
Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás észrevenni. Hiányzanak az elszegényedett rokonok.
Azelőtt mindenüvé jutott belőlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál járt, ilyenképpen formulázta:
– Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.
Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan léhűtő rokonok, mint mostan az ezüst tálcák, a kristályserlegek és a nagy virágbokréták.
Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülök sívár lett volna a ház és visszariasztó. Boróka-ág jelezte a korcsmán, hogy ott pénzért enni inni valót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy ott magyar szívesség fogadja a vendéget.
És hát ez a genre most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.
Talán a szegénység tünt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top és a hosszú keze mindinkább összeszorítja a nemes familiákat, megropogtatván a csontjaikat, – de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.
Én még tudtam, vagy tudni véltem kettőrül, de mikor nem régen meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselőtársamat Vidolyon ősi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelőtt az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendővel a nyakukban s akikről azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli rokonai.
Szerettem nézni őket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a rózsaszínű íny.
– Hol a Tinka, Böske? – kérdeztem az ismerősöket.
– Hja, azok már megnőttek és…
– Férjhez mentek – egészítettem ki.
– Dehogy, – mondák. – Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se győzi a nagy háztartást, hát bedobta őket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar ember az efféle portékát rendesen belöki.
– Miféle verembe, az istenért?
– Ej, hát rá sózta őket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik telegrafista, a másik postáskisasszony.
– Szegény kicsikék! – sóhajtottam föl.
– Inkább a szegény államot sajnálnád, – jegyzé meg az, aki fölvilágosított.
Valószinűleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, melylyel harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene és kijátszszák a koporsótól a síríg.
A lakoma után a különböző vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket Kristóf az állomáshoz.
A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülő tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajjon mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit. Egy nagy dominiumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.
– Szegény állam! – sóhajtottam föl hangosan.
A könnyű bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltünt, hogy Kristóf úr éppen a püspököt vivő kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállítású állatot.
– Nem igás lovak ezek? – kérdeztem a kocsist.
– Honvéd lovak – felelte egykedvűen.
– Soványak – tettem hozzá.
– Nem érdemlik meg a jobb kosztot – magyarázta. – A legnagyobb munkaidőben rendesen bekéri őket az állam; éppen csakhogy velünk tartatja ki.
– Mégis csak botrány, – pattant föl a püspök – hogy az állam ennyire becsapja a polgárait.
Oh jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No persze. Minden vonalon folyik a vetélkedés, egymás nyakába varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki miben árthat a másiknak.
– Méltóztatott valamit mondani? – kérdé értelmetlen dünnyögésemre maliciózus mosolylyal a püspök.
– Nem, nem, semmit se mondtam.
Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig, hogy a régi világ mégis csak őszintébb és szebb volt.
Mikor még a magyar nemes úr maga tartotta el a saját elszegényedett rokonait és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.
*
Az elszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a legkiemelkedőbb prototypusa. Gyerekkoromban úgy is híttuk a a környéken: a „dupla lengyel“.
Nagy termetű, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erőt adott a karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté, mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nem igen voltak a produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézők nagy bámulatára, karjaival pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és megállította: „hopp, egy szóra, hékás!“
Hogy minek adta a természet e roppant erőt Lengyel Fülöpnek, azt senki sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem dolgozott soha sem és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide vagy oda szállván.
Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami, szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De a természet nem akarta.
Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül szerszámot faragni?
Csak abból, amelyik már a gyökerén kinálkozik rá. Arra is kell a fa, hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két galy, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval mindenféle fa kell. Sőt olyan fa is legyen az erdőben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak éppen hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-két száz esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan, visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld nem vesztett.
Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kis gyerek koromban föltűnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?
Anyám elnevette magát.
– Fili bácsi rokon és semmi egyéb.
– Jó állás az? – tudakoltam.
– Hogy érted?
– Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az állásokat.)
– Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.
– Hát a Fili bácsi kinek a rokona?
– Sok nevezetes, jeles familiáknak; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a Hettyesyeknek, Hajdúknak, Vajdáknak és Leszkayaknak.
– De a királynak csak nem rokona?
– Eredj te bohó, hiszen nincs is királyunk.
– Hát miért nincs?
– Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!
De én csak nem eresztettem el a thémát, mint a kis kutya a csontot.
– Hát nekünk is rokonunk a Fili?
– Mért nem rokonunk?
– Mert ő nagyobb familiából való, tehát az előkelőbb familiákkal van rokonságban.
– Hogy lehet azt megösmerni, mama melyik az előkelőbb familia?
– A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.
– Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az előkelőséget.
– Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárius volt, az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.
Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény ember volt és éppen a Hettyesy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf barátom atyjától, hogy ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy előkelő tartású hajporozott dámával, akinek a testvérhuga udvarhölgy volt az anhalti hercegnél.
A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt. Bár csak azt adná az isten, hogy megnyernék!
Szűkecskén éltek a konziliáriusék, – mégis nagy rollét játszottak. A rokonság kevély volt rájuk s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édes testvérét bírja nőül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg kell adni, hogy ők is ragaszkodtak a rokonokhoz és váltig látogatóban voltak. Az egyiktől ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Ő náluk Vidolyon csak egyetlen egyszer gyűlt össze évenként a rokonság ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet s volt mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az első étel, mi a második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy ahhoz? Hogyan volt összehajtva a szervéta?
Eszerint igazodott a környék. Ez lett a „nobel“. Hát még az ülés rendje! Mennyi keserűség lett ebből! Mert nagy dolog volt az illetőre. Ha például Rédekynét ültették előre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte a szót mindenütt. A konziliáriusék osztályozása vérré vált és akceptálta minden forum. Nagy jelentőségű nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos, kecsegtető és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint tavaly, akkor jó, de ha valaki lejebb került, annak lőttek. Az egész vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a familia kezd lemenni.
Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta, amit az egykori referendárius bizonyos chablonos formulák szerint intézett el, útra kerekedvén feleségestől, fiastól, inasostól. Maguk közt a konziliáriusék „reperáló utaknak“ nevezték ilyetén kirándulásaikat és az otthon maradt házőrző szolgáló is azt mondta, ha valaki ő nagyságáék felől tudakozódék:
– Reperációban vannak.
A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az kapta az első „vizittát“, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót, mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött idő mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de főképp a konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következő rokonhoz, de ide már rövidebb időre és így tovább-tovább, ahogy kellett – mert hát nagyon jószívű emberek voltak a konziliáriusék.
