A hallgató asszony
Kedves atyámfia, aki egyéb dolgod hijján azt a kérdést intézed hozzám, hogy mikép lehet kikurálni rettenetes bajából a hallgató asszonyt, hidd meg nekem, hogy a te problémádhoz képest a földkerekség minden problémája ártatlan gyermekmese, nem véve ki még a kormányozható léghajó kérdését se, amit különben – naponként olvashatod az ujságokban – ma már kényük-kedvük szerint oldogatnak a tekintetes tudós urak. Hiszen az végre is csak a technika kérdése, s a technika, istennek hála, szinte nap-nap után tökéletesedik. De a hallgató asszony betegségét nem gyógyithatja meg a legnagyobb tudomány se, mely az emberi lélek bajai ellen ép oly tehetetlen, akár a mi legnagyobb bajunk: a halál ellen. Ezredévek mulva, mikor a levegőben talán már gyönyörü pályaudvarok lesznek a gyors- és az expressz-léghajók számára, s amikor a tifuszt, a tuberkulózist, a rákot s a többi nyavalyát egy éjszakán át kifujják az emberi szervezetből, még mindig seregestül fognak élni a földön a hallgató asszonyok, akik a férjük életét tiz-tizenöt évecskével megröviditik.
Az olvasó előtt, aki ismeri – a saját tapasztalásából ismeri – a házsártos, nyelvelő és veszekedő asszonyt, talán meg kell magyaráznom néhány szóval, hogy te, tisztelt atyámfia, mit is értesz voltaképen a hallgató asszony elnevezése alatt? Röviden kijelenthetem, hogy a hallgató asszony a házsártos asszony ellentéte. Vagyis: nem veszekszik, nem csapja a földhöz az ártatlan teáscsészéket, nem karmolja ki első felháborodásában az ura szemét, nem használ testi erőszakot a konyhapénzeket sikkasztó Julcsa ellen, hanem konokul, rémületesen és ijesztő következetességgel hallgat. Ugyebár azt hihetnéd, hogy ez az asszony az ideálja a jó és kellemes feleségnek? De te, oh nyájas olvasóm, nem hiszed ezt, mert a magad szomoru tapasztalásából jól tudod, hogy a lármázó és pörlekedő asszonynál, akinek házához képest a hajmáskéri tüzérségi hadgyakorlat szinhelye egyszerü trappista kolostor, csak egyetlen borzalmasabb tipus van a világon: az a feleség, aki napokon át se nyitja fel rózsapiros ajkacskáit. A lárma ellen még találhat fegyvert az a férj, aki nem ijed meg a saját maga árnyékától; hiszen istennek hála, még vannak kaszinók és kávéházak, ahová az ember a családi viharok elől elmenekülhet. Tapasztalt gourmandok szerint kevés nagyobb élvezet van a világon, mint az az alsós-partie, melyet a békés tüzhelyünk mellett lejátszódott nagy jelenet után játszunk a kávéház zöld asztalánál. Mert vagy nyerünk, s akkor a sors kedvezésében találunk kárpótlást magánéletünk kellemetlenségeiért cserében, vagy vesztünk, s ekkor megvigasztal bennünket az a tudat, hogy nemcsak a magunk, de kedves nőnk őnagysága vagyonából is elpocsékoltunk valamicskét. Ám hogy rohanjunk el hazulról, mikor a hatásos távozást nem alapozza meg előbb a haragos feleség patáliája? A lárma ellen ezer módunk van a védekezésre, de hogyan védekezzünk a konok hallgatás ellen, amelylyel imádott feleségünk az idegeinket kínpadra fesziti? A veszekedést könnyü kiparirozni a viszontveszekedéssel, de a hallgatás ellen a viszonthallgatás semmit se használ, mert mit ér az erkölcsi elégtétel, ha az ember belsőleg megpukkad?
Nekem, tisztelt atyámfia, régi és szent meggyőződésem, hogy kiváló irótársam, az öreg Dante, aki oly megrázó szinekkel tárja elénk a pokolban kinálkozó gyötrelmeket, nagy és értékes mulasztást követett el, a mikor irásművének félelmetes alakjai közül a hallgató – vagyis budapesti idioma szerint: truccoló – asszonyt kifelejtette. Mert abba a gondolatba, hogy forró olajban kell főnöm potom tiz-huszezer esztendeig, még csak meg tudok nyugodni valahogy; de ha elgondolom, hogy tulvilági büntetésemképpen kétszáz truccoló asszony közt kell majd vezekelnem, hát már most is hidegség fut át a hátam közepén, s kijelentem, hogy inkább ebben a földi siralomvölgyében maradok még akár százötven évig is, semhogy az élet izgalmait a halál nyugalmával fölcseréljem. Nem kell bizonyitgatnom, hogy az ember türelmetlenül várja azt a pillanatot, amikor a földi életet a tulvilág kellemességeivel fölcserélheti, de én – akár hiszik, akár nem – inkább meg se halnék, semhogy a hallgató asszonyok között kelljen a pokol borzalmait megizlelnem.
Az Ön naiv és gyermeki lelkére vall, kedves barátom, hogy a kedves neje kikurálása ügyében tanácsot kér tőlem. Ha éppen ragaszkodik hozzá, készséggel a rendelkezésére állok, minden bonyolultabb esetben: megmondom, hogyan menekülhet meg a tigristől, ha véletlenül a sivatag közepén összetalálkozik vele, felvilágositom, hogyan ugorhat ki ügyesen a töltésről lezuhanó gyorsvonatból, biztos szert ajánlhatok a skorbut és a lépfene ellen, – de a truccoló asszony betegségére a földi életem eddigi nyolcvan esztendeje alatt még, fájdalom, nem találtam meg az orvosságot. Ez nem is betegség, hanem sorscsapás. Az ember épp ugy belenyugszik, mint abba, hogy néha a föld megremeg és hogy a tüzhányó kitör és eget kér. Okosabbat, mint ha belenyugszik, ugyse tehet.