Milyenek a nők?; Milyenek a férfiak? / Elbeszélések

Mikor megunta, egy párt levágatott közülök.

De az intés azzal nem halt meg.

Midőn a bölcsek nem mondhatták, a táborban a katonák között kelt egy dal, búskomor, síró dallammal, melynek ez volt a végsora:

Sátorában kellett azt a szultánnak minden éjjel hallani s midőn megtiltá e dal éneklését a táborban, akkor az izmidi hegyeken legeltető pásztorok tárogatóiba ment át a dallam s csendes éjszakákon a távolról hangzó pásztorkürt sírta át a Pontuszon a szultán sátoráig:

Végre Bajazid hajtó-vadászatot tartatott a hegyeken s a pásztorokat elűzette, levágatta, hogy ez átkozott dalt ne hallja többet.

Meghallotta azután, a mit nem akart elhinni, hogy elveszett a vár és a hős; a megvetett ellenség eltiporta mind a kettőt.

Bajazid port hintett fejére. Az ő hibája volt ez!

Nem vívta tovább Byzancz kapuit, ott hagyta a megkezdett alagutakat, átkelt seregeivel a Pontuszon s maga körül gyűjté vezéreit, hadait, ostromszereit, egyetlen nagy csapásra, egy boszúálló harczra.

Midőn az izmidi hegyeknél kikötött, egy pásztor nézte a hegyoldalból, hosszú tárogató-tülkére támaszkodva.

Bajazid rákiáltott:

– Most fujd el kürtödön azt a dalt:

A pásztor megfogadta a parancsot, s a mélabús dallamot viszhangozák a hegyoldalak s viszhangozá a szultán lelke, ki sírt keserű bánatában, hogy legjobb fiát elhagyta veszni.

S azontul az egész úton ezt kellett előtte játszani a kürtösöknek, a szivászi szomorú dalt.

VIII.

Timur Lenk nem sietett.

Ráért előbb sorra látogatni a városokat, mikben Aidin khánja bukfenczet hányt s kötélen tánczolt.

Egyiptom szultánjával is volt számadása: rövid és véres.

A városoknak csak érczkapuit vitte magával; a többit ott hagyta romban, követ kövön nem hagyott; hanem a lakosok fejeit egymásra rakatta: így épített.

Mikor Damaszkuszt leégeté, a lángoló czédrus- és cyprus-tetők, a szumah és szandarach-gyantával bevont házak füstje az egész pusztát tíz mérföldnyire eltölté oltárillattal.

A szent városból épen csak egy minaréh maradt meg épen: az Ommiádok mecsetének tornya; a mecset ólommal volt födve, az megolvadt; az ólom patakként folyt az utczán végig; a minaréh teteje fa volt, az megmaradt. E toronyra hágott föl kifeszített kötélen Aidin khánja; e toronyról tartja a török népmonda, hogy midőn eljön az idők teljessége, itt fog leszállni a Krisztus, itélni eleveneket és holtakat.

Tamerlan ráért azalatt, míg ellenfele, a Villám, erejét összegyűjté, ő, a Vas, három birodalmat és annyi hadsereget törni össze; Egyiptom mamelukjai, Syria vitéz emirjei annyit sem tarták fel útjában, mint a légben tánczoló szúnyograj a fecske röptét.

Királyok multak el előtte; csak egy menekült meg, Ferudzs, egy jó ötlet által. Hódolata jeléül ajándékokat küldött a nagy sahnak, a tatár szent szám szerint mindenből kilenczet: kilencz paripát, kilencz tevét, kilencz rabnőt, de rabszolgát csak nyolczat. Timur elérté; a kilenczedik: a küldő maga; ez kegyelmet kapott.

Boszútól és diadaltól ittasan, kincsekkel terhelten tért vissza Syriából Timur, legnagyobb ellenfelét fölkeresni, kinek elég időt adott a készületre; s a Hedsret nyolczszáznegyedik évének derék nyarán átlépte az Araxes folyamát.

IX.

Bajazid, a villám, szép hölgye ölében altatá álmatlan boszúját, ellenének közeledtét várva, és hadait az eldöntő világcsatára gyűjtve.

Ott az édes örömök házában nem beszélnek csatákról, hadseregekről; ott még elvesztett fiát sem siratja a szultán, hiszen Mária nem tudja azt, hogy Bajazidnak még fiai is vannak, férfiak, mint ő, csak hogy nem ősz szakállal.

A szultánnő a visszatérő férjben csak visszatérő örömeit leli s egy boldog pillanatban emlékébe hozza, mit igért, mikor eltávozott?

«Bármit óhajtasz, teljesül».

– Tehát mit óhajtasz?

– Oh kedvesem, Dsildirim. Mikor fogsz ismét a dzsinek ellen menni?

– Még ez évben. Talán még e hóban.

– Oh mint szeretnék én egy dzsint élve látni.

– Az nem lehet. Az nem játékszer kedvesem; tudhatod a regékből, miket asszonyaid mindennap mondanak: a ki a talizmánra lép, melyre a szellem megjelen, ha nem tud parancsolni vele, a szellem összetépi.

Már pedig a nő ezt a gondolatot egyszer megragadta és többet el nem ereszté.

Másnap azt kérte Bajazidtól:

– Hozz nekem ide egy dzsint és légy magad is itt, hogy tudj parancsolni neki.

– Nem lehet az. A dzsinek nem tűrnek férfit asszony mellett.

– Oh be nagy bolondok azok a dzsinek!

Harmadnap így szólt Bajazidhoz:

– Villámom, szerelmesem, nekem van egy kivánatom, a mit óhajtok, hogy megadj.

– Már meg van adva, ha kivántad.

– Én azt kivánom, hogy mikor ismét a dzsinek ellen mégy a harczba, – vigy engemet is magaddal.

Oh kába asszonyi szív!

– Hajnalsugárom, kedvesem, mit keresnél te a csatában? Fergeteg az, villám harczol benne; csillagfénynek nincsen ott helye. A te lelked minden gondolatja csalogánydal; a csaták vad ordítása egetverő zaj, a te lelkednek nincsen ott helye. Te, ha egy kaszált réten átmégy, megsiratsz minden virágot, mely levágva lábad előtt fonnyad; a csatamező kaszált virágaiból vér foly; hogy láthatnád te azt? meghalnál a látás miatt.

A nő pedig nem engedett.

– Én akarom látni, mint mulnak el tekintetedtől a dzsinek ezrével? Rájuk pillantasz és ők a földre esnek. Nem így mondja-e a dal? Ők sokan vannak, táborszámra jönnek, fenyegető ordításuk megrendíti az eget. Dsildirim közéjök csap és ők elhullanak s jajgatásuk betölti a poklot. Nem ezt énekli-e a dal? Érczbálvány az ellen vezére, de Bajazid a villám s a villám megolvasztja az érczet. Nem valót mond-e dal?

Bajazidnak rá kelle hagyni, hogy az mind igaz, a mit a háremhölgyek urok felől énekelnek.

– Én akarlak téged látni dicsőséged villámfényében. Én akarlak látni, mint Dsildirimot, a villámot, mely ellenséget űz. Akarom bámulni hatalmad nagyságát; akarok tapsolni, kaczagni, örülni diadalodnak. Ott akarok lenni, hogy halántékod körül a győzelem koszorúját fonjam s győztes arczod napfényétől elvakultan lábadhoz rogyjak. Nem akarsz-e engem odavinni, Dsildirim?

A szultán azt mondta rá: legyen meg.

Őt magát is elvakítá már e gondolat. Hölgye szemei előtt harczolni! Annak, ki őt földi Istennek képzeli, bebizonyítani, hogy valóban az. Ez új ösztönné vált szivében. Most már kétszeresen szomjazta a boszút, a diadalt, mert hölgye szemei fogják kisérni tetteit. Azok fényesek leendnek!

X.

A keresztyén számítás ezernégyszáz és hatodik évében egy óriási üstökös jelent meg az égen.

Az égi csodának hosszú arany lobogója fél évig látható volt a csillagok között, s mikor legközelebb volt a földhöz, akkor az ég két negyedrészét átérte rémalakjával.

Mikor a nap lement s feljött az óriás csoda, sápadt phosphorfényű fejével, maga után vonva sírbolt világú üstökét, e csodafénytől minden tárgy: erdők, hegyek és emberarczok valami kisértetes világítást kaptak és a hegyek körül, mintha távoli égés fénye világítná be az eget, csakhogy az égés viszfénye nem volt veres, hanem zöld s mikor aztán a hold is feljött, félarczával, ezüstfényével, akkor mint két halott csillag kisértete bámult egymásra a két égi vándor.