A reperáció szinte eltartott az egyik Szt.-Mihály-naptól a másikig. Ebben nem kíméltek se időt, se fáradságot – mert ilyen a finom lelkek gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek még se gyógyultak be teljesen. A Mihály-napi ebéd ülési rendje, mint valami változhatatlan törvény nehezedett az illetőkre s néha ki-kitört a szemrehányás:
– Ejh, vigye az ördög az etiquettet! – pattant föl ilyenkor a nagyságos úr. – Valakinek mindig elől kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész. A perpetuum mobilét talán ki lehet találni, de hogy mindenki elől üljön, azt nem lehet kitalálni.
Hanem az elégedetlenség nőttön-nőtt a familiákban s egyik attak a másikat érte emiatt.
– Hiszen mindig megreperálom – dörmögte a konziliárius méltatlankodva.
– Mit ér, ha a világ mégis csak a Szent Mihály-napi ebédet veszi mértékül?
– Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.
Ebben az igéretben aztán megnyugodtak egyelőre a deklasszifikált rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé. Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejű bűvige. Magyarok balzsama. Nemzeti klenodium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus urunk nehány száraz keszeggel és valamely csekély kenyérrel elégített ki egyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni kellett, a kenyeret sütni kellett, de a „majd tanulmányozom a kérdést“ örökös készenlétben van és nálunk százezer embert szoktak vele kielégíteni.
A konziliárius úr legalább megtette, amit igért: tanulmányozta a kérdést és arra az eredményre jutott, hogy a spanyol etiquette nem alkalmazható, mert a nemes atyafiaknak nincsenek különböző címeik és rendjeleik. Itt volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát, hogy a chaosba vesznek el az ősei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula lovának bőréből viselt volna csizmát és valami husz esztendeig nem bírta elnyűni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor szerint csak a bor előkelősége állapítható meg jogosan. Végre is addig törte ravasz fejét, hogy sikerült egy célszerű methodust megalkotni s elmondta az atyafiságnak aperte:
– Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és én rám, édes atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfőre és így tovább, ennek most már más módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri személyek és familiák sértődjenek meg, amikor kikerülhető. Egyszerűen átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály-napkor legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Amen.
Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a talpukba. Szeliden indult meg ugyan a versengés, de előreláthatólag nem sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyesyék még csak egy szopós malacot küldtek, amit a konziliárius megmért és nyugtát küldött a súlyáról, Fili pedig bevezette ezt és az utána következőket egy hiteles protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajduék már egy süldőt hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott mangalicát, úgy, hogy a következő Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az első hely, ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanos-családból származott s a házasság mint mésalliance szerepelt a közhitben, kínos benyomást keltett az atyafiságban.
A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és csípős megjegyzésekre.
– Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren és a mérték mérték. A müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste beszél, a müncér csak tolmácsolja.
No ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a „fundamentumot“ és minthogy tényleg a sertések teste fog beszélni, elnevezték az egyiket Ciceronak, a másikat Demosthenesnek. Rédeky uram tejbe főzette a Cicero kukoricáját (csoda lesz ebből, majd meglássátok); Liszkay asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható gyönyörűséget okozott – úgy, hogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a gyarapodásával, ha van benne becsület.
Az ördögbe is – egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A fél vármegye lázasan várta a bekövetkező eredményt; bulletinek keringtek szájról-szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról s fogadások történtek mindenfelé.
De míg Ciceró és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak – sic transit gloria mundi – a „Jelenkor“ című lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy Debrecenben Bujdosó Mátyás nevű hentesmester ötödfél mázsára hízlalt föl egy sertést és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a Péterfia utcában.
Soha még ilyen szenzációs hír nem érkezett erre a vidékre a nagy Napoleon elbai menekülése óta. Egy ötödfélmázsás sertés! Súlyosabb a híres angol Murphi-nál, melyet a szép Viktoria koronázására öltek a londoni hentesek.
… El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi homloka ellenben redőkbe vonódott s elhatározta, hogy megveszi a sertést. Készül tehát az útra de olyan ürügygyel, mintha Pestre menne betegen a híres Stahly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest Debrecenbe s az etetéseket kivéve, meg sem állott, csak a Bikában, vagyis annak az ebédlőjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látományra, ami eléje tárult.
Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdú György, Laszly Ferenc, Hettyesy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon hagyott nemes atyafiak és ferbliztek.
Azonnal elérté a szituációt… No hát ezek most idejöttek külön-külön megvenni a sertés Góliáthot, de egymásra bukkanva, meghőköltek a következményektől. Hisz itt egy őrült licitáció talál kiütni a hentesmester zsebe javára. Nosza leültek előbb családi tanácsot tartani, ahol is (mintha hallaná Rédeky Gábor uram) fölvetették az érveket. Uraim atyafiak, minthogy csak egy sertés van, abból logikailag az következik, hogy azt csak egyikünk veheti meg, a többiek legfölebb az árát verhetnék föl. Legokosabb tehát, ha az a pénz, ami elpocsékoltatnék az okvetlen ráigéréseknél, megmarad a családnál (mert hiába, a családhoz való ragaszkodás a legelső a világon). Mindezeknél fogva csak egy modus vivendi mutatkozik, ha a fátumra bízván a dolgot, a magunkkal hozott összegekkel leülünk kártyázni és aki leghamarabb letörik, hazamegy, míg lassan-lassan mind elpogyogván, a legszerencsésebbik másodmagával (t. i. a sertéssel) teheti tiszteletét visszamenet a konziliáriuséknál.
Rédeky nevetve lépkedett a kerek asztalhoz:
– Osszatok, urak, nekem is!
… És hát folytathatnám e különös sertésháború rajzát, mely még sok esztendeig tartott, de nem folytatom. Hisz csak arra kellett bizonyítéknak, hogy Lengyel Fili bácsi már gyerek korában ilyen sertéshúsokon táplálkozott. Ezekből szedte a nagy erejét.
Szülei halála voltaképpen kevés változással járt ránézve. A rokonok megmaradtak és a sertések is megmaradtak. A rokonokra ellenben változással járt, mert megszüntek a szentmihálynapi ebédek. És a sertésekre is változással járt, mert ezek most már otthon éltek és otthon haltak.
Az öreg úr után nem maradt semmi vagyon; haldokolva megsímogatta a fiú fejét és így szólt hozzá:
– Pompás rokonokat hagyok neked, Fili. Ragaszkodj hozzájuk, édes fiam.
