A velezpongyola
Egy érdekes és sajátszerü rébusznak a megfejtéséről van szó, mely rövid szavakba foglalva ekképpen hangzik: miért rokonszenvez oly feltünően a férjes asszonyok kilencvenöt százaléka a velezből, vagy – közkedveltebb kifejezéssel élve – a pargetből készült házi pongyolával?
Ez a kérdés, igy felületesen nézve, egyszerü divatproblemának látszik, de aki a szivekbe és a vesékbe lát, jól tudja, hogy mély és fontos, lélektani motivumok rejtőznek az egyszerü velezpongyola mögött.
A rébusznak ugyanis – akármilyen különösen is hangzik ez a válasz – az a megfejtése, hogy a nagyságos asszonyokat nem igen bántja az az ambició, hogy a férjeik őket bájos és csábitó teremtéseknek tartsák. Helyesebben szólva: egyáltalában nem törődnek azzal, hogy szeretett hitestársuk azzal a pillantással nézi-e őket, ami minden szép asszonynak kijár minden jóizlésü férfiutól. A velezpongyola, ha beszélni tudna, igy szólana hozzánk:
– A férjnek az a kötelessége, hogy a háztartási pénzt rendesen kiadja nekünk, hogy a házbért pontosan kifizesse a háziurnak, hogy drága, szép és elegáns toilettekről gondoskodjék, melyeket azonban csak akkor veszünk magunkra, ha idegen férfiak tünnek fel a látóhatáron. Azonfelül kötelessége, hogy a rossz ebédet jónak találja, hogy a cselédkérdések viharait elsimitsa, s hogy sündisznó módjára összekuporodjék, mikor a rendes, heti idegrohamunk meglátogat bennünket. Joga e kötelességekkel szemben mindössze annyi, hogy egyszer-másszor – ha jó hangulatban vagyunk – megcsókolhat bennünket. Arra azonban, hogy a kedvéért szépek és kedvesek igyekezzünk lenni, semmi esetre se reflektálhat, mert mi már akkor is módfelett kitüntettük őt, amikor megtiszteltük azzal, hogy feleségül mentünk hozzá. A férjünket már az esküvő előtt meghóditottuk, az esküvő után tehát azokat a férfiakat kell meghóditanunk, akik még leánykorukban nem bolondultak belénk…
Ezt mondaná a velezpongyola, ha beszélni tudna, – mert mi egyéb, más jelentősége lehetne annak a titkos ligának, melyet ez a csuf, esetlen, közönyt és hidegséget jelentő ruhadarab szimbolizál? Mi egyebet lehetne következtetni abból a furcsa, de általánosan elterjedt szokásból, hogy bájos, fiatal asszonyok is, akik a nyilvánosság előtt mindig elragadóan tökéletes full dress-ben jelennek meg, otthon, amikor nem találkoznak más férfiszemmel az urukén kivül, szándékosan és bünös nemtörődömséggel elcsufitják magukat? Nem kétszer kettő négy-e, hogy a férjük hideg butordarabbá, az otthon egy szükséges kellékévé lett a szemükben, akinek a tetszése, vagy a nem tetszése, teljesen hidegen hagyja őket, épp ugy, mint valamikor az édes apjuké, a kedves, jólelkü, de minden földi szenvedelemtől megszabadult öreg emberé…
A velezpongyola, a kopott, a szinehagyott ruhadarab, melyet imádott nőink oly babonás ragaszkodással öltenek magukra a házi tüzhely magányában, kétségtelenül ennek a tébolyitóan józan felfogásnak a szimboluma, de a velezpongyolának – higyjék meg nekem – nincs igaza. A férj, bármilyen jó és nemes lélek legyen is különben, sohase fog ékeskedni azokban a polgári erényekben, melyek a szülői ház szelid patriarcháját az önök édesatyját jellemezték. Ő is szeretettel és gyöngédséggel nézi Kegyeteket, amikor, mint édes kis fészkük tündérei, fürgén, rózsás arccal végzik házi dolgaikat, de ez a szeretet és gyöngédség mérhetetlenül különbözik az apa érzéseitől, melyek tiszták, nemesek és hófehérek voltak, mint a Mont Blanc csillogó hegyorma. A férj szeretete, bármily háborgó oceán legyen is, önzetlenségben nem versenyezhet az apáéval, mert ő nemcsak a házitüzhely szelid nemtőjét látja Kegyetekben, hanem a férfi örök és izgató álmát: az asszonyt is. Az apa illuzióinak tehát még a legkopottabb velezpongyola se ártott – ő az alatt is csupán az édes kis leánykája lelkét látta – de a férjet, aki nem elégszik meg a lelki szépséggel, a kijózanodásnak valami hideg szellője csapja meg, amikor szive királynője paradicsomfoltos pargetszövetbe burkolja fejedelmi termetét. És ez természetes is, hiszen ő nem csupán az együttérző pajtást keresi abban a nőben, akit oltárhoz vezetett, hanem a csábitó és kivánatos asszonyt is, aki minden asszonyok közt a legszebb és a legtökéletesebb. Mennyire kiábránditja hát, ha a drága lény piszkos és gyürődött pongyolában fogadja, holott mindazideig, amig a maga házi tüzhelyét meg nem alapitotta, sohse találkozott olyan nőkkel, akik otthon züllött pargetszövetekben sürgölődtek. Akiket addig látott, mind csipkés selyempongyolát viseltek, – illuzióinak fájdalmas és szomoru vesztét jelenti tehát, mikor épp azt látja közönségesnek és banálisnak, aki eddig mint a poézis és a finomság képviselője szerepelt féltve őrzött álmaiban.
Az asszonyoknak, akik annyira rokonszenveznek a pargetszövettel, azt ajánlom: öltsék fel ezután a hites férjük kedvéért is a legszebb pongyolájukat. Mert különben megtörténhetik, hogy a kedves férjük más, praktikusabb nőknél fogja keresni a csipkével diszitett, selyemotthonkát.