Egyszer épen belejutott a hold az üstökös sörénygőzébe, a csillagászok kiszámíták, hány millió mérföldnyire terjed a csoda üstöke, mennyi kellene hozzá, hogy farka helyett a fejével ütközzék a holdba, s azután együtt lezuhanjanak a földre, s itt legyen az itélet napja?

Az ájtatosok búcsúkat jártak és várták a dies iræ eljövetelét, melynek előhirnöke a Lampadias.

Igy nevezték el az üstököst a görög tudósok.

És e félemletes égi csoda ragyogása alatt, ez álomrabló éjjeli fénynél, tán épen a földet elborító idegen légkörben járva s annak lélekfordító mérgét belehellve, készült két szörnyetege a mozlim-világnak élethalál-tusára egymás ellen.

Négyszázhúszezer embert állított fegyverbe Bajazid szultán. Hétszáznyolczvan ezeret Timur Lenk. Egy millió kétszázezer harczos férfi keresett magának Ázsia rónáin alkalmas csatatért, mely ily tengertömegnek elég helyet adjon a vérontásra.

A két világhódító az égtől sem félt már. Nemcsak ezen a csillagon osztoztak, mely őket hordta, hanem még azon is, mely oly rettegtetve közelít, magán az üstökösön.

A Lampadias feje nyugat felé hajolt, hosszú sörénye mindinkább vékonyulva kelet felé meredt. Bajazid azt állítá, hogy ez azon kard, melyet a próféta számára leküld, az a fej a markolat, az a hegye arra czéloz, hogy az eretnek Shiitát megölje vele.

Tamerlan pedig azt hirdeté, hogy íme ez azon buzogány, melyet a próféta az ő kezébe ad, íme a buzogány feje az eretnek Szunnita felé van fordulva, s az a csillag a végén, az a buzogány gombja, melylyel őt le fogja sujtani.

És azzal elindultak egymást felkeresni, két roppant táborral, két legnagyobb hadvezére a kornak s a mily gyorsan közelítettek ők egymáshoz, oly gyorsan közelgett a fenyegető csillag a földhöz.

A két hódító arra gondolt, hogy melyik fogja közülök elébb e csillagot üstökénél megragadni?

XI.

Bajazid és Timur Lenk! Mind a két világhódító azt tette, a mit sem előtte, sem utána hadvezér meg nem kisérte. Mind a kettő magával vitte az eldöntő ütközetbe kedvencz nejeit.

Mintha az csak egy nagy szinjáték volna, a melyben egy millió harczos veti pánczélos mellét egymásnak s egy világrész uralma dül jobbra vagy balra.

Ilyen szinjátékot nem mutogatott nejének hadvezér soha.

Bajazid neje öszvérektől emelt palankinban járt a táborral. Ezer fegyveres nő lovagolt előtte, ezer utána, kik minden férfi alakot távol tartottak tőle. Válogatott habeszi testőrség volt az; fejek levagdalásához szokott kegyetlen nők, dárdavetésben, kardforgatásban gyakorolva; olyan nők, a kiktől a férfiak undorodnak, európai eszmekör nem birja azoknak fogalmát.

E nősereg előtt járt maga Bajazid, tízezer veterán jancsárjával, a régi sebhelyes harczosok, a nikápolyi győzők válogatott hada volt ez; mindegyik külön egy hős, s együtt is egyetlen kar, mely egyszerre sujt.

Máriától jobbra álltak a keresztyén segédhadak, Lazarevics István szerb vajda pánczélos lovagjai, tizenötezer férfi; a szultán leghivebb serege.

A sereg többi részeit mind szultánfiak vezették. Maga Szolimán, az elsőszülött, a tábor közepén; két szárnyon Isa, Múza parancsoltak a turkomán és hódolt tatárhadaknak, azok között volt Aidin khán saját népe. Mustafa szultánfi vezette baloldalon a hős Asáb hadat. A tartaléknál vezényelt Mohammed.

Timur Lenk fiai is mind ott voltak az ellentáborban. Mirán shah, Chalib shah, Mirza Mohammed: apa állt az apa ellen, fiak a fiak ellen, nő a nő ellen.

Mirza Mohammed khánfinak magának egy külön lovasserege volt, melyben minden ezred egy szinbe volt öltöztetve. Egyik ezrednek vörös ruhája, vörös paizsa, vörös zászlója, vörös nyeregtakarója; a másiknál mindez kék, harmadiknál sárga, negyediknél fehér, ötödiknél fekete. Mikor négyszögben lovagoltak, mintha egyetlen sakk-koczka mozdulna jobbra balra.

Csibuk-abád-nak híják azt a tért, a hol a két ellenség összetalálkozott.

Classikus hely; e téren vívott egykor Pompejus Mithridates ellen eldöntő csatát, háttérben a czedruserdős Stella-hegy, elől a végtelen róna, magas keleti náddal benőve pásztánkint, melyből a kereskedőnép pipaszárakat készít; innen a vidék neve.

A keleti láthatáron Angora bástyatornyai látszanak; onnan jött elő Timur, elébb azt ostromolta, ellenfele közeledtére hagyta abba a harczot a hős Jakab bég ellen.

E két hely között van az egyetlen forrás, mely e tájat vízzel bőven ellátja, a Miráli forrása. A népnek nagy oka van azt szent forrásnak nevezni.

Bajazid sietett e forrást elfoglalni ellensége elől. Tudta jól, hogy a ki ennek birtokában van, azé a várhatás előnye, támadni a pusztára szorult ellenfél kénytelen.

Irzlán seik, vén dervis, volt a szent forrás őre, Timur Lenk régi hive, mint a Shi követője és a nép előtt nagy varázsló.

Bajazid maga ellovagolt a szent forráshoz s egy ital vizet kért a dervistől. Az megmeríté a korsót s átnyujtá a padisahnak, a szokott áldással.

«Dicsőség annak, ki felhőt és forrást teremte.»

A szultán egy aranypénzt vetett le a dervisnek.

Irzlán seik felemelé a pénzt, megnézte rajta a képet s azután földig hajolva nyujtá azt vissza a szultánnak:

– Oh uram, minek adsz nekem olyan pénzt, melyen Timur Lenk képe van?

A szultán boszúsan kapta el az aranyat a dervis kezéből, s undorodva hajítá el a levegőbe. Hogy tévedhetett ellenségének pénze az ő tarsolyába?

Azután kivett egy másik aranyat, megnézte jól, azon már az ő képe volt s azt hajítá le a dervis elé.

Irzlán seik azt is fölemelé, s ismét nagy tisztelettel nyujtá vissza a szultánnak:

– Ime uram, ezen is Timur Lenk képe van.

Valóban annak a verete volt azon is.

Bajazid boszúsan vett egy harmadikat elő. Midőn a dervis fölemelte azt a földről, azon is Timur Lenk arczverete volt már.

– Czudar varázsló! ordíta ekkor magánkívül Bajazid. Ez a te szemfényvesztő fogásod, – s korbácsával végig vágott a dervis arczán.

– Köszönöm kegyelmedet, nagyúr, szólt az, véres arczát a porba hajtva előtte.

Ah, ezt Timur Lenk nem tette volna! Ő ontja a vért, mint a patakot, de egy tudóst, egy dervist meg nem ütne soha. Mikor az őrült dervis Chorazánban az utczán egy véres ürü-szügygyel mellbe hajítá, Timur Lenk elmosolyodott és azt mondta: «Chorazan Ázsia szügye, íme ez arra mutat, hogy Ázsia keble önként fog ölembe repülni.» És úgy is lett.

Bajazid oly bizton érezte magát a Mirali forrás birtokában, hogy másnapra vadászatot rendezett a Stella-hegy rengetegeiben, Mária mulattatására.

Hadainak fele szarvasokat hajtani ment, s íjászainak első munkája az összeterelt vadak lelövöldözése volt; ő maga vad pávákra nyilazott addig, míg ellensége egy kürtriadó-távolban sátora karóit verdeste le.

Midőn este a vadászattól kifáradt csapatokkal táborhelyére visszatért, fia Szolimán, ki addig ott maradt a sereg többi részével, boszús arczczal jött eléje.

– Holnap ütköznünk kell – szólt a szultánfi.

– Miért? kérdezé a szultán elbámulva.

– Mert nincs vizünk.

– Tán nem apadt el a forrás egy éj alatt?

– El nem apadt, de meg van fertőztetve; a dervis, kit tegnap arczul vágtál, az éjjel nehéz követ hurkolva nyakára, a kútba veté magát, ma reggel ott találták megfuladva. Azt pedig tudod, hogy az olyan kútból, melybe ember halt bele, míg az uj hold ismét meg nem telik, senki sem fog vizet inni. A tábor reggeltől fogva szomjazik.