És Fili csakugyan örökölte ezt a ragaszkodást. Járt az egyiktől a másikhoz és sohase únta meg őket. Évek multak el évek után, de ő állhatatos maradt. Apja furfangos eszét nem örökölte, se a rangját; őt hát nem is fürösztötték tejbe-vajba, de nem is pretendált ő ilyet. Ő csak Fili volt, az egész világ Filije; azt szerette legjobban, ha észre se veszik, hogy ott van. Végtelenül csekélynek tartotta magát és ebben volt egy kis kedvesség. Kitért a ház komondorának és nem merte a macskát elkergetni, ha ölébe ült. Azonfelül egész nap tett-vett a Fili valamit, dohányt vágott vagy sárgarépát tett közé, hogy nedves legyen, a pamutot tartotta hosszú évekig a néniknek, azután hosszú évekig a hugoméknak, cserebogár malmokat csinált a gyerekeknek, írótollat faragott a penecilusával, birkákat bélyegzett odakünn, borért ment a pincébe, kendermagot adott a kanárinak, az ebédnél kihúzta a palackokból a dugókat, – de már nagyobb dologra nem volt alkalmas. Még vadászni se járt. Az ördög cipelje a nehéz puskát.
Lágy, érzékeny szívű ember volt, ami mindjárt látszott szelid arcán és merengő szemein. Nagyon könnyen meg lehetett sérteni – de ki bántotta volna a szegény Filit?
Rossz arcokat vágni a vendég előtt, csípős célzásokkal megnyilazni, nem tartozott a régi erkölcsök közé. Micsoda szégyen lenne az? Még azt hinné, hogy nem szívesen adják neki azt a kis ételt. Isten ments attól!
A Fili háta mögött hiszen volt elég kritika:
– Mire veszi az életét ez a boldogtalan Fili? Hát így akar ez maradni örökké? Nem szégyenli magát, hogy innen-onnan vén kutya lesz és még semmi? Pedig milyen jeles ember volt az apja. Hogy nem lát valami után! Nem tud elvenni egy vén saraglyát, akinek nem kong a ládája. Hiszen annyi özvegy asszony van, hogy házat lehet velök zsindelyezni. Szép ember, jó ember és végre nem valami nagy szamár, mégis ilyen mihaszna.
Valamelyik asszony, gondolom a szép Liszkayné, közbe szólt, mikor egy rokoni összejövetelen fölhánytorgatták ezeket.
– Hát mért nem mondjátok meg neki? Rédeky sógor, maga elég okos ember, beszéljen vele. Hátha lesz foganatja.
– Elösmerem, kedves húgomasszony, hogy elég okos ember vagyok, de mit ér, ha nem vagyok elég bátor ember, hogy én mondjam ezt meg a Filinek.
– Nem bátor ember? Ön, aki már hat medvét ölt meg?
– Hja, az csak medve volt, húgomasszony, – felelte Rédeky – aki engem is viszölhetett volna.
Ezen a nyelvbotláson aztán nagyot nevettek, a nevetés elfújta Fili feje felől a felhőt.
Ámbár felhő se volt. Csak üres beszéd volt. Hogy ezt Filinek mondaná meg valaki? Majd bolond, úgy-e? A gazdag rokonnak hiszen meg lehet mondani mindent, ha úgy kerül a sor, még ki is lehet dobni a házból, mert az nem szorúl az emberre; visszavághat, boszút állhat. De a szegény rokon immunis. Azt ilyennel inzultálni lehetetlen. Idegen mondhatja, de rokon nem.
Így volt ez akkor és szép volt így. A szegény rokonnal és a viselős asszonynyal gyöngéden bántak a régiek. Az utóbbival azért, mert többje van a többinél (szíve alatt van a gyermeke), az előbbivel azért, mert kevesebbje van a többinél (hóna alatt van a koldustarisznyája.)
Fili tehát élte megszokott világát s ha megúnta egyik helyen, átment másikra. Mindenütt volt valami vonzó és csalogató. Köpcsényben pompás kuglizó van Lengyel Károlyéknál, Újfaluban Vajdáéknál fölséges káposztákat főz Ágnes néni, egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje, egy sor töltelék; hát még a pampuskái, herőcéi, amelyeknek megízlelésénél minden alkalommal így kiált föl Fili: „Ferenc József, mit eszel, ilyet bizony nem eszel“. Korontán remek barackpálinkája van Csapóéknak s kedves kertre nyíló külön szobája Filinek. Orgona-virágzáskor odahúzza a vándorló ösztöne. Vidolyon Hettyesiéknél (mert azok laknak most a megszokott házban), sok apró gyerek várja már nagy-nehezen Fili bácsit. Kampát, métát, duplext lehet velök játszani. Zsályán pisztrángos patak van a Laszlyék kertje alatt. Fili a pásztoroktól megtanulta, hogy a halaló fűvel meg lehet őket étetni, megbódulnak tőle és szabad kézzel fogdoshatók össze. Aztán ott van közel Szalánc is, ahol Liszkayék laknak, bár egy idő óta nem megy oda Fili, pedig hej, ott lakik a helyes menyecske, annak az aranyszöszke haja az igazi halaló fű, attól, lehet csak elbódulni… de Fili még se megy.
Olyasmit mesélnek, hogy a szép Liszkayné megsértette volna.
Pedig csak annyi igaz, hogy valami vídám társaság volt Újfaluban Vajdáéknál, ahol mindenkinek el kellett mondania az élettörténetét, Filit is unszolták.
– Nekem nincs élettörténetem. Amik én velem történtek, azok inkább a rokonaim esetei.
Olyan szomorú vallomás volt, olyan sívár rajz egy életről – de ő nevetve mondta.
– Hát nem volt önnek soha semmi külön regénye? – faggatták az asszonyok.
Fili vállat vont; – akkor még csinos férfi volt.
– Mire való volna az nekem?
– De csak volt valamikor szerelmi viszonyod? – ostromolták a férfiak.
– Ugyan hol vettem volna?
– Fili, Fili, nagy kujon! Meg mernél rá esküdni?
– Becsületemre mondom, soha sem vetett én rám szemet senki – mondta Fili ünnepélyesen. Még a két újját is föltartotta.
Pedig kényes volt a becsületszóra, mint egy Lancelot. Tetszik tudni, azok a bizonyos kolduserények.
Később egy kis tánc volt. Fili az egyik Rédeky kisasszony csontlegyezőjét tartotta, míg az a táncosával keringett, midőn mellette suhant el Liszkayné. Almavirág-szín ruhába volt öltözve s a fekete szemében egy-egy csillag égett.
Csak úgy hanyagul szólt oda Filihez:
– Kinek a legyezője az? (Mintha csak a szépen faragott legyező tünt volna föl neki.)
– Családi csontok, – felelte Fili közömbösen.
