Kártyázó asszonyok
Egy fiatal, még majdnem mézeshetes asszony e héten összeveszett az urával, s most megtört szivvel fordul hozzám, a bölcs és jószivü öreghez, hogy ügyében expressz uton igazságot szolgáltassak, mert különben annyira elbusulja magát, hogy még a reggeli tisztogatást is el fogja hanyagolni, ami – lássák be, t. felebarátaim! – mégis csak a legnagyobb dolog a világon. Arról van szó, hogy az ifju párhoz a minap egész sereg látogató érkezett, sok férfi és egy asszony is, s ezek a látogatók azzal töltötték el az időt, hogy ebédutántól késő estig kártyáztak. A ház urnője egy darabig ott tett-vett a kártyázók háta mögött, de mivel ő szegény nem tudja megkülönböztetni a makk felsőt a piros nyolcastól, hát végre is megunta a mulatságot, s csöndesen félrevonult valami sarokba, nehogy a vendégei mulatságát zavarja. A kis menyecske azt hitte, hogy helyesen cselekszik, pedig ugy látszik, valami szörnyü dolgot müvelt, legalább az ura, mikor a látogatók végre késő este eltávoztak, keserü szemrehányásokat tett neki, hogy udvariatlanul és illetlenül viselkedett.
– De hiszen én nem értek a kártyázáshoz, – mondta a fiatal asszony könyezve.
A zord férjet azonban nem hatották meg a könyek.
– Elég hiba, hogy nem értesz hozzá, – szólott haragosan. – Az édes anyád megtanithatott volna rá, mert neki, amilyen öreg, már tudnia kellene, hogy manapság minden társaságbeli asszony kártyázik. De ha már ugy elhanyagolták a nevelésedet, legalább annyi belátásod lehetne, hogy ne kuksolj egy sarokban, mintha az orrod vére folyna… A vendégek teljes joggal ostobának tarthatnak, s elképzelheted, hogy ez nekem egyáltalában nem kellemes…
A nagyságos ur e kis monológ után elvonult a kaszinóba, a menyecske pedig gyászbaborult szivvel ült le az éjjeli szekrény elé, hogy előttem e tengernyi bánatát kiöntse… Csakugyan igaz-e, – kérdi tőlem – hogy az édes anyja oly szörnyüségeset hibázott, mikor a kártyázásra elfeledte megtanitani? Tarthatja-e ő magát tovább is intelligens női lénynek, amikor most ilyen szégyenszemre kitudódott, hogy a tercet nem tudja megkülönböztetni a bélakasszától? És mit kell tennie, hogy a haragos uracskáját kiengesztelje, amiért a vendégek előtt a szegény embert ilyen sulyosan kompromittálta?
Kedves kis nagyságos asszonyom, Kegyed nem hiába fordult hozzám a panaszával, mert én olyan tanácsot fogok adni, hogy az egész életében hálás lesz érte. A sikerért én becsületszóra garanciát vállalok, csak azt az egyet kötöm ki, hogy pontosan az előirásom szerint viselkedjék.
Tehát hallgasson ide: Kegyed holnap délben, amikor a szegény, kompromittált férje zord arccal helyet foglal az asztalnál, hogy a levesét elköltse, nyugodtan oda fog állni elébe és igy szól hozzá:
– Édes fiam, tedd le most egy pillanatra a kanalat, mert amit mondani fogok, az egy csöppet se tréfaság. Te a minap ostobának neveztél engem, mert az édes anyám nem tanitott meg a kártyázásra. Vedd tudomásul kedves barátom, hogy gonoszabb ostobaságot még soha se mondott senki, mint amilyet te mondtál a fiatal és ártatlan feleségednek. Engem az édes anyám nem kártyapartnernek nevelt, mert ha kártyapartnerre volt szükséged, akkor mentél volna el háztüznézni a legelső budapesti kávéházba. És én magam se pályázom arra, hogy a makk felsőt meg tudjam különböztetni a piros nyolcastól, mert én nem azt fogadtam meg az anyakönyvvezető előtt, hogy jó angén- vagy alsós-játékos leszek, hanem azt, hogy hüséges, jólelkü, együttérző társa leszek az uramnak. Ha van olyan asszony, aki a kártyázásban örömet talál, hát lelke rajta; én tőlem akár azt is megteheti, hogy karambolt játszik egy nyilvános kávéházban. De én sem kártyázni nem fogok, sem azt meg nem türöm, hogy a boldog házi tüzhelyemet kávéházzá degradálják. Nem mondom, hogy néha, egy-egy téli estén, a jó pajtásaiddal itthon is nem játszhatsz egy-egy kedélyes partiet; de délután, asszonyok között, ezt a léha mulatságot egyáltalában nem engedem meg. És még csak pajtáskodni se fogok az olyan asszonyokkal, akik illetlenül kártyát vesznek a kezükbe, amikor én, a ház urnője, nem értek ehhez a tudományhoz. Azt hiszem, megértetted, amit mondtam, mert meglehetős világosan beszéltem. És most, ha ugy tetszik édes fiam, hát tovább kanalazhatod a levesedet.
Mondja el ezt, az én felelősségemre, a kompromittált urának s én ezennel jót állok róla, hogy a kis prédikáció nem fog válópörrel végződni. Sőt nagyon tévednék, ha a kedves férje nem egy bünbánó, szégyenkező kézcsókkal felelne erre a jogos és önérzetes beszédre.