– Oh átkozott dervis!

– A dervisek mind szeretik Timurt. Vigyázz, mert a ki képes megölni magát, képes megölni téged. És most válaszsz, holnap hátrafelé akarsz-e menni, vagy előre? mert e helyütt nem maradhatsz.

Bajazid haraggal mutatott Timur Lenk őrtüzeire, s hevesen kiálta:

– Előre!

XII.

Megtörténik, hogy két szerető egyet gondol, egyet álmodik, de hát mikor két ellenség, két gyűlöletben elmerült szív egyszerre gondolja ugyanazt az eszmét.

Ez éjjel sem Bajazid, sem Timur Lenk szemét nem zárta le álom. Mind a kettő azon aggott, azon törte lelkét, hogy holnap ő legyen a támadó, ő a győztes, ő semmisítse meg ellenfelét.

Alig várták a hajnal hasadását: mind a kettő első akart lenni a csatatéren.

Még sötét volt, midőn Bajazid táborában a muezzimek a reggeli imát elüvölték, s midőn a szultán kilépett sátorából, a harczrendbe állított tízezer jancsár egy jeladásra kezdé rá azt a vérháborító dalt, melynek végszava: «ne hagyd elveszni fiad!»

Ez jó reggeli köszöntő volt: Fiának gyilkosa szemközt áll előtte…

A tulsó táborban a félelmes Gurgeh hármas jelszava felelt az ének harsogására, kisérve a sikoltó Kerenái recsegő riadójától. A Gurgeh volt a nagy dob, a Kerenái a harsona, mely Timur ellenségét tudósítani szokta, hogy a támadás indul.

A mint a nap kibukkant a Karadagh lilaszín hegyei fölött, mind a két tábort csatarendben látta állani. A zászlók, a lófarkak a csapatok közepén, a két veres lófark, az uralkodók jelvénye egymással szemközt. Itt álltak Bajazid jancsárjai, amott Timur Lenk szamarkándi vértes hada, és mögöttük két sor csata-elefánt tornyokkal, pikkely-pánczélba öltözve, a tornyokban görögtűz-vető művészek és mesteri íjászok, kiknek parancsuk volt nyilaikat csak fejedelmi főkre vesztegetni.

Timurt, ki a puszta földön hevert, összegyűlt vezérei üdvözlék, kantáraiknál fogva vezetvén paripáikat.

«Raszti; – ruszti!»

E két históriai szó volt, a mivel e nap reggelén elbocsátá őket.

E két szó nyelvünkön annyit jelent, mint «igazság, – segítség!»

Az elefántok hadsorában volt egy hófehér, a legnagyobb valamennyi közt; ezt a birmán fejedelem udvarából hozta el Timur, hol azt mint szentet imádták; e fehér csodaszörny hátára volt csatolva egy torony, és e toronyban ült a khán két kedvencz neje, Tumánaga és Csolpán: egyik gyermekeinek anyja, másik legifjabb szerelme.

Timur odalovagolt hozzájuk a harcz kezdete előtt, s nejeit szerelmesen üdvözölve, kivonta előttük kardját s azt az égre emelve, mondá:

– Most váljék el hát, melyikünk legyen nejétől háromszor elválasztva?

Szaid Bereke seriff ekkor lehajolt Timur előtt a földre s mindkét kezét telemarkolva fövénynyel, átok és vereség jeléül a port Bajazid tábora felé szórta s azzal Timurhoz fordulva rebegé, agg reszkető hangon: «Menj és győzz!»

A tábori dob és trombitaszó követte szavait.

Túloldalon Bajazid egy magas fatornyot emeltetett hölgyei számára, a honnan azok a rémületes, a szép játékot, a legnagyobbszerűbb drámai szinjátékát két igazi hősnek, mint egy amphitheatrumi páholyból nézhették.

Mi is lett volna ez Máriára nézve egyéb, mint egy új neme a szinjátéknak?

Mily iszonyú sokasága a dzsineknek! vasba és sárgaréz-pánczélba öltözve, a hogy nem öltözhetnek, csak földöntúli lények; milyen szörnyű két tábor! Igy csak gonosz lelkek jöhetnek egy csoportba össze, a kik a légben járnak, s nincs egyéb dolguk, mint egymást megöldösni.

Sekerbuli, a kedvencz énekesnő, ott ült Mária lábainál, s midőn a harcz megkezdődött, koboza pengései mellett rögtön rímekre szedte a csatát, mely szemük láttára folyt.

– Nézd, mint hömpölyögnek felénk az átkozottak; hét szín, hét sereg, mint a szivárvány maga lovagol elől a vezér, Timur Lenk fia, az ördög, kinek neve Abubékr Mirza, egész fegyverzete csupa rubin, csak úgy ragyog a napsugárban. Az, a ki szemközt megy vele, sötét lovon, sötét ruhában, az a mi hősünk, Istifán,2) megismerni zászlójáról, kereszt van rajta. Hallgasd, hogy dobog a föld paripáik robaja alatt, hallgasd hogy zeng az ég csataordításaiktól. «Sűrűn, sűrűn!» kiáltja a gonosz ellenség; «Allah, Allah!» kiáltja a mi seregünk; «Jézus, Jézus!» kiáltja Istifán hada. Oh Allah, te halld meg azt is!

Mária titkon keresztet vetett magára s imádkozott a Jézushoz.

– Nézd! mostan összecsaptak, idáig hangzik a kardok pengése, a harczbárdok ádáz csattogása a paizsokon. Nézd, Timur hétszinű hada összebomlik, Istifán sepri őket maga előtt, mint forgó szél a kaszált füvet, mint tengerhab a parti kagylót! Hah? Abubékr Mirza összeválogatott lovashada nem különszinű már, fehér veressel, zöld a sárgával foltonkint keveredik össze, mint tört edény cserepei, miket a földön elgázolnak.

– Istifán, Istifán! Ő a mi seregünk első vitéze.

Mária maga is kihajolt erkélyéből, s úgy tapsolt e gyönyörű látványnak, melyet nemsokára elfedett a felvert por, s a magas nádfű erdeje szemei elől. Lazarevits vajda az első rohamra szétvert tatár lovasságot űzni kezdte Angora falai felé.

Mária kiragadta Sekerbuli kezéből a lantot s diadalmámorában maga kezdett el dicsőítő dalt énekelni Bajazidról és hőséről, kinek neve «Korona» (Istifán).

A csata mámora az ő lelkét is megittasítá, ő is szítta a részegítő pokolbeli gyönyört, a miért a férfi-szivek elkárhoznak és idvezülnek.

A harcz porfellegében az alatt Mirza Mohammed khán, testvére futását látva, a szamarkándi vértes ezredekkel segélyére rohant s a csibukabádi mély nádas közepett oldalt ütött az üldöző István vajdára, míg egyszerre Mirón sah és Chalil íjászaikkal Mustafa herczeg hadaira vetették magukat, kik közt István vajda túlzott rohama miatt hézag támadt.

Mohammed szultánfi pihent hadakkal állt a tábor mögött, de neki parancsa volt Bajazidtól, nem mozdulni addig, míg ő nem hivja. A ravasz ellenség kerülőt is tehet s akkor szükség van a tartalékra.

Hogy két fián könnyítsen, a balszárnyat vezető Szolimánnak parancsolá meg, hogy egész erejével vesse magát Timurra.

Tizenötezer tatár volt Szolimán seregében, többnyire Aidin és Szaruchán lakosai s azoknak vezetőjük Illisz bég. E tatárhad egy csoportban indíttatott meg, két oldalt az anatoli hadaktól fedezve.

Timur ellencsapatjai csendesen léptettek a rohanó ellenséggel szemközt, élükön Aidin khánjával, ki e napon sem pánczélt, sem sisakot nem tett, s még csak kardját sem vonta ki hüvelyéből, pedig egyenesen Illisz bégnek tartott.

Illisz bég szárnyas kopját csóválva kezében, vágtatott a khán felé s midőn kopja-vetésnyire ért hozzá, reá kiálta: «bég! védd magad!» s azzal mellének hajítá a süvöltő kopját.

Aidin khánja nevetett. Azért kereste volna ő egy évig a kenyerét mint szemfényvesztő, hogy egy kopjától megijedjen?

– Védd te magadat! kiáltá Illisznek s a mint zúgva jött felé a kopja, elkapta azt röptében s azon perczben visszahajítá Illisz bégre, hogy annak homlokában állt meg a vas: úgy vitte tovább nekivadult paripája, mint egy holt egyszarvút.