Megfenyegette pajkosan:
– Fili te, udvarolsz valakinek.
– Hát nem hallottad az eskümet?
– Hamisan esküdtél, fráter, – vágta oda Liszkayné, kihívóan ringatva a darázs derekát a csipőin.
– Gondolod? – kérdé Fili tréfára véve a dolgot.
– Tudom, – felelte és lehajtá a fejét szemérmesen.
Ezzel köd előtte, köd utána, elillant, eltünt, mint a füst, a sok ruha, a sok emberfej közt.
Filinek arcába szökött a vér, valami különös érzése támadt belül és az ösztökélte, hajtotta Liszkayné után.
Nem volt nyugta, míg rá nem talált az ebédlőben, ahol éppen egy pohár pezsgőt hajtott föl, amitől egyszerre ezer piros rózsa nyiladozott az arcán.
– Nem mondtad meg, Mariska, hogy ki volt az.
Liszkayné nevetett. Jaj, azok a szép fehér fogai!
– Hogy ki vetett rád szemet? Hát úgy-e mégis szeretnéd tudni? Hát úgy-e még se vagy olyan szent, amilyennek mutatkozol? Csak ezt akartam tudni, barátja az erénynek.
– Ugyan, mondd meg! Ne okoskodj!
– Hát megmondom; ha behúnyod a szemedet, belesúgom a füledbe.
Fili behúnyta a szemét, ahogy parancsolták, azután egyszerre megcsiklandozta valami édes hang, valami zúgó szózat, amely beharsogta egész valóját.
– No hát én voltam, Fili. Elmúlt. Másé lettem. Mert te nagy mamlasz voltál.
Fili egész teste zsibbadozott, vére sebesen száguldott ereiben, de mikor a szemét kinyitotta – nem volt senki az ebédlőben, csak az inas, aki új gyertyákat rakott be a tartókba. Az asszony eltünt az alatt.
Ime, lett már Filinek némi élettörténete, de ez csak kis ideig birizgálta a lelkét, halványodott, színtelenedett, később már azt is gondolta, hogy a jelenet meg se történt – alkalmasint részeg volt és a Belzebúbbal álmokra kártyázott.
Hanem ettől a naptól fogva nem mert többé elmenni Szaláncra – pedig vágyott oda.
Liszkay boszankodott emiatt. Hát mivel alábbvaló ő a többi atyafinál, hogy Fili kikerüli?
Maga Liszkayné is megpirongatta, ha valahol találkoztak.
– Hátra kötöm a sarkadat, Fili, ha el nem jösz.
Fili zavarban volt, elpirult, hebegett valamit, de nem ment el Szaláncra. Érezte ő ösztönszerűleg, hogy a rokoni szeretet kenyérmorzsa – és hogy a szerelem egy kád méz, de abba a morzsának nem szabad belevegyülni, mert a morzsa is elvész és a méz is megsavanyodik.
Pedig sok találgatásra adott okot. Mért haragszik? Kire haragszik? Hát még a Fili is felhúzza az orrát. Lássa meg az ember!
De amint megszólják, menten ki is mentik. No, semmi az. Egy kis bogara van. Úgy sincs szegénynek egyebe.
Pedig dehogy nincs. Hisz csak fogalom az egész. Az egyik ember azt mondja: „nekem négy házam van Pesten“, a másik ember azzal dicsekszik: „húsz fejős tehenem van“, Fili elszámlálja az újjain: „száztizennégy rokonom van“ és mind a három ember arca egyformán fénylik a megelégedéstől.
Tíz vagy tízenöt kúria az otthona, egy-egy német uralkodó herceg csak az ingeit változtathatja annyiszor, mint Fili a lakóhelyeit, a konyháit, a pincéit és a környezetét. Fili tehát a valóságban nagy úr, – csak elméletben szegény.
Igaz egyébiránt, hogy amennyiben ő megunván magát, odább megyen, éppen úgy megunhatják őt is. Megesett egy párszor. Hiszen az emberek tökéletlen lények voltak már azelőtt is. Nem szépítem én őket. Megunták a feleségüket, megunták talán még a töltött káposztát is, hát hogy ne unták volna meg a lengyelüket?
Bizony egyszer-másszor mesterségesen rázták le a nyakukról. Csakhogy arra is megvolt az akkori világban a gyöngéd forma.
– Nini, Fili öcsém, – jutott eszébe Rédekynek. – Átsétálhatnál holnap, ha nincs egyéb terved, Zsályára. Levelet küldök a nővéremnek, Laszlynénak, de olyan fontosak, hogy nem merem rábízni akárkire.
Fili járatos a rokonologiában és rögtön megérti a dörgést.
– Ejnye de jó! Úgyis már régen láttam Laszlyékat.
– Mikor jösz vissza? – kérdezi a gazda enyhitőnek.
– Visszajőjjek? – tapogatózik Fili.
– Ahogy neked tetszik. De ha most ott találnál maradni, akkor el ne felejts őszszel virágmagokat hozni tőlük az asszonynak.
Fili most már útra készült, át volt forgatva, mint egy váltó a legközelebbi atyafira és egyik se mondta: „nem fogadom el“, ott tartotta, aztán újra továbbította, hogy megint visszakerüljön megfrissülve, újnak, kívánatosnak, érdekesnek, tömérdek hírrel és pletykával.
Így élt és soha se gondolt rá, hogy másképp is élhetne. Az évek elsuhantak fölötte, az ifjúság cserben hagyta, (de ez nem fájt neki, mert nem rokon), ősz hajak jelentek meg a fején (az első ezüst) és már csak imitt-amott volt egy atyafi, aki „öcsémnek“ szólította, a nagy többségnek Fili bácsi lett.
A rokonok közül sokan elhaltak, de ez sem alterálta, mert születtek és nőttek újak, akik őt már úgy találták, mint egy vén órát, mely az apáiknak is ketyegett. Fili értéke inkább egyre nőtt. És ha ez így megy, valóságos családi ereklye lesz belőle.
De nem ment úgy. Némi megpróbáltatások és kísértések következtek. Szaláncon meghalt Liszkay és mikor a familia összegyűlt a temetésre, a tor után arra kérte a rokonokat az özvegy: maradjon ott valamelyikük egy ideig, míg valami új rend lesz, mert a cselédek még a házfödelet is széthordják az ő, meg az árvák feje fölött, ha nem látnak valakit, aki kalapot hord.
– Hát talán jó lesz a Fili, – vélték a legöregebb atyafiak. – Az úgy is ráér.
Az asszony némán intett a fejével, hogy az is jó lesz. Fili vörös lett, mint a karmazsin és szabadkozni próbált.