És akkor fölemelkedett nyergében Aidin khánja, lovát magasra ágaskodtatva, s harsogó szóval kiálta a tatároknak:

– Én vagyok a ti khántok! Ide mellém; vissza az ellenségre!

Abban a nyomban az összes tatár segédhad visszafordult, egy irtóztató nyilzáport ontott az utána tóduló török lovasságra, s azzal rést nyitott a balszárnyon, Timur seregei előtt.

E fordulat dönté el a csata sorsát. Azt nem hitte soha Bajazid, hogy tatár harczosai régi urok láttára, annak egy szavára egyszerre elpártoljanak tőle, s a mit magáénak hitt, az ellenségének számítson.

Szolimán szultánfi e balesetre megfordítá lova fejét, oldalába vágta a kengyelvasat, s első volt, a ki elhagyta a csatatért.

Még ugyan Mohammed szultánfi a tartalékkal megujítá a harczot, de a győzelmet meg nem nyerhette többé.

Ez a nap el volt veszve Bajazidra nézve. A villám vesztett, a kardvas győzött.

De még seregének javával menekülhetett volna, s európai várai mögött visszaverhette volna ellenét, ha Bajazid nevéhez fért volna az a gondolat: menekülni!

Köröskörül tombolt már a harczi zaj, és a portól nem lehetett látni többé; és az asszonyok ott a bársonyos toronyban nem énekelték már diadalról, hanem reszketve várták a nap kimenetelét.

Ekkor még egy reménysugár támadt. Délután, mikor mindenütt előre nyomultak Timur hadai, hirtelen megjelent István vajda ismét a csatatéren; a csibukabádi nádasból keresztülvágva magát Mohammed Mirza vértesein, az egész csatarend hosszában utczát tört maga előtt egész Bajazidig.

A szultán mozdulatlanul állt győzhetetlen veteránjai közepett.

István vajda kifáradt hős csapatja sebekkel borítva, ellenség vérétől és portól feketén, tört kopjákkal, tépett zászlókkal jelent meg a szultán előtt; Bajazid alig ismert rá.

– Te vagy, hű barátom? kérdezé érzékenyülten.

– Én vagyok, atyám. Menekülj. A csata elveszett.

– Akkor én is vesszek el, felelt neki a szultán. Te menj haza, otthon nőd, gyermeked van; és élj sokáig.

– Istennél a segítség! mondá Lazarevits, s futott a vesztett csatatérről.

Alkonyat volt már, mindenütt futó csapatok lepték el a mezőt, csak Bajazid körül állt még a tízezer jancsár. Reggeltől fogva szomjan álltak ott, és most már szomjazták a vért.

Lehetett volna idejük, alkalmuk elfutni, mert Timur késő estig nem támadta meg őket.

– De késő este, mikor már a nap is lehaladt, s fennmaradt az eget és földet fenyegető fény, a csodaüstökös, és e pokoli ragyogásnál még mindig sziklaként látta maga előtt állni ellensége utolsó hadát, a ki nem fél sem attól a csillagtól odafenn, sem Timur győzelmétől, hanem mozdulatlan áll tízezer emberrel azon a csatatéren, melyről egy félmillió már eltünt; akkor Timur fölemelé kezét az égre, mintha ama fényes buzogány után nyujtaná ki azt, hogy ellenét lesujtsa vele: «Tehát legyen meg!»

Azzal megindítá ostromhadait, a vasembereket, a dzsagatái lovasokat, s a harcz-elefántok sorát Bajazid jancsárai ellen.

Mária reszketve hallgatá az elefántok pokoli bömbölését őrtornyából: ah, a dzsinek, a dzsinek!

De Bajazid szét fogja őket verni: hisz ő a dzsildirim; ő a villám!

A görögtűz röppentyűi nyiták meg a viadalt: az elefántok tornyaiból a vakító ragyogású koszorúk fényes ivekben repültek a jancsártömeg négyszögébe, ezernyi égő nyil szállt az éjszaka kétes derüjében minden oldalról reájok, s bántó fényt árasztott az éji harcz felé.

A jancsár szótlanul küzdött és hullt el.

Mintha éjjel nem is emberek, csak rémek küzdenének, kiáltozás nélkül harczolt a két tábor, csak a kardok pengése beszélt. Oh a dzsinek! a dzsinek!

Egyszerre egyike a lángoló nyilaknak a jancsárhadon keresztül egész a hölgyek tornyáig repült, s ennek bársony függönyeiben megakadva, azt meggyujtá.

A nők rémülten hagyták el az égő állványt, az erkélyről alárohanva, s néhány pillanat mulva mint egy nagy fáklya égett az a harcztér közepén; világítás az öldöklés látványaihoz.

A mint ezt meglátta Bajazid, elveszté lelke erejét, megfordult lovas kíséretével, küzdő jancsárjait hátrahagyva s vágtatott hölgyeihez.

Mária arczát eltakarva feküdt a porban, oh a dzsinek, a dzsinek!

– Lóra gyorsan! Ide mellém. El a hegyek mögé! kiálta a levert villám, hölgyét felkarolva a földről.

Azzal futott ő is.

Ezer lovas vitéz s kétezer harczos amazon kísérte nyomban.

Mahmud khán észrevette a szultán menekülését s négyezer dzsagatái lovassal utána rohant.

Éjfélig elüldözte a hegy lábáig; a kik egymást közel érték, elmaradtak verekedni; a szultán futott.

Dzsagatái khánja nem tágított nyomából. Ló és lovas kidült erre arra; hajnal felé már csak negyvenen maradtak vele. A szultán egyedül volt hölgyével.

Ekkor Bajazid megállt és bevárta üldözőit.

Fegyverjárhatlan pánczél volt rajta, jó damaszk aczél kezében és szeretett hölgyét kellett védenie.

Tizen hullottak el üldözői közül, kard még sem fogott rajta, végre a sok tompa ütéstől elkábulva, lebukott lováról Mária lábai elé, s ott elfogták.

És Mária látta, hogy a félisten arcza sápadt és portól bekevert, szemei töröttek és ajkai tehetetlen szitkokat szórnak.

XIII.

Timur Lenk kedves fiával sakkozott.

Az ifju herczeg népies neve volt Shach Roch. Ezt a nevet azért kapta, mert a shachjátékban ő találta fel azt a fogást, mely által a király a toronynyal egyszerre helyet cserél.

«Shach roch!» mondá Timur Lenk s abban a pillanatban, midőn ezt mondta, szétnyiltak sátorai függönyei, s ott állt előtte az elfogott szultán, Bajazid.

Shach roch!

Egy király, ki trónját elcserélte a toronynyal, – a fogság tornyával!

Timur felállt helyéről s legyőzött ellenének kezét nyujtva, odavezette divánjához és maga mellé ülteté.

– Bajazid! A szerencse ellened fordult, de nem az én szivem. A sors fogolylyá tett, én fejedelemnek hagylak. Sátorod készen áll, nem őriz benne senki. Ott megtalálod nődet és Múza fiadat, kiket elfogtak, ők is veled legyenek. Csupán egyet kivánok tőled: fejedelmi szódat, hogy tőlem ravaszul elszökni nem fogsz, míg fiaiddal harczban állok. Ha békét köthetünk, ismét térj vissza békén országodba, mert nem kivánja Allah, hogy két igazhivő szultán egymás fejét megalázza: tehát add fejedelmi szódat.

Bajazid szíve meglágyult ellenfele nagylelküségétől. Fejedelmi szavát, fejedelmi kézcsapását adta, hogy nem fog alattomos szökést tervezni Tamerlan táborából.

Azzal elvezették a czifra sátorba, hol fia és neje már vártak reá. A sátor czifra volt, a kiket szeretett, ott voltak vele együtt; de azért torony volt az, királyi trón helyett!

Shach roch!

XIV.

«Mindaddig, míg fejedelmi szódat megtartod, fejedelemnek fog nézni mindenki a táborban.»

Ezt igérte Timur Lenk ellenének.

Akár merre járt Bajazid a táborban, tisztelgéssel fogadták s fejedelmi fény környezte sátorában.

Egy este a pástétomban, melyet felszelt, egy összegöngyölt pergamen-darabot lelt a fogoly szultán, melyre alkermessel ez volt irva:

«Zultánom! Fiaid új haddal jőnek Tamerlanra. Jakub bég Angora felől fog kitörni. A vajda új erővel tér vissza. Légy készen. A sütők konyhájából egy földalatti úton dolgozunk, mely sátorod alá vezet; ez éjjel készen leszünk vele. Te is készen légy. Éjfél után, sütőknek öltözve, a tábori konyhából fiaddal, nőddel a szabadba juthatsz, ott paripáid várnak. Légy készen. Hű barátaid.»

E levél csalétek volt Bajazidnak s ő mohón fogadta veszedelmét.

Valóban készíték a földalatti útat sátoráig, de azok Tamerlan zsoldosai voltak.

Éjfélkor a földalatti csákányütések tudaták a szultánnal, hogy mentő vakandjai jönnek; a föld beomlott lábai előtt s a szűk alagutból emberi fő emelkedett ki előtte.

– Jövel, suttogá a földből kibuvó fő s a szultán követte a csábítót, magával vitte Máriát és Múza fiát is, a szűk földalatti folyosón csak meggörnyedve lehetett haladniok, egyik a másik kezét tartva; végre világosodni kezdett az üreg torka. A tulsó nyílás a tábori sütők kemenczéjének szája volt. Midőn Bajazid ki akart lépni az alacsony nyiláson, valaki kezét nyújtá neki segélyül; s midőn kilépett, a segélyül nyújtott kéz nem bocsátá el az övét, hanem fogva tartá.

A szultán ránézett: Timur Lenk állt előtte.

– Tehát ez a fejedelmi szó? kérdé suttogva a megrettent szultántól.

Bajazid látta, hogy el van árulva.

Timur ellökte kezét magától.

– Ez nem fejedelem keze, ez rabszolga keze volt!

És azzal elfordult tőle s magára hagyta.

Bajazid csak bakólegényeket látott maga körül, kik lánczokat, vasrudakat tartottak készen.

XV.

Timur nem közönséges kegyetlen ember, ki beéri azzal, ha vérben fürödhet s ellensége tagjait tördelheti össze; Timur költője, művésze volt a kegyetlenségnek. Neki mérges nyíl kellett, mely ellensége lelkébe szúr. Ő nem halottá, őrültté akarta tenni Bajazidot.

A szökési kisérlet után vastag érczrudakból kalitkát kovácsoltatott a fogoly szultán számára; abba záratta be.

És azután szekérre téteté a kalitot s körül hordatá a táborban.

Tarka kikiáltó járt a szekér mellett s kopjájával mutogatta a látványt a bámész sokaságnak.

– Ime egy fogoly szultán, egy hires fenevad, a kinek neve Bajazid. Királyok királya; padisah, tengerek és szárazföldek ura! Koronás király, a kinek négyszázezer harczos katonája jár lovon és gyalog. Lássátok a kerek föld meghódítóját, a ki úr kelettől nyugatig; – kalitkába zárva. A kalitka széle-hossza két sing, két arasz.

Hahaha!

A fegyveres csőcselék kaczagott.

Bajazid némán, mozdulatlan arczczal ült vasrostélya közt; mint a kinek lelkét nem érinti semmi bántalom.

A fegyveres csőcselék gúnyt, szidalmat szórt feléje; a suhanczok narancsot, diót hajigáltak be hozzá, mint szokás kalitba zárt majomhoz; – a szultán arcza nem változott.

A kikiáltó tilinkózott és dobot vert hozzá: egyszer eszébe jutott mulatság fejében azt a dalt kezdeni rá, melynek vége: «Oh ne hagyd elveszni Szivászt, ne hagyd elveszni fiad!»

Ha valami, e dal tölthette el a fogoly oroszlán szívét keserű bánattal. Ah, ha jókor hallgatott volna e dalra; ha büszkesége napjaiban nem tiltotta volna meg az izmidi pásztoroknak e dal kürtölését, ha jókor sietett volna fiát Ertogrult megszabadítni, most nem kellene e dalt hallania, medvetánczoltató bohócz sikoltó tilinkóján, a ki egy királyt mutogat fenevad helyett.

De azért Bajazid arcza nem változott.

A bohócz elhordta őt kalitjában a hegyes halmokig, mik a csatában levágott hősei koponyájából voltak rakva, legfölül egy-egy vezér feje, a kócsagos forgóval turbánjában; és e vezérek arczait ő mind jól ismeré, próbált vitézei voltak, sokszor kitüntette őket, homlokaikat csókolta győzelmes csaták után; most itt merednek reá megkövült szemekkel, rétegekbe halmozott hadseregek halálfejei ormán.

De azért Bajazid arcza nem változott.

Mikor a bohócz körülhordta fejedelmi foglyát a táborban, visszakerült vele Tamerlanhoz.

A khán és fiai és a fejedelmi vazallok és a khán nejei s a fejedelmi szolganők lakománál ültek; a dáridó kicsapongó kedve közepett érkezett meg az aranyozott vaskalitka a szomorú fogolylyal; egy legyőzött szultán, egy győztes ittas szolgái közepett!

Gúny és hahota és ingerkedő felköszöntés fogadá minden oldalról a leküzdött oroszlánt. A részeg győzelmes a szomorú fogolylyal szemközt.

És Bajazid arcza még sem változott.

Timur Lenk maga is ittas volt; bor, győzelem és boszú hármas mámorral tölték el minden idegét.

– E poharat, Bajazid, a félvilág urának egészségére! kiálta a győzelmes s az egész serleget kalitkába zárt ellene arczába önté.

És Bajazid arcza még akkor sem változott.

– Friss bort; friss rabnőt nekem! üvölte Timur Lenk s Bajazid egy karcsú hölgyalakot látott előtántorogni, fején rózsa-koszorúval, haja hosszan lebontva és szétszórva tagjain, selyemköntöse szegélyétől övig fölhasogatva, tatár mód szerint. A nő tántorgott, mert maga is ittas volt. Az jött poharat tölteni a khánnak.

És e nőben Bajazid Máriára ismert.

Ez volt a végdöfés a fogoly szultánnak.

Midőn kegyenczét így meggyalázva látta a khán zsámolyához tántorogni, felszökött helyéből s megragadva kalitja rostélyát, ádáz hangon ordíta fel:

– Oh te pokolbeli fenevad, Timur! Te sánta eb, ki lelked jobb felét döglött lábadban ástad el s megmaradtál félördögnek ide fenn! Nem férfiak legyőzője vagy te; soha sem voltál egész férfi; asszonyokon tudsz csak boszút állani; sírbolti kukacz, ki megrágod orozva, a kit náladnál nagyobb hős elejtett. Utálat, piszok nevedre, a kit gyávának fog emlegetni minden asszonyember, a ki képedet játékul veti hentergő fatytyainak. Gyalázat rád és gyalázat minden nemzetségedre, kiket rabszolga költött ki a világra és hóhér fog eltemetni. Tevehajtsár fiának születtél, nyomorult; és apád, ki a szeméten veszett meg, derekabb ember volt, mint te vagy! Pfuj! én leköplek! Dicsőséged szennye közepén az lesz rajtad a legfényesebb folt. Átok reád és minden maradékodon! Lelked a pokolnak, csontod a kutyáknak, neved a csúfságnak! Én pedig elvárlak ott, a hol ketten leszünk.

E szóknál oly erővel vágta fejét a rostély vasrúdjához, hogy halva rogyott le.

Tamerlannak több öröme nem volt ellensége dühében.

XVI.

Timur Lenk pompás temetést rendezett Bajazidnak.

Minden serege kivonult a gyászravatalt kisérni. Sirkövére felvésette ellensége halhatatlan tetteit, s asszonyainak megparancsolá, hogy sírjanak.

Mikor a gyászszertartásból visszatért, eléje jött történetírója Shacheddin és felolvasá előtte, a mit az utókor számára följegyzett.

Hangzott ekképen:

«És midőn Timur Dsihangir ellenségét legyőzte és elfogá: úgy bánt vele, mint testvérrel; asztalához ülteté, barátjának nevezte, fejedelmileg kitünteté, s midőn az idők rendi szerint Bajazid szultán megtért az ő atyáihoz, mint királyt temetteté el, s fejedelmi sírboltot emeltetett hamvai fölé. Dicsőség annak, a ki mindeneket lát!»

Az üstökös pedig visszatért a világürbe és nem törte össze a földet.

A HITTAGADÓ.

Százharmincz stadiumra hatolt be a római birodalom szívébe Ázsiában Kaled, az Isten kardja, ki e merész nevet a prófétának és folytonos győzelmeinek köszönheté.

Diadalútjában, melynek nyomait keresztyénvér festé, az egy Damaskus birta feltartani. A hős Tamás parancsolt ott, Heraklius császár veje s akkor még negyvenezer görög keresztyén lakta e várost.