– Nekem nem sok hasznomat veszi Mariska. (Liszkayné Tóth Mária volt a családi nevén.)
– Eredj a pokolba! – pörkölt rá Hettyesy Kristóf, aki akkor volt fiatalember. – Annyit csak te is érsz, mint egy fölállított bakkusz a buzatáblán.
Fili hát ott maradt. Eleinte szokatlan volt neki, alig mert beszélni az asszonynyal és olyan furcsa, nyugtalan érzései támadtak. Valami jelenettől tartott. Némelykor nem volt magával megelégedve s egész éjjeken elgondolkozott élete folyásáról. Nappal a gyerekekkel hancúrozott, azok fölmásztak a térdére, hátára, tépdesték a szakállát, befogták a kis játékkocsijukba és hajtották a szobákon keresztül, mint egy vén lovat.
Valójában a gyerekeké volt a Fili, azok majd megbomlottak érte. Ő is mindent megtett nekik, amit kívántak. Már persze amit lehetett, mert a kis zsarnokok sok mindenfélét kívántak.
– Fordítsa föl az asztalt, Fili bácsi.
Fili bácsi fölfordította. Tetszett nekik a fölfelé meredt négy lába.
– Fordítsa föl a tálat.
Fili fölfordította a tálat és mind kipotyogott belőle a sok ropogós cseresznye. Uccú rohanjatok rá!… Aki kapja, az marja.
A mama haragudott, zsörtölődött.
– Fordítsa föl most már a mamát is, Fili bácsi.
– Csitt, ti kis gézengúzok. Nem látjátok, hogy a mama milyen szomorú.
Tényleg hallgatag volt egész nap, alig szólt egyet-kettőt gazdasági ügyben Filivel, ha kérte, hogy nézzen utána ennek, annak. Egyébként közömbösen, érzéketlenül cipelte az egyik nap nyűgét a másik után. Gyakran sírt ott is, ahol nem látták. Hát semmi az, majd kiolvad, majd beszédesebb lesz, de még nagyon új a fekete szoknyája.
Fili ezalatt egészen megszokott Szaláncon. Úgy tetszett neki, mintha az egész világ megváltozott volna és a nap folyton sütne. Olyanformát is érzett, hogy valami nagy dolognak kell történni. A levegőben lebegett. A természet is előkészült rá. Falevelek zúgták a parkban, virágok lehelték, madarak csipogták, sőt még a macska is sejtett valamit, mert a sárga szemeivel sokszor vetett egy-egy kémlő pillantást, hol a Filire, hol a szomorú asszonyra.
Hanem elmúltak hetek, havak, az asszony szomorúsága nem enyhült, hidegsége, közönyössége megmaradt. Fili türelmetlen kezdett lenni. A nagy jelenet nem akart bekövetkezni. Olyan volt az az asszony, mintha meg volna fagyva. Pedig de szép még, ejnye, de szép még. Fili most már nem hogy félt volna a nagy jelenettől, de azon vette magát észre, hogy várja. Ha nem is az egészet (mert az sok volna egy embernek egyszerre), de legalább valami részét, valami rügyecskét, amiből ki lehet már sejteni a virágot.
Hanem bizony a második fekete ruha is elkopott már, de nem jött a rügy.
Rügy helyett azonban megjött a pünkösdi ünnepekre az odavaló református papnak, nagytiszteletű Fekete Sámuel úrnak a mérnök fia, (aki valami vasútat épít most Sziléziában). Szép, deli fiatal ember volt; úgy látszik, hogy már régebben otthonos Liszkayéknál, be-benézett a kastélyba és egy kicsit szétbeszélte az asszonykát. Nagyon szellemesen tudott csevegni, meg is nevettette egyszer Liszkaynét. Fili még örült neki.
– Hát még sincs végképp befagyva, – jelezte nagy örömmel a nótáriusnak, akivel a réten találkozott.
– A kígyó mindig kienged, – felelte a nótárius.
Eközben azonban nagy dolgok estek a külvilágban. Ha volnának a tekintetes nemes atyafiaknak harsonáik, most meg lehetne fuvatni. A nagy pört, melyet még a konziliárius idejében és támogatása mellett kezdtek a rokonok Esterházy ellen, megnyerték, a legfelsőbb bíróság odaítélte a hatezer holdas Holyánka-pusztát, valahol a pokolban, Ugocsa vármegyében.
Nosza összeült a nagy családi tanács öreg Rédeky Gábor uramnál, disponálni a bírtok felett.
Némelyek a felosztás mellett kardoskodtak, mások az eladást tanácsolták, de a többség előtt a familia jövendő nagysága és ragyogása lebegett. Hagyassék a bírtok közös családi uradalomnak. Valamely családtag gazdálkodjék benne és levonva a saját fáradsága díját, az évi jövedelmet oszsza fel a rokonok közt az örökösödési arány szerint.
Elfogadták nagy többséggel.
– De most már ki menjen oda gazdálkodni?
A tekintélyes Vajda Pál emelt szót.
– Én Lengyel Fülöpöt ajánlom. Az ő apja taszította be perünket jó kerékvágásba. A hála is valami, de különben is Fili rokonunkra fér rá a legjobban; legyen úr öreg napjaira.
Nem volt ellene egy hang sem. Úgy van, helyes, jó lesz a Fili. Pedig mindenki tudta, hogy nem lesz jó. Rossz gazda lesz, de mindegy, legyen egyszer úr már a Fili.
S amint szokás ilyen nagy eseménynél, legott hintóra ültek Rédeky és Vajda uraimék és még valaki harmadik, de már elfelejtettem ki és megvitték neki a megbízatásról kiállított okmányt Szaláncra, nagy parádéval. Még pántlikát is fontak a lovak sörényébe.
Ahogy bejárt a kocsijuk későn este a szalánci kúriára, az asszony már lepihent, csak Fili jött ki elibök.
– Hozta Isten, hozta Isten!
Az ősz Rédeky Gábor pedig lekapván szépen a kalapját, Fili előtt pózba vágta magát, mint egy orator, aztán így szólt kedélyes ünnepélyességgel:
– A holyánkai uradalom tekintetes, nemes, teljhatalmú kormányzóját keressük.
– Bizony az nincs itt.
– De bizony itt van az – bizonykodék Vajda Pál.
– Mi legalább nem ösmerjük – felelte komolyan Fili.
– Budetini Lengyel Fülöpnek hívják.
A Fili fülének így is szokatlan volt, de azért csak elmosolyodott, de olyan révetegen, mint aki azon tűnődik, hol van itt az élc.