Már a hetedik hét is eltelt és Kaled még nem birta megtörni Damaskus falait; Tamás katapultái összezúzták ostromló tornyait, s valahányszor az árkokat betemetteté, a görögtűz megemészté a rőzse-kötegeket, daczára a nedves tevebőröknek, a mikbe minden kévét beburkoltak elébb. A falakon kívül gyakran megjelent Tamás válogatott csapataival s véres éjszakai küzdelmekben fogyasztá az ostromlókat.

* * *

Egy éjszaka egy arab előcsapat, mely gyalog lappangva portyázott a falak körül, két paripát vett észre egy sáncz mögött, felnyergelten, felkantározottan, de lovagok nélkül. Csendesen álltak egymás mellett és nem tették azt, a mit más kóbor kabala, hogy a mint magára marad, még a zablával szájában legelni indul. Ezek vártak valakire.

A szaraczénok zsákmánynak tekinték a lovakat s el akarták fogni. Hanem a két paripa nem engedett magához közeledni. Ha csak egy ember ment feléjük, annak patkóikat mutogatták; kettő-három ellen egymás mellé oldalogtak, s rugással, harapással védték magukat; ha pedig sokan jöttek reájuk, kiszöktek a körből, ficzánkolva kettő kétfelé futott, s mikor aztán az utánuk szaladgáló portyázókat jól kifárasztották, akkor ismét mindakettő visszatért a sáncz mellé, elébbeni helyére.

Az arab csapat vezetője azt mondá társainak: e jelenetnek titka van, mely többet ér, mint két felnyergelt ló; rá kell lesni, elbújni a sáncz mögé, míg a titok meg lesz fejtve.

A szaraczénok csendesen megvonták magukat az árkokban.

Mikor a kaszás csillag elérte a keleti láthatárt, a bástyatornyok egyikében rövid füttyentés hallatszott, arra az egyik paripa elhagyta társát s csendesen ügetve haladt a bástyatorony felé.

Ugyanakkor a szaraczénok egy lovagot láttak kötélen aláereszkedni a bástyatoronyból, ki a földre érve, paripáját már ott találta; annak hátára fölkapott s halkan léptetve közelíte a sáncz felé.

Mielőtt odaért volna, a háromszáz ölnyivel távolabb eső másik bástyatoronyból kettős fütty hangzott el; s arra a másik paripa is elhagyta helyét, s a másik őrtorony felé koczogott.

A magános lovag egyenesen a sáncz felé tartott.

A szaraczén vezér ráparancsolt társaira, hogy csendesen legyenek; ime, a másik őrtoronyból is ereszkedik alá egy másik alak, az is ide fog jönni, s akkor egy hálóval két madarat fognak.

Azonban az előbbjövő lovag óvatos volt, a sánczhoz érve körüllovagolta a tért, s minden árkot, gödröt megvizsgált, hogy nem leskelődik-e azokban valaki? Paripája egyenesen rávezette őt az arabok leshelyére.

A lovagnak paripája volt, könnyű lett volna a kelepczéből menekülnie; a várkapu nem messze, odáig üldözni nem lett volna tanácsos; hogy miért nem tette ezt, miért huzta ki inkább kardját, miért rohant a leskelődők csapatjára, egyesegyedül akarva őket útjából elverni, azt majd nemsokára kivallatja vele Kaled. Mert a hősi bátorság nem győz a tömegen. Az arab rajongó harczos, mikor elgázolva a paripa lábai alatt fekszik, akkor döfi handsárját az állat szügyébe s a nemes mén összerogy, maga alá szorítva lovagját.

Az elfogott vitéz még küzdött ellenfeleivel, a földön fekve is, fegyvertelenűl is: vaskeztyűs kezével ütötte a vele ölre menőket, s leeresztett sisakjával törte be az arab arczát, ki leteperte, – midőn a másik lovag is közelített.

A fogoly vitéz hallá a lódobajt; hirtelen fölemelkedék a tülekedők csoportja alól, végerőfeszítéssel s hangosan kiálta görög nyelven:

– A madár fogoly már!

Erre a másik lovag hirtelen megfordítá paripáját s elmenekült.

Az egyedül maradt lovagot megkötözték.

– Látod, mondá neki csufondárosan az arab, társad, a másik lovag gyáván elhagyott.

A lovag sohajtva felelt:

– Társam, a másik lovag, leány volt.

* * *

A fogoly lovagot Kaled elé hurczolták.

A nevezetesebb foglyokat mindig be szokták mutatni a szaraczén vezérnek, – megmérkőzés végett. Az apróbbakkal közkatonái szoktak «mérkőzni».

Miből áll e mérkőzés, azt mindjárt megtudjuk.

Kaled nem tartott foglyokat; váltságdíjt sem fogadott el értük; hanem harczosaira bízta csata után a foglyok erejét kitanulni.

Ha a fogoly legyőzetett, akkor szabaddá lett, a harczosok sorába állt, fegyvert és zsoldot kapott; ha pedig ő maradt a győztes, akkor levitték tömegestől a legközelebbi folyam partjára, ott belebocsáták a vérét a hullámba, s holttestét utána hajíták.

Ez Kalednek kegyes fogadása volt, midőn Mohamedtől vitézi nevét kapta, hogy a folyamokat mindenütt hitetlenek vérével fogja megfesteni.

– Te vitéz férfiú vagy, görög, szólt a fogolyhoz Kaled. Lovagjaim bizonyságot tesznek melletted. Most azonban velem kell megvívnod; akarsz-e?

Kaled nagytermetű férfi volt, oroszláni erővel; a fogoly pedig a tusában összetört alak, ki csak akkor engedte magát elnyomatni, midőn ereje végkép kimerült.

Hanem azért mégis azt felelte Kalednek, hogy kész vele megvívni, bárminő fegyverrel, bárhol és bármikor.

– Görög lovag. Ez a tusa életre-halálra megy. És még annál is többre, örök életre, örök halálra. Minő fegyverrel szeretsz legjobban küzdeni? Lándzsával?

– Ahhoz értek.

– Karddal inkább?

– Azt legjobban szeretem.

– Vagy buzogánynyal?

– Szokatlan, de elfogadom.

– Tehát nem fogunk sem karddal, sem lándzsával, sem buzogánynyal vívni, hanem a legsúlyosabb fegyverrel: a szóval. Én megtámadlak téged, hogy legyőzzelek hitedben. Védd magad.

A lovag mosolygott. Ebben épen erős volt.

– Tehát kezdődik a torna. Te szökni akartál Damaszkuszból, melyet fegyverem ostromol. Damaszk falait jó vitézek védik s hogy te nem voltál közöttük a legrosszabb, azt véres szájjal beszélik az ütött sebek, miket lovagjaim kaptak tőled. És te mégis éjjel, orozva el akartál szökni a dicsőség mezejéről.

A lovag még nem válaszolt semmit.

– A másik lovag, ki veled együtt akart szökni s kit megmenekítél, mint magad mondád, leány volt. Ha nem mondtad volna is, tudnám. Ha férfi lett volna, úgy vagy megszabadít, vagy veled együtt vesz.

A fogoly némán inte, hogy úgy van.

– A leány, kivel szökni akartál, kedvesed volt; mert szökni akartál vele, bizonyítja, hogy rokonai nem akarták őt hozzád adni; hogy szökni kénytelen voltál vele, tanusága annak, hogy rokonai hatalmas emberek Damaszkuszban s hogy szökni birtál a hír mezejéről, jele annak, hogy nagyon szereted őt.

A lovag mélyen sóhajtott.

– Nemde úgy van, a hogy mondám?

– Valóban a falakon keresztül látsz s a szívek fenekén tudsz olvasni. A történet úgy van, a hogy lehüvelyezted, nekem csak a neveket kell hozzáadnom. A fogoly ki előtted áll, Jónás vitéz; a leány, a kit szeretek, Eudocia, Tamás vezér unokahuga. A történet kulcsa pedig ez: harmincz nap óta ostromlod immár Damaszkusz falait s árkait sok helyütt betöretted már. De azért valahányszor ostromot fuvattál ellene, mindannyiszor kétszerte több fegyverest találtál magad előtt a bástyákon, mint a mennyiről kémeid tudósítottak.

– Így volt. Minden visszavert rohamot karóba húzott kémeim sirattak meg.

– Ez pedig úgy történt, hogy Tamás a nőket is felöltöztette férfi-harczosoknak s míg első sorban a férfiak küzdtek, mögöttük asszonyok, leányok sorakoztak ellenségijesztő fegyverzetben.

– És harczoltak is?

– Ha a férfi elesett, ők léptek a sorba.

– Kegyetlen gondolat. Hitetlenhez illő ész. Az asszonyt egyre becsülni a férfival s utat engedni neki az égbe – egy földi virágnak! Te itt ismerkedtél meg a leánynyal.

– Valóban itt. Két leány állt hátam mögött az ostrom alatt, két gyöngéd teremtés; az egyik Tamás vezér leánya, a másik unokahuga. Akkor hagyták el először a kolostort, hol szent szűzek gondjai alatt nevelkedtek.

– Te három helyett harczoltál azon a napon! magad és a két leány helyett.

– Legalább a nekik szánt sebeket én hoztam el magammal.

– És ott azon a helyen beléd szeretett mind a kettő. Szerelmes lett beléd mind halálig? Oh, oh, tudom én azt. Nem is kérdezem tovább. Ilyenek a nők. Lehetnének-e másformák? Nem így alkotta-e őket Allah tökéleteseknek? Mind a kettő megszerette a lovagot, ki szemük láttára, érettük harczolt és győzött. Te az nap köröskörül győzelmet arattál, férfiakon, asszonyokon. Elmondjam-e, mi történt azután? Tamás vezér megkoszorúzta fejedet; azt mondta, hogy fiává fogad s te azt felelted, hogy inkább lennél unokaöcscse. A hitetlenek csak egyet tudnak szeretni. A hitetlen szíve szűk két szerelemre. A vezér leánya kezét elutasítád s aztán nem kaptad meg az unokahugáét sem. Nemde, nem így történt-e?

– Megfejtéd, szólt fejét lecsüggesztve a lovag.

Kaled folytatá az elbeszélést, melynek csak kezdő fonala volt kezében s melyet mégis oly híven tudott előadni.

– Ti ketten aztán, kik egymást szerettétek, összebeszéltetek, hogy alattomban el fogjátok hagyni a várost. Mennyire kellett értenetek egymást, mennyire be kellett tanulva lenni titkos egyezményeteknek, bizonyítja az, hogy még paripáitok is össze voltak tanítva, miket előre kibocsátottatok a sánczok előtti térre. A szerencse nem kedvezett. Te foglyul estél, kedvesed pedig kénytelen volt futásban keresni menedéket. Őt a várkapun bebocsáták. Ott bizonyosan ráismertek, hogy nő, megtudták, hogy a fővezér unokahuga, ki el akart szökni egy lovaggal, éjnek idején ostromlott városból. Mi fog történni akkor kedveseddel?

Jónás lovag lecsüggeszté fejét és nem találgatta azt.

– Ha te nem mondod meg, majd én azt is eltalálom. Ha arab vezér leánya volna a szökevény hajadon, atyja rögtön megölné s egy letört virággal volna kevesebb, egyéb semmi. Te kereshetnél magadnak más virágszált. De a ti törvényetek szerint a nők is lélekszámba mennek. Kedvesedet meg nem ölik, hanem bezárják rideg négy fal közé, a hol örülni nem szabad többé és a honnan kiszabadulni nem lehet. És te nem fogsz abban megnyugodhatni, hogy ő el van temetve, mert tudni fogod jól, hogy halottad a sírboltban is él, szenved, sóhajt és várja a szabadulást s akárhol jársz, alszol vagy vigadsz, rólad gondolkozik, utánad eped s miattad kesereg. Hiszed, hogy ez jól van így?

– Nem! felelt Jónás lovag.

Az arab vezér felugrott tevebőr-szőnyegéről s nehéz kezével megmarkolá a lovag vállát, mintha már az övé volna.

– Akkor megtagadtad hitedet és le vagy győzve!

– Még nem!

– Tökéletesen le vagy győzve! Te magad tárt kebellel futottál bele kardomba s az markolatig van ütve szívedbe. Elfelejtéd pánczélodat felölteni, lovag! Midőn kedvesedet elriasztád mellőled, akkor kétszeresen lettél fogoly. Ha mindketten fogva állnátok előttem, ketten együtt daczolhatnátok velem; mondhatnád te is, ő is szemembe, daczomra: «nem félünk, öless meg, kinoztass; vértanúkká leszünk, gyönyör lesz egymás halálát osztanunk», s nekem nem maradna más választásom, mint véretekkel rózsaszínűre festeni a folyót, vagy két paripát adni alátok s azt mondani: fussatok, szeressétek egymást! De most egyedül vagy előttem, ellenséged előtt, ki tőled csak megszabadult vitézeinek sebeit kapta addig, s ki azért, mert a vitéz ellenségét becsüli, baráti kezet nyujt eléd. És barátaid, hitsorsosid, kikért véredet ontád, jutalmul a hány kéz, annyival taszítanak el, a hány kéz, annyival szórtak rád átkot s a hány kéz, annyival ostorozzák szenvedő szerelmesedet. Ha csókoltad valaha fehér vállait, rettegve kell gondolni a szeges korbács nyomaira, mik e habtermeten meg fognak látszani; ha örültél valaha mosolyának, úgy gyűlölnöd kell a hideg falat, mely azt elzárja előled. Ha szerettél és szeretsz még, úgy Kaled kezét meg kell szorítanod.

Jónás lovag előtt lángszínben kezde úszni a világ; minden tárgy véres homályba kezde burkolózni, a keserű gyűlölet, a kínos szerelem mámora megszállta lassankint szívét. Egyszer-egyszer valami hideg emlék borzongott végig forró idegein; mintha rég látott szentek, martyrok arczai lebbennének végig lelke előtt, hosszú, véghetetlen sorban, melynek egyik vége a sírból kel föl, másik vége már a csillagok közt tűn el. Mintha távoli ének, magasból jövő zsolozsmák hangját hallaná, mintha egy mondhatatlan fényű arcz, ki tövis koszorút visel, intene le rá, embertől föl nem fogható magasságból, mintha egy futó pillanat azt sugalná neki: az egész élet minden örömével egy percz az örökkévalóságban.

Ingadozni látszott.

E perczben egy hang ütötte meg füleit. Hang, mely Ázsia síkjain alig ötven év óta volt ismerős s Damaszkusz romlása után végkép elhallgatott: egy harang hangja.

A legelső harangszót Damaszkusz szent Borbála zárdája ismerteté meg a keleti meseterhes légkörrel; tisztára derítve ringó hangjaival hevült arczu szellemekkel népes ködeit a keleti hitregevilágnak.

Jónás lovag megdöbbenve hallgatá a harangszót és arcza elsápadt bele.

Kaled leránczolt szemöldökkel nézett a tétovázó arczára, jobbját még mindig eléje nyujtva; de balkezét handzsárja markolatára téve.

A harangszó második versben is újra kezdődött.

Jónás lovag még feszültebben figyelt. Egész lelke e harangszóval látszott beszélni, mint valami hírnökkel, a ki csalhatlanul igazat beszél.

A harangszó harmadik verset is kezdett.

És akkor Jónás lovag sápadt arcza kigyuladt; hirtelen odalépett Kaled elé s annak kezébe csapott kezével és megszorítá azt.

– Tied vagyok.

A szent Borbáláról nevezett zárdának egyetlen harangja csak olyankor szokott megkondulni, midőn egy-egy szűzet avattak fel a kolostor örökfogadásu szentélyébe; és három verset hangzott egymásután, midőn a zárda egy fejedelemnőt fogadott kebelébe. Ezt tudta meg a harangszóból Jónás lovag, – már nem Jónás lovag, hanem Jónás bég.

* * *

Azt az arabot, a ki Jónást elfogta, Derárnak hítták. A tréfáig vakmerő kalandor; legjobb neve a «csaták bohócza».

Mikor Heraclius császár hatvanezer főnyi gyakorlott serege megjelent Aiznadin mellett, hogy Damaszkuszt az ostrom alól felszabadítsa, a fővezér Verdán épen felállított csapatjait szemlélte, aranylánczokkal kantározott fehér öszvéren ülve, a midőn észreveszi, hogy fényes, pánczélos kisérete közé egy idegen lovas is vegyűlt.

Hogy idegen lehetett, azt nem annyira öltözete mutatta, mint inkább az, hogy egészen mezítelen volt, csak csípője körül volt egy veres sháwl kötve, fegyver sem volt nála egyéb, csak egy lándzsa.

Ez volt Derár.

A vakmerő kalandor az egész tábor szemeláttára átlovagolt az ellenséges hadsereghez, s mire figyelembe kezdték venni, már oly közel volt a fővezérhez, hogy egy kopjadöféssel ledöfhette volna öszvéréről.

– Fogjátok el élve a vakmerőt! kiálta Verdán kisérőinek s harmincz vértes lovas rögtön nekitámadt az egyetlen mezítelennek.