Eddig még csak Fili csodálkozott, de mikor aztán bent a szobában elmondták neki apróra a nagy szerencsét, ami érte, ahelyett, hogy a nyakukba esett volna, egyszerre elsápadt és áporodottá lett az ábrázata – amin aztán ők csodálkoztak.
– Ne tegyétek azt velem! – mondá egészen megriadva. – Hiszen nem vétettem én nektek semmit. Hát miért akartok engem eltaszítani magatoktól?
Olyan érzékenyen beszélt, hogy a kő is megszánta volna, csak éppen a rokonok nem tehették.
– Hát meg vagy te bolondúlva Fili? – feddette Rédeky, – mikor nagyobb úrrá tettünk magunknál s te most azt mondod, hogy nem kell.
– Nem lehet… – tört ki fojtott hangon – föllázad a lelkem a gondolat ellen, hogy én magamra hagyatva, nélkületek maradjak!
– Majd elmegyünk hozzád – bíztatták. – Megállj csak. Mindig lesz nálad egy-két atyafi.
– De hiszen épen ezt nem tudom megszokni, mikor eddig mindig én voltam nálatok. Azt fogom hinni, hogy már én meghaltam, hogy már nem is az az ember vagyok. Hagyjatok meg, kérlek, a régi bőrömben.
Ezer meg ezer érvet hozott fel, de rávetették magukat, erősebbek voltak, visszaérvelték, legyőzték, lehetetlenné tették. Végre megadta magát, de arca végtelen szomorúságot lehelt, és mint a fuldokló, még mindig kapkodott némely különös szalmaszálakhoz.
– Mégse lehet – nyöszörgé – ha jobban meggondolom.
– Ej no! mi jutott megint eszedbe?
– Hát hogy a Liszkayné se enged el. Nem hiszem, hogy el engedne menni.
– És ugyan mért? – rázta meg magát Rédeky uram, mint egy haragos medve.
Fili elvörösödött, valami feleleten gondolkozott, durcásan vonogatta a vállát és végre csak annyit mondott kínjában:
– Hát azért.
– No, majd megkérdezem tőle reggel.
– Azt hiszem, kellek neki, izé… a gazdaságnál, meg a gyerekek mellett.
– De csak nem lehetsz holtig pesztonka, az ebadta!
Fili egész éjjel nem aludt, nyugtalanúl hánykolódott ágyában, mint az, aki a siralomházban van, de már ez az utolsó éjszakája. Egyéb reménye sincs, csak még a fehér kendő. A Liszkayné vetoja.
Mikor reggel felöltözködött, künn az ambituson találta pipázgatva a három atyafit.
– Fölkelt-e már Mariska?
– Igen, – szólt Rédeky – elmondtam neki a dolgot, hogy te vagy a plenipotentiáriusunk.
– És mit felelt? – szólt lassan fojtott hangon.
Minden vére a szíve tájára zúdult s hajtotta, hajtotta sebesen, mintha egy megbomlott malomkereket egy tenger forgatna.
– Azt mondta, hogy sajnálni fognak a gyerekek.
– Úgy? – hebegte Fili. – Hát azt mondta?
És elkezdett valamit fütyürészni, de olyan sápadt volt hozzá, mint a fal. Aztán felugrott, sétált fel s alá az ambituson. Egy öreg kuvasz feküdt a padlás-feljáró alatt, rúgott rajta egyet, hogy percekig vonított, kunkogott a szegény állat.
– Hát talán mindjárt magunkkal viszünk – vélte Vajda uram.
– Nem nem, hagyjatok itt még egy-két napig. Borzasztó főfájásom van (a halántékához kapott) és még egy kicsit kipihenem magamat.
Elmosolyodtak, az jutott eszükbe, hogy már negyvenöt éve pihen és még mindig ráadást kér a Fili, két napot. De hiszen éppen azért kedves fickó Fili. Ha nem volna ilyen, egy ütet taplót se érne. Hát ráhagyták, hogy holnapután küldik el érte a kocsit s aztán elbúcsúztak a szép szomorú asszonytól, összevissza csókolták két oldalról és hazamentek.
Fili pedig nem szólt egy szót se, mikor magukra maradtak.
– Hát elmégysz? – kérdé az asszony közömbösen.
– El – felelte kurtán.
De a lelkében forrt valami. Birkóztak benne a gondolatok. Mártogatta a szívét az elméje játékaiba; kétszer keserűbe, egyszer zsongítóba… Hátha csak kevély az asszony? Hátha neki kellene előhozni a multat, az újfalusi táncestélyt?
Az ebédnél nem lehetett beszélni, mert ott volt a gouvernante és a gyerekek. Közönyös dolgokról társalogtak.
Délután aztán fogta a kosarat, amibe a kötése volt és elment a parkba. A férje is ott volt eltemetve. Bizonyosan imádkozni és sírni járt oda, mellékesen pedig harisnyát kötni, mert olyan nagy gyász még nincsen, hogy férfi a pipáját, asszony a kötőtűit elhanyagolja.
Fili várt vagy egy órát, míg az imádságát elvégzi, de akkor megindult. Maga is csodálta, hogy olyan bátor. Szétlökte a szárnyas kertajtót, hogy kísértetiesen csikordult meg.
Aztán ment-ment a kavicsos utakon a susogó hársak között, a feje zúgott, az ezernyi bogár is zúgott a levegőben, muslincák kergetőztek, egy légy ringatta magát egy pókhálón. A lepkék a virágokon illegették a szárnyaikat és szítták a mézüket… Minden lény dőzsölt és mulatott, csak Fili ment szomorúan, mintha a vesztőhelyre menne.
Végre egy lugasnál beszélgetést hallott. Arra tartott.
Talán a kertészszel beszélget az asszony?
A lugashoz nem vezetett innen út, keresztül gázolt hát egy petrezselyem-padon meg egy galagonya-ligeten és oda toppant a lugas nyilása elé.
Hát ott ült az özvegy és a fiatal mérnök.
És a mérnök egyik karja keresztül volt fonva azon a szép vékony, derékon, amit fekete kelme borít be. De hiszen már a harmadik fekete kelme.
A fiatal mérnök hirtelen elkapta a karját, az asszony arca csupa tűz volt, a szeme csupa villám.
– Mit akarsz itt, Fili? – kiáltá riadtan mérgesen.
– Beszélni akartam veled, – mondá Fili szelíden, keserűen, alázatosan és csak a földet nézte.