Élve? Derárt? Halva sem! – A mint a fényes lovagok neki száguldtak, elkezdett előttük csapongva pákászni könnyű lován, nyereg, kantár, fegyverzet nélkül, ide-oda csalogatta őket, közel hagyta magához jönni: egy rugtatással megint elhagyta valamennyit, kiszemelt egyet üldözői közül, attól be hagyta magát érni, s mikor kopjadöfésnyire voltak, gyorsan visszafordult ellene s egy lökéssel kiveté nyergéből a porba. – Az ellenfél döfése jobbra-balra elsurrant mellette, nem védte magát paizszsal, engedett a levegőbe szurkáltatni maga mellett; kisiklott, mint sima hal a kézből, mint kényesőcsepp a tű hegye elől s az ő kopjája oda talált, a hol vas nem volt az ellenfélen, vagy pedig hirtelen oldalt ugratta lovát, s a nyomában elrohanónak hátulról ütötte nyakszirtjébe a gerelyt; egyszer-egyszer úgy tett, mintha le akarna lováról fordulni s mikor eléje kerültek, lován féloldalt lógva tört soraikon keresztül. Tizenhét lovagot levert élve-halva lováról, míg társai hadsorához visszamenekült a csaták bohócza, az egész hadsor tetszés-rivallásától fogadva.

Mikor Kaled e merényletért szigorúan kérdőre fogta, azt felelte neki:

– Meg akartam kisérteni magamon, vajjon fog-e ma Allah csodát tenni értünk? – Egyébiránt ők kötöttek belém, én csak védtem magamat.

És csakugyan tett is értük Allah csodát, mert azon napnak estéjén a fényes, hatalmas görög-román hadsereg szétszórva futott el Aiznadin rónáin, üldözve a kisebb ellenségtől s prédára hagyta táborát, zászlóit, jelvényeit s az ostromlott Damaszkuszt.

Ez a Derár volt az, a ki elfogta Jónás béget.

Midőn Kaled a renegát lovagot bemutatta vezéreinek, Derár nyujtá neki legelébb kezét; pedig jobb szeme akkor is be volt még kötve attól a hatalmas ökölcsapástól, melyet Jónás öklétől az éjszakai tusában kapott; – jó ököl volt érdemes volt, hogy egy muzulmán vitéz megszorítsa.

– Üdvözöllek Jónás bég. Nagyon örülök, hogy Damaszkuszból elszökni nem engedtelek. Egy ütést kaptam tőled, a mi nagyon jó volt. Ezt szeretném megszolgálni. Azzal szeretném megszolgálni, hogy téged Damaszkuszba ismét visszavigyelek, s szökevény társadat, ki megmenekült, számodra visszakerítsem. Te ismered Damaszkusz titkos bejáratait, tudod, hol legalkalmasabbak a bástyák a megostromlásra; parancsolj velem, veled fogok menni s úgy harczolok melletted, mikor kivánni fogod, mintha saját két kezed volnék.

Jónás bég visszaszorítá a szaraczén kezét.

Ez valóban nagy veszély volt Damaszkuszra! Két ilyen kéz egymást szorítása.

Mert ha Jónás bégnek volt akarata az ostromlott város gyöngéit elárulni, Derárnak volt merészsége azokat az ellenség vesztére fordítani.

Épen így esett el Damaszkusz ostroma előtt Bosra, épen így árulta el városa titkos földalatti kijáratát Románus, épen így vezette Derár vakmerő száz vitézét a sötétségen keresztül a város falai mögé s az éjszakai roham után épen így esküdte el magától régi hitét, a béke és szeretet vallását az egybegyűlt arab vezérek s egész fogolylyá esett hitsorsosainak közönsége előtt, miként Jónás bég, ki vitéz volt és áruló lett, hittagadó lett és esküdött:

– Én – Jónás bég – lemondok a közösségről veletek mind ezen, mind a más világon. Én megtagadom őt, ki keresztre feszítteték és mindenkit, a ki őt imádja. És választom Allaht az én urammá, az Izlámot az én vallásommá, Mekkát az én templomommá, a muzulmánokat testvéreimmé s Mohammedet az én prófétámmá; ki elküldetett, hogy bennünket az igaz ösvényre térítsen s az igaz hitet azoknak daczára fölemelje, kik az Istenen kívül bálványokat imádnak!!

És mindezt egy halavány hölgy két szép szeméért.

A mint Damaszkusz kormányzója megtudta Jónás lovag hittagadását, átlátta, hogy a bosrai végzet közeleg a föld alatt a város ellen. A renegát a leggonoszabb ellenség, mert a renegát a megtagadott testvérek titkait ismeri.

E végzetet meg kelle előzni.

Azon éjjel, hogy Jónás bég Damaszkusz kapui előtt nyílt téren avattaték fel szaraczénnak, ünnepélyes mosódás szertartásával, Tamás vezér kivilágíttatá a várost; a tornyokat, a templomok kupoláit színes bengáli fény ragyogtatá s a város Kaizán kapuja fölött egy óriás kereszt volt emelve, mely körül a püspök és az egész papság díszruhában énekelték a szent zsolozsmákat.

Ekkor kinyittatá a kapukat Tamás vezér és görög harczosai élén a város éjféli világítása mellett kirohant az ellenségre.

A szaraczén had készen várta a rohamot, egyenlő vitézség mérkőzött egymással a síkon; kardnak kard felelt meg s egyik félnek sem volt oka magát a másik előtt szégyenleni.

Tamás vezér hirhedett íjász volt; maga és paripája pikkelypánczéllal fedve, a csata legnagyobb hevében ott nyargalt s jaj volt a szaraczén vitéznek, ki lőtávolába jutott; azt nem védte meg izmos karja, hősi merészsége, a görög vezér nyila messziről átszegezte. Ha óriás volt is, egy vékony nyilvessző elég volt alá paripának, hogy elvigye a holtak országába.

A csatazaj, a tombolás közepett, a Kaizán kapu fölötti keresztnél egyre hangzott a szent férfiak, a szent szűzek éneke, buzdításul a híveknek, ijesztésül az ellenségnek.

Igy tartott a csata másnap délig.

Délben Kaled uj csapatokat rendelt Tamás ellen; de Jónást nem engedte a harczba vegyülni. Tudta jól, hogy azt az egy embert várja mindenki, s ha száz élete volna, száz nyíl volna számára, mely egyszerre kioltsa. Rá más küldetés várt.

Az uj hadcsapatnak Abán volt vezére. Fiatal, deli hős; csak egy asszonyt ismert még: nejét, a szép Almedát, a leghívebb, a legbátrabb asszonyt. – Almeda a «szent harcz» minden csatájában ott lovagolt férje oldalán s ha jó vitéz volt az a dárdavetésben, Almeda sem volt rosszabb a nyíllövésben.

Ők egyenesen Tamás vezérre rohantak.

Abán ezüst pánczélt viselt, ezüst sisakot, lecsüngő lánczokkal. Épen csak egy helyen volt sebezhető: torkánál, a hol a pánczél végződött.

Egy nyíl épen torkán szegezte át. Abán halva bukott le lováról.

Almeda látta a nyíllövőt; felemelte férje holttestét, kivitte a harcz tombolásából; sátorában megmosta, felöltözteté; azután megcsókolta, megölelé, egy köny, egy sóhajtás nélkül:

– Te boldog vagy, oh én drágám! Te már Istenedhez tértél, ki bennünket egyesített s aztán ismét elválasztott. De én megboszúllak téged, hogy érdemes legyek odajutni, a hova te elmentél!

S azzal visszament a csatába. Az első nyilat íjjára fekteté s a zászlótartó karját lőtte vele keresztül, ki Tamás vezér mellett a lobogót hordta. A zászló aláhanyatlott.

Akkor a másik nyilat röpíté útnak s az Tamás vezér szemét ütötte ki.

Egy nagy jajkiáltás zendült fel a damaszkusziak harczsorában, midőn zászló és vezér egymásután leomlott. De percz mulva ismét fölemelkedék mindkettő. Tamás vezér bekötteté kilőtt szemét s maga emelte fel a zászlót; s így sebesülten, végső erőfeszítéssel rácsapva az ellenre, visszaűzte azt, míg Kaled tartalékjai előjöttek. Csak az est vetett véget a csatának.

Az éjféltől estig tartott dühös harcz után az arab vitézek aludni mentek. Bizton hiheték, hogy a visszatért ellen, a kifáradt keresztyén, a sebesült hadvezér, szintén örülnek az éjszakának, mely sebeket hegeszteni, ernyedt izmokat fölüdíteni jő. Alusznak azok is.