– Majd máskor, édes Fili, – szólt az özvegy, megcsillapodva, nyájasan. – Hanem most eredj, kérlek, valahová elszállt az imént egy rajunk, talán a szomszéd portákra, vagy valamelyik erdőbe, ki tudja… mert nagyon messzire is elszállnak ezek a bohó állatkák. Nézz utána, kérlek és ha szeretsz, keresd meg!
Fili lehajtotta fejét, megfordult és elsompolyodott szó nélkül, szomorúan, ődöngő léptekkel. Végig ment a parkon, aztán átgázolta a kis folyót, a Boklyót és neki vágott az erdőknek.
Esteledett már és még nem jött. A gyerekek keresték, az anyjuk megnyugtatta:
– Fili bácsi a rajt keresi, édeskéim.
Este se jött haza, éjjel se volt otthon. Még mindig keresi a rajt! Hát megbolondult az a Fili? Rőzsét szedő öreg asszonyok, madárfészket kereső fiúk látták bandukolni az erdőn, hírt hoztak róla, hogy nagyon szomorú volt és csak kódorgott irány nélkül erre-arra, mintha keresne valamit.
És azután sohase jött többé vissza, se Szaláncra, se sehova, elveszett örökre; még hírét se hallották semmi teremtett lélektől. Nem látta azt többé ismerős élő ember.
Csak ijedős utasok találkoznak néha még most is éjnek évadján egy-egy ismeretlen alakkal, ha valahol úton vannak. Vagy talán csak egy árnyék suhant el mellettük. És aztán elbeszélik a mi falvainkban, hogy az a szegény Lengyel Fili lehetett, aki még most is a szép Liszkayné raját keresi.
De nem valószínű – mert a Fili most már volna vagy száz esztendős.
A KLADOVAI MENYECSKE.
Ez a mi szegény országunk is volt már mindenféle dieten-klassisokban, különböző rangokban, címekben és helyzetekben. Volt a kereszténység bástyája, a világ kardja, a szabadság előharcosa, a Kelet kapuja és mindenek fölött Európa balekje.
Én különben úgy is láttam, mint a nagyhatalmak napszámosát. S talán ebben a szerepében volt a legtöbbet érő. Birkózott a sziklákkal; csinálta a vaskaput.
Megnéztem egyszer a munkálatokat. Ha jól emlékszem (ámbár a községneveket össze szoktam zavarni), Kladovánál dolgoztak a mérnökeink.
Kladova szerb területen van. Én szeretem is egy kicsit, hogy éppen ide vezethetem az olvasót, a szerb viszonyok közé. Mert méltóztassanak elhinni, ha egy író vagy képviselő Angliáról mesélget, az nem jó ember, meg akarja szomorítani a magyarokat az összehasonlítás révén. Én jó ember vagyok, aki fölvidámítja olvasóit, vezetvén őket a Balkánra.
Tehát Kladován vagyunk, azaz Kladova helység mellett a Dunaparton.
Mit mondjak a vidékről? Ha az ember másutt ír le tájat, a régi sablonos tégelyekből szedi a festéket hozzá; egy kis friss szénaillatot, nádzúgást, lombsuhogást, madárdalt említ föl és megvan a hangulat. De Szerbiát úgy képzeli mindenki, hogy ott a sertésröfögés elnémít minden egyéb hangot, hogy ott se fű nem terem, se kalász, hogy az egész ország fel van túrva.
Pedig se az egyik nem áll, se a másik. Az a kis darabka hely, amit én Szerbiából megismertem, lehetne akármelyik kezdődő telep Amerikában. A nyüzsgő-mozgó napszámosraj, a hevenyészett barakok és egyéb ideiglenes épületek, a szétszórt különféle gépek a parton, száz meg száz csákány, ásó és kalapács csattogása Klondykét juttatja az eszünkbe. Csakhogy itt nem aratnak, hanem elvetik az aranyat.
A vállalkozó, aki a kladovai részt csinálja, Podrovszky József mérnök, régi barátom és iskolatársam, azt írta levelében: „Ha meglátogatsz egy pár napra, bele nem halsz. Kényelmes lakást nem adhatok, de jó konyhám van, jó borom és jó szivarom. Azonfelül van egy szép menyecske és jó levegő. Az előbbi beteggé tesz mindenkit, mint a tenger, a másik meggyógyit mindenkit, mint a tenger stb.“
Mind elhittem neki, csak a szép menyecskét nem, mert úgy tudtam, hogy egy rusnya cseh öreg asszonyt vett el a pénzéért. Meg tudja szépíteni a házakat, átalakítja a folyamokat, de egy öregasszonyból ő se tud faragni fiatal menyecskét.
Úgy is volt. Podrovszkyné értéktelen öreg asszonynak bizonyult, aki se nem oszt, se nem sokszoroz (azaz csak annyiban, hogy ő vezette az üzleti könyveket), azaz hogy még se volt úgy, mert csakugyan találtam náluk egy szép menyecskét is, akit özvegy Petrovicsnénak, rokonuknak mutattak be.
Különben fölségesen töltöttem ott néhány napot. Még társaság is volt és délutánonkint egy kis ferbli. A szerb urak szívesen jártak oda kártyázni és udvarolni a menyecskének, aki igazán bájos volt, olyan rózsás arccal, mint egy baba és olyan vakító fehér fogakkal, mint egy jávorszarvasé.
Vidám, pajkos, temperamentumos és szellemes volt. Tudott mulatni. Egy csöppet se félt a férfiaktól, ami természetes is, mert nem voltak ott asszonyok. Az asszony csak a többi asszonyok miatt ijedős. A mérnökök, az alkalmazott tisztviselők és az odajáró vidéki és belgrádi urak (Isten bűnömül ne vegye az „urak“ szót) mind bele voltak habarodva. Mert Petrovicsné szerbül is tudott. S ez nagy segítség. A szerelem vagy a szemeken vagy a füleken át megy be a szívekbe. Két kapu mégis több egy kapunál.
Ő maga kedves volt mindenkivel, de úgy vettem észre, mégis a nacsalnik (a megyefőnök) érdekelte legjobban. Bózics Pero volt a nacsalnik, egy jóképű fickó, aki ügyesen is öltözködött. Majd mindennap eljött kártyázni a telepre a tanfelügyelővel, egy pohos vén szamárral, akit Vucsetenics Milosnak neveztek de a nacsalnik egyszerűen „Mungónak“ szólította. (A Mungóról elhíresült operette azon a vidéken most volt újdonság.)
Hiszen bolondság, ha mondom, mert mindenki tudja rólam, hogy nem szoktam házasodni, de mégis be kell vallanom, a tengeri betegség, amit barátom jelzett levelében, én rajtam is kiütött. Csodálatos varázsa volt rám annak a kis macskának, a Petrovicsnénak. Elbódított, leigázott, ábrándozóvá tett és idegessé. Különös érzéseim kezdtek támadni és gyakran gondoltam rá. Ha ruhája szellője hozzám ért, ereimben megbizsergett a vér. Ha velem beszélt, haragudtam, mert úgy tűnt föl ilyenkor a helyzetem, mint akit valami örvény sodor; ha nem velem beszélt, az meg éppen tönkre tette a kedélyemet. Három nap kellett hozzá és nem tudtam egyébre gondolni, csak ő rá.
Boszankodtam Podrovszkyra, aki elcipelt délelőttönkint a munkálatokat megnézni, a nagy kotrógépeket, a hatalmas műhelyházat, mely a kladovai temető mellett emelkedett s melyben egész nap, egész éjjel zúgtak a gépek és hangzott a pöröly, sziszegtek az izzó vasak. Az én gondolatom egyre a szép Petrovicsnén járt s örültem, ha valami résnél átvihettem a társalgást ő reá.
– Mióta van itt?
– Magunkkal hoztuk.
– Hol tanult meg szerbül?
Podrovszky vállat vont.
– Az ördög tudja.
Láthatólag untatta ez a tárgy, szenvedélyes szakember volt, újra belekezdett végtelenségig terjedő számításaiba és technikai magyarázatokba. Szinte örültem, ha némelykor jól lecáfolta a nacsalnik, aki szeretett neki ellentmondani.
– Eredj a számadataiddal a pokolba! Ellensége vagyok a számoknak, mert a knézek vére csurog bennem. S azok soha se számolták a levágott fejeket. Hallgass a számokkal, főmérnök. Röhögd ki, Mungó!
Ez Vucsetenics Milosnak szólt, aki elgondolkozott egy darabig. Éppen csak a számoknál nem akart Mungó lenni.
– Nincs igazad, nacsalnik, kedves főnököcském. Alásan állítom, de nincs igazad. Az egyszeregy nagy dolog. (Az égre emelte a szemeit, aztán krákogott egyet, de nem köpött. Büszke volt arra, hogy egész életében sohasem köpött.) Az egyszeregy szükséges valami, mint a nyelv a szájban, vagy az agyvelő a koponyában.
A nacsalnik dühbe jött ilyenkor.
– Még te is ellenkezel, Vucsetenics, akinek oly kevés agyveleje van, hogy ha egyszer köpni találnál, hát kiköpnéd. Jó, edd meg az egyszeregyedet, s taníttasd az iskolákban, én nekem semmi ellenvetésem. Ámbár jobb, ha nem tudja a paraszt, mert okoskodni kezd. De a magasabb számtan ostobaság, Podrovszky barátocskám. Fölállítasz bizonyos tételeket, hogy ha az így van, akkor amaz is úgy van és így tovább. Lárifári, Podrovszky barátocskám. Ott van például a Nádics Koszta, az én bátyám, aki jó lovakat tart s azt mondja, hogy két lovon Kladovától Branyovác három óra, négy lovon azonban csak másfél óra. Már most aztán, ha te a számtani eszeddel és logikáddal befognál a kocsi elé hat lovat, hát már akkor el se kellene indulni Kladovától, hogy Branyovácon legyen az ember, mi? Hehehe, barátocskám.
A nacsalnik eredeti fiatal ember volt. Műveltsége nem ért ugyan egy denárt se, de bizonyos őshumor, veleszületett nyers bölcseség pótolta. A szép Petrovicsné előtt mégis aligha többet nem számított a pörge bajusza és a sugár termete.
Haragudtam rá és ellenséges szemmel figyeltem őt. Pedig inkább az asszonyra kellett volna haragudni, aki szemlátomást kacérkodott vele. Alkalmasint őt se hagyta ez hidegen, de éppen nem tartozott a szerelmes természetű férfiak közé. Nem lobogott szenvedély a szemeiben, se a modorán nem látszott elfogultság, a szerelem főismérve. Nagy adag flegmával volt megáldva a természettől és nem igen alterálták az események, akár jók voltak, akár rosszak.
– Csak kétféle baj van – szokta mondani – vagy olyan, amin segíteni lehet, tehát segíteni kell, de nem kell miatta búsulni; vagy olyan, amin nem lehet segíteni, annál fogva elmúltnak tekinthető és szintén nem kell miatta búsulni.
A nacsalnik megyéjében tehát nem volt, sőt nem is lehetett soha semmi baj és a nacsalnik soha sem búsult semmin, hanem ivott nagyokat és kártyázott, amikor vagy jó kártyája járt és azon örült, vagy nem járt jó kártyája, de azon nem búsult, mert azon segíteni nem lehetett.
Majd mindennap átjött a telepre, de nem sokat foglalkozott a szép asszonynyal. Én mégis dühöngtem Podrovszkyra, hogy hírbe hozatja a rokonát. El kellene tiltani a háztól a nacsalnikot. De Podrovszky kinevetett. Ejh, hiszen nem csinál semmi rosszat! Hiszen csak kártyázni jár ide és engemet fosztogat ki.
Igaz is, hogy semmi gyanusat nem csinált, ha csak azt nem veszszük, hogy Petrovicsné gombolyagját tartotta egy délután és folytonosan súgdoskodtak. Azt hittem, megbolondulok. Pedig hát mi közöm hozzá? Egy másik alkalommal, egy vacsora után, mikor már a beteges háziasszony eltávozott az asztaltól, Bózics az asztal alatt megcsípte az asszonyka combját, mire az ijedten felsikoltott.
Bózics elröhögte magát.
– Ej, no, goszpodka, de szemérmetes vagy! Úgy ordítasz, mintha megnyúztalak volna. Ne haragudj goszpodka (úrnőcském), hiszen csak a ruhán keresztül volt. Itt van ni, ezzel a két újjammal csíptelek meg, harapd meg, ha haragszol.
Fejembe szállt a vér, felugrottam, hogy rárohanok a durva fickóra, de Petrovicsné elmosolyodott s incselkedve jegyzé meg:
– Ugyan ne beszélj, nacsalnik. Ha elharapnám az újjadat, mivel tartanád megyédben a kormány-gyeplőket?
– Hát odaadom az egész kezemet, ha az újjaim nem kellenek.
Ez félig komolyan, félig tréfásan volt mondva. Petrovicsné elpirult és lesütötte a szemeit. Megdöftem az asztal alatt Podrovszkyt, de a mamlasz nem vett észre semmit, csak mikor már elmentek a vendégek, kérdezte, mit akartam.